Ami nem látszik a reflektorfényben…

Mi bántja az Operaház fiatal művészeit?

Szabad Ifjúság, 1956. július 29.  

Hiába kapott meghívást az Operaház balettkara a genovai balett-fesztiválra, helyette mégis az Állami Népi Együttes képviselhette a magyar kultúrát. Az Állami Operaház fiatal művészei mostohagyereknek érzik magukat munkájuk, szakmai lehetőségeik, anyagi elismerésük tekintetében a hazai kultúrpolitika megítélésében. A Szabad Ifjúság cikke a legfőbb sérelmeket, megoldandó feladatokat fogalmazza meg.

Hónapok óta parázslik a vita zenekultúránk állapotáról, további sorsáról. Élvonalbeli művészek, karnagyok és zenepedagógusok, zeneszerzők és kulturális munkások hozzászólásaikban aggódva látják zenei életünk pangását, sőt, visszafejlődését. Egybehangzó vélemények szerint ez alól csak opera- és balett-kultúránk a kivétel. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy Operaházunk portáján nincsen semmi igazítani való.

Egész cikksorozatok telnének ki azokból a problémákból, amelyek az opera életében fellelhetők, s amelyek megoldása elősegítené világhírű operakultúránk nagyobb ütemű fejlődését.

Az egyik probléma az Operaház fiataljainak művészi és anyagi helyzete, továbbfejlődési lehetősége. Azokra a fiatal művészekre gondolunk, akik ma már erősségei Operaházunknak, annál is inkább, mert a repertoár nagy részében nélkülözhetetlenek.

, , Cserhát Zsuzsa, , ,,, Bencze Judit, és a többiek nemcsak hogy rendszeresen foglalkoztatott, de néha egyenesen túlterhelt fiatal énekesei az Operaháznak. A foglalkoztatás az alapja a művészek fejlődésének, de ha túlzásba viszik, gátja is.

Mégis, a fiatal művészek jelentős szakmai fejlődésének gátja nem ez, hanem elsősorban Operaházunk nem éppen rózsás anyagi helyzete. Köztudomású, hogy Operaházunk a világ egyik legolcsóbb operája. Népművelési tárcánk igazán nem áldozott rá sokat. Az állami szubvenció körülbelül 38 százalékos, ugyanakkor népi demokratikus szomszédainknál a 70 százalékot is eléri. Egy bizonyos: az Operaházra fordított összeg nagyon kevés. Nem futja belőle új bemutatókra csak felújításokra. Jelmezkészletük lassan, de biztosan pusztul, rablógazdálkodásszerűen évek óta toldozzák-foldozzák, alakítják a meglévőket. Nem ritka látvány, hogy szólótáncosainkon a színpadon szétszakad a ruha. S ami a fiatalokat a legközelebbről érinti: nem telik elég énektanárra és korrepetitorra, akik stúdiószerűen foglalkoznának velük. Nincs megfelelő próbaszínpad sem. Mindezek következtében a fiataloknak nagyon nehéz új szerepekbe beállani. Nincs kivel, s főleg nincs hol tanulni. Takarékossági okokból beszüntették a népszerű gördülő operát is (pedig milyen nagy igény van rá csak a Dunántúlon!) - s ez ismét új csapás a fiatalokra, mert színpadán éppen nekik nyílt alkalom „beénekelni" a nagy szerepeket.

Az Opera anyagi helyzetéből következnek a művészek anyagi nehézségei is, amitől - sajnos - megint csak elválaszthatatlan művészi fejlődésük. Egy művészfiatalnak sok, a hivatásával járó kiadása van. Költenie kell énektanárra, korrepetitorra, gégeorvosra, speciális táplálkozásra, s a fellépésekhez megfelelő ruhára van szüksége, néha taxit kell igénybe vennie - ezért jóval költségesebb az életmódja, mint más értelmiségi fiataloké. A fizetés pedig ehhez az életmódhoz képest - rendkívül alacsony. Az említett fiatal művészek fizetése nem haladja meg - egy-két kivétellel - a 2000 forintot, sőt néha még a másfél ezret sem éri el. Szomorú, de van olyan tehetséges

énekesünk, akinek fizetéséből még arra sem telik, hogy családjával minden nap ebédeljen. Világos, hogy ilyen anyagi ellátottság sem megfelelő életszínvonalukat, sem művészi fejlődésüket nem tudja biztosítani. Nem lehet rajta csodálkozni, ha közöttük „rossz a hangulat". Utánanéztek, de személyes találkozókon is nem egyszer meggyőződtek arról, hogy a környező népi demokratikus országokban lényegesen magasabbak a művészfizetések.

S hogy próbálnak ezekből a fojtogató körülményekből kitörni? Úgy, hogy „hakni"-val, azaz különböző fellépésekkel próbálnak pénzt szerezni. Hernád Ferenc, kitűnő fiatal klarinétos Svájcba utazik, egy népi zenekar tagjaként. Van olyan énekkari tag, aki esténként két nótát elénekel egy vendéglőben, s kap érte 120 forintot. Olyan is akad, aki látja, hogy kevesebb és színvonaltalanabb munkával rendezettebb körülmények közé kerülhet -, s végképp hátat fordít az Operaháznak. Rózsa Nándor több mint 10 évig énekelt a karban havi 1600 forintért, s felmondott az Operának, mert közepes karénekesi képességeivel is havi 4-5 ezret keres a vendéglátóiparnál, mint dalénekes. (Ott bezzeg van pénz!) De éppen a legigényesebb, legkomolyabb fiatal énekművészeknek még a „hakni" lehetősége sincs meg. A művészet prostituálásának érzik az ilyenfajta „fellépést," s nem tudnak megalkudni művészi önérzetükkel. Azon kívül a „hakni" után való lótás-futás elvonná őket a nagy szerepeikre való komoly felkészüléstől.

Ezekről a bajokról tud a Népművelési Minisztérium. De intézkedéseket a fiatalok hiába várnak, a minisztérium is tehetetlen - legfeljebb a bűvös jelszó a felelet: „nincs pénz." Csakhogy ezt a fiatalok nem hiszik el. Meggyőződésük, hogy soha annyi pénzt nem fordítottak kultúrára Magyarországon, mint most. Csakhogy sok pénz szétfolyik haszontalanul egyik-másik minisztérium, a

, a különböző szervek kezén, s nem jut belőle elég a hivatásos művészet ápolására. Csak egyetlen példa: az elmúlt évadban a 2 millió (!) forintja volt brigádműsorokra, amelyek a beadást nem teljesítő parasztokat voltak hivatva „lelkesíteni." S ezt el is költötték. Ugyanakkor az Opera alig tudta összekaparni a „Csodálatos mandarin" bemutatásához szükséges, aránylag csekély összeget. A fiatal művészek úgy vélik, sokat lehetne változtatni a bajokon, ha a meglévő anyagi eszközöket jobban, meggondoltabban használnák fel. Valamit javítana a helyzeten az is, ha az operában visszaállítanák a szerződés régi szokását, amely szerint, ha valaki visszaad egy szerepet, a fizetése is csökken, azé pedig, aki átveszi, emelkedik. S ez teljesen megfelelne a szocialista bérezés törvényeinek.

Hallatlanul nagy - véleményük szerint - az Opera adminisztrációja is, egész külön iroda. Köztudomású, hogy az Opera előadásainak nagy része előre elkel bérletben. Mire való akkor a nagy közönségszervezés? Ugyanakkor az operakedvelő közönség nem jut jegyhez az elővételi pénztárban. Miért van szükség újítási megbízottra, belső ellenőrökre?

A másik fájó kérdés, ami állandóan foglalkoztatja az Operaház fiataljait - a külföldi utak kérdése. S ez megint szorosan összefügg művészi fejlődésükkel. Operaházunk, amely a felszabadulás előtt sokat szerepelt külföldön, hírt, becsületet szerezve a magyar zenekultúrának - 10 év óta egyetlen egyszer sem volt külföldi vendégszereplésen. A Szovjetunióban már csaknem minden népi demokratikus ország operája szerepelt, csak a mienk nem. Pedig nemzetközi vélemény szerint a budapesti a legszínvonalasabb. Sok itt a jogos sérelem. A prágai opera nemrég Berlinben viszonozta a Komische Oper vendégszereplését. A berliniek négy évvel ezelőtt jártak nálunk is, de mi máig se adtuk vissza a látogatást. Fáj ez is. A fiatalok közönyt, merevséget és meg nem értést éreznek felsőbb irányító szerveiktől, amelyeknek vezetői a fehér hollónál is ritkább vendégek Operaházunkban. Úgy érzik, ők mostohagyerekek. Sajnos, a tények valóban azt mutatják, hogy nekik van igazuk. Itt van például a genovai balettfesztivál - amelyre az Operaház balettkara kapta a meghívást. S ki vett részt? Az

.

Számtalan ilyen esetet tudnak felsorolni, olyat is, amely az egész operát vagy csak személyeket érint. A

alkalmából a párizsi Opera meghívta a miénket, Bartók: A kékszakállú herceg vára című művének bemutatására. a bécsi rádió hívta meg 4-5 fellépésre. Ismeretlen okokból egyiket sem engedélyezték. Jelenleg három operaénekes van külföldön, de egyik sem operaénekesi minőségben. cigányzenekarral tartózkodik Kínában, és Vásárhelyi Endre esztrád együttessel a Szovjetunióban.

 

Joggal kérdezik a fiatal művészek: rosszabbak ők, mint a sportolók? Miért nyílik meg könnyebben a zseb, ha sportra kell a pénz? Hiszen ahány fiatal művész kijut külföldre, elismeréssel tér haza. Elég, ha megemlítjük a

, amely - szatírába illő - egyetlen koncertlehetőséget sem kapott itthon, a belgiumi nemzetközi versenyen pedig az elsők között volt... Vagy , aki kölcsönhegedűvel ment Londonba, s első díjjal tért haza! A külföldi utak fiatal művésznek nélkülözhetetlenek. Így tud fejlődni, tanulni, így kerüli el a provincializmust. Különösen Olaszországba vágyakoznak, az énektanítás klasszikus hazájába. Operakultúránk legnagyobb képviselői ott tanultak énekelni, s évente eljártak oda. Ez hozzátartozott énekhangjuk továbbképzéséhez. A mostani tehetséges fiatal énekes gárdának még az a lehetősége sincs meg, hogy - ösztöndíjjal vagy anélkül - Olaszországban az alapokat megszerezze.

 

Zenei életünk gyökeres megjavításánál feltétlenül figyelembe kell venni a pályán működő tehetséges utánpótlás e kérelmeit. Nem lehet normalizálni zenei életünket anélkül, hogy meg ne oldjuk énekes utánpótlásunk problémáit. Rendezni kell anyagi viszonyaikat, s ezzel - valamint külföldi vendégszereplésekkel, tanulmányutakkal és ösztöndíjakkal - lehetőséget kell adni nekik művészi színvonaluk emelésére. Csak így lehetnek méltó továbbfolytatói világhírű operakultúránknak.

 

 

Kapusi Rózsa


Ezen a napon történt október 23.

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1956

A Szabad Nép Új tavaszi seregszemle című vezércikke október 23-án szintén a felszabadult aktivitást erősítette az ifjúságban, bár egyúttal...Tovább

1957

A belügyi szervek szerint Szegeden a „legerősebb és legsokrétűbb” az ellenséges elemek tevékenysége.Tovább

1958

Az [emigráns] magyar diákok III. világkongresszusa a Vatikán dísztermében emlékezett meg a forradalomról.Tovább

1989

Az Országgyűlés ünnepi ülését követően az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírjaira emlékezve koszorúzási ünnepséget tartottak a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők