Most, hat évvel a kollégium megszüntetése után még mintegy félezer volt kollégista dolgozik szellemi életünk különböző területein: iskolában, egyetemek katedráin, kutatóintézetek, könyvtárak, levéltárak, szerkesztőségek íróasztalai mellett. Idősebbek vagy fiatalabbak: alig akad köztük, akinek fel ne melegednék a hangja, fel ne csillanna a szeme, ha azt kérdik tőle: milyen volt a kollégium. S e kérdésre a jelen sorok írója is siet mindjárt elöljáróban őszintén megvallani, hogy ő sem mentes ettől az elfogódottságtól, sőt, elfogultságtól: hiszen nem csak öt évig növendéke, hanem utóbb tizenkét évig tanára is volt a kollégiumnak. S aki valaha nevelőmunkája közben figyelte, mint tisztul fiatal szemekben egyre fényesebbé az értelem és tudás világossága, az tudja, hogy ez az élmény talán még a fiatal évekénél is felejthetetlenebb.

Van-e, volt-e az ilyen szubjektív emlékek mögött olyan objektív valóság, értékes hagyomány, pozitív tanulság és maradandó útmutatás, melyet ma és holnap is fel lehet, fel kell használnunk a forradalom, a szocializmus új rendjének, népünk kulturális felemelésének, az egymás nyomába lépő fiatal nemzedékek nevelésének szolgálatában? Meggyőződésünk szerint igen is volt és van. De az igazságnak éppen a kollégiumtól kapott szeretete kötelez bennünket arra, hogy e kérdésre: Mi volt ez? Miben áll ez? - ne pusztán egyéni benyomások, hanem mélyreható elemzés alapján adjuk meg a választ. Nézetem szerint a régi kollégistáknak közös erővel, együttesen kell ezt a felelősségteljes elemző munkát, a tapasztalatok leszűrését, értékelését elvégezniök, s megfogalmazniok azt a választ, mely nyílt viták, bírálat, s ahol kell: becsületes önbírálat tüzéből születik olyannak, hogy benne megnyugodhatunk. Amit addig így papírra vetünk, nem lehet több mint szerény, előkészítő adalék. De ilyen előkészítésre, és általában minél szélesebb körű tájékoztatásra és vitára is szükség van, mert a kollégiumi mozgalom csak akkor lehet sikeres, ha fiataljaink, mint érdekelt felek, saját maguk is meggyőződhetnek róla, milyen lehetőségek nyílnak itt számukra, s ezek a lehetőségek mennyiben vannak összhangban saját törekvéseikkel, amelyeknek célja: egy kötetlenebb, de ugyanakkor igényesebb felsőoktatási rendszer kialakítása.

A kollégiumot a világhírű magyar fizikus, Eötvös Loránd hívta életre, 1895-ben. Eötvös látta, milyen nagy a hiány jól képzett, művelt tanárokban, s hogy ezen nem lehet pusztán az egyetemi követelmények szigorításával segíteni. A feudális maradványokkal terhelt kapitalista társadalom uralkodó osztálya az értelmiségi pályák közül is éppen a tanárokét becsülte a legkevesebbre. A nagyrészt a szegényebb értelmiség soraiból részben a nép feltörekvő fiaiból kikerült, fiatal tanárjelöltek - s köztük hány ígéret! - sokszor gyötrő nyomorúságban, de mindenképpen elhagyatva vergődtek a „nomád élet" sivár viszontagságai között. Eötvös e vergődő tehetségeknek akart nem csak szállást és élelmet, otthont nyújtani, hanem pozitív támogatást is képességeik minél teljesebb kifejtésére, azzal a szándékkal, hogy ők alkotják majd az eljövendő tanárnemzedékek mindig megújuló magját, olyan tagjait, akik másoknak is jó példát nyújtanak. Már az alapító szabályzat eldöntötte tehát, hogy az új intézmény (mely polgári átalakulásunk időszakának nagy írójától és 1848 közoktatási miniszteréről, Eötvös Józsefről kapta nevét) nem csak internátus lesz, hanem több annál: olyan kollégium, mely tanárjelölt egyetemi hallgatóknak „tisztes együttélésben megad minden segítséget" ahhoz, hogy minden lehető tekintetben jól felkészülhessenek hivatásukra.

„Szabadságlevelünk csak néhány szóból áll - mondotta Eötvös utóbb a kollégiumról -, az ügyeinkre vonatkozó akták nem sok helyet foglalnak el, .... s ennek dacára, sőt éppen ezért rendben folynak dolgaink." Ez a „néhány szó" viszont emlékezetes, mert azon alapelemeket határozta meg, melyekből a kollégium sajátos vonásai a továbbiak során kifejlődtek. Az alábbiakban néhány ilyen sajátosságra szeretnék röviden utalni.

Az első a felvétel módja. A kollégium minden évben pár napos bemutatkozó látogatásra hívta be azokat a jelesen érettségizett fiatalokat, akik bölcsésznek készülvén, felvételüket kérték. Segítettek ebben a volt kollégista tanárok is, akik mindenfelől felküldték arra érdemes növendékeiket. Nem volna egészen helyes azt mondani, hogy a 80-90 jelentkező közül pusztán „versenyvizsgával" került be az első 12 (sajnos, akkor csak ennyi hely jutott egy átlagévfolyamnak). Mert a „fejtapogatást" végzők nem csak a meglevő szakmai ismereteket nézték, (hogy most mit tud az illető), hanem elsősorban a tehetséget, a rátermettséget, az egész embert, tehát azt is, hogy majd mire lehet képes, jól tudván, hogy például egy szegény falusi gyerek most még lényegesen kevesebbet mutathat, mint egy-egy szerencsésebb kortársa. E sokoldalú beszélgetések során tehát váratlan, messzi témák is előkerültek. Valóban egyenlő helyezés esetén inkább a szegény sorsú (és vidéki) fiúk részesültek előnyben (ezek kapták elsősorban az 50 százalék ingyenes helyet is), azokkal szemben, akik megfelelő otthonnal bírván Budapesten, kültagként is részt vehettek a kollégium életében. A kiválasztás egyébként nem zárult le a felvétellel: a tanári kar minden tanév végén újra döntött arról, hogy munkája, eredményei alapján ki érdemes és ki nem a további tagságra.

A legfontosabb kétségkívül a nevelés volt a kollégium életében, s ennek módozataiból sokat tanulhatunk ma is, midőn diákotthonokkal, Eötvös idejétől eltérően, már mindenfelé rendelkezünk. A kollégium nevelési rendszere különleges teljesítményeket követelt, de rendkívüli lehetőségeket is adott. Ezek egyike a 60-70 ezer kötetes könyvtár volt, melyet a késő éjszakáig nyitva álló termekben, az állványok közé helyezett asztalaik mellett, minden kollégista szabadon, a legkisebb bürokratikus megkötés nélkül, szinte sajátjaként (de még több vigyázattal) használhatott. Nem csak a katalógus kartonjaival, hanem magukkal a könyvekkel ismerkedhetett, szabadon levehette, végignézhette, olvashatta őket, akármennyit, sorra véve a különböző szakok: magyar vagy külföldi irodalom, nyelvészet, történelem, természettudomány stb., igen jól összeválogatott gyűjteményeit vagy az új folyóiratokat. Önfeledt elmélyedés és felfedező kalandok el nem múló emléke fűz mindannyiunkat e könyvtárhoz, melyben együtt volt hazánk és a nagyvilág.

Ehhez járult a tanulmányi vezetés. A kollégium saját szakvezető tanárai (néha meghívottak is) minden szakon kötelező szakórákat tartottak, de nem passzív hallgatással végigülhető előadásokat, hanem olyan szemináriumszerű gyakorlatokat, melyek minden alkalommal alapos felkészülést és intenzív részvételt követeltek meg attól a 4-5 hallgatótól, akik látogatták. Nem anyagközlő oktatás volt fő céljuk, hanem az, hogy konkrét problémák közös elemzésével bevezessék a kezdőket egy-egy tudományág módszertanába, megtanítsák őket tanulni, kutatni, eredményeket megfogalmazni. Kötelező volt a nyelvórák látogatása is, és bár a nyelveket és a sorrendet mindenki maga választhatta, tanulmányai végére íratlan szabály volt legalább 2-3 nyelvből megfelelő jártasságot szereznie. Elősegítették a nyelvtanulást a kollégiumban hosszabb-rövidebb időt eltöltő külföldi lektorok és cserediákok, valamint a külföldi ösztöndíjak és különösen az a kapcsolat, mely a kollégiumot e vonatkozásban az alapításkor is bizonyos fokig mintájául szolgáló, párizsi École Normale

fűzte,,, , Pasteur és a nagy proletárpatrióta: Jaurès iskolájához. Megemlíthetjük végül még a zene és a sport lehetőségeit, az esti vitaelőadásokat, és a társas élet különböző alkalmait.

A kollégium fiataljai, bizonyos adott keretek között önkormányzattal intézték belső dolgaikat: a „népgyűlés," az idősebbekből álló „családapagyűlés" és a választott tisztikar segítségével. A kollégium társadalmának egysége a „család" volt: négy, rendszerint különböző évfolyamot, de azonos, vagy rokon szaktárgyat képviselő fiú együttese, közös hálószobával és tanulószobával. Az idősebbek vezették be az érkező „gólyákat" a kollégium közösségi rendjébe és a „tisztes együttélés" íratlan, de kötelező szabályaiba. Így alakult ki nemzedékek során az a hagyományos „kollégiumi szellem," melynek bizonyára voltak vitatható vonásai, de amely az ilyen közösség számára rendkívüli nevelő erőt biztosít. Ide tartozott a formális kötetlenségek, sőt, néha egyénieskedések mögött is igen erősen fejlett, szigorú, belső közösségi rend, talán mindenekelőtt a fegyelem és kemény erőfeszítés a munkában, a világos megértésért és a kifejezésért folyó küzdelemben. Ide tartozott ennek az erőfeszítésnek játékos szellemességgel való leplezni akarása, a húszévesek kemény, sokszor könyörtelen és gúnyos kritikai hajlama, fájdalmasan szent gyűlölete a sötétség, a hazugság és képmutatás ellen. De innen hoztuk a demokratizmus, az emberiesség, a meggyőzés és a meggyőződés tiszteletét és hajnalokig tartó viták izgalmas tornáinak emlékét is. Volt benne elzárkózás, talán elszigetelődés - de innen indult Kodály Zoltán művészi és emberi néphez-fordulása is, és innen mentek 1932-ben az ellenforradalom börtönébe a kollégium letartóztatott kommunistái, Rajk László munkatársai, barátai; s bár a kollégium akkor sokban sziget volt, de -

szavával - „sziget a reakció és a német szellem országot elöntő árvize ellen" is. Az írásbeli bizonyítványt kiállították erről a harmincas évek konzervatív jobboldali és a negyvenes évek hitlerista sajtóorgánumainak támadásai. A pozitív hagyományok megtisztítását, tanulságaik levonását előmozdíthatná, ha a volt kollégistáknak éppen a hagyományok ápolására alakult, de 1950-ben feloszlatott szövetsége a régi elnök: Kodály Zoltán vezetésével újra megkezdhetné működését.

A végére érve érzem, mi mindenről és mindenkiről nem beszéltem. Ott van az első igazgató:

szilárd, puritán alakja. Ott van zavarba ejtően nagyszerű, és mégis könnyed tudása. Ott vannak még sokan, akiknek mind helyük van és lesz művelődésünk történetében. De most, végül mégis az egykori diákokat látom a könyvtári lámpa asztalra hulló, opálos fényében: szemben egy szombathelyi munkásfiú kemény, barna, okos arcát és távolabb, mások között egy kerek képű somogyi parasztgyerek villogó szemét. Látom azt a sok kereső, mohó, nyers tehetséget, mely itt, ez évek alatt edződött acéllá. S ha ilyenkor arra gondolok, hogy mit adott nekik és utódaiknak a kollégium, akkor meg kell kérdeznem: azok az érvek, melyek 1949-1950 idején a kollégiumot is elnémították, indokolják e még ma is, hogy népünk tehetséges fiait továbbra is kizárják ilyen lehetőségekből. Úgy gondolom, hogy mai fiataljaink, akik előtt, a nép ügyének győzelme nyomán annyi új, nagy lehetőséggel nyílt meg a világ, a tanulságokból újra születő, minél szélesebb körű változatban ezeket is megérdemelnék.

 

 

	[X] Kosáry Domokos (1913–2007), Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, az MTA elnöke.

---