Az értelmiségi határozatról

Művelt Nép, 1956. szeptember 2. 

A XX. kongresszus céljainak szellemében a Magyar Dolgozók Pártja értelmiségi politikáját is lassan megváltoztatta. Losonczy Géza írásában a Központi Vezetőség értelmiségiek rehabilitációját jelentő határozatát üdvözli, és elemzi a párt eddigi értelmiségi politikájából származó következményeket, a hamis propaganda hatásait, az értelmiség helyzetét, miközben a határozat megvalósulásának feltételeit is számba veszi.

A

legutóbbi, augusztusi száma közli a Központi Vezetőség határozatát „értelmiségi politikánk néhány kérdéséről." Nagy örömmel üdvözöljük ennek a helyes határozatnak a megszületését a közzétételét. Ha sikerül a maga egészében megvalósítani, akkor lényegesen megváltozik, sokkal kedvezőbbre fordul az értelmiség helyzete népi demokratikus társadalmunkban.

Arról van-e tehát szó most, hogy a Magyar Dolgozók Pártja alapvetően megváltoztatja addigi értelmiségi politikáját s valami gyökeresen másat, újat kezdeményez? Igen is, nem is. Igen, amennyiben kigyomlálja értelmiségi politikánkból a téves sztálini elemeket s nagyon lényeges pontokon felülvizsgálja a tényleges politikai gyakorlatot. Nem, amennyiben csupán a Magyar Dolgozók Pártja elvileg soha meg nem változtatott, de a gyakorlatban sokszor csak szólammá vált álláspontjának kíván érvényt szerezni: a munkásság, a parasztság és az értelmiség szövetsége elvének a szocializmus felépítéséért.

Ezt az osztályszövetséget - jegyezzük meg itt rögtön - nem csupán a hibás értelmiségi politikával sértették meg a Rákosi-féle személyi kultusz idején, hanem súlyosan megsértették hibás parasztpolitikával is. (Most nem akarok külön beszélni a munkásosztályon esett sérelmekről.) A parasztpolitika legsúlyosabb hibáinak kijavítása megindult a kuláklisták revíziójával, s

elvtársnak azzal a kijelentésével, hogy a kulákokat is megilletik a Népköztársaság Alkotmányában rögzített állampolgári jogok. Az értelmiségi politika felülvizsgálásának; a helyes marxista álláspont érvényesítésének első, új fontos okmánya ez a határozat; bárcsak mielőbb és minél több gyakorlati intézkedés történnék ennek a dokumentumnak a szellemében.

A szóban forgó értelmiségi határozatot azért is üdvözöljük, mert előnyösen és örvendetesen megkülönbözteti egyes más dokumentumoktól a szólamok és kinyilatkoztatások gondos kerülése. Az értelmiség helyzetének elemzésekor a tényekből, a valóságból indul ki, s következtetései szintén a tényeken, a valóságon alapulnak. Ebből következik, hogy - ellentétben egyes más dokumentumokkal - nem zárja el az utat a gondolkodás, a megvitatás, az eszmecsere elől; ellenkezőleg: gondolkozásra serkent, segítőkészségre ösztönöz. Ennek köszönhető, hogy e határozatban örvendetesen közel került egymáshoz a hivatalos szemlélet és a közvélemény, a köztudat. A vezetés és a demokratikus közvélemény látásmódjának a múltban nem egy kérdésben rendkívül kiélezett kettőssége egyike volt a legaggasztóbb jelenségeknek; vajha ez a kettősség mielőbb végképp a múlté lenne. Ez a határozat is jele annak, hogy egyes területeken valóban elindultunk a

útján.

A határozat bevezetőjében megállapítja, hogy a népi demokratikus rendszer sokkal nagyobb lehetőségeket biztosít az értelmiség fejlődésének, mint a tőkés rendszer. Ezek a lehetőségek azonban csak részben váltak valóra. Az értelmiség és a párt kapcsolatában nyugtalanító jelenségek mutatkoznak: politikai tartózkodás, közöny, húzódozás a felelősséggel járó munkaköröktől, a párttagság megszerzésére irányuló törekvés hiánya. E jelenségek okát a határozat részben a régi értelmiség egy részének polgári származásában, s még megmaradt polgári nézeteiben, részben eleven, mai reakciós hatásokban, részben a párt egyes politikai tévedéseiben és hibáiban látja. Az utóbbi tényezőből következik ez a súlyos megállapítás: „a párt- és állami funkcionáriusok jelentős része lebecsülte, vagy még ma is lebecsülte az értelmiséget." S azután egy másik, még súlyosabb megállapítás: „A munkásosztály vezető szerepéről, a munkás-parasztszövetségről szóló tanítás a gyakorlatban olyan torz értelmezést nyert, mintha az értelmiséget nem illetnék meg a Népköztársaságunk alkotmányában minden magyar állampolgár számára biztosított jogok."

Így azok a jelentős eredmények, amelyeket a felszabadulás óta értelmiségi politikánkkal elértünk, súlyos hibákkal és hiányokkal párosultak, mint amilyenek: a kulturális és tudományos munka hiányos anyagi ellátottsága; a szakemberek és a szakértelem nagyfokú elhanyagolása; az értelmiség mellőzése párt-, állami- és társadalmi funkciók betöltésénél; a munkáskáder-politika értelmiségellenes eltorzítása; egyes értelmiségi rétegek messzemenően ki nem elégítő anyagi helyzete; külföldi utazások, folyóiratok, könyvek hiánya, a fiatal értelmiség általános műveltségének megalapozatlansága, diszkrimináció az értelmiség gyermekeivel szemben a főiskolai és egyetemi felvételeknél, a marxizmus betűrágó propagálása stb.

A Központi Vezetőség határozata a bajok orvoslását helyesen nem azzal akarja kezdeni, hogy egyes bajokon segít, hanem azzal, hogy kimondja: „határozottan fel kell lépni minden olyan, a párt politikáját és az ország érdekeit sértő nézettel és gyakorlattal szemben, amely az értelmiséget és munkáját lebecsüli." Valóban: legfontosabb az értelmiség egyenjogú helyzetének biztosítása.

További intézkedések: az értelmiségiek elbírálásakor nem a múlt, hanem a felszabadulás óta tanúsított magatartás és végzett munka a döntő; a burzsoá nézetek elleni harc fő módszere az érvelés és meggyőzés, a szabad légkörű vita, nem pedig a parancsolgatás, a kinyilatkoztatás és a brutális eltávolítás; az értelmiség számának további növelése; műveltségének - kedvezőbb kulturális feltételek megteremtésével - elmélyítése; a legkiválóbb értelmiségiek megnyerése a pártnak; az értelmiségiek fokozottabb részvétele a népfront- és társadalmi mozgalmakban; a kulturális intézmények nagyobb önállósága; szélesebb lehetőségek a külföldi utazásokra; tudományos publikáció jobb anyagi és papírellátása, egyes értelmiségi rétegek anyagi helyzetének gyors rendezése; kirívó sérelmek orvoslása; értelmiségi származású fiatalok egyenlő elbírálása a munkás- és parasztszármazásúakkal a főiskolai és egyetemi felvételeknél.

A határozat tartalmának e rövid, címszószerű összefoglalása persze nem pótolja teljes szövegének gondos áttanulmányozását. Mégis nyújt talán bizonyos képet arról az egészségesebb szellemről, mely politikánkat, párt- és állami vezetésünket a legutóbbi változások óta kezdi áthatni.

A közös, nagy ügy sikeréhez azonban szeretnénk néhány észrevétellel is hozzájárulni.

A határozat helyesen beszél azokról a súlyos hibákról, amelyek a munkásság, parasztság és értelmiség szövetsége elvének megsértéséből, ál-balodali, szektás eltorzításából származtak. Hozzá kell azonban ehhez tennünk, hogy az értelmiséget nemcsak értelmiségi politikánk eltorzítása miatt érték sérelmek, hanem rendkívül súlyosan hatottak rá összpolitikánknak azok az alapvető tévedései és bűnei is, amelyek - mint a Rajk-ügy és a további törvénysértések, a jugoszláv ügy, az ország általános gazdasági helyzetének kedvezőtlen alakulása, a hibák kijavításában a határozottság, a gyorsaság és következetesség elég nagyfokú hiánya, a felelősség felvetésének elodázása - az egész népet érintették. Az értelmiség része a dolgozó népnek. Az, hogy az ország belpolitikája és külpolitikája helyes és szilárd alapokon nyugodjék, s a minden irányú fejlődés lehetősége nyitva álljon hazánk számára, ugyanúgy érdeke az értelmiségnek, mint a munkásságnak és a parasztságnak.

1949 óta - a Rajk-per óta - újra és újra fellobbantak az értelmiségellenes hangulatok. Nem véletlenül és nem maguktól. A Rajk-ügy idején egyesek gyakran hangsúlyozták, hogy az elítéltek között nincs egyetlenegy munkás- vagy parasztszármazású sem; hogy ezek egytől egyig gyökértelen, kispolgári értelmiségiek. Ugyanakkor szemináriumokon tanították, hogy az összeesküvők egytől egyig munkás- és parasztgyűlölő intellektuelek voltak, ellenségei a munkás káderpolitikának, stb., stb. Ez a propaganda, amelynek oly keserű gyümölcsei teremtek a gyakorlatban a későbbi években, zavartalanul folyt úgyszólván végig, 1949 és 1953 között, s változott formában, de lényegében azonos tartalommal felbukkant mindannyiszor, valahányszor a 49-53-as tendenciák erősebben tudták érvényesíteni befolyásukat. Elég a tavalyi év végén született irodalmi határozat, és az ez év nyarán létrejött Petőfi-köri határozat utáni légkörre visszagondolni. Világos, hogy az értelmiség helyzetének alapvető rendezésére irányuló törekvés sikerét csak a XX. kongresszus szellemének teljes és végleges győzelme biztosíthatja.

Most minden attól függ, hogy ezt a helyes határozatot hogyan lehet minél gyorsabban, minél hatékonyabban megvalósítani.

Új értelmiségi politikánk sikeréről majd csak akkor beszélhetünk, ha az értelmiségi dolgozók százezrei, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, saját sorsukon érzik, hogy az elmúlt 6-8 év gyakorlatához képest valami tényleg megváltozott. Nincs olyan pontja a határozatban felsorolt hibák lajstromának, amely ne érintene ezreket, sőt - egyes esetekben - tízezreket. Tekintsük csak például a következő néhány sort a határozatból: „A pártbizottságok és minisztériumok fokozatosan vizsgálják felül a területükön az egyes értelmiségiekkel szemben elkövetett kirívó sérelmeket (indokolatlan elbocsátás, idő előtti nyugdíjazás, indokolatlan kizárás a pártból), és tegyék jóvá az elkövetett hibákat." Nem akarjuk vitatni természetesen, hogy voltak indokolt adminisztratív intézkedések is. De hány ezer és ezer értelmiségit bocsátottak el indokolatlanul, dobáltak ide-oda, helyeztek alacsonyabb munkakörbe, hány ezer és ezer embert nyugdíjaztak idő előtt, s hány idős értelmiségi asszonytól és férfitől vonták meg indokolatlanul a nyugdíjat, hány értelmiségit zártak ki a pártból teljesen alaptalanul, hány és hány embert sértett az önkényeskedés, a kiskirálykodás, az embertelenség! Ha - a példát folytatva - az indokolatlanul és jogtalanul sértett értelmiségi dolgozók ezreinek sorsa valóban jobbra fordul, akkor beszélhetünk arról, hogy a szavak, és a tettek közötti végzetes szakadék eltűnőben van, s politikánk marxista jellege értelmiségi vonalon is ismét mindinkább érvényesül a gyakorlatban.

Miután létrejött ez a helyes határozat, legfontosabb - ismételjük -, hogy meg is valósuljon. Meg fog-e valósulni? Bízunk benne, hogy igen, de azt is hozzátesszük, hogy nem könnyen és nem harcok nélkül. A megvalósítás nehézségeinek egyik fő okára a határozat is utal: a párt- és állami funkcionáriusok egy részének helytelen felfogására az értelmiség kérdésében. Márpedig döntő részben tőlük függ a végrehajtás üteme és teljessége. Rögtön meg akarunk jegyezni két dolgot. Az egyik, hogy sokkal több az olyan funkcionárius, aki szívesebben hajtja végre a jó, a helyes politikát, mint a hibásat. A másik, hogy a helytelen felfogást valló funkcionáriusok véleménye sem véletlenül alakul ki, hanem azért, mert rossz példát, talán példákat láttak maguk előtt a felső vezetésben. Várható-e a funkcionáriusok - a kisebbik rész - álláspontjának gyors és mélyreható megváltozása? Három feltétel mellett, azt hisszük, igen. Az egyik, hogy a Központi Vezetőség és a Minisztertanács értelmiségi politikáját a jelenlegi határozatnak a szelleme irányítsa, s legyen meg a szükséges elszántság az ingadozások és félrendszabályok leküzdésére, a visszaesések megakadályozására. Bár a határozat már címében is hangsúlyozza, hogy csupán az értelmiségi politika néhány kérdésével foglalkozik, s nem tart igényt teljességre, mégis hiányosságnak érezzük, hogy olyan fontos és vezető értelmiségi csoportok, mint például az írók, művészek, újságírók problémái kimaradtak ebből az okmányból. Azért is hangsúlyozzuk ezt, mivel ingadozások és valószínű félreértések elkerülése érdekében szükséges volna szerintünk olyan előzetes pártokmányok mielőbbi nyilvános felülvizsgálata és kiigazítása, amelyek nem egyeztethetők össze - részben vagy túlnyomó részben - a jelenlegi határozattal, s amelyek annak idején alkalmasak voltak arra, hogy bizonyos, ma már általánosan ismert és hivatalosan is ismertetett politikai okok miatt értelmiségellenes hangulatok szítására használtassanak fel. A régi és az új értelmiség összeforrása ma már - mi úgy látjuk - nem olyan nagy probléma, mint ahogy a határozatból látszik. A régi és az új értelmiséget már XX. kongresszus előtt, még inkább a kongresszus után egyre közelebb hozta egymáshoz a 49/53-as hibák jóvátételére irányuló közös vágy. Az értelmiségnek e mindkét rétege a szocializmus helyes lenini építésének módjában: a demokratizálásban, a törvényesség helyreállításában, a haladó kultúra fejlődését gátló tényezők határozott kiküszöbölésében látta a nép és saját további felemelkedése zálogát. Sokkal könnyebb volna előrehaladni a jelenlegi határozat által megjelölt úton, ha a múltból itt maradt akadályokat elvileg is minél előbb eltakaríthatnánk.

Másodszor: a jelenlegi határozat sikere érdekében le kellene vonni a szükséges következtetéseket azokkal a személyekkel szemben a vidéken és fővárosban, akik a múltban messze „túlteljesítették" a határozat által is elítélt, nem egy esetben igen súlyos politikai hibákat s szektárius elvakultságukkal, türelmetlenségükkel és makacs embertelenségükkel számtalan, nehezen gyógyuló sebet ejtettek, de ma is változatlanul az értelmiség sorsa szempontjából irányító posztokon vannak. Főként azonban azokkal szemben, akik e hibákat azzal tetézték, hogy a XX. kongresszus után sem voltak hajlandók magatartásukat alapvetően megváltoztatni. Ezeknek száma igen csekély. Bizonyos, nagyon csekély számú, rendkívül indokolt személyváltozás a kulturális életben, párt- és állami vonalon - ez már részben elkezdődött -, igen megnövelné az új értelmiségi politika hitelét, megvetné a bizalom alapját, és föltétlenül hozzájárulna az új értelmiségi politika végrehajtása sikeréhez.

Végül - mint már említettük -: az értelmiségi határozat megvalósulásának döntő feltétele a XX. kongresszus szellemének teljes politikai győzelme hazánkban. A kongresszus szellemében biztosítani kellene, hogy az értelmiség ne legyen passzív szemlélője a határozat végrehajtásának, hanem maga is tevékenyen bekapcsolódhassék politikailag megvalósításába. A demokratizmus szellemében biztosítani kell, hogy éledjenek újjá az értelmiségi szakszervezetek és szervezetek, élükön olyan vezetőségekkel, amelyek tagságuk teljes bizalmát élvezik. Olyan szervezetekben pedig, amelyekben értelmiségiek együtt vannak munkásokkal és parasztokkal, biztosítani kell egyenjogúságukat minden tekintetben. Az értelmiségnek, mint legfőbb érdekeltnek politikai részvétele a határozat végrehajtásában és megvalósításában, a siker egyik legfőbb feltétele.

 




Ezen a napon történt október 03.

1974

Elkezdődik a Watergate-ügy bírósági eljárása.Tovább

1975

Elhelyezik a paksi atomerőmű alapkövét.Tovább

1990

Egyesül az NDK és az NSZK: Németország ismét egységes állam.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő