Az ipari termelés arányainak néhány kérdéséről

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége nyilvános vitára bocsátotta a népgazdaság fejlesztésének második ötéves tervére vonatkozó irányelveket. Az eddig lezajlott viták során több probléma vetődött fel azzal kapcsolatosan, hogy az irányelvek szerint az ipari termelés 50-52 százalékos növelésén belül a termelőeszközök („A" csoport) termelését mintegy 60 százalékkal, a fogyasztási cikkekét („B" csoport) mintegy 40 százalékkal kell növelni.

A problémák elsősorban abból adódtak, hogy az „A" és „B" csoport értelmezését illetően a gyakorlatban és nemegyszer a közgazdasági irodalomban is számos helytelen nézet terjedt el.

Meglehetősen elterjedtek például az olyan nézetek, amelyek az ipari termelés „A" és „B"  csoportra osztását azonosítják, vagy lényegében azonosítják a „nehéz"-, és „könnyűipar"-ra osztásával. Ez az álláspont téves és számos félreértés, helytelen értelmezés forrása. Az ipari termelésnek egyrészt „A" és „B" csoportra, másrészt „nehéz"- és „könnyűipar"-ra  való felosztása lényegesen eltérő, gyakran egymásnak ellentmondó szempontok szerint történik.

Az „A" csoportba tartozó termékek a termelési eszközök, azaz a munka tárgyai (nyersanyagok, segédanyagok, félkészgyártmányok) és a munkaeszközök (gépek, berendezések, műszerek stb.). A „B" csoportba kizárólag a közvetlen fogyasztási cikkek tartoznak (ruha, cipő, ceruza, rádió, mosógép, hűtőszekrény, kerékpár stb.). E csoportosítás szerint nemcsak a hengerelt acél, a színes fémek, a szerszámgépek stb. termelése tartozik az „A" csoportba, hanem a fogyasztási cikkek összes nyersanyagainak, segédanyagainak, félkészgyártmányainak termelése (bőrgyártás, cserzőanyagok termelése, fonal, nyersszövet-termelés, papírgyártás stb.), valamint a gyártásukhoz szükséges gépek, szerszámok termelése is.

Az ipari termelésnek nehéz- és könnyűiparra való felosztása nem annyira közgazdasági, mint inkább iparszervezési meggondolások alapján történik. A nehéziparba tartoznak a bányák, az energiatermelő iparok, a vegyipar, s mindazok az ipari termelési ágak, amelyek a munkaeszközök (gépek, szerszámok, műszerek stb.) termelésével, valamint a gyártásukhoz szükséges alapanyagok kitermelésével, feldolgozásával (elsősorban fémfeldolgozással) foglalkoznak. A fémfeldolgozás során azonban nemcsak termelési célokat szolgáló gépeket, műszereket gyártanak, hanem fémből készült fogyasztási cikkeket (edényeket, különféle háztartási eszközöket), személyszállító közlekedési eszközöket (kerékpár, személyautó), a vegyiparban gyógyszereket, tisztítószereket is termelnek. A nehézipar tehát egy sor fogyasztási cikket is gyárt. A könnyűipar körébe viszont nem csak a közvetlen fogyasztási cikkek (kész cipő, ruha, bútor stb.) termelése tartozik, hanem az előállításukhoz szükséges anyagok, félkész termékek (fa, fonal, bőr, festékek, szövet stb.) termelése, feldolgozása is. Más szóval, a könnyűipar körébe tartozik számos olyan termelési ág is, amely „A" csoportba tartozó terméket gyárt.

Meg kell jegyezni, hogy akár a „nehéz" és „könnyűipar" aránya, akár az „A" és „B" csoport aránya önmagában még keveset mond. Az arány igen nagymértékben függ az árrendszertől, helyesebben az árarányoktól. A mi árrendszerünk sajátossága, hogy a termelési eszközök (anyagok, gépek) ára viszonylag jóval alacsonyabb, mint a fogyasztási cikkeké. Ebből következik, hogy az ipari termelésen belül a „B" szektornak viszonylag nagy a súlya. Ez az arány lényegesen megváltozna akkor, ha például a termelési eszközöket is megterhelnénk forgalmi adóval, vagy egyes anyagok árát felemelnénk. Az „A" és „B" csoport arányát olyan gyakorlati meggondolások is befolyásolják, hogy például számos cikk (szén, villamos energia, fonal, szövet, cukor, liszt stb.) termelését, amely részben anyag (pl. a szövet, ha konfekcionálják), részben késztermék (ha a szövetet a fogyasztó a kereskedelemben megvásárolja), milyen alapon sorolják egyik vagy másik csoportba. A nehéz- és könnyűiparra való felosztás pedig több iparág vonatkozásában is pusztán elhatározás kérdése. A növényolajipar és a szappangyártás például jellegénél fogva lehetne vegyipar, tehát „nehézipar" vagy élelmiszeripar, s ez utóbbi esetben a „könnyűipar"-hoz sorolható. (Jelenleg ide is sorolják.)

Megjegyzendő, hogy a tervekben és a statisztikai jelentésekben a „könnyű" és „élelmiszeripar"-t gyakran nem együtt, hanem „külön-külön" szerepeltetik.

Nem egyszer találkozunk olyan nézettel is, amely szerint egyrészt az ipari termelésen belül az „A" és „B"  csoport aránya, másrészt a felhalmozás és a fogyasztás aránya között valamilyen közvetlen kapcsolat áll fenn. Az ilyen nézet képviselői azt a követelményt, hogy az „A" csoport termelésének gyorsabban kell nőnie, mint a „B" csoporténak (amire egyébként a továbbiakban visszatérünk), egyszerűen átviszik a felhalmozás és a fogyasztás arányára, és úgy vélik, hogy a felhalmozásnak rendszeresen és törvényszerűen gyorsabb ütemben kell nőnie, min a fogyasztási alapnak.

A felhalmozás és a fogyasztás a nemzeti jövedelemnek (bizonyos idő alatt termelt új értéknek) a két alapvető felhasználási módja és a kettő aránya a népgazdasági termelésnek egyik legfontosabb mutatója. A felhalmozásra kerülő részből kell biztosítani a termelés alapjainak bővítését, valamint megfelelő tartalékok és készletek képzését a biztonságos gazdálkodás érdekében. Az, hogy a nemzeti jövedelemből egy-egy adott időszakban mekkora rész szolgálja közvetlenül a fogyasztást és mekkora a felhalmozást, központi elhatározás kérdése, aminek az adott lehetőségek, valamint a fejlesztési szükségletek gondos mérlegelésén kell alapulnia. Egyes időszakokban a felhalmozás arányának a növelése, más időszakban esetleg a csökkentése lehet célszerű. Az arány hosszú ideig változatlan is maradhat. A lényeg mindhárom esetben az, hogy a felhalmozás biztosítsa a bővített újratermelés feltételét. Míg tehát a termelési eszközök („A" csoport) termelésének gyorsabb ütemben kell nőnie, mint a fogyasztási cikkek („B" csoport) termelésének, semmiféle olyan követelmény nincs, és nem is lehet, hogy a felhalmozásnak gyorsabb ütemben kellene nőnie, mint a fogyasztásnak. Az első ötéves terv időszakában például a nemzeti jövedelemből 29 százalékot fordítottunk felhalmozásra, a második ötéves terv irányelvei szerint 1960-ban a nemzeti jövedelem 20-22 százalékát fogjuk felhalmozni.

Gyakran találkozunk az „A" és „B" csoport közötti arány jelentőségének túlbecsülésével, fetisizálásával is. Így például egyesek szerint az „A" és „B" csoport közötti arány kifejezi azt is, hogy milyen arányban használják fel az ipar termékeit belföldön, mint termelési eszközt, illetve mint fogyasztási cikket. Az ilyen nézetek képviselői elfelejtik, hogy olyan országban, mint Magyarország, amelyben a külkereskedelemnek a népgazdaság fejlesztése szempontjából rendkívül nagy jelentősége van, az ipar csak részben termel a belföldi szükségletekre. A „B" csoport termelésének növelése a mi viszonyaink között nem feltétlen jelenti a belföldi fogyasztásra szolgáló iparcikkek mennyiségének azonos mértékű növekedését, mert a „B" csoport termelésének esetleg jelentős részét exportáljuk (például azért, hogy nyersanyagokat, félkészgyártmányokat, tehát az „A" csoporthoz tartozó termékeket hozzunk be). Ugyanez megfordítva is érvényes: „A" csoporthoz tartozó termékeket viszünk ki azért, hogy fogyasztási cikkeket vásároljunk értük. Az ipar fejlesztésének irányát nálunk nem lehet a külkereskedelemtől elszakítva vizsgálni vagy meghatározni. Az „A" és „B" csoport aránya csak olyan országban ad megközelítően hű képet a belföldi rendeltetés szerinti megoszlásra, ahol a kivitel és a behozatal súlya az ipar össztermelésében nagyon kicsiny.

Sok volt a tisztázatlan nézet az utóbbi években a körül is, hogy mi teszi szükségessé az ipari termelésen belül az „A" csoporthoz tartozó termelés gyorsabb ütemű növelését. A válasz e kérdésre viszonylag egyszerű. A technika fejlesztése, az automatizálás, a specializáció, és ennek következtében a vállalatok közötti kooperáció növekedése, vagy másképpen szólva, a munkamegosztás fokozódása egyben azzal is jár, hogy a korábban egységes munkafolyamatok különválnak, önállósulnak. Mind több és több olyan terméket gyártanak, amelyet egy másik iparvállalat anyagként vagy félgyártmányként használ. Mind több részre bomlik a gyártási folyamat, ami nem csak egy-egy üzemen, vállalaton belül jelent munkamegosztást, hanem a vállalatok között is. Mindez lehetővé teszi a termelékenység gyors ütemű fokozását, az önköltség csökkentését. A technika fejlődéséből, a vállalatok és a munkások közötti munkamegosztás fokozódásából következik, hogy az ipari össztermelésben egyre növekszik az anyagok, félgyártmányok, gépek termelésének hányada, és viszonylag csökken az ipar területét elhagyó késztermékek végső befejezésére jutó hányad. Más szóval, viszonylag mind több munkás, mérnök foglalkozik a gépek, anyagok, féltermékek gyártásával, és viszonylag mind kevesebb a gyártmányok végső összeszerelésével, kikészítésével, azaz befejezésével. Ez és nem más a magyarázata annak, hogy miért kell az „A" csoporthoz tartozó termékek termelésének gyorsabb ütemben növekednie, mint a „B" csoportba tartozó termékek termelésének.

Ez a tendencia a fejlődés során eddig is érvényesült és érvényesülni fog ezután is. A szocialista gazdaságban a tervező szervek számolnak ezzel a szükségszerű tendenciával és ennek figyelembevételével osztják el a rendelkezésre álló anyagi erőket és a munkaerőt.

A mi viszonyaink között van egy körülmény, amelyet figyelembe kell venni az ipari termelés fő arányainak megszabása során. Mint erről fentebb szó volt, nálunk az iparfejlesztést igen jelentősen befolyásolja a nemzetközi munkamegosztásban elfoglalt helyünk. Az iparfejlesztésnél nagyon gondosan tanulmányoznunk kell, milyen árucikkeket tudunk a nemzetközi piacon viszonylag előnyösebben értékesíteni és melyek azok, amelyeket helyesebb import útján beszerezni. Az első ötéves terv időszakában viszonylag lassabban fejlődött a „B" csoportba tartozó árucikkek kivitele (öt év alatt 1,7-szeresére) és gyorsabban az „A" csoportba tartozó gépek, felszerelések, műszerek kivitele (2,8-szeresére). A tervező szervek a második ötéves terv készítése során e tendencia további érvényesülésével számoltak. Ugyanis a beruházási tevékenység általános megélénkülése, a gazdaságilag elmaradott országok iparosodása, ugyanakkor főleg a tőkés piacok élelmiszerrel és textíliákkal való viszonylagos telítettsége, s a műanyagipar előretörése folytán gépipari termékeink könnyebben találhatnak piacot, mint a „B" csoportba tartozó termékek.

A külföldi elhelyezési lehetőségek korlátozottságán kívül van még egy körülmény, amely ez idő szerint indokolttá teszi egyes „B" csoporthoz tartozó árucikkek termelésének viszonylag kisebb, illetőleg az „A" csoportba tartozó árucikkek termelésének nagyobb ütemű növelését. Mint erre az irányelvek is rámutatnak, a jelenlegi körülmények között, amikor az export egy része külföldi adósságaink csökkentését szolgálja, olyan árucikkek kivitelére kell törekednünk, amelyeknek nagy a „devizahozamuk". Ilyenek azok az árucikkek, amelyeknek gyártásához kevés vagy semmi importanyagra nincs szükség, s szállítási költségük viszonylag nem magas, vagy azok, amelyekhez kell ugyan külföldi anyag, de gyártásuk bonyolult, magas színvonalú munkát követel. A „B" csoportba tartozó ipari termékek (a textilipar termékei, bőripari árucikkek) gyártásához viszonylag sok importanyagra (nyersbőr, cserzőanyagok, gyapot, festő- és kikészítőanyagok) van szükség. E termékeken aránylag kevés és egyszerű a hazai munka, devizahozamunk tehát viszonylag csekély. Az „A" csoporthoz tartozó számos gyártási ág, köztük az ásványolajipar, az alumíniumipar, a vegyipar különböző ágai hazai nyersanyagbázisra támaszkodhatnak, ezért termékeik külföldi értékesítése esetén nagy a devizahozamuk. Az ugyancsak „A" csoportba tartozó gépipar nagyrészt külföldi eredetű nyersanyagra épül ugyan (koksz, vasérc, színes fém), de vannak olyan, nálunk igen jól fejleszthető ágai, amelyek magas színvonalú, precíz, bonyolult belföldi - szellemi és fizikai - munkát igényelnek, és ezért, ha külföldön értékesítik termékeiket, viszonylag sok devizát hoznak. Nálunk ezek a meggondolások azt indokolják, hogy az „A" csoport termelésének üteme a második ötéves terv időszaka alatt gyorsabban növekedjék, mint az olyan országokban, amelyekben a külkereskedelemnek lényegesen kisebb a jelentősége. A „B" csoportba tartozó termelés terv szerinti és a szükségleteknek megfelelő választékban történő növelése - tekintve, hogy az irányelvek e termékek exportjának viszonylagos csökkenésével számolnak - alapot nyújt a lakosság fogyasztásának tervezett növelésére.

Összefoglalva: Az iparfejlesztés kérdéseit nem lehet sem az „A" és „B" csoportok, sem a „nehéz-„ és a „könnyűipar" arányainak kérdésére leegyszerűsíteni. Ezek az arányok önmagukban keveset mondanak, csak az arányok változása az, amely kifejez valamilyen tendenciát. Az arányok változásában kifejezésre jutó tendencia helyességét vagy helytelenségét sohasem az arányok ilyen vagy olyan számszerű alakulása dönti el, hanem csakis azok az igen részletes és sokoldalú számítások, tudományosan megalapozott gazdaságpolitikai meggondolások, amelyek e végső, fő arányok kialakítását a tervgazdálkodásban meg kell, hogy előzzék.

 

 

                                                                                                                      

                                                                                       a Központi Statisztikai Hivatal

                                                                                                             elnökhelyettese

---