Egy híres ember arcképe – szépítés nélkül

Szabad Ifjúság, 1956. augusztus 26.

Én az ördöggel is cimborálok, hogy a tervteljesítés, a gazdaságosság meglegyen – vallja a Győri Szerszámgyár igazgatója. Horváth Ede, az ország egyik legjobb esztergályosából lett gyárigazgató –, aki később, mint a Rába Művek vezérigazgatója, vörös báróként vált ismertté – merész döntésekkel, az akkori gazdasági előírásokat is megkerülve, kizárólag a terv teljesítését, a gazdaság érdekeit szem előtt tartva sokszorozta meg a gyár termelését és bevételét. A szerző szerint, ezzel nemcsak a népgazdaság, de a gyár munkásai is jól jártak.

„Aki kétnapos szakállal megy be hozzá, azt kizavarja. A megyei lap munkatársát nem engedte be az üzembe. Kiss Ferit, a bérelszámolót irgalmatlanul megszidta egy apróság miatt, azt mondta: „ötszáz forintos kocsihúzót csinálok magából!" Még soha nem volt ifjúsági gyűlésen.

-            De azt mondjátok meg, milyen, mint gazdasági vezető? Megvan-e a dolgozók pénze? S a jövedelmezőség?

-            Ebből a szempontból le a kalappal az igazgató előtt - felelte Takács Imre és a többiek helyeseltek.

Többi között ezt tudtuk meg

, a Győri Szerszámgépgyár igazgatójáról néhány órával azután, hogy az üzembe érkeztünk és beszélgetni kezdtünk a fiatalokkal a DISZ-irodán.

Íme, a talány: milyen ember lehet az igazgató? Bírálni kell, mert durva és nimbuszt szőtt saját feje köré? Vagy dicsérni a 13 élüzem kitüntetésért, meg azért, hogy a gyárban megvan a „pénzük" a dolgozóknak?

Alig vártuk, hogy találkozzunk vele.

 

„Háromezer-négyszázért merésznek kell lenni..."

 

Másnap reggel fél órát vártunk rá. Néztük szobája párnázott ajtaját, amelyen kívülről hiányzik a kilincs. Elképzeltünk egy simára borotvált férfiarcot, hideg kék szemeket. (Valahogyan kiment a fejünkből az a kép, amellyel annak idején, ezelőtt hat-hét évvel, annyiszor találkoztunk az újságok hasábjain, amikor Horváth Edéről, az ország egyik legjobb esztergályosáról, szinte naponként írtak.) Mennyivel más lehet Horváth Ede - az igazgató - arcmása!

Nyílik az ajtó, sovány kis ember lép be, kék munkászubbonyban. A szeme fekete, de néha barnás árnyalatú. Az arca kissé borostás. Ez az a bizonyos „egynapos maximum," amit másokon és magán is megtűr. A hangja - szelíd.

Bevezet a szobájába (a miniszternek sincs különb), várja a kérdést. Azt kérdezzük: hogyan segíti az ifjúság, a DISZ a termelést.

Az ifjúságról általában jó a véleménye, hiszen a gyári átlagos korhatár 30 év körül van. A DISZ-szel azonban egyáltalán nincs megelégedve. Azt mondja, kevés látszata van a munkájának.

És segíti a DISZ-t a gyárvezetés?

- Miből segítse? Ha ezer forintot adok nekik, azt nekem máshonnan kell elgazembereskedni.

s elvtárs, a közlekedési miniszter ahhoz sem járul hozzá, hogy autóbuszon elvigyem őket kirándulni. Egyszer voltak a Bakonyban. Visszafelé igazoltatták őket, utána a vállalatot 4500 forintra büntették. Még mindig keveset törődnek az ifjúsággal. Országosan. Néha olvasok egy-egy cikket az ifjúságról. Van olyan köztük, ami olyan, mint a granadiermarsch [krumplistészta]. Száraz, nem lehet lenyelni...

- Minden mondata merész és találó. Amikor megjegyezzük ezt, elmosolyodik:

3400 forint fizetésért merésznek kell lenni. Hiszen három melósnak a fizetését veszem fel...

 

„Az ördöggel is cimborálok, ha ...

 

Merészség, bátorság. Mit jelent ez a szerszámgépgyár igazgatójánál? Ha itt az anekdotákra emlékeztető példákat idézzük, nem a „vagánykodást" illik meglátni bennük.

Nemrégiben az egyik műhelyben 500 autógumi köpeny hiányzott a tervteljesítéshez. Kiderült, hogy importanyagról lévén szó, amely nincs raktáron, valamelyik külföldi cégtől kell megrendelni. A kereskedelem csak féléves határidőre vállalta a szállítást. A terv teljesítése érdekében nem lehetett várni. A gyár ezért közvetlenül az egyik német céggel tárgyalt. Az ügyletet az ottani magyar kirendeltség segítségével kötötték meg - szinte órák alatt. Idehaza volt nagy fölzúdulás: hogyan lehet ilyesmit csinálni? Az egyik „Impex" vállalat valamelyik vezetője felelősségre vonást követelt - feledve, hogy ő maga nem intézkedett, pedig először hozzá fordultak. Horváth Ede nyugodt volt. Azon töprengett, mivel köszönje meg a német cég gyors segítségét. Úgy döntött aztán, hogy küld az ottani vezetőnek néhány üveg tokajit. Hálából. Aki felelősségre akarta vonni, annak csak annyit mondott: „én az ördöggel is cimborálok, hogy a tervteljesítés, a gazdaságosság meglegyen".

Egy alkalommal sürgősen szükségük volt különleges méretű hengerelt vasanyagra. Telefon a

: van-e raktáron? Azt válaszolták: nincs és ahhoz, hogy legyárthassák, át kell állítani a hengersort. Ehhez pedig engedély kell „fölülről". Az átállítást nem engedélyezték

Az igazgató éppen Pesten volt, kocsiba ült: irány Diósgyőr. De előbb megálltak egy Halkereskedelmi vállalatnál. Megvették a legnagyobb harcsákat. Betették a

, s most már meg sem álltak Diósgyőrig. A következő állomás egy diósgyőri étterem volt. A vezetőnél vacsorát rendeltek - hatvan személyre: halászlét, rántott halat, s bort a jobbikból. Zenekart.

Másnap este a hengersorbeliek ott ültek a fehér asztalnál. Rendkívül jól érezték magukat, egymást érték a pohárköszöntők. Éjfél után háromkor, „amikor a prímás már a térde közé fogta a vonót, és úgy huzigálta rajta a hegedűt," Horváth Ede megkocogtatta poharával az üveget. Szólt:

- Baj van, fiúk... Át kéne állítani a hengersort. - És elmondta, miért.

- Meg lesz Edém! Micsoda?! Nektek ne lenne?! - ilyen hangok hallatszottak. Felkerekedtek, mentek az üzembe.

Csak az átállításra 24 óra a kiszabott idő. Ezúttal azonban hajnali négytől délelőtt 11-ig megoldották.

Hogy miből jut halvacsorákra? Abból, hogy az elmúlt évben csaknem 10 millió forinttal több hasznot fizetett be a gyár, mint amennyit a terv előírt. És maradt pénz jutalomosztásra is. (Volt olyan termelési értekezlet, ahol 450 000 forint jutalmat osztottak szét a dolgozóknak. Tele volt a város a hírrel: „A Szerszámgépgyárban forinteső hullott!") És arra is jutott, hogy például a május elsejei kivonulás után az egész gyárat, a családtagokat is, ebéddel vendégelték meg. „Igaz, hogy érkezett egy rendelet, ami a tízórait megtiltotta, de az nem volt benne, hogy ebédet nem lehet adni" - így vélekedett az esztergályosból lett igazgató.

 

„Az udvarsöprögető is érezze..."

 

Az önállóság. Kétélű fegyver, nem mindenki tudja hasznosan forgatni. Hogy a szerszámgépgyáriak jól használják - arra egyebek között - jó példa az a javaslat is, amely ez idő szerint miniszteri kollégium előtt fekszik.

E javaslattervezetben olyan pontok szerepelnek, mint a premizálás rendszerének megváltoztatása. Ne csak a műszakiak kapjanak rendszeresen nagyobb összegű prémiumot, hanem „az udvarsöprögető munkás is érezze, ha jutalmat kap a gyár...". Az önálló tervezést is javítani akarják, főleg olyan irányban, hogy a megrendelővel közvetlenül tárgyaljon s kössön ügyletet a gyár. Nagyobb önállóságot kérnek a bérezésben a besorolásoknál. Kérik a műszaki normák minimálisra való csökkentését. Azt akarják, hogy a munkás világosan lássa, hogy egy munkadarab elkészítéséért mennyi bért kap.

 

 

Szereti az embereket, de...

 

Amit leírtunk - az igazgató merészségéről, önállóságáról -, abból talán arra lehet következtetni, hogy Horváth Ede sokat megenged magának. Lehet. Mi mégsem tudjuk elítélni. Amit tesz: a munkások, a gyár, az ország érdekében tesz, és ez a tudat adja neki a merészséget, a bátorságot. Azt is meg kell mondanunk, a legtöbb esetben nem a fiatalos gondolkodás, hanem a munkáját gátló bürokrácia kényszeríti vakmerőségre.

A munkában nem követel többet másoktól sem, mint önmagától: szigorú rendet, magas fokú munkafegyelmet. Mégis, miért a panasz, a kifogás, mely gyakran hangzik el munkájával kapcsolatban?

Akikkel beszéltünk, egytől egyig hangsúlyozták, hogy mint gazdasági vezető kifogástalan, de vannak emberi hibái, és ha ezek nem lennének, még jobb volna.

S ez így igaz. Tiszteletre méltó dolog, ha valaki határozott, önálló. De hiba, ha a határozottság annyira fajul, hogy nem tűr ellentmondást, hogy felindultan, elhamarkodottan és súlyosan büntet. Még akkor is, ha a másik percben ugyanilyen bőkezűen jutalmaz. Horváth Ede megszokta a nyílt beszédet, a szókimondást és a szabad nyelvjárást még a munkapad mellett. De nem szabad elfeledkeznie arról: más, ha egy esztergályos hangoskodik esztergályossal, és megint más, ha az igazgató teszi ezt. Az igazgató durvasága könnyen kritikátlanságot eredményez. A kritikátlanság pedig előbb-utóbb személyi kultuszt szül.

És még egy: ha valakinek a gyárban szüksége van a társadalmi szervezetek segítségére, akkor az igazgatónak igen. Horváth elvtárs nem támaszkodik a DISZ-re, nem törődik vele. Igaz, eddig rosszul dolgozott az ifjúsági szervezet, de most megmozdult, a fiatalok szeretnének, akarnának segíteni, keresik a lehetőséget. Jó volna, ha az igazgató szóba állna az ifjúsági vezetőkkel, megmondaná, mit kér tőlük, miben számít a segítségükre. Aztán egy kis jóakarattal, egy kis segítséggel újabb energiákat lehetne felszabadítani. Mert bár a pénz fontos, nagy tettekre ösztönöz, de azért a jó szó a munkások jó kedve is nagy erő.

Jártunk a műhelyekben. Láttuk, hogy nem csak az igazgatói iroda berendezése fényűző. A most épülő műhelyek fala csempézett, mindenütt káprázatos a tisztaság. A munkapadok mellett beépített hamutartók - apróság, de szembetűnő. Az egyik műhely előcsarnokában most rendezik be a téli kertet, akváriumokkal és örökzöld növényekkel. Az óriási ablakokon szabadon árad be a napsugár. Mindez mutatja, hogy a mostani igazgató nem felejti el, mire vágyott a hajdani esztergályos. Szereti az embereket, de ez a szeretet még szebb, még gyümölcsözőbb lesz, ha az épülő műhelyeken kívül ott tükröződik az igazgató minden szavában, ott érződik a hangjában és minden cselekedetében.

 

 

Kovács Imre-Gerencséri Jenő


Ezen a napon történt november 25.

1953

A londoni angol–magyar rangadót, amelyben a híres „aranycsapat”, Puskás, Hidegkuti, Czibor, Kocsis és a többiek 6:3-ra verték az angol...Tovább

1959

New Yorkban agyonlőve találják Povl Bang-Jensen dán diplomatát, az ENSZ ötös bizottság másodtitkárát. Halálának körülményei máig...Tovább

1992

A csehszlovák parlament úgy dönt, hogy 1993. január 1-jével az ország szétválik Csehországra és Szlovákiára.Tovább

  • <
  • 2 / 2
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/4

 

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.

 

Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.

Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.

A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.

Az idei negyedk számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. november 22.

Miklós Dániel
főszerkesztő