II. A megelőzés – a fiatalkorúak bűnözésének kulcskérdése

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 30.

A fiatalkorúak bűnözésének a csökkentésére, és annak megelőzésére tesz javaslatokat Bányász Rezső itt közölt írásában, amely folytatása a gyermekvédelemről írt, 1956. szeptember 23-án megjelent cikkének. Bányász szociálpolitikai, oktatási, munkaügyi kérdések rendezésében látja a probléma megoldását.

Múlt vasárnapi cikkünkben kendőzetlenül feltártuk a gyermekvédelem égető problémáit, s rámutattunk arra, hogy e kérdések megoldatlansága egyik oka a fiatalkorúak bűnözése magas számarányának. Az azóta szerkesztőségünkbe érkezett levelek, s különösképpen a héten lezajlott társadalmi ankét megállapításai, szinte kivétel nélkül aláhúzták a cikkünk állításait.

Lépjünk most eggyel tovább az ifjúkori bűnözés okainak vizsgálatában. A bűncselekményeket sikeresen megelőzni, s a bűnözési színvonalat mind alacsonyabbra szorítani csak akkor tudjuk, ha nem hunyjuk be szemeinket a jelenségeket előidéző társadalmi, kulturális, nevelési okok előtt.

 

Több segítséget a dolgozó szülőknek

 

Az elmúlt évben, 1955-ben 8627 fiatalkorút ítéltek el jogerősen a bíróságok. Közülük 67,1 százalék a szülők háztartásában élt. Ez kétségtelenül az elítéltek legnagyobb csoportja. Hozzáteszem mindjárt, hogy az esetek túlnyomó többségében mindkét szülő dolgozik.

Itt tehát valahol baj van...

Vannak, akik erre nyomban azt a megállapítást teszik: „Lám, mi megmondtuk, az anyáknak otthon a helyük."

A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű. Nemcsak a nők egyenjogúsága miatt, amely - a többi között - azt is feltételezi, hogy szabadon élhessenek választott élethivatásuknak, hanem államunk jelenlegi és előreláthatólag hosszú időn át fennálló gazdasági, építési problémái miatt sem. Bár kétségtelenül arra kell törekednünk, hogy a jövőben, legalábbis a többgyermekes anyák legfőképpen gyermekeik nevelésének élhessenek.

Hol hát ma a megoldás?

Az intézetek végtelen szaporításában?

Nem semmi esetre sem. Ezt egyrészt a társadalom nem fogadná el, másrészt továbbra is cáfolhatatlan tény, hogy a legjobb, legszeretőbb nevelést csak a családi kör tudja nyújtani.

A megoldást éppen abban látom, hogy az államnak maximális segítséget kell nyújtani a dolgozó szülőknek gyermekeik felneveléséhez. Senki, becsületes ember nem tagadhatja, hogy az elmúlt tizenegy év alatt rendkívül sokat tettünk a nép felemelése érdekében. A dolgozó osztályokat uralkodó osztályokká emeltük, megszüntettük a kirívó gazdasági ellentéteket, lényegében felszámoltuk a munkanélküliséget, emeltük a reálbéreket stb. Ugyanakkor azonban nyíltan be kell ismernünk azt is, hogy vannak olyan gyengén kereső sokgyermekes szülők, akik nem tudnak kellőképpen gondoskodni gyermekeik felneveléséről. Itt jön szóba a családi pótlékok újabban mind többet emlegetett problémája, amelynek rendezését második ötéves tervünk is előírja. Véleményem szerint - és ezzel a gyermekvédelem sok szakértője is egyetért - a családi pótlékok általános emelésén túlmenően, arra is szükség van, hogy a pótlék nagyságát a szülők összkeresetétől tegyék függővé. Ezáltal válthat a pótlék - nem csak jelképesen, hanem valóságosan is - a család, a gyermekek felnevelésének segítőjévé.

A másik megoldandó probléma: a szülőknek időt juttatni a nevelésre. Nem engedhetjük meg, hogy legdrágább kincseinket, a gyermekeket, az utca nevelje. Ez pedig el nem érhető, ha az anyák számára is 8 órás munkaidőt szabunk meg. Az anyát - még a férj segítsége esetén is - sokkalta több kötelesség csatolja a családhoz. El kell tehát érni, hogy a második ötéves terv során előirányzott munkaidő csökkentést mindenekelőtt a dolgozó anyák javára hajtsák végre. Inkább a többi kategóriák munkaidő csökkentésével várjunk még egy ideig...

Ha ezt a segítséget megadjuk, akkor jogosan vonhatjuk teljes szigorral felelősségre a gyermeküket elhanyagoló szülőket. Bár meg kell mondani, hogy jelenleg is, minden társadalmi eszközzel nevelni kell a szülőket a gyermek iránti kötelességre. Ne fordulhasson elő olyan eset, aminek ügyész koromban magam voltam tanúja, hogy egy anya ötszörös sztahanovista címére hivatkozva akarta tisztára mosni magát, a fia nevelésében elkövetett mulasztások alól.

 

A műveltség hiánya

 

A bűnözésnek - és ezen belül a fiatalkorúak bűnözésének is - rendkívül szoros kapcsolata van a társadalom műveltségi színvonalával. Lehetetlen nem észrevennünk ezt, ha csupán az elmúlt év statisztikai táblázatait forgatjuk.

Az 1955-ben jogerősen elítélt fiatalkorúak (12-18 évesek) 6,2 százaléka analfabéta volt, 52,2 százaléka pedig csak 1-6 osztályt végzett, és mindössze 2,4 százaléka végez középiskolát! Meglehetősen meglepő adat ez az általános nyolcosztályos oktatás bevezetése után egy évtizeddel. Persze azt is meg kell mondani, hogy a helyzet e téren évről évre javulni fog, mivel a 12 éveseknek már csupán 3,1 százaléka volt írástudatlan. Tehát, ha sikeresen harcolunk az átlagos műveltségi színvonal emeléséért, előrehaladunk a bűnözés elleni harcban is.

Az iskolaügy egyébként számos más ponton is érintkezik a fiatalkorúak bűnözésének kérdéskomplexumával. A legutóbbi ankét számos felszólalója kifogásolta - joggal - azt, hogy egyes iskolákban 40-50 tanuló is jut egy nevelőre, s ezáltal a megfelelő egyéni foglalkozás lehetetlenné válik. Sokan megemlítették azt is, hogy az iskolai „napközik" túlzsúfoltak, egészségtelenek, s bennük a felügyeletet gyakran adottságaiknál fogva nem megfelelő (öreg, beteges stb.) nevelők látják el. A tanulók elszöknek, elcsavarognak a napközikből, s órákon át az utcán „nevelődnek." A felszólalók javasolták, hogy iskolai napközik céljára vegyék igénybe az iskolához közel eső, napközben kihasználatlan klubokat, kultúrotthonokat, és alkalmazzanak megfelelő számú, fiatal pedagógust (akik közül sokan kénytelenek ma képességeiknek nem megfelelő munkakörben dolgozni) napközi-otthoni nevelőnek.

 

Figyelmesség a fiatalok munkaügyi problémái iránt

 

A fiatalkorúak bűnözésének egy további megoldatlan vagy jórészt megoldatlan társadalmi oka a fiatalok munkaügyi problémáiban van. Jól ismert például, a 14-16 évesek foglalkoztatása körül éveken átfolyt huzavona.

Az általános iskola elvégzése után jelentős, több tízezres réteg marad minden foglalkoztatás nélkül. Jórészt tervezési hibák, de azon túli problémánk következtében is, ezek a fiatalok sem középiskolában, sem

nem nyernek felvételt, sőt az ipar és a kereskedelem sem tudja felvenni őket. Ezek a fiatalok azután nem csak családjuk ellátására szorulnak, hanem éppen rendszeres elfoglaltság híján csavarognak, bandákba verődnek, a legkönnyebben a bűnözés útjára lépnek.

A Minisztertanács legutóbbi határozata a 14-16 évesek csökkentett munkaidejű foglalkoztatásáról, e téren komoly előrelépést jelenthet, de csak akkor, ha sikerül leküzdeni azt az ellenállást, amelyet egyes üzemek, vállalatok vezetői e határozattal szemben tanúsítanak. Meg kell mondani, hogy még e határozat teljes végrehajtása esetén sem sikerül minden 14-16 éves fiú és lány foglalkoztatását biztosítani úgy, hogy e téren továbbra is van nyílt kérdés.

A már megemlített ankéton felszólaló

elvtárs, az MTH elnöke elmondotta, hogy az Országos Tervhivatalnak minél előbb részletes javaslatot kell a Minisztertanács elé terjesztenie e kérdés végleges rendezésére.

Azt, hogy mennyire fontos ez, csak egyetlen mondatban említem meg: a legmagasabb a bűnözési statisztika a 15-17 évesek között (csak fiatalkorúakat számítva).

Ugyan e problémakörhöz csatlakozik, hogy nem csak a DISZ-nek kell minden vállalatnál fellépnie az ifjúság jogos érdekei védelmében, hanem éppen a súlyosabb problémákat megelőzve, a fiatalkorúak ügyészeinek is több általános vizsgálatot kell tartaniuk. (Munkásszállások helyzete, éjszakai foglalkoztatás, fegyelmi határozatok stb.)

Számos egyéb, a többi között nevelési kérdést kellene még elmondani. De talán ezek voltak a legfontosabbak. Ha gátat vetünk a fiatalkorú bűnözést elősegítő társadalmi okoknak, sikeresen előzhetjük meg egyes esetekbe is a bűncselekményeket.

 

 




Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők