Még nagyobb felelősséggel!

Irodalmi Újság, 1956. július 14. 

Rajtunk a nép figyelme! – írja Földeák János – az úgynevezett „munkásírók” csoportjának alapító tagja – az Irodalmi Újság hasábjain közölt cikkében. Írását a tenni vágyás sürgető lendülete hatja át, a szenvedélyes igyekezet, amellyel új és új művek írására buzdítja írótársait, hogy az elmúlt évek kényszerű hallgatása után még nagyobb írói felelősségérzettel, minél többször adjanak hangot műveikben az emberek életét meghatározó történelmi, politikai hibák elleni tiltakozásuknak.

Régen tapasztalt lendület és elevenség pezsegteti irodalmi életünket. Az a hatalmas, érzéseket és gondolatokat fölszabadító erő, amely a XX. kongresszus eszmei tartalmából szüntelenül árad, nem csak frissítő ösztönzés mindnyájunk számára, de számonkérő figyelmeztetés is: miként sáfárkodtunk írói felelősségünkkel a nép bizalmáért, küzdelmes mindennapjaink ábrázolásáért, a szocializmus nagyszerű gondolatának érvényre juttatásáért, jelenünkért és jövőnkért, irodalmunk hiteléért...

Mint akik körül hirtelen leomlottak a szabad mozgást és messzebblátást akadályozó falak, vagy akik hosszantartó, nyomasztó sötétségből a mindent megmutató, szikrázó világosságba kerültek, úgy eszméltünk föl. Szinte mámorosan önnön erőnk tudatától, vitatjuk és bíráljuk közelmúltunkat, fejlődésünket és nehézségeinket; vitatjuk és keressük a kibontakozás egészséges módját és egyenes útját.

Nincs ma magyar író és költő, akinek ne lenne véleménye vagy tápláló javaslata gondjaink enyhítésére. Nem hangzik el úgy szó, hogy azt ne forrósítaná a felelősség heve. Nincs érv és tényekre hivatkozás, melyet ne gazdagítana dolgozó népünk és hazánk érdekének józan számontartása.

Vitatkozunk és bírálunk, nem egyszer egymásra duplázzuk indítványainkat; sokszor elragad bennünket a szenvedély és indulat: személyeket és módszereket vádolunk hitt igazunkkal, személyeket és módszereket védelmezünk hitt igazunkért -, s mindezt szocialista rendünk és építésünk tisztaságáért, dolgozó népünk bizalmának megerősítéséért, a teremtő munka győzelméért.

Azelőtt is beszéltünk a haza dolgairól, társadalmi fejlődésünk politikai és gazdasági problémáiról, kulturális életünk és irodalompolitikánk nyugtalanító szélsőségeiről. De beszéltünk a népről is. Iparosodásunkról, mezőgazdaságunkról. Vallottunk pártunk mindenekelőtti jelentőségéről, a pártmozgalmi élet és a termelőmunka hőseiről. Azelőtt is kíméletlenül vádoltuk ellenségeinket, harcra mozgósítottunk a visszahúzó erők, elhajlások és gátló akadályok ellen, pellengéreztük a hibákat, tiltakoztunk a szocialista humanizmus megsértése ellen - talán nem mindig elég erővel és körültekintéssel, nemegyszer csak a látszatnak téve eleget, sokszor kihagyó éberséggel és kritikával, néha egyoldalúan: csak a bajokról, és alig vagy félvállról az eredményeinkről. És azelőtt is igyekeztünk helytállni, híven és méltóan irodalmunk nemzeti hagyományainak szelleméhez, lelkesedve a forradalomért -, de olyan tiszta szándékkal, a népért és hazáért aggódó olyan szeretettel és pártos szenvedéllyel még aligha, mint ma tesszük!

Nem is olyan régen még joggal vethették szemünkre az elmélyültebb írói felelősség hiányát, a lélek mérnökeinek bántó pontatlanságát -, de ma már csak az elfogultság illethet bennünket ilyen váddal. Inkább mi vagyunk már túlzók, annyira hajt bennünket a jót tevés igyekezete, az ország ügyeiért való cselekvő szándék. Szenvedélyünk és indulatunk néha túlcsap a mértéken; türelmetlenek vagyunk, s talán szertelenek is: napok és hetek alatt szeretnénk jóvátenni és jóvátétetni évek hibáit; hetek és hónapok alatt szeretnénk elérni azokat a célokat és eredményeket, melyekhez még esztendők áldozatos munkája és erőfeszítése szükséges.

Vitáinkra, állásfoglalásainkra egyre erősödőbb az országos visszhang. Rajtunk a nép figyelme! Buzdítanak és bírálnak bennünket, de a buzdítások és a bírálatok közül ki-kiharsan a reakciós spekuláció is, amely szeretné megnyergelni, a maga céljaira fölhasználni azt az erőt és hatást, amit megnyilatkozásaink társadalmi vonatkozásban jelentenek. És erre a sunyi spekulációra föl kell figyelnünk! Nem csak azért, mert pártunk legutóbbi júniusi határozata is erre figyelmeztet bennünket, de inkább azért legyen intőnk a párt szava, hogy határt húzhassunk a magunk becsületes szándékai és a politikai pecsenyesütögetők kapzsi szándékai közé. Erre a határra mindig is vigyáztunk. Csak az oktalan gyanakvás tételezi fel rólunk a párt- és népellenes elemekkel való cimborálást.

Persze, ez bizalom kérdése is. Valljuk be őszintén és fájdalommal, hogy érezzük és tapasztaljuk a bizalmatlanságot. Rászolgáltunk erre a bizalmatlanságra? Jogos és indokolt a megnyilatkozásaink nyomában fölvetődő aggodalom? Vajon, nem túlzott az a bíráló szigorúság, mely bennünket ítél? Nem tudják be enyhítő körülménynek, hogy igyekezetünk önkritika is akar lenni elkövetett saját hibáinkért és mulasztásainkért?

Nehéz, és nem mindig célravezető a magyarázkodás. S talán már el is érkeztünk ahhoz a határhoz, amikor okkal fölvetődhet: nem sok-e már a szó, az érvek sorakoztatása és halmozása? Hátha ott vagyunk már, ahol kopnak a szavak, ahol a fogalmak és jelzők váltogatása helyett már a tetteknek kellene következni?

De vajon elmondtuk-e már mindazt, ami esztendők során összegyülemlett bennük? Mindazt, amiről nem mertünk, vagy nem tudtunk beszélni? Mindazt, amit joggal várt és vár tőlünk pártunk és népünk? Eleget tettünk-e már a dogmatizmus és a személyi kultusz megsemmisítése ránk háruló feladatainak? Eléggé segítettük-e népünk tiltakozó harcát az adminisztratív módszerek ellen? Bizalmat erősítően feleltünk-e népünk jelzéseire? Ki-ki tartson önvizsgálatot, hogy törleszthesse tartozását!

Az írószövetség pártszervezete legutóbbi taggyűlésén

és is az írói alkotó munka háttérbe szorulását említette. Igazuk van! Az írói felelősségérzet ilyen nyilallását mindnyájunknak kell érezni. A tanulságai még szélesebbre tárták előttünk szocialista jövőnk perspektíváját. S ha már ismerjük dolgozó népünk törhetetlen erejét, és tudjuk, hogy új gyárak és üzemek százai, erőművek és új városok hirdetik tervező- és alkotókészségét, nem maradhatunk csak boldog tanúi, sem adós hírnökei történelmi korszakunknak.

Az elmúlt hónapok írói öntudatra is ébresztő, szenvedélyes vitáinak tartalmát új és új művekkel kell erősíteni! Az a megnövekedett felelősségérzet, amely még jobban elmélyítette a néphez és pártunkhoz való tartozásunkat és hűségünket, nem maradhat puszta megállapítás. Az írói felelősségérzet igaz kifejeződése a mű, akár vers vagy elbeszélés, akár regény vagy színdarab.

Az élet tárult ki előttünk, s rajtunk múlik, hogy problémáit, és ellentmondásait miként sűrítjük művekké. Ez a legfontosabb következő tennivalónk. Még nagyobb felelősséggel élni a nép között, szólni és írni értük!

                                                                                                                                                                                                                                                          



Ezen a napon történt október 03.

1974

Elkezdődik a Watergate-ügy bírósági eljárása.Tovább

1975

Elhelyezik a paksi atomerőmű alapkövét.Tovább

1990

Egyesül az NDK és az NSZK: Németország ismét egységes állam.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Az ArchívNet idei harmadik száma a külkapcsolatok világát járja körül. Fontos kiemelni, hogy a külső ágensekkel való kapcsolattartás nemcsak a mindenkori központi kormányzathoz kötődő külügyminisztérium privilégiuma. A most megjelenő írásokban több példát is láthatunk arra nézve, hogy egyes szervezetek (legyenek azok hazaiak vagy külföldiek) miként tartották a kapcsolatot egymással, illetve kormányzati szervekkel.
A tematikát figyelembe véve és időrendben haladva Szabó Mátyás (doktorandusz, Nemzeti Közszolgálati Egyetem) forrásismertetése a legkorábbi, aki az OsztrákMagyar Monarchia és az Európai Dunabizottság közti kapcsolattartás mélyebb rétegeibe nyújt betekintést. A szerző írásában bemutatja, hogy az önálló külügyminisztériummal nem rendelkező magyar birodalomfél egyes szaktárcái miként tudták akaratukat érvényesíteni a Ballhausplatzon keresztül egy nemzetközi szervezet felé. A hivatali érintkezés egy konkrét ügy, az Oszmán Birodalom adósságrendezésén keresztül kerül bemutatásra.
A hidegháború alatti, a már megszilárdult hatalmi blokkok korszakának időszakáról szól Krajcsír Lukács (tudományos munkatárs, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) forrásismertetése. Az 1960-as években zajló első irakikurd háború a nyugati és keleti hatalmi tömbök figyelmét is felkeltette. A keleti blokk országai a monarchia megbuktatása után kifejezetten politikai szempontok alapján támogatták az új, nyugatnak hátat fordító rezsimet, amely azonban kommunista- és kurdellenes nézeteket vallott. Nem meglepő módon a kezdeti jó viszony megromlott, így később az sem okozhatott meglepetést, hogy a kirobbanó polgárháborúban a Szovjetunió és annak érdekszférájába tartozó államok már a kurd felkelőket támogatták – Magyarország például humanitárius szállítmányokkal.
Regionális konfliktusok után egy világesemény a magyarság egy jól körülhatárolható részére gyakorolt hatását mutatja be Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár). Négy dokumentum segítségével prezentálja, hogy a kijevi magyar közösség milyen módon reagált 1986 tavaszán a csernobili atomerőműben bekövetkező katasztrófára. A főként a külügyi apparátusból származó iratok ismertetése előtt azonban kitér írásában arra is, hogy a korabeli helyi magyar kolónia milyen létszámmal és milyen háttérrel rendelkezett.
A tematikus írások mellett az ArchívNet idei harmadik számában olvasható Kosztyó Gyula (kutató, Clio Intézet) publikációja, amely nem egy külügyi, hanem belügyi intézkedés körülményeit mutatja be. 1944 késő tavaszán-nyarán a Magyarországhoz tartozó Kárpátaljára ejtőernyős szovjet diverzánsokat-partizánokat dobtak le, akik ellen a helyi magyar csendőrség és katonaság egyaránt fellépett. Az írás egyben képet is ad Kárpátalja 1944 májusi helyzetéről, amely területen megkezdődött a zsidóság deportálása, és amely terület ugyan még nem vált hadi zónává, de már érezhető volt, hogy a „vihar előtti csend” állapotában van.
A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a színvonalas kéziratokat, illetve ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei negyedik számába is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban
 

Budapest, 2022. augusztus 26.

Miklós Dániel
főszerkesztő