Ménesi út 11–13

Magyar Nemzet, 1956. június 15.

Volt egy időszak, amikor bizonyos káderek szemében az Eötvös-kollegista a múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenség vádja. A kollégium műhely-jellege zavarta a kommunista rendszert, így a felszabadulás után pár évvel a kollégium megszűnt.

A kollégium öt évtizedes fennállása alatt a magyar szellemi élet központja volt, a magyar tudományos élet számos jelentős személyisége mondhatta magát Eötvös kollégistának. Az Eötvös-kollégium múltjára hivatkozva a cikk írója a volt kollégisták nevében szólítja fel a közvéleményt: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját! Támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot!

Itt volt az Eötvös Kollégium, egész pontosan a báró Eötvös József Collegium. Bölcsészhallgatók, fiatal tanárok, tudósok nemzedékei éltek, tanultak, tanítottak a Gellérthegy oldalán, a négy-négy személyre berendezett kétszobás - háló- és dolgozószobás - lakrészekben, búvárkodtak a könyvtártermek 60 000 kötetében, és hajnalba nyúló beszélgetéseken vitáztak a tudomány, a politika kérdéseiről. 1895-ben alakult a kollégium azzal a céllal, hogy a párizsi École Normale Supérieure mintájára emelje a

tudását, többet és színvonalasabbat adjon nekik, mint az akkori egyetemi oktatás. A tízes évek elején a utcából az új épületbe költözött a kollégium, itt nőtt négy évtized alatt a magyar szellemi élet egyik központjává. Eötvös-kollégista volt Kodály Zoltán, itt nevelődött és nevelt , , , , és a ma élő, alkotó nyelvészek, történészek, írók és irodalmárok jelentős része.

Mit kapott a felvételi vizsga után a kollégiumba bekerülő fiatal egyetemista? Elsősorban nagy szakmai tudást, erős kritikai szellem fejlődött ki benne, igényesség, ellenállás a kurzus hivatalos kultúrpolitikájával szemben. Elcsépelt kifejezés már kohóhoz hasonlítani egy-egy kulturális közösséget, mégis: az Eötvös Kollégium ilyen kohó volt, amelyben az ország és a társadalom különböző vidékeiről érkező fiatalemberek - elsősorban parasztfiúk és értelmiségi családok gyermekei - nagyjából egységes masszává gyúródtak, Eötvös kollégistákká.

A Ménesi úti épület gazdája az állam volt, s ez megszabta a kollégiumban kialakult szellem határait is. Voltak ott az évtizedek során kommunisták, szociáldemokraták, narodnyikok és polgári ellenzékiek, akadt olyan, aki a református teológiáról került oda, s négy év után visszament lelkésznek, volt széplélek és harcos ellenálló, volt őrült, aki betűsorrendben olvasta végig a könyvtárat, s volt sok fellegjáró, a könyvek világába zárkózott filozopter. A legtöbben, hasonlóan az akkori magyar fiatalság útkereséséhez, befelé zárkóztak, s a fasizálódás ellen úgy tiltakoztak, hogy szláv nyelvészettel, francia középkori énekekkel vagy

foglalkoztak.

A felszabadulás után pár évvel megszűnt a kollégium. Volt egy időszak, amikor bizonyos káderesek szemében az Eötvös-kollégista múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenesség vádja. Ma a kollégium épülete diákszálló - nemrég vette fel ismét Eötvös József nevét -, itt kapott helyet az Irodalomtörténeti Intézet is, amely újabban gazdája lett a tovább gyarapodó könyvtárnak.

Gondolom, hasonló, távolról sem a kollégium múltjának teljes értékelésére igényt tartó szubjektív gondolatok és érzések tömege rohanta meg a többi volt Eötvös-kollégistát is a DISZ Központi Vezetőségének legutóbbi határozatát olvasva. Sokan hiányolták, hogy a határozat nem említi külön az Eötvös Kollégiumot, mint a magyar kultúra olyan intézményét, amelynek hagyományaiból sokat meríthetünk mai ifjúságunk neveléséhez. Ezt a hiányt bizonyos mértékig pótolták a határozatot követő viták, sajtókommentárok. Ez azonban még mindig nem elég. Az Eötvös Kollégium hagyományait hivatalos helyen is rehabilitálni kell, fel kell támasztani belőle azt, ami ma is él. Kiváló alkalom kínálkozik erre a

közeli jubileumi ünnepségein. Vagy itt, vagy más alkalommal össze kellene hívni az Eötvös-kollégista öreg diákokat: hadd hallassák szavukat a ma kérdésiről, hadd mondják el, mit tapasztaltak öt évtized alatt a Csillag utcában, majd a Ménesi úton. Hogy csak néhány nevet említsünk: , , , , , , , , ,, , , ,, , , ezernyi hasznos emléket, tapasztalatot eleveníthetne fel és adhatna át a mai ifjúságnak és nevelőinek.

És ha már szóba került a kollégium - hadd vessük fel a volt Eötvös-kollégisták körében élő gondolatot: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját, valamilyen formában, a megváltozott körülményeknek megfelelően, támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot. Akár mint aspiránsképző intézet, akár régi formájában, mint egyetemi tudásának növelője értékes szolgálatokat tehetne a magyar értelmiség nevelésében.

A fiatalság kérdése napirendre került. Kerüljön napirendre az Eötvös Kollégium kérdése is!




Ezen a napon történt október 18.

1904

A budapesti Központi Városháza Károly körúti szárnyának I. emeletén megnyílik a Fővárosi Könyvtár.Tovább

1915

Első világháború: A harmadik isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg nagy erejű támadásaival szemben az Osztrák–Magyar Monarchia...Tovább

1944

Szovjet csapatok megszállják Csehszlovákiát. Szálasi Ferenc „nemzetvezető” elrendeli a teljes mozgósítást.Tovább

1956

A DISZ „az ifjúság jogos követeléseit támogató javaslatokat tett közzé” a Szabad Ifjúságban és a Szabad Népben is. A nyilatkozat javasolta...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő