Ménesi út 11–13

Magyar Nemzet, 1956. június 15.

Volt egy időszak, amikor bizonyos káderek szemében az Eötvös-kollegista a múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenség vádja. A kollégium műhely-jellege zavarta a kommunista rendszert, így a felszabadulás után pár évvel a kollégium megszűnt.

A kollégium öt évtizedes fennállása alatt a magyar szellemi élet központja volt, a magyar tudományos élet számos jelentős személyisége mondhatta magát Eötvös kollégistának. Az Eötvös-kollégium múltjára hivatkozva a cikk írója a volt kollégisták nevében szólítja fel a közvéleményt: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját! Támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot!

Itt volt az Eötvös Kollégium, egész pontosan a báró Eötvös József Collegium. Bölcsészhallgatók, fiatal tanárok, tudósok nemzedékei éltek, tanultak, tanítottak a Gellérthegy oldalán, a négy-négy személyre berendezett kétszobás - háló- és dolgozószobás - lakrészekben, búvárkodtak a könyvtártermek 60 000 kötetében, és hajnalba nyúló beszélgetéseken vitáztak a tudomány, a politika kérdéseiről. 1895-ben alakult a kollégium azzal a céllal, hogy a párizsi École Normale Supérieure mintájára emelje a

tudását, többet és színvonalasabbat adjon nekik, mint az akkori egyetemi oktatás. A tízes évek elején a utcából az új épületbe költözött a kollégium, itt nőtt négy évtized alatt a magyar szellemi élet egyik központjává. Eötvös-kollégista volt Kodály Zoltán, itt nevelődött és nevelt , , , , és a ma élő, alkotó nyelvészek, történészek, írók és irodalmárok jelentős része.

Mit kapott a felvételi vizsga után a kollégiumba bekerülő fiatal egyetemista? Elsősorban nagy szakmai tudást, erős kritikai szellem fejlődött ki benne, igényesség, ellenállás a kurzus hivatalos kultúrpolitikájával szemben. Elcsépelt kifejezés már kohóhoz hasonlítani egy-egy kulturális közösséget, mégis: az Eötvös Kollégium ilyen kohó volt, amelyben az ország és a társadalom különböző vidékeiről érkező fiatalemberek - elsősorban parasztfiúk és értelmiségi családok gyermekei - nagyjából egységes masszává gyúródtak, Eötvös kollégistákká.

A Ménesi úti épület gazdája az állam volt, s ez megszabta a kollégiumban kialakult szellem határait is. Voltak ott az évtizedek során kommunisták, szociáldemokraták, narodnyikok és polgári ellenzékiek, akadt olyan, aki a református teológiáról került oda, s négy év után visszament lelkésznek, volt széplélek és harcos ellenálló, volt őrült, aki betűsorrendben olvasta végig a könyvtárat, s volt sok fellegjáró, a könyvek világába zárkózott filozopter. A legtöbben, hasonlóan az akkori magyar fiatalság útkereséséhez, befelé zárkóztak, s a fasizálódás ellen úgy tiltakoztak, hogy szláv nyelvészettel, francia középkori énekekkel vagy

foglalkoztak.

A felszabadulás után pár évvel megszűnt a kollégium. Volt egy időszak, amikor bizonyos káderesek szemében az Eötvös-kollégista múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenesség vádja. Ma a kollégium épülete diákszálló - nemrég vette fel ismét Eötvös József nevét -, itt kapott helyet az Irodalomtörténeti Intézet is, amely újabban gazdája lett a tovább gyarapodó könyvtárnak.

Gondolom, hasonló, távolról sem a kollégium múltjának teljes értékelésére igényt tartó szubjektív gondolatok és érzések tömege rohanta meg a többi volt Eötvös-kollégistát is a DISZ Központi Vezetőségének legutóbbi határozatát olvasva. Sokan hiányolták, hogy a határozat nem említi külön az Eötvös Kollégiumot, mint a magyar kultúra olyan intézményét, amelynek hagyományaiból sokat meríthetünk mai ifjúságunk neveléséhez. Ezt a hiányt bizonyos mértékig pótolták a határozatot követő viták, sajtókommentárok. Ez azonban még mindig nem elég. Az Eötvös Kollégium hagyományait hivatalos helyen is rehabilitálni kell, fel kell támasztani belőle azt, ami ma is él. Kiváló alkalom kínálkozik erre a

közeli jubileumi ünnepségein. Vagy itt, vagy más alkalommal össze kellene hívni az Eötvös-kollégista öreg diákokat: hadd hallassák szavukat a ma kérdésiről, hadd mondják el, mit tapasztaltak öt évtized alatt a Csillag utcában, majd a Ménesi úton. Hogy csak néhány nevet említsünk: , , , , , , , , ,, , , ,, , , ezernyi hasznos emléket, tapasztalatot eleveníthetne fel és adhatna át a mai ifjúságnak és nevelőinek.

És ha már szóba került a kollégium - hadd vessük fel a volt Eötvös-kollégisták körében élő gondolatot: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját, valamilyen formában, a megváltozott körülményeknek megfelelően, támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot. Akár mint aspiránsképző intézet, akár régi formájában, mint egyetemi tudásának növelője értékes szolgálatokat tehetne a magyar értelmiség nevelésében.

A fiatalság kérdése napirendre került. Kerüljön napirendre az Eötvös Kollégium kérdése is!




Ezen a napon történt szeptember 18.

1922

Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők