Ménesi út 11–13

Magyar Nemzet, 1956. június 15.

Volt egy időszak, amikor bizonyos káderek szemében az Eötvös-kollegista a múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenség vádja. A kollégium műhely-jellege zavarta a kommunista rendszert, így a felszabadulás után pár évvel a kollégium megszűnt.

A kollégium öt évtizedes fennállása alatt a magyar szellemi élet központja volt, a magyar tudományos élet számos jelentős személyisége mondhatta magát Eötvös kollégistának. Az Eötvös-kollégium múltjára hivatkozva a cikk írója a volt kollégisták nevében szólítja fel a közvéleményt: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját! Támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot!

Itt volt az Eötvös Kollégium, egész pontosan a báró Eötvös József Collegium. Bölcsészhallgatók, fiatal tanárok, tudósok nemzedékei éltek, tanultak, tanítottak a Gellérthegy oldalán, a négy-négy személyre berendezett kétszobás - háló- és dolgozószobás - lakrészekben, búvárkodtak a könyvtártermek 60 000 kötetében, és hajnalba nyúló beszélgetéseken vitáztak a tudomány, a politika kérdéseiről. 1895-ben alakult a kollégium azzal a céllal, hogy a párizsi École Normale Supérieure mintájára emelje a

tudását, többet és színvonalasabbat adjon nekik, mint az akkori egyetemi oktatás. A tízes évek elején a utcából az új épületbe költözött a kollégium, itt nőtt négy évtized alatt a magyar szellemi élet egyik központjává. Eötvös-kollégista volt Kodály Zoltán, itt nevelődött és nevelt , , , , és a ma élő, alkotó nyelvészek, történészek, írók és irodalmárok jelentős része.

Mit kapott a felvételi vizsga után a kollégiumba bekerülő fiatal egyetemista? Elsősorban nagy szakmai tudást, erős kritikai szellem fejlődött ki benne, igényesség, ellenállás a kurzus hivatalos kultúrpolitikájával szemben. Elcsépelt kifejezés már kohóhoz hasonlítani egy-egy kulturális közösséget, mégis: az Eötvös Kollégium ilyen kohó volt, amelyben az ország és a társadalom különböző vidékeiről érkező fiatalemberek - elsősorban parasztfiúk és értelmiségi családok gyermekei - nagyjából egységes masszává gyúródtak, Eötvös kollégistákká.

A Ménesi úti épület gazdája az állam volt, s ez megszabta a kollégiumban kialakult szellem határait is. Voltak ott az évtizedek során kommunisták, szociáldemokraták, narodnyikok és polgári ellenzékiek, akadt olyan, aki a református teológiáról került oda, s négy év után visszament lelkésznek, volt széplélek és harcos ellenálló, volt őrült, aki betűsorrendben olvasta végig a könyvtárat, s volt sok fellegjáró, a könyvek világába zárkózott filozopter. A legtöbben, hasonlóan az akkori magyar fiatalság útkereséséhez, befelé zárkóztak, s a fasizálódás ellen úgy tiltakoztak, hogy szláv nyelvészettel, francia középkori énekekkel vagy

foglalkoztak.

A felszabadulás után pár évvel megszűnt a kollégium. Volt egy időszak, amikor bizonyos káderesek szemében az Eötvös-kollégista múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenesség vádja. Ma a kollégium épülete diákszálló - nemrég vette fel ismét Eötvös József nevét -, itt kapott helyet az Irodalomtörténeti Intézet is, amely újabban gazdája lett a tovább gyarapodó könyvtárnak.

Gondolom, hasonló, távolról sem a kollégium múltjának teljes értékelésére igényt tartó szubjektív gondolatok és érzések tömege rohanta meg a többi volt Eötvös-kollégistát is a DISZ Központi Vezetőségének legutóbbi határozatát olvasva. Sokan hiányolták, hogy a határozat nem említi külön az Eötvös Kollégiumot, mint a magyar kultúra olyan intézményét, amelynek hagyományaiból sokat meríthetünk mai ifjúságunk neveléséhez. Ezt a hiányt bizonyos mértékig pótolták a határozatot követő viták, sajtókommentárok. Ez azonban még mindig nem elég. Az Eötvös Kollégium hagyományait hivatalos helyen is rehabilitálni kell, fel kell támasztani belőle azt, ami ma is él. Kiváló alkalom kínálkozik erre a

közeli jubileumi ünnepségein. Vagy itt, vagy más alkalommal össze kellene hívni az Eötvös-kollégista öreg diákokat: hadd hallassák szavukat a ma kérdésiről, hadd mondják el, mit tapasztaltak öt évtized alatt a Csillag utcában, majd a Ménesi úton. Hogy csak néhány nevet említsünk: , , , , , , , , ,, , , ,, , , ezernyi hasznos emléket, tapasztalatot eleveníthetne fel és adhatna át a mai ifjúságnak és nevelőinek.

És ha már szóba került a kollégium - hadd vessük fel a volt Eötvös-kollégisták körében élő gondolatot: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját, valamilyen formában, a megváltozott körülményeknek megfelelően, támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot. Akár mint aspiránsképző intézet, akár régi formájában, mint egyetemi tudásának növelője értékes szolgálatokat tehetne a magyar értelmiség nevelésében.

A fiatalság kérdése napirendre került. Kerüljön napirendre az Eötvös Kollégium kérdése is!




Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők