Ménesi út 11–13

Magyar Nemzet, 1956. június 15.

Volt egy időszak, amikor bizonyos káderek szemében az Eötvös-kollegista a múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenség vádja. A kollégium műhely-jellege zavarta a kommunista rendszert, így a felszabadulás után pár évvel a kollégium megszűnt.

A kollégium öt évtizedes fennállása alatt a magyar szellemi élet központja volt, a magyar tudományos élet számos jelentős személyisége mondhatta magát Eötvös kollégistának. Az Eötvös-kollégium múltjára hivatkozva a cikk írója a volt kollégisták nevében szólítja fel a közvéleményt: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját! Támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot!

Itt volt az Eötvös Kollégium, egész pontosan a báró Eötvös József Collegium. Bölcsészhallgatók, fiatal tanárok, tudósok nemzedékei éltek, tanultak, tanítottak a Gellérthegy oldalán, a négy-négy személyre berendezett kétszobás - háló- és dolgozószobás - lakrészekben, búvárkodtak a könyvtártermek 60 000 kötetében, és hajnalba nyúló beszélgetéseken vitáztak a tudomány, a politika kérdéseiről. 1895-ben alakult a kollégium azzal a céllal, hogy a párizsi École Normale Supérieure mintájára emelje a

tudását, többet és színvonalasabbat adjon nekik, mint az akkori egyetemi oktatás. A tízes évek elején a utcából az új épületbe költözött a kollégium, itt nőtt négy évtized alatt a magyar szellemi élet egyik központjává. Eötvös-kollégista volt Kodály Zoltán, itt nevelődött és nevelt , , , , és a ma élő, alkotó nyelvészek, történészek, írók és irodalmárok jelentős része.

Mit kapott a felvételi vizsga után a kollégiumba bekerülő fiatal egyetemista? Elsősorban nagy szakmai tudást, erős kritikai szellem fejlődött ki benne, igényesség, ellenállás a kurzus hivatalos kultúrpolitikájával szemben. Elcsépelt kifejezés már kohóhoz hasonlítani egy-egy kulturális közösséget, mégis: az Eötvös Kollégium ilyen kohó volt, amelyben az ország és a társadalom különböző vidékeiről érkező fiatalemberek - elsősorban parasztfiúk és értelmiségi családok gyermekei - nagyjából egységes masszává gyúródtak, Eötvös kollégistákká.

A Ménesi úti épület gazdája az állam volt, s ez megszabta a kollégiumban kialakult szellem határait is. Voltak ott az évtizedek során kommunisták, szociáldemokraták, narodnyikok és polgári ellenzékiek, akadt olyan, aki a református teológiáról került oda, s négy év után visszament lelkésznek, volt széplélek és harcos ellenálló, volt őrült, aki betűsorrendben olvasta végig a könyvtárat, s volt sok fellegjáró, a könyvek világába zárkózott filozopter. A legtöbben, hasonlóan az akkori magyar fiatalság útkereséséhez, befelé zárkóztak, s a fasizálódás ellen úgy tiltakoztak, hogy szláv nyelvészettel, francia középkori énekekkel vagy

foglalkoztak.

A felszabadulás után pár évvel megszűnt a kollégium. Volt egy időszak, amikor bizonyos káderesek szemében az Eötvös-kollégista múlt szálkának számított: csőstül hullott a kozmopolitizmus, az arisztokratizmus, a népellenesség vádja. Ma a kollégium épülete diákszálló - nemrég vette fel ismét Eötvös József nevét -, itt kapott helyet az Irodalomtörténeti Intézet is, amely újabban gazdája lett a tovább gyarapodó könyvtárnak.

Gondolom, hasonló, távolról sem a kollégium múltjának teljes értékelésére igényt tartó szubjektív gondolatok és érzések tömege rohanta meg a többi volt Eötvös-kollégistát is a DISZ Központi Vezetőségének legutóbbi határozatát olvasva. Sokan hiányolták, hogy a határozat nem említi külön az Eötvös Kollégiumot, mint a magyar kultúra olyan intézményét, amelynek hagyományaiból sokat meríthetünk mai ifjúságunk neveléséhez. Ezt a hiányt bizonyos mértékig pótolták a határozatot követő viták, sajtókommentárok. Ez azonban még mindig nem elég. Az Eötvös Kollégium hagyományait hivatalos helyen is rehabilitálni kell, fel kell támasztani belőle azt, ami ma is él. Kiváló alkalom kínálkozik erre a

közeli jubileumi ünnepségein. Vagy itt, vagy más alkalommal össze kellene hívni az Eötvös-kollégista öreg diákokat: hadd hallassák szavukat a ma kérdésiről, hadd mondják el, mit tapasztaltak öt évtized alatt a Csillag utcában, majd a Ménesi úton. Hogy csak néhány nevet említsünk: , , , , , , , , ,, , , ,, , , ezernyi hasznos emléket, tapasztalatot eleveníthetne fel és adhatna át a mai ifjúságnak és nevelőinek.

És ha már szóba került a kollégium - hadd vessük fel a volt Eötvös-kollégisták körében élő gondolatot: ne hagyjuk veszendőbe fél évszázad munkáját, valamilyen formában, a megváltozott körülményeknek megfelelően, támasszuk fel ismét az Eötvös Kollégiumot. Akár mint aspiránsképző intézet, akár régi formájában, mint egyetemi tudásának növelője értékes szolgálatokat tehetne a magyar értelmiség nevelésében.

A fiatalság kérdése napirendre került. Kerüljön napirendre az Eötvös Kollégium kérdése is!




Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők