Művészek akarunk lenni!

Iskolagyűlés a Színművészeti Főiskolán

Művelt Nép, 1956. október 7.

Olyan ez a vezetőség, mint egy politikai szélkakas, arra fordul, amerre a szél fúj. Ez pedig nem jó példa. A Színművészeti Főiskola diákjai szeptember 27-én megtartott iskolagyűlésükön élesen bírálták az iskola vezetését, a tanárok hozzáállását az oktatói munkához. Dömök Sándor, a cikk írója, üdvözli a gyűlés őszinteségét, a diákok kemény kritikáját. Hangsúlyozza, hogy mindnyájunk gondja legyen, hogy az ifjúság merjen – és engedjék is őket – szabadon véleményt alkotni!


A múlt héten iskolagyűlés zajlott le a Színművészeti Főiskolán. Évek óta nem volt még egy főiskolán sem ilyen kemény és őszinte iskolagyűlés. Ez a mostani azt bizonyítja, hogy a Színművészeti Főiskolán nagy problémákkal küzdenek a fiatalok.

Az iskolagyűlést a DISZ taggyűlése előzte meg. Ott hangzott el először nyíltan, mindenki füle hallatára az, amitől mindenki rettegett az utóbbi években: az eltávolítás kérdése.

„Véget kell vetni annak, hogy aki megmondja az igazat, azt kirúgják a főiskoláról" - mondotta az egyik hozzászóló, s a szavai nyomán felcsattanó taps igazolta, hogy nagyon is egyetértenek vele. Ez a hangulat teremtette meg az iskolagyűlés alapját, azt a fórumot, ahol mindenki elmondhatta észrevételeit az iskola belső gondjairól. Így került sor szeptember 27-én, délután három órakor a Színház és Filmművészeti Főiskola iskolagyűlésére.

Az első felszólaló Gantner János, az iskola DISZ-titkára volt. Az előző DISZ-taggyűlésen felvetett problémákat ismertette: a hallgatók túlterheltségét, s az egyes tantárgyakkal (honvédelem, orosz, marxizmus) kapcsolatos nehézségeket. Javasolta, hogy szemináriumszerűen oktassák ezentúl a marxizmust, úgy, ahogy a munkásmozgalom történetéből ismert forradalmár csoportok is tanulták egykor; így biztos, hogy egy asztal körül vitatkozva eredményesebben, alkotóbb módon sajátítja majd el az ifjúság a marxizmus elméletét. Az orosz nyelvvel kapcsolatban ezeket mondotta: „Hogy ne rontson az átlag-eredményen, egy jószívű tanárnő jóvoltából oroszból mindenkinek jelese van. Van ennek értelme? Vagy csak a statisztika a fontos?" Szerinte a nyelvoktatást teljesen fakultatívvá kell tenni.

Beszélt a főiskola egyik legnagyobb problémájáról, a tanárok óralátogatásának kérdéséről is. Említette, hogy

és osztályai szakmai képzettség tekintetében az iskola legbizonytalanabb osztályai közé tartoznak, mert e két tanár évközi munkája szeszélyes és rapszodikus volt. A későbbiek során mindkét tanár válaszolt. Ráday Imre nem ismerte el a bírálat jogosságát, el is távozott, s így nem hallhatta, hogy miként nyilatkoztak munkájáról a későbbi hozzászólók. Ha hallotta volna ezeket a hozzászólásokat, valószínűleg elgondolkozott volna rajta. Both Béla nem vitatkozott a bírálatokkal. Elismerte, hogy valóban keveset járt be, s mivel ezen nem tud változtatni a jövőben sem, ott, az iskolagyűlésen lemondott tanárságáról.

A DISZ-titkár vetette fel, miért nem tanítanak az iskolán olyan kiváló művészek, mint

,? Nem egy tanárról bebizonyosodott, hogy számukra fontosabb a színház mellett a rádió, a szinkron, a film és most már a televízió is, mint a főiskola. Ezek helyett szívesebben látnának a főiskola tanárai között olyan művészeket, akik hivatásuknak érzik az eljövendő művésznemzedék nevelését. „Mi jót tanulhatunk attól, akinek csak a kereset a fontos?" - tették fel a kérdést. És itt merült fel a főiskolások másik nagy sérelme:

„...Lehetetlen állapot, hogy aki fél évig sem kerül tanár elé, háromnapos felkészüléssel menjen a rostabizottság elé. A bizottság nem dönthet helyesen ilyen körülmények között. És a bizottság mégis dönt. Dönt anélkül, hogy figyelembe venné az illető tanárának évközi munkáját. Emberek sorsáról döntenek, nem törődve azzal, hogy nem tudhat az, akit egész évben alig tanítottak valamire."

Az egyik felszólaló a következő szavakkal fejezte be hozzászólását: „Sokkal kényelmesebb lett volna hallgatni, de mi tanulni akarunk, s félünk, hogy ha továbbra is így megy minden, soha nem leszünk igazi művészek..." Az iskolagyűlés után egy ötödéves rendezővel beszélgettem. Ő is ezeket mondotta: „Nem tudom képes leszek-e megrendezni egy előadást, nem tudom, művész vagyok-e? A főiskolán nem tanítottak meg arra, hogy kibontsam tehetségemet, egyéniségemet, nem neveltek művésszé, nem adtak művészi önbizalmat. Úgy érzem, mesterember vagyok, semmi más. Elméletben mindent tudok, de gyakorlatban semmit... Művész akarok lenni és ezt nem képesek megérteni tanáraink."

vezetésével elégedetlenek a hallgatók. Elégedetlenek az adminisztratív dolgozók is, de nem mernek szólni, mert félnek a racionalizálástól. Elégedetlenek mások is, de hasonló okokból és kollegiális elnézésből nem szólnak ellene. Így állhatott elő az a helyzet, hogy - az iskolagyűlés tanúsága szerint - szinte diktatórikus uralmat valósíthatott meg a főiskolán.

Az elégedetlenség okait

összegezte: „Elvtelen vezetés van a főiskolán. Olyan ez a vezetőség, mint egy politikai szélkakas, arra fordul, amerre a szél fúj. Ez pedig nem jó példa. Soha sincs állásfoglalása, ezt pedig nem szeretjük. Szerintem a vezetőség még ma is a dogmatikusok táborához tartozik. ...Itt a főiskolán még mindig nincs demokrácia... Nekünk példaképekre van szükségünk! Sokan mondják, hogy suttogások folynak a folyosókon. Igen, folynak. És főleg Simon Zsuzsa elvtársnőről. Simon Zsuzsa elvtársnőt sehol sem látjuk a művészi életben. Az ő vezetése távol áll az élettől. Felmerül hát a bizalom kérdése. Mi nem bízunk az ilyen, hátul kullogó vezetésben."

Az iskolagyűlés berekesztése miatt a többi hozzászóló nem jutott szóhoz. A DISZ szobában azonban tovább folyt a vita. Ott bújtak ki az igazi problémák. Hogy Simon Zsuzsa vezetése tulajdonképpen miben is nyilvánul meg? Órákat nem nagyon tart, van olyan évfolyam, amely már öt évet töltött az iskolán és az igazgató még egyetlen órájukat sem látogatta meg. Csak a megfélemlítés eszközével él.

Ezután már csak félszavakban mondták a hallgatók, mit fognak elmondani az iskolagyűlés folytatásán. Azt, hogy: „... kirakat politika van a főiskolán, a tanár rendez a növendék helyett, nehogy kiderüljön, hogy évközben alig járt be. Így aztán a hallgatók nem élhetik át az anyagot. Rapszodikusak az órák, a hallgatók pedig érzik a felelősséget... A tanárok sokszor kímélik egymás gyengéit... Sok hallgató fél a retorzióktól, s ma sem mer beszélni... A párttitkárnak, Berg Hédi elvtársnőnek nincs véleménye, nincs akarata. ..Azt tesz, amit Simon Zsuzsa diktál neki... Elvesztette a főiskola bizalmát... Évek óta tanterv nélkül dolgoznak... A haladó hagyomány csak frázis az iskolán.[popup title=" Odry [Ódry Árpád]" format="Default click" activate="click" close text="Ódry Árpád (1876–1937), színész."]csak név. Semmit sem hasznosítanak Odry emlékeiből, hagyatékából... Változtatni kell ezen a helyzeten a legrövidebb időn belül, mert művészek akarunk lenni, s ennek a feltételei most nincsenek meg a főiskolán. Hisszük, hogy meglesznek..."

Ez volt az első alkalom, hogy a főiskolán ilyen nyíltan és merészen bíráltak a hallgatók. És bíznak benne, hogy érdemes volt beszélni.

Néhány nap múlva, október elsején, hétfő délután egy órakor folytatták az iskolagyűlést. A vita este nyolc óráig tartott, s ezen a második napon hangzottak el azok a nézetek, amelyekről az előző napon csak suttogtak. Köztudomásúvá vált, hogy egyes tanárok az iskolagyűlés első napját elmarasztalták, s mint fasiszta, antiszemita szervezkedést bélyegezték meg. A DISZ-vezetőség ezen a második iskolagyűlésen visszautasította a rágalmat. Ezek után kezdődtek a hozzászólások, melyeknek a középpontjában Simon Zsuzsa elvtársnő személye állott. A kerületi pártbizottság képviselője elítélte ezt a szerecsenmosdatási kísérletet, s az iskolagyűlést minden tekintetben pozitívnak értékelte. Az iskolagyűlés, amely Simon Zsuzsa és Berg Hédi elvtársnő önkritikájával ért véget, az eddigi vezetés és pedagógia teljes csődjét bizonyította a Színház és Filmművészeti Főiskolán.

Természetesen az iskola vezetéséről nem dönthet egyedül az ifjúság. Arról természetesen nem lehet szó, hogy a hallgatók maguk válasszák meg tanáraikat, ez anarchiát jelentene. Azt azonban mindenesetre meg kell valósítani, hogy államunk vezetői az ifjúság véleményét meghallgatva, a fiatalokkal közösen oldják meg a vajúdó kérdéseket.

A Színművészeti Főiskola gyűlésén nagyon egészséges jelenség mutatkozott meg: az ifjúság mer beszélni, mer bírálni. Mindnyájunk gondja legyen, hogy a napjaink ez újszülötte ne halálozzék el korai gyermekbetegségben.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Dömök Sándor



Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők