Művészek akarunk lenni!

Iskolagyűlés a Színművészeti Főiskolán

Művelt Nép, 1956. október 7.

Olyan ez a vezetőség, mint egy politikai szélkakas, arra fordul, amerre a szél fúj. Ez pedig nem jó példa. A Színművészeti Főiskola diákjai szeptember 27-én megtartott iskolagyűlésükön élesen bírálták az iskola vezetését, a tanárok hozzáállását az oktatói munkához. Dömök Sándor, a cikk írója, üdvözli a gyűlés őszinteségét, a diákok kemény kritikáját. Hangsúlyozza, hogy mindnyájunk gondja legyen, hogy az ifjúság merjen – és engedjék is őket – szabadon véleményt alkotni!


A múlt héten iskolagyűlés zajlott le a Színművészeti Főiskolán. Évek óta nem volt még egy főiskolán sem ilyen kemény és őszinte iskolagyűlés. Ez a mostani azt bizonyítja, hogy a Színművészeti Főiskolán nagy problémákkal küzdenek a fiatalok.

Az iskolagyűlést a DISZ taggyűlése előzte meg. Ott hangzott el először nyíltan, mindenki füle hallatára az, amitől mindenki rettegett az utóbbi években: az eltávolítás kérdése.

„Véget kell vetni annak, hogy aki megmondja az igazat, azt kirúgják a főiskoláról" - mondotta az egyik hozzászóló, s a szavai nyomán felcsattanó taps igazolta, hogy nagyon is egyetértenek vele. Ez a hangulat teremtette meg az iskolagyűlés alapját, azt a fórumot, ahol mindenki elmondhatta észrevételeit az iskola belső gondjairól. Így került sor szeptember 27-én, délután három órakor a Színház és Filmművészeti Főiskola iskolagyűlésére.

Az első felszólaló Gantner János, az iskola DISZ-titkára volt. Az előző DISZ-taggyűlésen felvetett problémákat ismertette: a hallgatók túlterheltségét, s az egyes tantárgyakkal (honvédelem, orosz, marxizmus) kapcsolatos nehézségeket. Javasolta, hogy szemináriumszerűen oktassák ezentúl a marxizmust, úgy, ahogy a munkásmozgalom történetéből ismert forradalmár csoportok is tanulták egykor; így biztos, hogy egy asztal körül vitatkozva eredményesebben, alkotóbb módon sajátítja majd el az ifjúság a marxizmus elméletét. Az orosz nyelvvel kapcsolatban ezeket mondotta: „Hogy ne rontson az átlag-eredményen, egy jószívű tanárnő jóvoltából oroszból mindenkinek jelese van. Van ennek értelme? Vagy csak a statisztika a fontos?" Szerinte a nyelvoktatást teljesen fakultatívvá kell tenni.

Beszélt a főiskola egyik legnagyobb problémájáról, a tanárok óralátogatásának kérdéséről is. Említette, hogy

és osztályai szakmai képzettség tekintetében az iskola legbizonytalanabb osztályai közé tartoznak, mert e két tanár évközi munkája szeszélyes és rapszodikus volt. A későbbiek során mindkét tanár válaszolt. Ráday Imre nem ismerte el a bírálat jogosságát, el is távozott, s így nem hallhatta, hogy miként nyilatkoztak munkájáról a későbbi hozzászólók. Ha hallotta volna ezeket a hozzászólásokat, valószínűleg elgondolkozott volna rajta. Both Béla nem vitatkozott a bírálatokkal. Elismerte, hogy valóban keveset járt be, s mivel ezen nem tud változtatni a jövőben sem, ott, az iskolagyűlésen lemondott tanárságáról.

A DISZ-titkár vetette fel, miért nem tanítanak az iskolán olyan kiváló művészek, mint

,? Nem egy tanárról bebizonyosodott, hogy számukra fontosabb a színház mellett a rádió, a szinkron, a film és most már a televízió is, mint a főiskola. Ezek helyett szívesebben látnának a főiskola tanárai között olyan művészeket, akik hivatásuknak érzik az eljövendő művésznemzedék nevelését. „Mi jót tanulhatunk attól, akinek csak a kereset a fontos?" - tették fel a kérdést. És itt merült fel a főiskolások másik nagy sérelme:

„...Lehetetlen állapot, hogy aki fél évig sem kerül tanár elé, háromnapos felkészüléssel menjen a rostabizottság elé. A bizottság nem dönthet helyesen ilyen körülmények között. És a bizottság mégis dönt. Dönt anélkül, hogy figyelembe venné az illető tanárának évközi munkáját. Emberek sorsáról döntenek, nem törődve azzal, hogy nem tudhat az, akit egész évben alig tanítottak valamire."

Az egyik felszólaló a következő szavakkal fejezte be hozzászólását: „Sokkal kényelmesebb lett volna hallgatni, de mi tanulni akarunk, s félünk, hogy ha továbbra is így megy minden, soha nem leszünk igazi művészek..." Az iskolagyűlés után egy ötödéves rendezővel beszélgettem. Ő is ezeket mondotta: „Nem tudom képes leszek-e megrendezni egy előadást, nem tudom, művész vagyok-e? A főiskolán nem tanítottak meg arra, hogy kibontsam tehetségemet, egyéniségemet, nem neveltek művésszé, nem adtak művészi önbizalmat. Úgy érzem, mesterember vagyok, semmi más. Elméletben mindent tudok, de gyakorlatban semmit... Művész akarok lenni és ezt nem képesek megérteni tanáraink."

vezetésével elégedetlenek a hallgatók. Elégedetlenek az adminisztratív dolgozók is, de nem mernek szólni, mert félnek a racionalizálástól. Elégedetlenek mások is, de hasonló okokból és kollegiális elnézésből nem szólnak ellene. Így állhatott elő az a helyzet, hogy - az iskolagyűlés tanúsága szerint - szinte diktatórikus uralmat valósíthatott meg a főiskolán.

Az elégedetlenség okait

összegezte: „Elvtelen vezetés van a főiskolán. Olyan ez a vezetőség, mint egy politikai szélkakas, arra fordul, amerre a szél fúj. Ez pedig nem jó példa. Soha sincs állásfoglalása, ezt pedig nem szeretjük. Szerintem a vezetőség még ma is a dogmatikusok táborához tartozik. ...Itt a főiskolán még mindig nincs demokrácia... Nekünk példaképekre van szükségünk! Sokan mondják, hogy suttogások folynak a folyosókon. Igen, folynak. És főleg Simon Zsuzsa elvtársnőről. Simon Zsuzsa elvtársnőt sehol sem látjuk a művészi életben. Az ő vezetése távol áll az élettől. Felmerül hát a bizalom kérdése. Mi nem bízunk az ilyen, hátul kullogó vezetésben."

Az iskolagyűlés berekesztése miatt a többi hozzászóló nem jutott szóhoz. A DISZ szobában azonban tovább folyt a vita. Ott bújtak ki az igazi problémák. Hogy Simon Zsuzsa vezetése tulajdonképpen miben is nyilvánul meg? Órákat nem nagyon tart, van olyan évfolyam, amely már öt évet töltött az iskolán és az igazgató még egyetlen órájukat sem látogatta meg. Csak a megfélemlítés eszközével él.

Ezután már csak félszavakban mondták a hallgatók, mit fognak elmondani az iskolagyűlés folytatásán. Azt, hogy: „... kirakat politika van a főiskolán, a tanár rendez a növendék helyett, nehogy kiderüljön, hogy évközben alig járt be. Így aztán a hallgatók nem élhetik át az anyagot. Rapszodikusak az órák, a hallgatók pedig érzik a felelősséget... A tanárok sokszor kímélik egymás gyengéit... Sok hallgató fél a retorzióktól, s ma sem mer beszélni... A párttitkárnak, Berg Hédi elvtársnőnek nincs véleménye, nincs akarata. ..Azt tesz, amit Simon Zsuzsa diktál neki... Elvesztette a főiskola bizalmát... Évek óta tanterv nélkül dolgoznak... A haladó hagyomány csak frázis az iskolán.[popup title=" Odry [Ódry Árpád]" format="Default click" activate="click" close text="Ódry Árpád (1876–1937), színész."]csak név. Semmit sem hasznosítanak Odry emlékeiből, hagyatékából... Változtatni kell ezen a helyzeten a legrövidebb időn belül, mert művészek akarunk lenni, s ennek a feltételei most nincsenek meg a főiskolán. Hisszük, hogy meglesznek..."

Ez volt az első alkalom, hogy a főiskolán ilyen nyíltan és merészen bíráltak a hallgatók. És bíznak benne, hogy érdemes volt beszélni.

Néhány nap múlva, október elsején, hétfő délután egy órakor folytatták az iskolagyűlést. A vita este nyolc óráig tartott, s ezen a második napon hangzottak el azok a nézetek, amelyekről az előző napon csak suttogtak. Köztudomásúvá vált, hogy egyes tanárok az iskolagyűlés első napját elmarasztalták, s mint fasiszta, antiszemita szervezkedést bélyegezték meg. A DISZ-vezetőség ezen a második iskolagyűlésen visszautasította a rágalmat. Ezek után kezdődtek a hozzászólások, melyeknek a középpontjában Simon Zsuzsa elvtársnő személye állott. A kerületi pártbizottság képviselője elítélte ezt a szerecsenmosdatási kísérletet, s az iskolagyűlést minden tekintetben pozitívnak értékelte. Az iskolagyűlés, amely Simon Zsuzsa és Berg Hédi elvtársnő önkritikájával ért véget, az eddigi vezetés és pedagógia teljes csődjét bizonyította a Színház és Filmművészeti Főiskolán.

Természetesen az iskola vezetéséről nem dönthet egyedül az ifjúság. Arról természetesen nem lehet szó, hogy a hallgatók maguk válasszák meg tanáraikat, ez anarchiát jelentene. Azt azonban mindenesetre meg kell valósítani, hogy államunk vezetői az ifjúság véleményét meghallgatva, a fiatalokkal közösen oldják meg a vajúdó kérdéseket.

A Színművészeti Főiskola gyűlésén nagyon egészséges jelenség mutatkozott meg: az ifjúság mer beszélni, mer bírálni. Mindnyájunk gondja legyen, hogy a napjaink ez újszülötte ne halálozzék el korai gyermekbetegségben.

 

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Dömök Sándor



Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők