Önkéntesség, szabadság, jókedv

Gondolatok az új kollégiumi mozgalomról

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 28.   

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Az MDP Politikai Bizottsága határozatban döntött a népi kollégiumok újjászervezéséről. Mit szól ehhez az ifjúság? Akarnak-e kollégisták lenni? A kollégiumi élet kereteit maga a diákság alakítsa ki! Lukácsy Sándor írásában hozzászólásra buzdítja a tanuló ifjúságot a kollégiumi élet és a kollégiumi mozgalom új irányelveinek a kialakításában, hogy részesei legyenek a gyakorlati és elvi kérdések megvitatásának. A szerző  realistán elemzi a kérdést.

Immár lezárult az új népi kollégiumokért folytatott küzdelem első szakasza: a viták után most a tetteké a szó. Ma már a Politikai Bizottság határozata kötelez bennünket azonnali cselekvésre.

Néhány kérdés azonban nem tisztázódott eléggé. Nem elméleti, pedagógiai problémákra gondolok: ezeket munka közben is meg lehet majd vitatni, már az első új tapasztalatok ismeretében. Most az a legfontosabb, hogy a sürgős gyakorlati tennivalókban lássunk tisztán, s jól válasszuk meg a szervezés módszereit.

A legfőbb alapelv, amelyről nem szabad megfeledkezni az, hogy az új kollégiumok, csak akkor lehetnek sikeresek, ha mozgalom hozza létre őket, mégpedig az önkéntesség alapján. Amikor tíz évvel ezelőtt a régi népi kollégiumok alakultak, ez természetes volt. Ezek a kollégiumok anyagi és szellemi előnyeikkel hatalmas vonzóerőt gyakoroltak a paraszt- és munkásifjakra, sokak számára pedig a szülők szegénysége miatt, a tanulás egyetlen lehetőségét jelentették. Ez a körülmény a jelentkezőknek olyan tömegét mozgatta meg, hogy belőle még válogatni is lehetett. Ma sok tekintetben más a helyzet. A feladat, mint ismeretes, nem új továbbtanulók toborzása a középiskolák és egyetemek padjaiba, hanem az iskolákba már bekerült fiatalok közösségi szellemű nevelése, magyarán, a diákotthonok átalakítása kollégiumokká.

Ha józanul számot vetünk lehetőségeinkkel, nem is igen tűzhetünk ki más célt. Ma nincsenek romos épületek, amelyeket egy lelkes fiatal csapat elfoglalhat, és saját munkájával, meg a társadalom segítségével otthonává rendezhet be, mint ahogy ezt tette 1946-47-ben. Ma az új kollégiumi hálózatot csak a meglevő diákszállásokra és a felszabaduló katonai épületekre lehet alapozni (remélve, hogy a kormány minél több ilyen épületet erre a célra ad át).

 

Mit szól ehhez maga az ifjúság?

  

A kérdés mármost az: mit szól ehhez a mai ifjúság? Akarnak-e a diákotthonok lakói, kollégisták lenni?

Valljuk be, ma még nem tudunk biztos és egyöntetű választ adni erre a kérdésre. A kollégiumok szükségességét számos meggyőző cikk bizonyította, de ezeket a cikkeket többnyire régi népi kollégisták írták, a mai diákok nem hallatták hangjukat a sajtóban, s nem szóltak bele a Petőfi kör kollégiumi vitájába sem. Már maga ez a tény intő jel, s mutatja, hogy a diákság hangulata megoszlik s némileg tartózkodó. Vannak, kik szívesen élnének kollégiumi közösségben, de sokan vannak olyanok is, akiknek az álmuk egy nyugodt albérleti szoba, ahol csendesen tanulhatnának, és akik „nem kérnek a napi kétszeri önkritikából."

Nyilvánvaló, hogy az efféle aggodalom a

szórt régi rágalmak utórezgése, illetőleg egy-két valóban megvolt hibának a következménye. De akár ez, akár az, a tényt tudomásul kell venni, s az aggodalmaskodókat meg kell nyugtatni. Félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az új kollégiumi társulásokba a belépés nem kötelező, s hogy senkit semmiféle hátrány nem érhet azért, ha nem akar kollégiumban élni. A kívül maradók számára feltétlenül biztosítani kell eddigi megszokott életük kereteit, a diákszállást, a menzát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tunyán belenyugszunk a mai állapotba, s a kollégiumok sorsát a véletlenre bízzuk. A diákság egy részének idegenkedése nem megmásíthatatlan, csak érteni kell a megváltoztatásához.

A tartózkodó hangulat akkor fog feloldódni, ha az új kollégiumok vonzóak lesznek, ha nagyobb szabadságot, jobb tanulási körülményeket, és - esetleg társadalmi támogatás révén - jobb ellátást is nyújtanak, mint a diákotthonok. Ez az elérendő cél, s ez szabja meg egyszersmind a szervezés módját.

Nem volna ugyanis helyes, ha az új kollégiumok számára bármiféle előzetes alapszabály-tervezetet dolgoznának ki. Az efféle előre kiokoskodott alapszabályok tudvalévően az élet más területein sem váltak be, s különben is, micsoda mozgalom volna az, mely működésének kereteit készen kapná egy hivataltól? A nagyobb szabadság elve nemcsak a kollégiumok belső autonómiáját írja elő, hanem azt is, hogy a kollégiumi élet formáit maga a diákság alakítsa ki, szabadon, saját esze és szíve szerint.

S itt nem árt figyelmeztetni a régi népi kollégistákat. Magam is vallom, hogy az új kollégiumi mozgalom akkor halad jó úton, ha mennél többet átvesz, és bensőleg elsajátít a NÉKOSZ módszereiből, pedagógiai hagyományából. De akkor sem szabad meglepődni vagy éppen duzzogni, ha az új kollégiumok egyben-másban különböznek majd a régiektől. Elvégre nem mi „öregek" lakunk bennük, hanem a mai fiatalok. Ezért nem helyeslem azt, ami a Petőfi kör vitáján a már megalakult szegedi kollégium címére elhangzott. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy a szegediek kezdeményezése nem tökéletes, és lényeges javításokra szorul, hogy megérdemelje a népi kollégium nevet. De ez nem lehet ok a türelmetlen, fölényes hangra, és végtelenül károsnak tartanám, ha bárki

módon kívánná megszabni a kollégiumok belső életét, akár Szegeden, akár másutt. Egyébként nincs előírva semmiféle álmoskönyvben, hogy valamennyi kollégiumnak úgy kell hasonlítania egymáshoz, mint két tojásnak. Engedjük a fiatalokat kedvükre kísérletezni: ez is egyik feltétele a kollégiumok vonzóerejének.

 

Szólaljanak meg maguk az érdekeltek!

  

Nem kevésbé káros volna azonban, ha teljesen magára hagynók az ifjúságot. A volt népi kollégisták tapasztalataira, tanácsaira, szervező részvételére igen nagy szükség van. Bizonyos, hogy a mozgalomnak csak hasznára lesz, ha mennél több régi kollégista vállal igazgatói megbízást az új kollégiumban.

Erősen hiszem, hogy a fiatalság meg fogja érteni segítőszándékukat, s elfogadja a kinyújtott baráti kezet. Ehhez az kell, hogy a népi kollégiumok volt tagjai elmenjenek a diákotthonokba, s előadások, baráti beszélgetések formájában adják át tapasztalatikat, ismertessék meg szép kollégiumi emlékeiket, s ily módon ébresszenek kedvet új kollégiumok alapítására.

Én az új népi kollégiumok helyes ideológiai fejlődését is elsősorban ezzel látom biztosítva: ha tudniillik a diákok megismerik és megszeretik a Györffy-, a Petőfi-, a Dózsa-, a Derkovits- és a többi kollégium régi tagjait - amit őszintén remélek - nyilván számosat közülük beválasztanak az új kollégiumok tanácsadó testületeibe, s ez a további termékeny együttműködés záloga lesz. Nyilvánvaló egyébként, hogy a DISZ sem nélkülözheti a tapasztalt kollégisták segítségét, ezért arra kell törekedni, hogy a NÉKOSZ régi vezetői részt vegyenek a meggyőzés, a szervezés, a propaganda munkájában: számukra éppen ez jelentené az igazi rehabilitálást. (Kézenfekvő ötlet továbbá, hogy a kollégiumok előbb-utóbb szükségessé váló országos tanácsa a kollégium tanácsadó testületeknek legaktívabb tagjaiból alakuljon meg.)

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Természetesen sok egyéb elvi és gyakorlati probléma is felmerül, melyre e cikkben nem térhetek ki, de nem is szándékom. Azt szeretném ugyanis, ha a Szabad Ifjúságban folytatódnék a vita a kollégiumi mozgalom kérdéseiről. Ha elmondaná véleményét mindenki, akinek életrevaló ötlete van, s elmondaná ki-ki aggályait is. Legyen ez a vita elsősorban az érdekelteké, a mai diákoké, a leendő kollégistáké. Róluk van szó, az ő sorsukról: várjuk hozzászólásaikat.

 





Ezen a napon történt október 18.

1904

A budapesti Központi Városháza Károly körúti szárnyának I. emeletén megnyílik a Fővárosi Könyvtár.Tovább

1915

Első világháború: A harmadik isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg nagy erejű támadásaival szemben az Osztrák–Magyar Monarchia...Tovább

1944

Szovjet csapatok megszállják Csehszlovákiát. Szálasi Ferenc „nemzetvezető” elrendeli a teljes mozgósítást.Tovább

1956

A DISZ „az ifjúság jogos követeléseit támogató javaslatokat tett közzé” a Szabad Ifjúságban és a Szabad Népben is. A nyilatkozat javasolta...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő