Önkéntesség, szabadság, jókedv

Gondolatok az új kollégiumi mozgalomról

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 28.   

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Az MDP Politikai Bizottsága határozatban döntött a népi kollégiumok újjászervezéséről. Mit szól ehhez az ifjúság? Akarnak-e kollégisták lenni? A kollégiumi élet kereteit maga a diákság alakítsa ki! Lukácsy Sándor írásában hozzászólásra buzdítja a tanuló ifjúságot a kollégiumi élet és a kollégiumi mozgalom új irányelveinek a kialakításában, hogy részesei legyenek a gyakorlati és elvi kérdések megvitatásának. A szerző  realistán elemzi a kérdést.

Immár lezárult az új népi kollégiumokért folytatott küzdelem első szakasza: a viták után most a tetteké a szó. Ma már a Politikai Bizottság határozata kötelez bennünket azonnali cselekvésre.

Néhány kérdés azonban nem tisztázódott eléggé. Nem elméleti, pedagógiai problémákra gondolok: ezeket munka közben is meg lehet majd vitatni, már az első új tapasztalatok ismeretében. Most az a legfontosabb, hogy a sürgős gyakorlati tennivalókban lássunk tisztán, s jól válasszuk meg a szervezés módszereit.

A legfőbb alapelv, amelyről nem szabad megfeledkezni az, hogy az új kollégiumok, csak akkor lehetnek sikeresek, ha mozgalom hozza létre őket, mégpedig az önkéntesség alapján. Amikor tíz évvel ezelőtt a régi népi kollégiumok alakultak, ez természetes volt. Ezek a kollégiumok anyagi és szellemi előnyeikkel hatalmas vonzóerőt gyakoroltak a paraszt- és munkásifjakra, sokak számára pedig a szülők szegénysége miatt, a tanulás egyetlen lehetőségét jelentették. Ez a körülmény a jelentkezőknek olyan tömegét mozgatta meg, hogy belőle még válogatni is lehetett. Ma sok tekintetben más a helyzet. A feladat, mint ismeretes, nem új továbbtanulók toborzása a középiskolák és egyetemek padjaiba, hanem az iskolákba már bekerült fiatalok közösségi szellemű nevelése, magyarán, a diákotthonok átalakítása kollégiumokká.

Ha józanul számot vetünk lehetőségeinkkel, nem is igen tűzhetünk ki más célt. Ma nincsenek romos épületek, amelyeket egy lelkes fiatal csapat elfoglalhat, és saját munkájával, meg a társadalom segítségével otthonává rendezhet be, mint ahogy ezt tette 1946-47-ben. Ma az új kollégiumi hálózatot csak a meglevő diákszállásokra és a felszabaduló katonai épületekre lehet alapozni (remélve, hogy a kormány minél több ilyen épületet erre a célra ad át).

 

Mit szól ehhez maga az ifjúság?

  

A kérdés mármost az: mit szól ehhez a mai ifjúság? Akarnak-e a diákotthonok lakói, kollégisták lenni?

Valljuk be, ma még nem tudunk biztos és egyöntetű választ adni erre a kérdésre. A kollégiumok szükségességét számos meggyőző cikk bizonyította, de ezeket a cikkeket többnyire régi népi kollégisták írták, a mai diákok nem hallatták hangjukat a sajtóban, s nem szóltak bele a Petőfi kör kollégiumi vitájába sem. Már maga ez a tény intő jel, s mutatja, hogy a diákság hangulata megoszlik s némileg tartózkodó. Vannak, kik szívesen élnének kollégiumi közösségben, de sokan vannak olyanok is, akiknek az álmuk egy nyugodt albérleti szoba, ahol csendesen tanulhatnának, és akik „nem kérnek a napi kétszeri önkritikából."

Nyilvánvaló, hogy az efféle aggodalom a

szórt régi rágalmak utórezgése, illetőleg egy-két valóban megvolt hibának a következménye. De akár ez, akár az, a tényt tudomásul kell venni, s az aggodalmaskodókat meg kell nyugtatni. Félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az új kollégiumi társulásokba a belépés nem kötelező, s hogy senkit semmiféle hátrány nem érhet azért, ha nem akar kollégiumban élni. A kívül maradók számára feltétlenül biztosítani kell eddigi megszokott életük kereteit, a diákszállást, a menzát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tunyán belenyugszunk a mai állapotba, s a kollégiumok sorsát a véletlenre bízzuk. A diákság egy részének idegenkedése nem megmásíthatatlan, csak érteni kell a megváltoztatásához.

A tartózkodó hangulat akkor fog feloldódni, ha az új kollégiumok vonzóak lesznek, ha nagyobb szabadságot, jobb tanulási körülményeket, és - esetleg társadalmi támogatás révén - jobb ellátást is nyújtanak, mint a diákotthonok. Ez az elérendő cél, s ez szabja meg egyszersmind a szervezés módját.

Nem volna ugyanis helyes, ha az új kollégiumok számára bármiféle előzetes alapszabály-tervezetet dolgoznának ki. Az efféle előre kiokoskodott alapszabályok tudvalévően az élet más területein sem váltak be, s különben is, micsoda mozgalom volna az, mely működésének kereteit készen kapná egy hivataltól? A nagyobb szabadság elve nemcsak a kollégiumok belső autonómiáját írja elő, hanem azt is, hogy a kollégiumi élet formáit maga a diákság alakítsa ki, szabadon, saját esze és szíve szerint.

S itt nem árt figyelmeztetni a régi népi kollégistákat. Magam is vallom, hogy az új kollégiumi mozgalom akkor halad jó úton, ha mennél többet átvesz, és bensőleg elsajátít a NÉKOSZ módszereiből, pedagógiai hagyományából. De akkor sem szabad meglepődni vagy éppen duzzogni, ha az új kollégiumok egyben-másban különböznek majd a régiektől. Elvégre nem mi „öregek" lakunk bennük, hanem a mai fiatalok. Ezért nem helyeslem azt, ami a Petőfi kör vitáján a már megalakult szegedi kollégium címére elhangzott. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy a szegediek kezdeményezése nem tökéletes, és lényeges javításokra szorul, hogy megérdemelje a népi kollégium nevet. De ez nem lehet ok a türelmetlen, fölényes hangra, és végtelenül károsnak tartanám, ha bárki

módon kívánná megszabni a kollégiumok belső életét, akár Szegeden, akár másutt. Egyébként nincs előírva semmiféle álmoskönyvben, hogy valamennyi kollégiumnak úgy kell hasonlítania egymáshoz, mint két tojásnak. Engedjük a fiatalokat kedvükre kísérletezni: ez is egyik feltétele a kollégiumok vonzóerejének.

 

Szólaljanak meg maguk az érdekeltek!

  

Nem kevésbé káros volna azonban, ha teljesen magára hagynók az ifjúságot. A volt népi kollégisták tapasztalataira, tanácsaira, szervező részvételére igen nagy szükség van. Bizonyos, hogy a mozgalomnak csak hasznára lesz, ha mennél több régi kollégista vállal igazgatói megbízást az új kollégiumban.

Erősen hiszem, hogy a fiatalság meg fogja érteni segítőszándékukat, s elfogadja a kinyújtott baráti kezet. Ehhez az kell, hogy a népi kollégiumok volt tagjai elmenjenek a diákotthonokba, s előadások, baráti beszélgetések formájában adják át tapasztalatikat, ismertessék meg szép kollégiumi emlékeiket, s ily módon ébresszenek kedvet új kollégiumok alapítására.

Én az új népi kollégiumok helyes ideológiai fejlődését is elsősorban ezzel látom biztosítva: ha tudniillik a diákok megismerik és megszeretik a Györffy-, a Petőfi-, a Dózsa-, a Derkovits- és a többi kollégium régi tagjait - amit őszintén remélek - nyilván számosat közülük beválasztanak az új kollégiumok tanácsadó testületeibe, s ez a további termékeny együttműködés záloga lesz. Nyilvánvaló egyébként, hogy a DISZ sem nélkülözheti a tapasztalt kollégisták segítségét, ezért arra kell törekedni, hogy a NÉKOSZ régi vezetői részt vegyenek a meggyőzés, a szervezés, a propaganda munkájában: számukra éppen ez jelentené az igazi rehabilitálást. (Kézenfekvő ötlet továbbá, hogy a kollégiumok előbb-utóbb szükségessé váló országos tanácsa a kollégium tanácsadó testületeknek legaktívabb tagjaiból alakuljon meg.)

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Természetesen sok egyéb elvi és gyakorlati probléma is felmerül, melyre e cikkben nem térhetek ki, de nem is szándékom. Azt szeretném ugyanis, ha a Szabad Ifjúságban folytatódnék a vita a kollégiumi mozgalom kérdéseiről. Ha elmondaná véleményét mindenki, akinek életrevaló ötlete van, s elmondaná ki-ki aggályait is. Legyen ez a vita elsősorban az érdekelteké, a mai diákoké, a leendő kollégistáké. Róluk van szó, az ő sorsukról: várjuk hozzászólásaikat.

 





Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők