Önkéntesség, szabadság, jókedv

Gondolatok az új kollégiumi mozgalomról

Szabad Ifjúság, 1956. szeptember 28.   

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Az MDP Politikai Bizottsága határozatban döntött a népi kollégiumok újjászervezéséről. Mit szól ehhez az ifjúság? Akarnak-e kollégisták lenni? A kollégiumi élet kereteit maga a diákság alakítsa ki! Lukácsy Sándor írásában hozzászólásra buzdítja a tanuló ifjúságot a kollégiumi élet és a kollégiumi mozgalom új irányelveinek a kialakításában, hogy részesei legyenek a gyakorlati és elvi kérdések megvitatásának. A szerző  realistán elemzi a kérdést.

Immár lezárult az új népi kollégiumokért folytatott küzdelem első szakasza: a viták után most a tetteké a szó. Ma már a Politikai Bizottság határozata kötelez bennünket azonnali cselekvésre.

Néhány kérdés azonban nem tisztázódott eléggé. Nem elméleti, pedagógiai problémákra gondolok: ezeket munka közben is meg lehet majd vitatni, már az első új tapasztalatok ismeretében. Most az a legfontosabb, hogy a sürgős gyakorlati tennivalókban lássunk tisztán, s jól válasszuk meg a szervezés módszereit.

A legfőbb alapelv, amelyről nem szabad megfeledkezni az, hogy az új kollégiumok, csak akkor lehetnek sikeresek, ha mozgalom hozza létre őket, mégpedig az önkéntesség alapján. Amikor tíz évvel ezelőtt a régi népi kollégiumok alakultak, ez természetes volt. Ezek a kollégiumok anyagi és szellemi előnyeikkel hatalmas vonzóerőt gyakoroltak a paraszt- és munkásifjakra, sokak számára pedig a szülők szegénysége miatt, a tanulás egyetlen lehetőségét jelentették. Ez a körülmény a jelentkezőknek olyan tömegét mozgatta meg, hogy belőle még válogatni is lehetett. Ma sok tekintetben más a helyzet. A feladat, mint ismeretes, nem új továbbtanulók toborzása a középiskolák és egyetemek padjaiba, hanem az iskolákba már bekerült fiatalok közösségi szellemű nevelése, magyarán, a diákotthonok átalakítása kollégiumokká.

Ha józanul számot vetünk lehetőségeinkkel, nem is igen tűzhetünk ki más célt. Ma nincsenek romos épületek, amelyeket egy lelkes fiatal csapat elfoglalhat, és saját munkájával, meg a társadalom segítségével otthonává rendezhet be, mint ahogy ezt tette 1946-47-ben. Ma az új kollégiumi hálózatot csak a meglevő diákszállásokra és a felszabaduló katonai épületekre lehet alapozni (remélve, hogy a kormány minél több ilyen épületet erre a célra ad át).

 

Mit szól ehhez maga az ifjúság?

  

A kérdés mármost az: mit szól ehhez a mai ifjúság? Akarnak-e a diákotthonok lakói, kollégisták lenni?

Valljuk be, ma még nem tudunk biztos és egyöntetű választ adni erre a kérdésre. A kollégiumok szükségességét számos meggyőző cikk bizonyította, de ezeket a cikkeket többnyire régi népi kollégisták írták, a mai diákok nem hallatták hangjukat a sajtóban, s nem szóltak bele a Petőfi kör kollégiumi vitájába sem. Már maga ez a tény intő jel, s mutatja, hogy a diákság hangulata megoszlik s némileg tartózkodó. Vannak, kik szívesen élnének kollégiumi közösségben, de sokan vannak olyanok is, akiknek az álmuk egy nyugodt albérleti szoba, ahol csendesen tanulhatnának, és akik „nem kérnek a napi kétszeri önkritikából."

Nyilvánvaló, hogy az efféle aggodalom a

szórt régi rágalmak utórezgése, illetőleg egy-két valóban megvolt hibának a következménye. De akár ez, akár az, a tényt tudomásul kell venni, s az aggodalmaskodókat meg kell nyugtatni. Félreérthetetlenül le kell szögezni, hogy az új kollégiumi társulásokba a belépés nem kötelező, s hogy senkit semmiféle hátrány nem érhet azért, ha nem akar kollégiumban élni. A kívül maradók számára feltétlenül biztosítani kell eddigi megszokott életük kereteit, a diákszállást, a menzát.

Ez persze nem jelenti azt, hogy tunyán belenyugszunk a mai állapotba, s a kollégiumok sorsát a véletlenre bízzuk. A diákság egy részének idegenkedése nem megmásíthatatlan, csak érteni kell a megváltoztatásához.

A tartózkodó hangulat akkor fog feloldódni, ha az új kollégiumok vonzóak lesznek, ha nagyobb szabadságot, jobb tanulási körülményeket, és - esetleg társadalmi támogatás révén - jobb ellátást is nyújtanak, mint a diákotthonok. Ez az elérendő cél, s ez szabja meg egyszersmind a szervezés módját.

Nem volna ugyanis helyes, ha az új kollégiumok számára bármiféle előzetes alapszabály-tervezetet dolgoznának ki. Az efféle előre kiokoskodott alapszabályok tudvalévően az élet más területein sem váltak be, s különben is, micsoda mozgalom volna az, mely működésének kereteit készen kapná egy hivataltól? A nagyobb szabadság elve nemcsak a kollégiumok belső autonómiáját írja elő, hanem azt is, hogy a kollégiumi élet formáit maga a diákság alakítsa ki, szabadon, saját esze és szíve szerint.

S itt nem árt figyelmeztetni a régi népi kollégistákat. Magam is vallom, hogy az új kollégiumi mozgalom akkor halad jó úton, ha mennél többet átvesz, és bensőleg elsajátít a NÉKOSZ módszereiből, pedagógiai hagyományából. De akkor sem szabad meglepődni vagy éppen duzzogni, ha az új kollégiumok egyben-másban különböznek majd a régiektől. Elvégre nem mi „öregek" lakunk bennük, hanem a mai fiatalok. Ezért nem helyeslem azt, ami a Petőfi kör vitáján a már megalakult szegedi kollégium címére elhangzott. Lehetséges, sőt bizonyos, hogy a szegediek kezdeményezése nem tökéletes, és lényeges javításokra szorul, hogy megérdemelje a népi kollégium nevet. De ez nem lehet ok a türelmetlen, fölényes hangra, és végtelenül károsnak tartanám, ha bárki

módon kívánná megszabni a kollégiumok belső életét, akár Szegeden, akár másutt. Egyébként nincs előírva semmiféle álmoskönyvben, hogy valamennyi kollégiumnak úgy kell hasonlítania egymáshoz, mint két tojásnak. Engedjük a fiatalokat kedvükre kísérletezni: ez is egyik feltétele a kollégiumok vonzóerejének.

 

Szólaljanak meg maguk az érdekeltek!

  

Nem kevésbé káros volna azonban, ha teljesen magára hagynók az ifjúságot. A volt népi kollégisták tapasztalataira, tanácsaira, szervező részvételére igen nagy szükség van. Bizonyos, hogy a mozgalomnak csak hasznára lesz, ha mennél több régi kollégista vállal igazgatói megbízást az új kollégiumban.

Erősen hiszem, hogy a fiatalság meg fogja érteni segítőszándékukat, s elfogadja a kinyújtott baráti kezet. Ehhez az kell, hogy a népi kollégiumok volt tagjai elmenjenek a diákotthonokba, s előadások, baráti beszélgetések formájában adják át tapasztalatikat, ismertessék meg szép kollégiumi emlékeiket, s ily módon ébresszenek kedvet új kollégiumok alapítására.

Én az új népi kollégiumok helyes ideológiai fejlődését is elsősorban ezzel látom biztosítva: ha tudniillik a diákok megismerik és megszeretik a Györffy-, a Petőfi-, a Dózsa-, a Derkovits- és a többi kollégium régi tagjait - amit őszintén remélek - nyilván számosat közülük beválasztanak az új kollégiumok tanácsadó testületeibe, s ez a további termékeny együttműködés záloga lesz. Nyilvánvaló egyébként, hogy a DISZ sem nélkülözheti a tapasztalt kollégisták segítségét, ezért arra kell törekedni, hogy a NÉKOSZ régi vezetői részt vegyenek a meggyőzés, a szervezés, a propaganda munkájában: számukra éppen ez jelentené az igazi rehabilitálást. (Kézenfekvő ötlet továbbá, hogy a kollégiumok előbb-utóbb szükségessé váló országos tanácsa a kollégium tanácsadó testületeknek legaktívabb tagjaiból alakuljon meg.)

Önkéntesség, szabadság, jókedv: ezek legyenek az új kollégiumok jelszavai! Természetesen sok egyéb elvi és gyakorlati probléma is felmerül, melyre e cikkben nem térhetek ki, de nem is szándékom. Azt szeretném ugyanis, ha a Szabad Ifjúságban folytatódnék a vita a kollégiumi mozgalom kérdéseiről. Ha elmondaná véleményét mindenki, akinek életrevaló ötlete van, s elmondaná ki-ki aggályait is. Legyen ez a vita elsősorban az érdekelteké, a mai diákoké, a leendő kollégistáké. Róluk van szó, az ő sorsukról: várjuk hozzászólásaikat.

 





Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők