Tisztító szenvedéllyel

Művelt Nép, 1956. október 14. 

Bármilyen kínzók is a sajátosan „belső” egzisztenciális problémák, eltörpülnek a nép nagy ügyének szolgálata mellett. Vállalni nem könnyű, de ki vállalná inkább, mint az a fiatal értelmiség, melyet egész indulása, léte erre predesztinál – írja Tánczos Gábor, a DISZ Petőfi-körének titkára. Olyan kérdésekre igyekszik választ adni a fiatal értelmiség védelmében, mint: Melyek a legfőbb vádak? Mi indokolja a fiatal értelmiség magatartását? Mi e viták, küzdelmek lényege?


Az

nem kell dicsérni - jó és hasznos határozatok erre nem szorulnak. Ismertetni is felesleges - a Szabad Nép (még mindig pótolható) mulasztása ellenére is sokan ismerik. A híressé vált [popup title="Losonczy [Géza]" format="Default click" activate="click" close text="Losonczy Géza (1917–1957), újságíró. Nagy Imre kormányának államminisztere."]-[popup title="Friss [István]" format="Default click" activate="click" close text="Friss István (1903–1978), közgazdász, politikus, az MTA tagja."]-vitát sem érintjük - nyilvánvaló, hogy a széles közvélemény kivel ért egyet és kivel nem. A fiatal értelmiség politikai gondjairól, problémáiról, elképzeléseiről lesz szó. Az anyagi, a szakmai kérdések sem másodrendűek. De a legégetőbb, a legsajátosabban új vonás az értelmiség, kivált a fiatal értelmiség életében: a politikai érdeklődés, harci kedv és tettvágy rohamos megsokszorozódása. Ezt jelzik a Petőfi köri nagy viták is, mint egy nagy hőfokú politikai erjedésnek legismertebb, de korántsem egyedülálló fokmérői.

Országos jelenséggel van dolgunk. Ha váratlan is volt ez a nagy fellendülés, okai világosak: a fiatal értelmiségnek az a kiemelkedő része, mely a felszabadulás után egyszerre tanult értelmiségi szakmát és szocialista emberséget, mely minden tévedése ellenére is becsülettel és jó szándékkal indult el életútján, mely oly sokat csalódott az 1949 utáni szomorú években, mely a felszabadító hatású 1953 júniusa után keserű önváddal eltelve lépett a tisztulás útjára - a

óta a politikai viták, harcok első soraiba lépett.

Mi e viták, küzdelmek lényege? Az alkotó, tudományos, a humanizmussal telítődött kommunista eszmék és célkitűzések harca a sztálinizmussal és magyarországi utánzataival. A nemzet nagy sors-problémái körül sarjadnak a viták, bontakoznak ki a tervek, bátor vállalások. Több mint 100 éves hagyománya ez a magyar értelmiségi ifjúságnak. De sokat hangzott az elmúlt években (a valódi mozgási tér szűkítése és végső lezárása közben) a jelszó: legyen a fiatalság méltó a Pilvaxhoz, a Galilei Körhöz, a Márciusi Fronthoz! Ma sok minden kezd valóra válni e jámbor óhajból. De a júliusi fordulat előtti restaurációs légkört idéző intermezzó idején valóságos kampány folyt e legjobb hagyományok

. Az értelmiségi ifjúság becsületére válik: nem hagyta magát eltántorítani Petőfi követésétől. Az ő öröksége ma azt jelenti, hogy kíméletlen nyíltsággal szembe kell nézni nemzetünk, országunk igaz helyzetével, és egyesítve a realizmust a forradalmi hittel és akarattal, a történelem által követelt legkorszerűbb, népünk számára legmegfelelőbb kivezető utakat kell keresnünk, a magyar utat a szocializmushoz. Akik ezt az ifjúságot el akarnák terelni a nagy nemzeti sorskérdésektől és szűk szakmai érdekvédelemre szeretnék korlátozni, azok nemcsak legjobb magyar hagyományainkkal kerülnének szembe, hanem Lenin útmutatásaival is, aki arra buzdította a fiatalokat, hogy a nagy társadalmi feladatok tanulmányozása és végrehajtása folyamatában váljanak kommunistákká.

Nem értelmiségi „kaszt-probléma" a fiatal értelmiség e nagy útkeresése. Az értelmiségi ifjúság legjobb része a magyar munkások, parasztok és értelmiségiek közös ügyét, gondját, tervét, hitét szólaltatja meg a vitákban, az alkotó munkában. Bármily kínzók is sokszor a sajátosan „belső" egzisztenciális problémák, eltörpülnek a nép nagy ügyének szolgálata mellett. Ez a szolgálat, ez a hivatás az értelmiség mai funkciójából ered. Vállalni nem könnyű, de ki vállalná inkább, mint az a fiatal értelmiség, melyet egész indulása, léte erre predesztinál. Lehet-e jó mérnök az, aki nem küzd azért, hogy hazája utolérje a világot a most kibontakozó nagy technikai forradalomban?

Lehet-e jó orvos az, aki nem harcosa a nép-egészségügynek? Lehet-e jó tanár, könyvtáros az, aki nem harcol elszántan a nemzet műveltségének emeléséért, a kis magyarok millióinak igaz emberré neveléséért? Nem az „értelmiségi vezető szerep" ködös ideológiájának feléledéséről van szó, „ifjúsági avantgardizmussal" tetézve. Az értelmiségnek semmilyen előjogra, különleges kedvezményre nincs szüksége, csak arra, hogy a megvalósuló párthatározat szellemében végrehajthassa igaz hivatását, a nép szolgálatában, a munkások és parasztok szolgálatában.

A nemzeti közvélemény rokonszenve kíséri a fiatal értelmiség legjavának harcait. Csak azóta igazán széles körű az érdeklődés, forró az együttérzés, amióta a szektás rosszindulat megpróbálta durva rágalmaival és a restaurátorokhoz méltó adminisztratív intézkedéseivel ezt a fejlődést fékezni. A magyar munkások a saját bőrükön tanulták meg, hogy a Rajk-per óta kinek használnak és kinek nem az értelmiségellenes kampányok. Ma már világos a nép legszélesebb tömegei előtt, hogy boldogulásuk akadályait nem az igazmondásra felesküdő írók és újságírók, a nép ügyének szakszerű és pártos szolgálatára felkészülő fiatal értelmiségiek között kell keresniük. De ha szűk is a gáncsoskodók köre, ha gyengék is az érveik, néhány kérdésben vitába kell szállnunk velük.

Egyesek kifogásolják a fiatal értelmiségek fellépésének pátoszát, szokatlan szenvedélyességét. Ez az értelmiségi nemzedék akkor lenne hűtlen önmagához és eszméihez, ha nem fordulna szembe türelmetlen szenvedéllyel, vádlóan a múlt bűneivel, ha nem lelkesednék teljes szívvel a szocializmus ügyének új fellendüléséért. E fiatalokban él a keserű önvád a cinkos hallgatásért és a bűnös hiszékenységért, s nem tudják elviselni a tétovázást, a felemás magatartást a hibák kijavításában, a bűnösök felelősségre vonásában, az új tettek végrehajtása közben. Csoda-e, ha éppen egy fiatal, XIII. kerületi középiskolai tanár [Litván György] volt az első, aki nagy nyilvánosság előtt mondta Rákosi Mátyás szemébe, hogy a nép bizalma megingott benne? (És ha egyesek akkor rágalomhadjáratot is indítottak ellene, a történtek és nem utolsósorban a Rajk-temetés keserű gyűlölettel tüntető százezrei eldöntötték, kinek volt igaza.) Csoda-e, ha a valóban meglevő, visszahúzó erők és kulcspozícióban maradt képviselőik ellen kíméletlenül küzd ez a marxista generáció? Csoda-e, hogy például a fiatal történészek kétnapos forró hangulatú vitában mutatták ki

önleleplező vitafelszólalásának retrográd voltát? Csoda-e, hogy felháborodott tiltakozással fogadta ez a fiatal értelmiség erkölcstelen módszerekkel operáló tudománytalan disszertáció megvédési kísérletét, és hogy azóta is csodálkozik azon, hogy éppen ez az ember áll az egész ország egyetemi marxizmus-leninizmus oktatásának az élén? Az volna a bűn, ha kárhoztatnánk ezt a szenvedélyt, mely nemcsak bírálni és leleplezni, de építeni is képes, ha nagyvonalú, lelkesítő, egyértelmű célok állnak a nép előtt. Nem kevesebb, még több ilyen tisztító szenvedély kellene az országnak, ugyanannyi szenvedély a hibák kijavításához, mint amennyi megvolt azok elkövetéséhez.

A másik vád: funkcionárius-ellenes ez a radikális fiatal értelmiség. Erről a kérdésről már írt a sajtó, nyilatkoztak az írók. Ezért csak röviden: a néptől kapott mandátumot, az áldozatosan betöltött funkciót a legjobb fiatal értelmiségiek szinte áhítattal tisztelik. Maguk is százával viselnek állami, társadalmi és pártfunkciót, közös iskolákban nőttek fel, közös harcokban edződtek funkcionáriusok ezreivel. Az őszinte barátság és együttérzés a funkcionáriusok széles tömegeivel azt követeli, hogy mint barátokhoz, elvtársakhoz illik, velük együtt forduljanak szembe az olyan funkcionáriusokkal és bárki mással, aki nem képes, vagy nem akar a júliusi határozat szellemében a nép szolgálatában élni és cselekedni.

Végül egy harmadik, legújabban feltűnt panasz: a fiatal értelmiségiek és az írók, újságírók valamiféle új, személyi kultuszt alakítanak ki Nagy Imre körül. Távol áll ez minden józan, politikus gondolkodású embertől. A szeretet és a tisztelet még nem személyi kultusz! Különösen méltatlan lenne ez olyan valakivel szemben, akinek oly nagy érdemei vannak Magyarországon a személyi kultusz felszámolásáért vívott harcban. A ledöntött bálványok helyére senki sem akarhat újat emelni! A valóság viszont az, hogy Nagy Imre elvtárs ügye valóban a legbensőbben foglalkoztatja a fiatal értelmiséget, mert ezt diktálja neki kommunista igazságérzete és a nemzet jövője iránti felelősségtudata.

E problémák megoldása, a becsületes, jó szándékú felek közeledése a vitás kérdésekben (a végképp rossz szándékúak elszigetelésével) mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy az értelmiségi határozat, sőt ezen túlmenően a júliusi határozat végrehajtása még jobban előrehaladjon. A fiatal értelmiség élenjáró része kész konstruktív tettekkel közremunkálkodni e nagy nemzeti építőmunkában. A legjobb úton vagyunk ahhoz, hogy a fiatal értelmiség e harcias, szocialista meggyőződésű csoportjához felzárkózzanak az értelmiségi ifjúság eddig még visszahúzódó, csalódott vagy közömbös csoportjai is. Ez is elősegíti az elvi alapon létrejövő egység megszilárdulását, a mozgalomban és az országban egyaránt.

 

Írta: Tánczos Gábor, a DISZ Petőfi-kör titkára

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők