Történelemtanárok problémái az új tanévben

Szabad Nép, 1956. október 9.

Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét? Mi volt a legfőbb hiba? – merült fel a kérdés a történelemtanárok szakmai tanácskozásán. A múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történelmi objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk „fölfedezni,” amire szükségünk volt. Változtatni kell ezen a szemléleten! A cikk írója a szükséges változtatásokra tesz javaslatot.


A történelemtanárok nemrég megtartott szakmai tanácskozásán sok olyan probléma merült fel, mely úgy vélem, joggal tarthat igényt szélesebb körű érdeklődésre is.

A tanácskozás egyik legtöbbet vitatott kérdése volt: Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét?

A hiba egyik legfőbb forrását abban jelölték meg, hogy nem harcoltunk eléggé az ellen, amelyet egyesek burzsoá prezentizmusnak, mások pokrovszkijanizmusnak, a legtöbben azonban egyszerűen helytelen aktualizációnak, a történelem „átpolitizálásának" neveztek. Ennek a soknevű, de egylényegű irányzatnak - amelyet különben elvileg visszautasítottunk, gyakorlatilag azonban sokszor alkalmaztunk - az volt a legfőbb bűne, hogy nem ismerte el a történeti folyamat törvényszerű jellegét, a történelmet a jelen szempontjából vizsgálta, a jelenkori politika múltba való kivetítésének fogta fel. Ennek az lett a következménye, hogy a múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történelmi objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk „fölfedezni", amire éppen szükségünk volt.

Hosszú lenne az ezzel kapcsolatban elkövetett hibákat - amelyek úgy szaporodtak, ahogy közeledtünk a jelenkorhoz - mind felsorolni, jellemzésül elég lesz egy-kettő. A legújabb kor, a proletárforradalmak korának viszonyait vetítettük vissza a múltba, amikor Spartacus rabszolgafelkelésében olyan szerepet tulajdonítottunk az itáliai szegényparasztságnak, amilyen annak a történeti források tükrében nem volt: amikor a középkori antifeudális mozgalmakban egyedül a szegényparasztságot tartottuk valóban forradalmi erőnek, nem az egész parasztságot, illetőleg az egész polgárságot. A felszólalások bírálták azt a formulát is, amely a középkori paraszt- sőt, egyes ókori rabszolgamozgalmak vereségét is a proletáriátus hiányával magyarázta, tehát egy akkor nem létező történeti tényezőt tett meg történeti hatóoknak. Hasonló jellegű hiba volt az, hogy közvetlenül a proletárdiktatúra, és nem a fasizmus, illetőleg a háború elleni harc feladatát tartva szem előtt, egyes történelmi szakaszokban helytelen következtetésekre jutottunk a szociáldemokratákkal, egyes polgári pártokkal való együttműködésünket, a népfront-politikát illetőleg. Ugyanezt a hibát elkövettük a nemzetközi politikában, például a második világháború tanításánál.

Felmerült a tanácskozáson a középkori ideológia, kultúra elmélyültebb, differenciáltabb történeti elemzésének igénye. A felszólalók kiemelték, hogy nem lehet kezdettől fogva haladásellenesnek bélyegezni a skolasztikát, amelynek volt bizonyos pozitív jelentősége a tudományos fejlődésben, elsősorban az arisztotelizmus következtében. Az egyház történeti szerepének tárgyalásánál felhívták a figyelmet arra, hogy történetoktatásunk kísérje figyelemmel az egyház szerepváltozásait a történelem különböző szakaszaiban.

Még több vitát kavart fel a szakmai tanácskozásokon a személyi kultusz kérdése történelemoktatásunkban. Tanáraink szerint történelemtanításunk egészét nem lehet elmarasztalni a személyi kultusz bűnében. Egyáltalán nem állíthatjuk azt, hogy történelemtanításunk a valóságosnál nagyobbnak mutatja Hunyadi János, Mátyás, Zrínyi vagy Rákóczi hadvezéri képességeit, I. István vagy az erdélyi fejedelmek államszervező tehetségét, vagy Széchenyi, Eötvös reformtevékenységét, illetőleg Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Ságvári Endre hősi ellenállását a német fasisztákkal és nyilas cinkosaikkal szemben. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy történelemtanításunkban a nagy történeti személyek kiemelése elnyomja a nép történeti szerepét. [...] A mai tanácskozáson a XX. kongresszus és az értelmiségi határozat szellemében sikerült helyes megvilágosításba állítani, a hazafias nevelést.

Mint ismeretes, 1955-ben egyesek a politikai élet területén tapasztalható jelenségeket mechanikusan átvíve a nevelés területére, azt kezdték hangoztatni, hogy a pedagógusok a „múltba fordultak," túlhangsúlyozták a demokratikus hazafiságot, alábecsülték a szocialista hazafiságra való nevelés fontosságát, és hogy végül az 1953-54-ben tapasztalható fellendülés a hazafias nevelés területén, sőt, maga a demokratikus hazafiság is nem egyéb jobboldali elhajlásnál, nacionalizmusnál stb.

Történelemtanárainknak - mint ezt a szakmai tanácskozások leszögezték - az a véleményük: semmit sem értett meg a XX. kongresszusból, de a marxizmus-leninizmus lényegéből sem az, aki a demokratikus hazafiságot a szocialista hazafiság riválisának tekinti. A demokratikus és szocialista hazafiságot nem szembeállítani kell egymással oktató-nevelőmunkánkban, hanem a legszorosabban összekapcsolni. A demokratikus és szocialista hazafiság kapcsolata lényegében azt jelenti, hogy a proletárforradalom erői vállalják a demokratikus nemzeti örökséget, vállalják a polgári demokratikus forradalom befejezését, és harcukat úgy fogják fel, mint a nemzetközi forradalom követelményének egyesítését a nemzetközi fejlődés sajátos feltételeivel. Történelemtanáraink gyakran idézik Jaurés, a nagy francia proletárpatrióta szavait: „kevés nemzetköziség eltávolít a nemzettől, sok nemzetköziség visszavezet hozzá. Kevés patriotizmus eltávolít az Internacionálétól, sok patriotizmus elvezet hozzá."

A történelemtanárokat ezek mellett az elvi kérdések mellett a tanácskozásokon és más pedagógus összejöveteleken a történelemtanítást irányító és ellenőrző szervek munkája is ismételten foglalkoztatta. Az Oktatásügyi Minisztérium a múltban a napi politika ingadozásait hűségesen követve, sőt, olykor eltúlozva, a politikai követelményeket pedagógiai „áttétel" nélkül, mechanikusan érvényesítve, évről évre különbözőképpen állapította meg a történelemtanítás feladatait. Ez történt az elmúlt tanévben is, amikor a minisztérium a tanév eleji szakmai tanácskozásokon a szocialista hazafiságra való nevelést jelölte meg a történelemtanítás fő feladatának, de alig egy hónap múlva az eszmei-politikai világnézeti nevelést állította ennek helyére. Az idei szakmai tanácskozásokon az Oktatásügyi Minisztérium már igen magas színvonalú, bátor alkotószellemű elvi irányítást, s ezzel párhuzamosan igen sokoldalú gyakorlati, didaktikai-metodikai segítséget nyújtott a történelemtanároknak. Ez a segítség azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az Oktatásügyi Minisztérium fokozza a harcot. Lehetővé kell tenni, hogy pedagógusaink oktatás-nevelésügyünk fő kérdései, a tanórákon folyó gyakorlati oktató-nevelőmunka felé forduljanak.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                         

                                                                                                                                                                                                                                                                                    szakfelügyelő


 

Ezen a napon történt június 06.

1944

A normandiai partraszállási hadművelet első napja, a „D-day”.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők