Történelemtanárok problémái az új tanévben

Szabad Nép, 1956. október 9.

Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét? Mi volt a legfőbb hiba? – merült fel a kérdés a történelemtanárok szakmai tanácskozásán. A múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történelmi objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk „fölfedezni,” amire szükségünk volt. Változtatni kell ezen a szemléleten! A cikk írója a szükséges változtatásokra tesz javaslatot.


A történelemtanárok nemrég megtartott szakmai tanácskozásán sok olyan probléma merült fel, mely úgy vélem, joggal tarthat igényt szélesebb körű érdeklődésre is.

A tanácskozás egyik legtöbbet vitatott kérdése volt: Hogyan lehet helyreállítani a történelemtanítás tekintélyét?

A hiba egyik legfőbb forrását abban jelölték meg, hogy nem harcoltunk eléggé az ellen, amelyet egyesek burzsoá prezentizmusnak, mások pokrovszkijanizmusnak, a legtöbben azonban egyszerűen helytelen aktualizációnak, a történelem „átpolitizálásának" neveztek. Ennek a soknevű, de egylényegű irányzatnak - amelyet különben elvileg visszautasítottunk, gyakorlatilag azonban sokszor alkalmaztunk - az volt a legfőbb bűne, hogy nem ismerte el a történeti folyamat törvényszerű jellegét, a történelmet a jelen szempontjából vizsgálta, a jelenkori politika múltba való kivetítésének fogta fel. Ennek az lett a következménye, hogy a múlt eseményeit egyoldalúan, a jelen szemszögéből ítéltük meg, s a történelmi objektivitással dacolva, a múltban azt igyekeztünk „fölfedezni", amire éppen szükségünk volt.

Hosszú lenne az ezzel kapcsolatban elkövetett hibákat - amelyek úgy szaporodtak, ahogy közeledtünk a jelenkorhoz - mind felsorolni, jellemzésül elég lesz egy-kettő. A legújabb kor, a proletárforradalmak korának viszonyait vetítettük vissza a múltba, amikor Spartacus rabszolgafelkelésében olyan szerepet tulajdonítottunk az itáliai szegényparasztságnak, amilyen annak a történeti források tükrében nem volt: amikor a középkori antifeudális mozgalmakban egyedül a szegényparasztságot tartottuk valóban forradalmi erőnek, nem az egész parasztságot, illetőleg az egész polgárságot. A felszólalások bírálták azt a formulát is, amely a középkori paraszt- sőt, egyes ókori rabszolgamozgalmak vereségét is a proletáriátus hiányával magyarázta, tehát egy akkor nem létező történeti tényezőt tett meg történeti hatóoknak. Hasonló jellegű hiba volt az, hogy közvetlenül a proletárdiktatúra, és nem a fasizmus, illetőleg a háború elleni harc feladatát tartva szem előtt, egyes történelmi szakaszokban helytelen következtetésekre jutottunk a szociáldemokratákkal, egyes polgári pártokkal való együttműködésünket, a népfront-politikát illetőleg. Ugyanezt a hibát elkövettük a nemzetközi politikában, például a második világháború tanításánál.

Felmerült a tanácskozáson a középkori ideológia, kultúra elmélyültebb, differenciáltabb történeti elemzésének igénye. A felszólalók kiemelték, hogy nem lehet kezdettől fogva haladásellenesnek bélyegezni a skolasztikát, amelynek volt bizonyos pozitív jelentősége a tudományos fejlődésben, elsősorban az arisztotelizmus következtében. Az egyház történeti szerepének tárgyalásánál felhívták a figyelmet arra, hogy történetoktatásunk kísérje figyelemmel az egyház szerepváltozásait a történelem különböző szakaszaiban.

Még több vitát kavart fel a szakmai tanácskozásokon a személyi kultusz kérdése történelemoktatásunkban. Tanáraink szerint történelemtanításunk egészét nem lehet elmarasztalni a személyi kultusz bűnében. Egyáltalán nem állíthatjuk azt, hogy történelemtanításunk a valóságosnál nagyobbnak mutatja Hunyadi János, Mátyás, Zrínyi vagy Rákóczi hadvezéri képességeit, I. István vagy az erdélyi fejedelmek államszervező tehetségét, vagy Széchenyi, Eötvös reformtevékenységét, illetőleg Bajcsy-Zsilinszky Endre vagy Ságvári Endre hősi ellenállását a német fasisztákkal és nyilas cinkosaikkal szemben. Az az állítás sem állja meg a helyét, hogy történelemtanításunkban a nagy történeti személyek kiemelése elnyomja a nép történeti szerepét. [...] A mai tanácskozáson a XX. kongresszus és az értelmiségi határozat szellemében sikerült helyes megvilágosításba állítani, a hazafias nevelést.

Mint ismeretes, 1955-ben egyesek a politikai élet területén tapasztalható jelenségeket mechanikusan átvíve a nevelés területére, azt kezdték hangoztatni, hogy a pedagógusok a „múltba fordultak," túlhangsúlyozták a demokratikus hazafiságot, alábecsülték a szocialista hazafiságra való nevelés fontosságát, és hogy végül az 1953-54-ben tapasztalható fellendülés a hazafias nevelés területén, sőt, maga a demokratikus hazafiság is nem egyéb jobboldali elhajlásnál, nacionalizmusnál stb.

Történelemtanárainknak - mint ezt a szakmai tanácskozások leszögezték - az a véleményük: semmit sem értett meg a XX. kongresszusból, de a marxizmus-leninizmus lényegéből sem az, aki a demokratikus hazafiságot a szocialista hazafiság riválisának tekinti. A demokratikus és szocialista hazafiságot nem szembeállítani kell egymással oktató-nevelőmunkánkban, hanem a legszorosabban összekapcsolni. A demokratikus és szocialista hazafiság kapcsolata lényegében azt jelenti, hogy a proletárforradalom erői vállalják a demokratikus nemzeti örökséget, vállalják a polgári demokratikus forradalom befejezését, és harcukat úgy fogják fel, mint a nemzetközi forradalom követelményének egyesítését a nemzetközi fejlődés sajátos feltételeivel. Történelemtanáraink gyakran idézik Jaurés, a nagy francia proletárpatrióta szavait: „kevés nemzetköziség eltávolít a nemzettől, sok nemzetköziség visszavezet hozzá. Kevés patriotizmus eltávolít az Internacionálétól, sok patriotizmus elvezet hozzá."

A történelemtanárokat ezek mellett az elvi kérdések mellett a tanácskozásokon és más pedagógus összejöveteleken a történelemtanítást irányító és ellenőrző szervek munkája is ismételten foglalkoztatta. Az Oktatásügyi Minisztérium a múltban a napi politika ingadozásait hűségesen követve, sőt, olykor eltúlozva, a politikai követelményeket pedagógiai „áttétel" nélkül, mechanikusan érvényesítve, évről évre különbözőképpen állapította meg a történelemtanítás feladatait. Ez történt az elmúlt tanévben is, amikor a minisztérium a tanév eleji szakmai tanácskozásokon a szocialista hazafiságra való nevelést jelölte meg a történelemtanítás fő feladatának, de alig egy hónap múlva az eszmei-politikai világnézeti nevelést állította ennek helyére. Az idei szakmai tanácskozásokon az Oktatásügyi Minisztérium már igen magas színvonalú, bátor alkotószellemű elvi irányítást, s ezzel párhuzamosan igen sokoldalú gyakorlati, didaktikai-metodikai segítséget nyújtott a történelemtanároknak. Ez a segítség azonban csak akkor lehet gyümölcsöző, ha az Oktatásügyi Minisztérium fokozza a harcot. Lehetővé kell tenni, hogy pedagógusaink oktatás-nevelésügyünk fő kérdései, a tanórákon folyó gyakorlati oktató-nevelőmunka felé forduljanak.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                         

                                                                                                                                                                                                                                                                                    szakfelügyelő


 

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.Tovább

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.Tovább

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Egyház és társadalom

 

Szociológiai értelemben az egyház társadalmi-kulturális rendszer, mely három alrendszerből áll: a tágabb értelemben vett vallási kultúrából, az azonos hitű közösségből, valamint a vallási kultúra és közösség ápolására létrejött szervezetből, amit a papság és a hierarchia képvisel. Tomka Miklós vallásszociológus értelmezése szerint Magyarországon az 1940-es évek második feléig tartó időszak még a „keresztény társadalom” korának tekinthető: az összefonódott vallási és szekuláris kultúrából úgy részesedett mindenki, mint a nemzeti hagyományból. „1948 előtt ‒ írja ‒ a vallás a legfontosabb kultúrahordozóként megelevenítette a történelmi folyamatosságot, képviselte a nemzeti identitást, hozzájárult a társadalom integrációjához.”

A fokozatosan kiépülő egypárti diktatúra azonban csakhamar elérkezettnek látta az időt a „klerikális reakcióval” történő mielőbbi leszámoláshoz. A kommunista hatalom az egyház működésének ellehetetlenítését, végső soron pedig annak megsemmisítését tűzte ki célként. Államosították az egyházi iskolákat, koholt vádak alapján letartóztatták és életfogytiglani fegyházbüntetésre ítélték Mindszenty József hercegprímást, koncepciós eljárás során bebörtönözték Grősz József kalocsai érseket, megvonták a szerzetesrendek többségének működési engedélyét, a szerzetesek egy részét pedig letartóztatták, deportálták vagy kivégezték. Az egyház kényszerűségből eltávolodott a társadalmi kérdésektől, kiszorult a közéletből és visszavonult a templomok falai közé.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlást követően a korábbi nyílt egyházüldözés helyébe egy új típusú szövetségi politika lépett. Kádár János pártfőtitkár egyházpolitikájának legfőbb jellemzőjévé egyre inkább a pragmatizmus vált, azon megfontolás jegyében, hogy „amíg az egyház létezik, fel kell használni”. Noha az egyéni vallásgyakorlás és az egyházak társadalmi szerepének korlátozása még a nyolcvanas években sem szűnt meg, a központi ellenőrzés valamelyest enyhült, és ezzel megnőttek a vallásosság kinyilvánítási lehetőségei. Radikális változásra azonban e téren is csak a rendszerváltást követően kerülhetett sor. 1990 után lehetővé vált az egyházi intézményrendszer újjáépítése és ezzel együtt az újbóli társadalmi szerepvállalás, aminek köszönhetően az egyház a hazai civil társadalom egyik legfontosabb építőkövévé vált.

Az ArchívNet idei 2. számának fő témája tehát: „Egyház és társadalom”. Szerzőink közül Somorjai Ádám OSB Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius 1943-ban keltezett összefoglaló jelentését közli. A Vatikáni Levéltárban őrzött ún. triennális, azaz három évre visszatekintő jelentés igen értékes történeti forrás, amely nemcsak a magyarországi egyházi viszonyokról tudósít, hanem kitér a korabeli közállapotokra, valamint a fontosabb kül- és belpolitikai kérdésekre is. Gianone András Mindszenty József esztergomi érsek 1956-os híres rádiószózatának különböző változatait veti össze, míg a Csejoszki Mihály által közölt dokumentumok a katolikus fenntartású gimnáziumok „szürke” korszakába, az 1960-as évekbe nyújtanak betekintést. Összeállításunkban emellett más témákról is olvashatunk: Miklós Dániel az 1939–1940-ben Magyarországon tartózkodó cseh menekültek történetéhez kapcsolódó levéltári forrásokat közöl, Tarnai Eszter pedig egy olyan visszaemlékezés-részletet tesz közzé, amely jól szemlélteti a Budapest ostromát követő hónapok nehézségeit és a fővárosi közélelmezés rendkívül súlyos helyzetét.

 

Budapest, 2021. május 28.

 

A szerkesztők