Új szakembereink elhelyezéséről

Szabad Ifjúság, 1956. május 11.

Az állami elosztás minden új szakembernek biztosít majd működési területet. A Szabad Ifjúság cikke a friss diplomások, fiatal szakemberek elhelyezkedésének a kérdését, az úgynevezett szervezett elosztás (vándoroltatási láz) problematikáját tárgyalja, elítélve annak személytelen, bürokratikus intézkedéseit. Úgy vélik, hogy a fiatalok munkába állításában a DISZ-szervezeteknek nagyobb szerepet kellene vállalniuk.


Szünter Mária, Fenerstadt Éva, Vona Valéria a váci Közgazdasági Technikumban végzett tavaly. Szüleik is Vácott laknak. Minden vágyuk az volt, hogy maguk is szülővárosukban kezdhessék meg munkájukat, például a Váci Hajógyárban. Ennek ellenére a

irányították őket - Budapestre. Ugyanakkor olyan közgazdász diákokat, akik Budapesten fejezték be tanulmányaikat - váci vállalatokhoz küldtek. A Borsodi Szénbányászati Tröszt a tatai, meg esztergomi technikumokból kapta a múlt esztendőben gyakornokait - mintha e diákok szülőföldjének közelében, a Dunántúlon nem akadna elég bánya. Folytathatnók a példákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ifjú szakemberek elosztásánál olykor sajátságos „vándoroltatási láz" érvényesült: az ország egyik szögletéből a másikba bocsátották át a végzetteket, hogy azután - talán az egyensúly kedvéért - amonnan meg emide szállíthassanak másokat.

Kinek használ ez? Talán az államnak, a népgazdaságnak? Semmi estre sem. A vasútjegyet nem adják ingyen - a szülői háztól messze szakadó ifjúnak pedig fedélre van szüksége a feje fölé, ami csak növeli a lakáshiányt. Talán a pálya kezdetén álló fiataloknak? Még kevésbé. A szakmai gyakorlat nem jár együtt vezérigazgatói fizetéssel, s a különélés nem könnyíti meg a boldogulást. Hát még, ha nincs is hely a munkásszálláson, ami előfordul, például Budapesten! Ilyenkor nyakába szedheti a lábát a gyakornok, míg albérleti szobát talál - 2-300 forintért havonként. Van eset, hogy a körülmények ilyen alakulása erkölcsi zülléshez is vezet, különösen lányoknál.

Másféle hibák is előfordultak a múlt esztendőben a fiatal szakemberek munkába állításánál. A technikusok egy részét nem végzettségének megfelelő munkakörben, hanem az adminisztrációban, vagy éppen segédmunkásként kezdték foglalkoztatni. Különösen bántó volt e jelenség a Begyűjtési Minisztérium és az Állami Gazdaságok Minisztériuma szerveinél - hiszen mezőgazdaságunk fejlődő szociális szektora várva-várja a szakembereket. De hát az történt, hogy amíg a Budapest közvetlen környékén levő állami gazdaságok olyan bőségesen kaptak gyakornokokat, hogy már sok is volt a jóból, s a felesleggel nem tudtak mit kezdeni, addig - a szép fővárosunktól kétségtelenül messze eső - Baranyában vagy Somogyban hiába várták a kádereket, ide csak cseppent-csurrant belőlük. Ezért aztán a pomázi gazdaságban a tizenkét új szakember közül a felének - Fodor János, Jászovics Magda, Papp Lajos, Jakubovics Imre mezőgazdasági technikusoknak, Kaiser Mária, Majsányi László volt agrárszakos egyetemistáknak - csak alkalmi jellegű, irodista - megbízatások jutottak. A begyűjtési hivatalokban, a Terményforgalmi és Raktározási Igazgatóság vállalatainál foglalkoztatott új emberek többsége - 89 százaléka - sem veheti hasznát teljesen szakmai tudásának: telepi adminisztrátorként vagy községi begyűjtési előadóként működik.

Megint mások a szervezett elosztáson kívül helyezkedtek el. Az irányítást be sem várva, jó előre igyekeztek maguknak helyet biztosítani, különösen, ha személyes összeköttetésekre tudtak támaszkodni. Mások nem foglalták el a kijelölt állásokat - különösen olyan esetekben, amikor ezek nem feleltek meg szakképzettségüknek, vagy amikor vidékre kellett volna távozniok.

 

Tanuljunk a múlt esztendő hibáiból!

 

E hibák semmi esetre sem jellemezték általánosságban, egészében az elosztást. A hallgatók túlnyomó többsége megtalálta helyét „a nap alatt," az építés nagy folyamának sodrában, s nem csendes, part menti szélein. S ha most mégis felemlítjük e visszásságokat, azért tesszük, mert szeretnénk, ha tanulságul szolgálnának a jövőt illetően, most, amikor ismét napirendre került az új szakemberek elhelyezkedése.

Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a helytelenségek egy részének gyökerei még négy-öt esztendővel ezelőtti múltunkba nyúlnak vissza. Akkor - 1951-ben, 1952-ben - nem hangoltuk össze megfelelőnek a „beiskolázás" terveit a népgazdaság várható szakember-szükségletével. Ez még az idén is érezteti kedvezőtlen hatását. Az állami elosztás minden új szakembernek biztosít majd működési területet. De - ha a tavalyinál jóval kisebb körben is - még mindig lesznek, akik időlegesen nem a szaktudásuknak megfelelő állásba kerülnek.

Azonban a hibák tekintélyes része abból eredt a múlt esztendőben, hogy az állami és társadalmi szervek a terv szabta kereteken belül sem követtek el mindent annak érdekében, hogy a népgazdaságnak az érdekeit és a fiatal szakemberek jogos szakmai, személyes igényeit összehangolják. Számos esetben a lélektelen, bürokratikus intézkedések következményeit kellett megsínyleniök a fiataloknak. A példák, amelyeket a „vándoroltatási láz"-nak, vagy a szakmai végzettség mellőzésének szemléltetésére idéztünk fentebb: kétségtelenül ilyen kevés szívvel megtett, eléggé el nem mélyült rendelkezésekre utalnak. A

személyzeti főosztályának megbízott vezetője például nem készítette elő kellő módon az elhelyezést. A tanácsi szervek azért nem kaptak elég kádert, mert az illetékes minisztériumok nem fordítottak erre elég gondot. Nem mindenütt szenteltek kellő figyelmet a fiatalok érdeklődésének, szakmai fejlődési igényeinek, személyes körülményeinek - holott talán az íróasztal mögött levő falon ott ékeskedett a felirat: „Népi demokráciánk legfőbb értéke az ember."

Az alsóbb szerveknél, vállalatoknál olykor húzódozás, idegenkedés volt tapasztalható az új szakemberek fogadásánál: különösen olyan esetekben, amikor a szaktudás nem volt kamatoztatható azonnal, nyilvánvaló, kézzelfogható módon, hanem csak huzamosabb idő múltán. A kellemetlenség hátterében némelykor még egyszerű kenyérféltés is meghúzódott. És ne hallgassuk le: akadt kivetnivaló a hallgatókban is, akik sokszor helytelenül utasították vissza a felkínált működési lehetőségeket.

Az effajta visszásságoknak nem szabd megismétlődniök idén! Ehhez nemcsak arra van szükség, hogy egyes állami szervek nagyobb körültekintést, egyes hallgatók pedig nagyobb fegyelmezettséget tanúsítsanak, hanem - úgy véljük - arra, hogy a

ismerik leginkább saját tagjaik képességeit, hajlamait, ők tudják legjobban megítélni, mit kell tiszteletben tartani személyes törekvéseikből, s mit kell elvetni, amikor az életpálya kiszabásáról van szó. S az üzemi DISZ-szervezetek sem keveset tehetnek azért, hogy szeretet, megértés fogadja, s a jogos igények megbecsülésének szelleme vegye körül az „új ember"-eket, az érkező szakembereket. De persze az sem lesz elegendő, ha a DISZ-szervezetek hallatják a hangjukat, a gazdasági vezetőknek meg is kell hallgatni őket, meg is kell szívlelni észrevételeiket, javaslataikat. A DISZ-bizottságnak legyen szeme és szája - a gazdasági vezetőnek meg füle és szíve -, ha új értelmiségünk új szakembereink dolgáról van szó.



Ezen a napon történt szeptember 18.

1922

Magyarországot felveszik a Népszövetségbe.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők