Új szakembereink elhelyezéséről

Szabad Ifjúság, 1956. május 11.

Az állami elosztás minden új szakembernek biztosít majd működési területet. A Szabad Ifjúság cikke a friss diplomások, fiatal szakemberek elhelyezkedésének a kérdését, az úgynevezett szervezett elosztás (vándoroltatási láz) problematikáját tárgyalja, elítélve annak személytelen, bürokratikus intézkedéseit. Úgy vélik, hogy a fiatalok munkába állításában a DISZ-szervezeteknek nagyobb szerepet kellene vállalniuk.


Szünter Mária, Fenerstadt Éva, Vona Valéria a váci Közgazdasági Technikumban végzett tavaly. Szüleik is Vácott laknak. Minden vágyuk az volt, hogy maguk is szülővárosukban kezdhessék meg munkájukat, például a Váci Hajógyárban. Ennek ellenére a

irányították őket - Budapestre. Ugyanakkor olyan közgazdász diákokat, akik Budapesten fejezték be tanulmányaikat - váci vállalatokhoz küldtek. A Borsodi Szénbányászati Tröszt a tatai, meg esztergomi technikumokból kapta a múlt esztendőben gyakornokait - mintha e diákok szülőföldjének közelében, a Dunántúlon nem akadna elég bánya. Folytathatnók a példákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ifjú szakemberek elosztásánál olykor sajátságos „vándoroltatási láz" érvényesült: az ország egyik szögletéből a másikba bocsátották át a végzetteket, hogy azután - talán az egyensúly kedvéért - amonnan meg emide szállíthassanak másokat.

Kinek használ ez? Talán az államnak, a népgazdaságnak? Semmi estre sem. A vasútjegyet nem adják ingyen - a szülői háztól messze szakadó ifjúnak pedig fedélre van szüksége a feje fölé, ami csak növeli a lakáshiányt. Talán a pálya kezdetén álló fiataloknak? Még kevésbé. A szakmai gyakorlat nem jár együtt vezérigazgatói fizetéssel, s a különélés nem könnyíti meg a boldogulást. Hát még, ha nincs is hely a munkásszálláson, ami előfordul, például Budapesten! Ilyenkor nyakába szedheti a lábát a gyakornok, míg albérleti szobát talál - 2-300 forintért havonként. Van eset, hogy a körülmények ilyen alakulása erkölcsi zülléshez is vezet, különösen lányoknál.

Másféle hibák is előfordultak a múlt esztendőben a fiatal szakemberek munkába állításánál. A technikusok egy részét nem végzettségének megfelelő munkakörben, hanem az adminisztrációban, vagy éppen segédmunkásként kezdték foglalkoztatni. Különösen bántó volt e jelenség a Begyűjtési Minisztérium és az Állami Gazdaságok Minisztériuma szerveinél - hiszen mezőgazdaságunk fejlődő szociális szektora várva-várja a szakembereket. De hát az történt, hogy amíg a Budapest közvetlen környékén levő állami gazdaságok olyan bőségesen kaptak gyakornokokat, hogy már sok is volt a jóból, s a felesleggel nem tudtak mit kezdeni, addig - a szép fővárosunktól kétségtelenül messze eső - Baranyában vagy Somogyban hiába várták a kádereket, ide csak cseppent-csurrant belőlük. Ezért aztán a pomázi gazdaságban a tizenkét új szakember közül a felének - Fodor János, Jászovics Magda, Papp Lajos, Jakubovics Imre mezőgazdasági technikusoknak, Kaiser Mária, Majsányi László volt agrárszakos egyetemistáknak - csak alkalmi jellegű, irodista - megbízatások jutottak. A begyűjtési hivatalokban, a Terményforgalmi és Raktározási Igazgatóság vállalatainál foglalkoztatott új emberek többsége - 89 százaléka - sem veheti hasznát teljesen szakmai tudásának: telepi adminisztrátorként vagy községi begyűjtési előadóként működik.

Megint mások a szervezett elosztáson kívül helyezkedtek el. Az irányítást be sem várva, jó előre igyekeztek maguknak helyet biztosítani, különösen, ha személyes összeköttetésekre tudtak támaszkodni. Mások nem foglalták el a kijelölt állásokat - különösen olyan esetekben, amikor ezek nem feleltek meg szakképzettségüknek, vagy amikor vidékre kellett volna távozniok.

 

Tanuljunk a múlt esztendő hibáiból!

 

E hibák semmi esetre sem jellemezték általánosságban, egészében az elosztást. A hallgatók túlnyomó többsége megtalálta helyét „a nap alatt," az építés nagy folyamának sodrában, s nem csendes, part menti szélein. S ha most mégis felemlítjük e visszásságokat, azért tesszük, mert szeretnénk, ha tanulságul szolgálnának a jövőt illetően, most, amikor ismét napirendre került az új szakemberek elhelyezkedése.

Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a helytelenségek egy részének gyökerei még négy-öt esztendővel ezelőtti múltunkba nyúlnak vissza. Akkor - 1951-ben, 1952-ben - nem hangoltuk össze megfelelőnek a „beiskolázás" terveit a népgazdaság várható szakember-szükségletével. Ez még az idén is érezteti kedvezőtlen hatását. Az állami elosztás minden új szakembernek biztosít majd működési területet. De - ha a tavalyinál jóval kisebb körben is - még mindig lesznek, akik időlegesen nem a szaktudásuknak megfelelő állásba kerülnek.

Azonban a hibák tekintélyes része abból eredt a múlt esztendőben, hogy az állami és társadalmi szervek a terv szabta kereteken belül sem követtek el mindent annak érdekében, hogy a népgazdaságnak az érdekeit és a fiatal szakemberek jogos szakmai, személyes igényeit összehangolják. Számos esetben a lélektelen, bürokratikus intézkedések következményeit kellett megsínyleniök a fiataloknak. A példák, amelyeket a „vándoroltatási láz"-nak, vagy a szakmai végzettség mellőzésének szemléltetésére idéztünk fentebb: kétségtelenül ilyen kevés szívvel megtett, eléggé el nem mélyült rendelkezésekre utalnak. A

személyzeti főosztályának megbízott vezetője például nem készítette elő kellő módon az elhelyezést. A tanácsi szervek azért nem kaptak elég kádert, mert az illetékes minisztériumok nem fordítottak erre elég gondot. Nem mindenütt szenteltek kellő figyelmet a fiatalok érdeklődésének, szakmai fejlődési igényeinek, személyes körülményeinek - holott talán az íróasztal mögött levő falon ott ékeskedett a felirat: „Népi demokráciánk legfőbb értéke az ember."

Az alsóbb szerveknél, vállalatoknál olykor húzódozás, idegenkedés volt tapasztalható az új szakemberek fogadásánál: különösen olyan esetekben, amikor a szaktudás nem volt kamatoztatható azonnal, nyilvánvaló, kézzelfogható módon, hanem csak huzamosabb idő múltán. A kellemetlenség hátterében némelykor még egyszerű kenyérféltés is meghúzódott. És ne hallgassuk le: akadt kivetnivaló a hallgatókban is, akik sokszor helytelenül utasították vissza a felkínált működési lehetőségeket.

Az effajta visszásságoknak nem szabd megismétlődniök idén! Ehhez nemcsak arra van szükség, hogy egyes állami szervek nagyobb körültekintést, egyes hallgatók pedig nagyobb fegyelmezettséget tanúsítsanak, hanem - úgy véljük - arra, hogy a

ismerik leginkább saját tagjaik képességeit, hajlamait, ők tudják legjobban megítélni, mit kell tiszteletben tartani személyes törekvéseikből, s mit kell elvetni, amikor az életpálya kiszabásáról van szó. S az üzemi DISZ-szervezetek sem keveset tehetnek azért, hogy szeretet, megértés fogadja, s a jogos igények megbecsülésének szelleme vegye körül az „új ember"-eket, az érkező szakembereket. De persze az sem lesz elegendő, ha a DISZ-szervezetek hallatják a hangjukat, a gazdasági vezetőknek meg is kell hallgatni őket, meg is kell szívlelni észrevételeiket, javaslataikat. A DISZ-bizottságnak legyen szeme és szája - a gazdasági vezetőnek meg füle és szíve -, ha új értelmiségünk új szakembereink dolgáról van szó.



Ezen a napon történt október 18.

1904

A budapesti Központi Városháza Károly körúti szárnyának I. emeletén megnyílik a Fővárosi Könyvtár.Tovább

1915

Első világháború: A harmadik isonzói csata kezdete, az olasz hadsereg nagy erejű támadásaival szemben az Osztrák–Magyar Monarchia...Tovább

1944

Szovjet csapatok megszállják Csehszlovákiát. Szálasi Ferenc „nemzetvezető” elrendeli a teljes mozgósítást.Tovább

1956

A DISZ „az ifjúság jogos követeléseit támogató javaslatokat tett közzé” a Szabad Ifjúságban és a Szabad Népben is. A nyilatkozat javasolta...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő