Új szakembereink elhelyezéséről

Szünter Mária, Fenerstadt Éva, Vona Valéria a váci Közgazdasági Technikumban végzett tavaly. Szüleik is Vácott laknak. Minden vágyuk az volt, hogy maguk is szülővárosukban kezdhessék meg munkájukat, például a Váci Hajógyárban. Ennek ellenére a

irányították őket - Budapestre. Ugyanakkor olyan közgazdász diákokat, akik Budapesten fejezték be tanulmányaikat - váci vállalatokhoz küldtek. A Borsodi Szénbányászati Tröszt a tatai, meg esztergomi technikumokból kapta a múlt esztendőben gyakornokait - mintha e diákok szülőföldjének közelében, a Dunántúlon nem akadna elég bánya. Folytathatnók a példákat, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ifjú szakemberek elosztásánál olykor sajátságos „vándoroltatási láz" érvényesült: az ország egyik szögletéből a másikba bocsátották át a végzetteket, hogy azután - talán az egyensúly kedvéért - amonnan meg emide szállíthassanak másokat.

Kinek használ ez? Talán az államnak, a népgazdaságnak? Semmi estre sem. A vasútjegyet nem adják ingyen - a szülői háztól messze szakadó ifjúnak pedig fedélre van szüksége a feje fölé, ami csak növeli a lakáshiányt. Talán a pálya kezdetén álló fiataloknak? Még kevésbé. A szakmai gyakorlat nem jár együtt vezérigazgatói fizetéssel, s a különélés nem könnyíti meg a boldogulást. Hát még, ha nincs is hely a munkásszálláson, ami előfordul, például Budapesten! Ilyenkor nyakába szedheti a lábát a gyakornok, míg albérleti szobát talál - 2-300 forintért havonként. Van eset, hogy a körülmények ilyen alakulása erkölcsi zülléshez is vezet, különösen lányoknál.

Másféle hibák is előfordultak a múlt esztendőben a fiatal szakemberek munkába állításánál. A technikusok egy részét nem végzettségének megfelelő munkakörben, hanem az adminisztrációban, vagy éppen segédmunkásként kezdték foglalkoztatni. Különösen bántó volt e jelenség a Begyűjtési Minisztérium és az Állami Gazdaságok Minisztériuma szerveinél - hiszen mezőgazdaságunk fejlődő szociális szektora várva-várja a szakembereket. De hát az történt, hogy amíg a Budapest közvetlen környékén levő állami gazdaságok olyan bőségesen kaptak gyakornokokat, hogy már sok is volt a jóból, s a felesleggel nem tudtak mit kezdeni, addig - a szép fővárosunktól kétségtelenül messze eső - Baranyában vagy Somogyban hiába várták a kádereket, ide csak cseppent-csurrant belőlük. Ezért aztán a pomázi gazdaságban a tizenkét új szakember közül a felének - Fodor János, Jászovics Magda, Papp Lajos, Jakubovics Imre mezőgazdasági technikusoknak, Kaiser Mária, Majsányi László volt agrárszakos egyetemistáknak - csak alkalmi jellegű, irodista - megbízatások jutottak. A begyűjtési hivatalokban, a Terményforgalmi és Raktározási Igazgatóság vállalatainál foglalkoztatott új emberek többsége - 89 százaléka - sem veheti hasznát teljesen szakmai tudásának: telepi adminisztrátorként vagy községi begyűjtési előadóként működik.

Megint mások a szervezett elosztáson kívül helyezkedtek el. Az irányítást be sem várva, jó előre igyekeztek maguknak helyet biztosítani, különösen, ha személyes összeköttetésekre tudtak támaszkodni. Mások nem foglalták el a kijelölt állásokat - különösen olyan esetekben, amikor ezek nem feleltek meg szakképzettségüknek, vagy amikor vidékre kellett volna távozniok.

 

Tanuljunk a múlt esztendő hibáiból!

 

E hibák semmi esetre sem jellemezték általánosságban, egészében az elosztást. A hallgatók túlnyomó többsége megtalálta helyét „a nap alatt," az építés nagy folyamának sodrában, s nem csendes, part menti szélein. S ha most mégis felemlítjük e visszásságokat, azért tesszük, mert szeretnénk, ha tanulságul szolgálnának a jövőt illetően, most, amikor ismét napirendre került az új szakemberek elhelyezkedése.

Mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a helytelenségek egy részének gyökerei még négy-öt esztendővel ezelőtti múltunkba nyúlnak vissza. Akkor - 1951-ben, 1952-ben - nem hangoltuk össze megfelelőnek a „beiskolázás" terveit a népgazdaság várható szakember-szükségletével. Ez még az idén is érezteti kedvezőtlen hatását. Az állami elosztás minden új szakembernek biztosít majd működési területet. De - ha a tavalyinál jóval kisebb körben is - még mindig lesznek, akik időlegesen nem a szaktudásuknak megfelelő állásba kerülnek.

Azonban a hibák tekintélyes része abból eredt a múlt esztendőben, hogy az állami és társadalmi szervek a terv szabta kereteken belül sem követtek el mindent annak érdekében, hogy a népgazdaságnak az érdekeit és a fiatal szakemberek jogos szakmai, személyes igényeit összehangolják. Számos esetben a lélektelen, bürokratikus intézkedések következményeit kellett megsínyleniök a fiataloknak. A példák, amelyeket a „vándoroltatási láz"-nak, vagy a szakmai végzettség mellőzésének szemléltetésére idéztünk fentebb: kétségtelenül ilyen kevés szívvel megtett, eléggé el nem mélyült rendelkezésekre utalnak. A

személyzeti főosztályának megbízott vezetője például nem készítette elő kellő módon az elhelyezést. A tanácsi szervek azért nem kaptak elég kádert, mert az illetékes minisztériumok nem fordítottak erre elég gondot. Nem mindenütt szenteltek kellő figyelmet a fiatalok érdeklődésének, szakmai fejlődési igényeinek, személyes körülményeinek - holott talán az íróasztal mögött levő falon ott ékeskedett a felirat: „Népi demokráciánk legfőbb értéke az ember."

Az alsóbb szerveknél, vállalatoknál olykor húzódozás, idegenkedés volt tapasztalható az új szakemberek fogadásánál: különösen olyan esetekben, amikor a szaktudás nem volt kamatoztatható azonnal, nyilvánvaló, kézzelfogható módon, hanem csak huzamosabb idő múltán. A kellemetlenség hátterében némelykor még egyszerű kenyérféltés is meghúzódott. És ne hallgassuk le: akadt kivetnivaló a hallgatókban is, akik sokszor helytelenül utasították vissza a felkínált működési lehetőségeket.

Az effajta visszásságoknak nem szabd megismétlődniök idén! Ehhez nemcsak arra van szükség, hogy egyes állami szervek nagyobb körültekintést, egyes hallgatók pedig nagyobb fegyelmezettséget tanúsítsanak, hanem - úgy véljük - arra, hogy a

ismerik leginkább saját tagjaik képességeit, hajlamait, ők tudják legjobban megítélni, mit kell tiszteletben tartani személyes törekvéseikből, s mit kell elvetni, amikor az életpálya kiszabásáról van szó. S az üzemi DISZ-szervezetek sem keveset tehetnek azért, hogy szeretet, megértés fogadja, s a jogos igények megbecsülésének szelleme vegye körül az „új ember"-eket, az érkező szakembereket. De persze az sem lesz elegendő, ha a DISZ-szervezetek hallatják a hangjukat, a gazdasági vezetőknek meg is kell hallgatni őket, meg is kell szívlelni észrevételeiket, javaslataikat. A DISZ-bizottságnak legyen szeme és szája - a gazdasági vezetőnek meg füle és szíve -, ha új értelmiségünk új szakembereink dolgáról van szó.

---