A Szovjetunióba hurcolt magyarországi németek kárpótlása (1989–1992)

1944. december 29-én kezdődött a szenvedésünk. Reggel otthon hagytam a 6 éves kislányomat, az idős anyósomat. […] Az úti célunk Sásd volt gyalog. Amit magunkkal vihettünk, azt kocsival hozták. Az otthon maradt egypár idős bácsi fogta be a lovakat, és jöttek utánunk. Sásdra értünk a déli órákban fáradtan. Ott még egyszer orvosi vizit volt, aki élelmes volt, az összeesett és annak se kellett elmenni. Amikor már sötétedett, akkor indultunk Sásdról. Pacsidiri, kiabáltak az orosz katonák mellettünk a géppisztolyukkal. Sötétben mentünk, féltünk, sírtunk, fáztunk, félre lépni sem volt szabad.”

Bevezető

 

Magyarország második világháborús vereségének egyik legfájdalmasabb fejezete azoknak a polgári áldozatoknak a története, akiket Magyarország kormányának hozzájárulásával, sok esetben segítségével a szovjet katonai hatóságok a Szovjetunió területén felállított munkatáborokba hurcoltak 1944–1945 folyamán. Különösen megrendítő a magyarországi németség sorsa, akiket a kollektív büntetés alkalmazásával kizárólag azért hurcoltak el, mivel német hangzású nevük

. Ma sem tudjuk pontosan, hány magyar állampolgárt érintett a törvénytelen deportálás, hányan haltak meg és hányan jöttek haza. Az elhurcolt németek számára a hazatérés sem volt egyszerű, hiszen a Magyarországra visszatértek közül sokan már senkit sem találtak a családjukból, mivel kitelepítették őket 1946-ban, majd 1947–1948-ban Németország amerikai, később szovjet megszállási övezeteibe. Azok, akik ettől esetleg megmenekültek, sokszor vagyonuktól, házuktól megfosztva, nyomorúságos körülmények között éltek. A 84/1950. MT sz. rendelet vetett csak véget a németek áttelepítésével kapcsolatos korábbi korlátozó rendelkezések alkalmazásának. A rendelet kimondta, hogy azok a németek, akik az áttelepítések ellenére mégis Magyarországon tartózkodnak „és az erre vonatkozó rendelkezések szerint jelentkezési kötelezettségüknek eleget tettek, magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú ." Ennek ellenére a megnyomorított családok 1989 előtt megbélyegzettként, anyagilag ellehetetlenülve nem remélhettek erkölcsi vagy anyagi kártérítést. „Szeretném, ha apámat – már csak anyám miatt is – rehabilitálnák, hogy ország világ előtt mindenkinek elmondhassa, hogy nem azért vitték el és gyilkolták meg, mert bűnös volt, csupán csak azért, mert németnek született.” – írta 1989 márciusában egy gyerek, akinek az apja szovjet munkatáborban .


„Látlak-e még magyar hazám?"
A deportáltakat a szovjet lágerek felé szállító szerelvény.

Az erkölcsi és politikai rehabilitálás első lépéseként, mintegy szimbolikus aktusként megszületett az Országgyűlés határozata a rendőrhatósági őrizetben fogva tartott (internált), valamint a kitelepített személyek sérelmének

.
A határozat kinyilvánította, hogy a kitelepítések és az internálások nagy részben hibás politikai gyakorlat következményei voltak, és az intézkedések különösen 1949 után szolgáltak egyoldalú politikai célokat. Leszögezte: „Az Országgyűlés elhatárolja magát a jogalkalmazás ilyen módszereitől, a magyar társadalom nevében az áldozatokat, a sérelmet szenvedőket megköveti. Elkötelezi magát olyan garanciák megteremtésére, amelyek hasonló gyakorlat elkövetését megakadályozzák.”

Az országgyűlési határozat nagyon fontos lépés volt, azonban nem mondta ki az internálások és a kitelepítések semmisségét. A magyarországi németek erkölcsi rehabilitációját az Országgyűlés 35/1990. számú határozata nyilvánította ki. Elismerte, hogy a magyarországi németek 1944-től kezdődő elhurcolása, majd ezt követő kitelepítése az emberi jogokat súlyosan sértő, igazságtalan eljárás volt. Az érintettek ártatlanul, nemzetiségi hovatartozásuk miatt szenvedtek. Az Országgyűlés részvétét fejezte ki az elhunytak hozzátartozóinak és együttérzését a szenvedés túlélőinek. A határozat külön kimondta, hogy a kárpótlási eljárás során a magyarországi németek ugyanolyan elbírálásban részesülnek, mint azok a nem német nemzetiségű magyar állampolgárok, akik hasonló sérelmeket szenvedtek.

Az erkölcsi kérdéseken túl nagyon komoly problémát jelentett a hátrányos jogkövetkezményekhez kötődő kárpótlás pénzügyi fedezetének előteremtése. 1989. szeptember 21-én megszületett a Minisztertanács 3264/1989. számú határozata, amely a személyes szabadságot korlátozó egyes intézkedések hátrányos következményeinek rendezéséről

. Arról hozott döntést, hogy az internáltak és kitelepítettek nyugdíjügyének rendezésével, valamint a második világháború által okozott sérelmek orvoslásával kapcsolatban felmerülő többletkiadásokat a társadalombiztosítás bevételeiből kell fedezni. A határozathoz készült előterjesztés az 1945 és 1949 között internáltak, a kitelepítettek, a Szovjetunióba szállított személyek munkaviszony- és nyugdíjrendezésének módjával kapcsolatos kérdésekről készített összefoglalót a kormány részére. Az előterjesztés az egyik legfontosabb kérdést, nevezetesen, hogy hány személy lehetett érintett a jogsértésekben, a legtöbb esetben csak megbecsülni tudta. Az 1945 és 1949 között internáltak számát 55 ezer személyre tette, akiknek valószínűleg egyötödük élt . A második világháború utáni korszak politikai értékelését is elvégezte a döntéshozók számára, amikor igyekezett a kárpótlásra jogosultak körét szűkíteni. Álláspontja szerint az 1945 és 1949 közötti időszakban az internálásokra a koalíciós pártok tudtával és a többpárti parlament ellenőrzési lehetősége mellett került sor, és az eljárási, jogorvoslati szabályokat. Ekkor is előfordult ugyan, hogy politikai megfontolásokból történt a jogsértő szabadságkorlátozás, azonban a legtöbb esetben a háború alatti magatartás, a közrendet és közbiztonságot, illetve az újjáépítést és a konszolidációt veszélyeztető életmód miatt hozták meg az intézkedést. Ezekben az esetekben az előterjesztés szerint az 1989-es évből visszatekintve sem vitás, hogy indokolt volt a személyes szabadság akkori körülmények közötti korlátozása. A fenti álláspont a pártállamban gyakorló jogászként működő előterjesztő álláspontját tükrözi, mely szerint előbbre való az állami érdek annál az alapvető emberi jognál, hogy bírósági ítélet nélkül senkit sem lehet megfosztani személyes szabadságától. Ebből következik, hogy az előterjesztés szerint csak az 1949 és 1953 között internáltak esetében kéne a jogorvoslatot általánossá tenni. A rendezésből a következő csoportokat zárta volna ki.

1) A háborús és népellenes bűncselekmények miatt jogerősen elítéltek csoportja.

2) az Ideiglenes Nemzeti Kormány 302/1945. számú, a német állampolgárok rendőrhatósági őrizet alá helyezéséről szóló M.E. rendelete alapján internáltak.

véleménye szerint külpolitikai szempontok miatt azért is lenne megfontolandó a második csoport kizárása a kérdés rendezéséből, mert ebben az esetben az internálásra nemzetközi kötelezettségvállalás nyomán került sor. A Magyarországi Németek Szövetségének Elnöksége nem tiltakozott a kizárás ellen.


Kulcsár Kálmán

3) Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 3820/1945. M.E. rendelete szerint hitlerista (volksbundista, fasiszta, nyilas, stb.) szervezetben vezető szerepet vállalók csoportja. A magyarázat szerint ez a kizárás azért lehet indokolt, mert ezt a körülményt a koalíciós pártok képviselőiből álló bizottságok állapították meg, és ez a tény csökkentette a részrehajlás lehetőségét. Ez az álláspont nem vette figyelembe azt a tényt, hogy alkotmányjogilag ez az időszak demokratikusnak számított ugyan, azonban a szabadságelvonással járó intézkedések meghozatalában a kommunista pártnak volt meghatározó szerepe.

4) A közrendet és közbiztonságot veszélyeztető, azt sértő vagy mások javait károsító, árdrágító cselekmény vagy pénzügyi bűncselekmény elkövetésére hivatkozva internáltak. A magyarázat szerint erre az ad indokot, hogy az e kategóriába tartozó eljárások során a közvetlen politikai motívumok nem játszottak szerepet.

A kitelepítettek számát tekintve az előterjesztés azzal számolt, hogy Budapestről 13 000 személyt, vidékről még többet, összesen kb. 30 000 személyt telepítettek ki. A vidéki kitelepítések számát azért nem tudta meghatározni az előterjesztő, mivel erre nem álltak rendelkezésre iratok. A dokumentum becslése szerint 1989-ben a kb. 30 000 kitelepített közül még kb. hatezren élhettek. A kitelepítés átlagos időtartamát 27 hónapra tették. Az előterjesztés szerint a kitelepítettek nagy részének munkát biztosítottak, amit munkaviszonynak kell számítani, „mivel a kitelepítettség állapotának társadalombiztosítási szempontból nincs

." A kitelepítések megalapozottságának vizsgálatát az iratok hiánya miatt nem javasolták, ily módon a kárpótlást minden 14. életévét betöltött személyre ki kívánták terjeszteni. A jogosultak köréből a javaslat a 3820/1945. M.E. rendelet alapján kizárta a hitlerista szervezetben vezető szerepet vitt személyek hozzátartozóit, továbbá azokat, akiket köztörvényes cselekmény elkövetése miatt, illetve háborús és népellenes bűncselekmények következtében jogerős elítélés miatt telepítettek ki.

A Szovjetunióba szállított személyek kárpótlása esetében az előterjesztés négy csoportot különített el. Az első csoportba a volt hadifoglyokat sorolta, akiknek a munkajogi és társadalombiztosítási helyzetét rendezettnek tekintette, mivel a jogszabályok szerint a hadifogságban töltött idő beszámított a munkaviszonyba abban az esetben, ha a hadifogoly a hadifogság megszűnését követő 180 napon belül visszatért Magyarország területére. A második csoportba tartozónak tekintette azokat a polgári személyeket, akiket munkavégzés céljából szállítottak 1944 szeptemberétől a Szovjetunióba. A polgári személyek elszállítása 1945 áprilisa után is folytatódott, az azonban nem ismeretes, hogy milyen előírások és megállapodások alapján került sor ezekre az eljárásokra. Az előterjesztés szerint az ő munkaviszonyukat és nyugdíjukat is a hadifoglyokra vonatkozó szabályok szerint lehet rendezni. A harmadik csoportot a szovjet katonai bíróságok által elítéltek alkották, számukat a nyilvántartásokra hivatkozva 2008 főben állapította meg. Közülük 1989-ben mintegy 400 személy lehetett még érintett. A helyzetük rendezésére tett javaslat tartalmazta az 1989-et megelőző húsz év gyakorlatának bemutatását, mely szerint az elítélt magyar állampolgárok Szovjetunióban eltöltött idejét akkor számították be a szolgálati időbe, ha a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága vagy az ideiglenesen Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok katonai bírósága a korábbi ítéletet felülvizsgálta, és az eljárást bűncselekmény hiányában megszüntette. Az 1989-ben készült előterjesztés szerint ez a továbbiakban nem lenne humánus gyakorlat, más részről pedig túl időigényes lenne minden ügyet felülvizsgálni, és a sokszor általánosságban mozgó szovjet ítéletek alapján nem is lenne túl sok eredmény. Így a javaslat szerint minden esetben be kellene számítani a munkaviszonyban töltött időt, vállalva azt a veszélyt is, hogy így azok helyzetét is rendezik, akik valóban elkövettek háborús vagy népellenes bűncselekményeket. Az előterjesztés szerint az érintettek negyedik csoportjába azok tartoznak, akiket – hazakerülve a Szovjetunióból – Magyarországon átmeneti táborban helyeztek el. Közöttük voltak hadifoglyok, Szovjetunióba munkára elvittek, Szovjetunióban elítéltek, magyar és német származásúak. Őket néhány hetes vagy hónapos időtartamra karantén jelleggel helyezték el ezekben a táborokban, számukról semmiféle megbízható adat nem állt rendelkezésre. Az előterjesztés szerint az ő esetükben a munkaviszonnyal és nyugdíjrendezéssel kapcsolatos időt úgy kell elszámolni, hogy azt hozzászámítják a Szovjetunióban eltöltött időhöz.

Az előterjesztés kitért még a közbiztonsági őrizet kérdésére is. Ezt az 1956. évi 31. tvr. szabályozta az „ellenforradalmi elemek”, valamint a közbiztonság és a közrend helyreállítását és megszilárdítását gátló személyek káros tevékenységének megakadályozásával kapcsolatos intézkedések bevezetésével. Az időtartama eredetileg hat hónap volt, de ezt korlátlanul meg lehetett hosszabbítani. A nyilvántartások szerint 12 900 személy került közbiztonsági őrizetbe. A korábbi jogszabályok szerint a közbiztonsági őrizet csak akkor számított szolgálati időnek, ha a Legfőbb Ügyészség megállapította, hogy az őrizetbe vétel feltételei nem álltak fenn.

Az anyagi károk, az elhelyezkedési és megélhetési nehézségek kompenzálásával kapcsolatos jogszabályi rendezés kezdetben kizárólag az érintettek munkaviszonyának és társadalombiztosítási helyzetének rendezésére koncentrált. Először a rendőrhatósági őrizetben fogvatartott személyek helyzetét

oly módon, hogy a Belügyminisztérium által kiállított hatósági bizonyítvány alapján az 1949. január 1. és 1953. december 31. közötti internálás időtartamát beszámították a munkaviszonyba. Ennek alapján a rendelet hatályba lépése előtt megállapított nyugdíj, illetve a hozzátartozói nyugdíj esetében is figyelembe kellett venni az internálásban eltöltött időt. A jogosultak személyi körét hamarosan kiterjesztették mindenkire, aki a személyes szabadságot korlátozó intézkedések valamelyikének hatálya alatt .

A kárpótlási folyamat során a magyarországi németek első alkalommal a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény alapján kérhettek kárpótlást az elvett termőföldért és egyéb ingatlanért. A törvény lehetővé tette ugyan – lakóhelyüktől függetlenül – a magyarországi németek számára is a kárpótlást, ez azonban csak az 1948 utáni jogsérelmeket orvosolta. Így a németek számára valódi kárpótlást nyújtó jogszabály csak 1992-ben született meg, éspedig az 1939. május 1. és az 1949. június 8. közötti jogszabályok által igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról rendelkező 1992. évi XXIV. törvény. A vagyoni kárpótlásról szóló jogszabályt követően a személyi szabadság korlátozásáért nyújtott kárpótlást az 1992. évi XXXII. törvény azoknak a magyarországi német állampolgároknak, illetve hozzátartozóiknak, akiket 1939. március 11. és 1989. október 23. között az életüktől vagy szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak. Ennek során kaphattak kárpótlást a szovjetunióbeli kényszermunkára hurcoltak, az internáltak és a deportáltak. A Magyarországon élő jogosultak kárpótlási jegyet vagy életjáradékot igényelhettek, a külföldön élők csak kárpótlási jegyet kaphattak.

Németország 2016-ban döntött úgy, hogy a német nemzetiségük miatt jogsérelmet szenvedettek számára – talán az utolsó pillanatban – egyszeri kárpótlást biztosít. A német Bundestag költségvetési bizottsága 2016. július 6-án jóváhagyta az egykori német kényszermunkásoknak járó juttatásról szóló irányelvet (az ún. ADZ-elismerési irányelvet). Eszerint az érintett személyek a kényszermunkásként elszenvedett sorsukért egyszeri, szimbolikus összegű pénzügyi kártérítést kaphatnak 2500 €

Az alábbiakban a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában őrzött Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége iratanyagából közlök három dokumentumot. A Szövetség 1989 és 1995 között a magyarországi német állampolgárok kárpótlási ügyeit segítette. Az iratanyagban megtalálhatóak a szervezet jogalkotással kapcsolatos tevékenységének dokumentumai, amelyek révén véleményezte az 1989-et követő kárpótlási törvények és rendeletek megszületését, továbbá jogsegélyt nyújtott a hozzá fordulóknak. Az iratanyag legértékesebb részét azok a levelek, önéletrajzok, megkeresések alkotják, amelyekben a Szovjetunióba elhurcoltak, illetve azok leszármazottai írják le történetüket. Ezek a személyes sorsok mesélnek azon megpróbáltatásokról, amelyeket a kommunizmus idején mélyen el kellett hallgatni, és azt kellett színlelni, mintha meg sem történtek volna. (Lásd az 1., 2., 3. számú dokumentumot!)

A Szövetség sajtóban elhelyezett cikkei, az áldozatok egymás között terjedő információi alapján leírt elbeszélések több mint negyven levéltári dobozt tesznek ki. Az iratanyag feldolgozása emléket állíthat azoknak, akik a legmélyebb pokol idején is hittek a hazatérésben, és azoknak is, akik helyett már csak a leszármazottaik írhatták meg a beadványokat.

A dokumentumokat a mai helyesírás szabályai szerint közlöm, igyekezve megtartani a beadványt írók nyelvezetét. Bizonyos részeket és neveket a személyes adatok védelme miatt hagytam el.

:

1487147764698

Dokumentumok

 

 

1.
A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének írt levél

1989. december

 

Tisztelt Honfitársam!

Kérésére megírom deportálásom történetét 1989. december napokban [!].

1944. december 29-én kezdődött a szenvedésünk. Reggel otthon hagytam a 6 éves kislányomat, az idős anyósomat. Az istálló tele volt jószággal. A férjem a háborúban volt mint honvéd katona. Az úti célunk Sásd volt gyalog. Amit magunkkal vihettünk, azt kocsival hozták. Az otthon maradt egypár idős bácsi fogta be a lovakat, és jöttek utánunk. Sásdra értünk a déli órákban fáradtan. Ott még egyszer orvosi vizit volt, aki élelmes volt, az összeesett és annak se kellett elmenni. Amikor már sötétedett, akkor indultunk Sásdról.

, kiabáltak az orosz katonák mellettünk a géppisztolyukkal. Sötétben mentünk, féltünk, sírtunk, fáztunk, félre lépni sem volt szabad.

Úgy 11 óra körül értünk Pécsre. Itt a Lakits laktanyának az istállójába hajtottak bennünket. Majd meghasadt a szívünk, hogy vajon mi is lesz most velünk. Eltelt egy nap, majd kettő és még egypár nap. Úgy talán 6-án este jött egy kedves nővér és azt mondta, hogy álljunk fel és imádkozzunk együtt, mert nagy út áll előttünk. Mondta, Oroszországba visznek bennünket és kérjük a jó Istent, hogy segítsen rajtunk, hogy még egyszer hazatérhessünk. Imádkozás után volt fürdés, de alvás az nem, csak a jajszó, a kiabálás, a bánat, hogy mi lesz velünk. Jött a reggel és parancsba kaptuk a batyut összekötni, sorakozni,

és indultunk az állomásra. Mentünk az országúton, egyszer csak hallottam, hogy valaki kiabálta a nevemet. Erre körülnéztem és akkor láttam, hogy egy utca sarkán állt Édesanyám, nála volt egy kis csomag, amit nekem akart adni. De a kísérőnk a puskát mindjárt rája fordította, én már csak annyit tudtam mondani: Édesanyám hamar menjön vissza. Hát így kellött búcsúznunk egymástól.

Mikor odaértünk az állomásra, sokaknak a hozzátartozója ott volt, de azok se jöhettek közelbe. Most jött az a váratlan pillanat,

és nagy marhavagonokba tereltek bennünket 90-esével. Itt emeletes ágyak voltak és egy kis rácsos ablak, amelyen nagy nehezen tudtak ketten kinézni. Gurult a vonat, sötét volt bent és kint is, így nem láttuk, hová visznek bennünket. Akik az ablak előtt figyeltek, egyszer csak azt vették észre, hogy Dombóvár van kiírva. Ezután már mindenki kiabált, hogy Szalatnakon körösztül megyünk. Erre gyertyafénynél minden szalatnaki írt hamar egy cédulát, csak a nevet és hogy viszontlátásra. A cédulák egybe lettek kötve és azon a kisablakon kidobálták. Mivel arra van egy pincesor, egy édesapa épp ott állt és hallotta a sok kiabálást, a nagy sírást, ő vette fel a kidobált papírokat. Akkor tudta meg, hogy az ő gyerekei is bent voltak. Gurultunk tovább a sötétben, de egyszer csak megálltunk és láttuk, a Duna előtt állunk. A híd le volt bombázva. Ez már késő este volt. Hideg téli éjszaka, ott a Duna parton kellett várni, fázni, míg megcsinálták a kompot, hogy tovább mehessünk. Mint a legnagyobb rablókat kísértek bennünket. Baján nem tudom, milyen épületben voltunk, csak a falak álltak, se ajtó, se ablak. Több kis helyiség volt és nagyon huzatos, egy kis szalma volt alattunk. Innét megint a vonatba. Szabadkán megálltunk és kísérővel vízért mehettünk. Megint onnan is csak tovább. Mikor az orosz határhoz értünk, át kellett szállnunk és így tovább. Körülbelül 3 hétig utaztunk. Egyik este sötétben megálltunk és azt kiabálták, hogy kiszállni. A párnát, dunyhát, ruhát, amit hazulról vittünk, összekötve a hátunkra vettük. Egy nagy hegyre kellett fölmennünk, akkor azt mondtuk, úgy járunk mint Jézus, mikor vitte a nehéz keresztet az Olajfák hegyére. Mikor fölértünk, messziről láttunk egy kivilágított épületet. Az lett a mi otthonunk. Az volt a szerencsénk, hogy meleg volt, de az ágyunk megint csak a padló volt. Másnap csak egymástól kérdeztük, vajon mi lesz most itt velünk. Egypár nap pihentünk és egy szép reggel sorakozó volt, aztán munkára fel. Volt, mikor földet kellett hordani vasútépítésre vagy a téglagyárnál. Mindig ott, ahol a munkaerő kellett. Igen, munka volt a mi részünkre, csak ennivaló nem volt. Kaptunk naponta 60 dkg kenyeret (de az is olyan volt, mint a szappan), káposztalevest, savanyú uborkalevest, egy kis kását vagy kis szárított halat, de evés után éhesebbek voltunk, mint előtte. Az is volt, hogy a munkahelyről néztük, füstöl-e a kéményünk vagy nem, mert sokszor előfordult, hogy azt a kis meleg levest sem kaptuk. A kenyeret este kaptuk. Reggelre nem tudtunk elrakni belőle, mert nem tudtunk aludni, míg meg nem ettük. Reggel pedig sírtunk, mert munkára kellett menni evés nélkül. Ebédszünet volt, csak nem volt mit enni. Így ebéd helyett egymás fejéből szedtük a tetűt, mert azt volt bőven. Vagy mentünk szedni, krumpli héját, amit csak találtunk. Mert az a nagy akarat volt bennünk, csak még egyszer haza jussunk. Koldulni jártunk, mint itt azelőtt a cigányok.

Másnap reggel még sötét volt, már megint verték az ébresztő gongot. Mint az áram úgy futott végig rajtunk. Egymástól kérdeztük, hogy vajon meddig csörömpölnek itt nekünk. Teltek a napok, hónapok és eljött a május 9. Nem kellett munkára menni, hanem az udvarban sorakozni. Ott egy tiszt mondott egy beszédet, hogy vége a háborúnak, most már hamarosan hazamehetünk. Lehet, hogy 3 hét múlva, lehet, hogy 3 hónap múlva, de az is lehet, hogy 3 év után. Azt a nagy bánatot, amit akkor éreztünk, leírni nem lehet, de az életnek tovább kellett menni. Másnap megint hajnalban, aki tudott, annak munkára kellett menni, de sajnos már sokan nem tudtak a gyengeség miatt és sokan már nem is éltek. Nagyon nehéz napokat éltünk át, minden nap meghalt egy jó barátunk. Deszkából össze volt szögelve láda és abba tették a halottakat. Este, mikor munkából jöttünk, a láda az udvar közepén állt. Az volt mindig a szemünk előtt. Mi is már annyira gyöngék voltunk, hogy azt mondogattuk egymásnak, holnap már én fekszek benne. Este jött mindig egy lovas kocsi és elvitte.

Az orosz felnőttekre nem lehetett panaszkodni, azok nem bántak csúnyán velünk. De voltak olyan 10 évesek, akik azt kiabálták (

, Hitler ) és ököllel úgy az arcunkba vertek, csak úgy folyt a vér az orrunkból. És még nagyon-nagyon sokat lehetne írni. Ez volt Stári . Körülbelül másfél évig voltunk ott.

Aztán bevagonoztak és 3 hét körül értünk az Urálba. Ott is csak tovább éheztünk és fáztunk abba a nagy hidegbe, ami ott volt. Néha összeraktunk 3 téglát és azon főztük azt a kis valamit, ami volt. De egy tiszt olyan kegyetlen volt, hogyha pont ilyenkor ért oda, sorba fölrúgta. Itt is csak nehéz munkát kellett csinálni. Olajvezetéknek kellett 2 m mély árkot ásni vagy betont hordani a kőművesek mellett. Kit hova osztottak be. Volt olyan munkahely is, hogy 25 km-re volt a lágertól. Reggel még sötétben, abban a nagy hidegben vittek a munkahelyünkre. Nyitott kocsin álltunk, ahol olyan huzatot kaptam, hogy az egyik fülemre elvesztettem a hallást és a másikon is ölég rosszul hallok. Az is előfordult, hogy reggel elvittek a munkahelyünkre, és ha napközben 30 foknál hidegebb lett, akkor jöttek értünk. És sajnos mindig kevesebben lettünk, mert a kegyetlen halál sok jó barátunkat magához szólította, pedig ők is mennyire szerettek volna hazamenni. Ez is történt velünk egy farsangi hétfőn, már nem emlékszem, hogy 48 vagy 49-ben. A munka elosztásánál reggel elvittek bennünket a munkahelyre, úgy 20–25 km-re a lágertől, 6-an voltunk. A ránk parancsolt munkát megcsináltuk, mivel őrünk nem volt, egyszer csak láttuk, hogy estelődik. Vártuk, majd csak jön egy gép értünk, de sajnos hiába álltunk ott a szabad ég alatt a 30 oC-os hidegben. Volt ott sírás, kiabálás, hogy mi lesz itt most velünk. Nem messze volt egy kis tatár falu, ahova sírva odamentünk és kértünk éjjeli szállást. De sajnos azt válaszolták,

és sehol nem kaptunk helyet. Bánatunkban azt mondtuk, mi is úgy járunk, mint a Szűz Mária Betlehemben. A falu másik végén volt egy kis őrház, ahol volt egy fiatal nő. Őt megkértük, nem-e [!] engedne bennünket ott éjszakázni. Megkönyörült rajtunk, mert látta, hogy már össze voltunk fagyva. Azt is mutatta, hogy kicsi a hely. Nem is tudtunk egyszerre leülni, csak fölváltva. Volt, aki a szenes vödrön vagy egy darab deszkán. De ha ültünk, a poloskák majdnem fölemeltek bennünket. Reggel, a nagy hidegbe fölváltva álltunk kinn az országút mellett és vártuk, majd csak jönnek értünk, vagy jönnek munkára. Egyszer csak megállt egy gép, ami értünk jött. Mert ezen a napon is 30 oC-nál hidegebb volt és nem kellett dolgozni menni. Jól megfázva abba a szobába kerültem én is, ahol már többen voltak, akik hasmenésesek voltak és már majdnem az utolsókat rúgták. Sokat imádkoztam, kértem a jó Istent, hogy segítsön, majd talán mégis eljön egyszer az a nap, hogy haza mehessünk. Mert ha itt meghalok, a kislányomnak már többé édesanyja nem lesz. Lassan megint csak javultam és mehettem dolgozni. Így teltek a napok, a hónapok és elérkezett a november 1. Reggel mentünk dolgozni, mint mindig. Mivel mindenszentek ünnepe volt, megint csak egy fájdalmas, szomorú napunk volt. De este, mikor hazajöttünk, mondták az örömhírt, hogy haza megyünk. Nem akartuk elhinni, mert ezt már sokszor mondták. De akkor egyszer igazat mondtak. Az itt eltöltött időről még sok-sok mindent lehetett volna írni, egy vastag könyvre valót. November 7-én indultunk onnan és november 28-án értünk haza, egy szép napsütéses vasárnap délután. Megérkezéskor nagyon fájdalmas pillanatban volt részem. Elém jött a férjem és a lányom két barátnőjével. A férjem kérdezte, hogy melyik a mi lányunk. Azt hittem, hogy meghasad a szívem, mert egyikre sem tudtam mondani, hogy ő az, mert már nagylány lett belőle.

Még valamit szeretnék hozzáfűzni a leírtakhoz. A férjem 1940-ben bevonult mint honvéd. Sajnos huszár beosztásba került, azoknak pedig 3 évig tartott a szolgálat. Aztán utána még egy évet a háborúban. 1945-ben jött haza, de nekem sajnos már 44-ben el kellett mennem. Így lett 9 hosszú, nehéz és főleg szomorú évünk, hisz fiatal éveinket egymástól olyan távol éltük és mindig abban a félelemben, vajon láthatjuk-e egymást még egyszer.

Most itt a nagy kérdés, hogy vajon hogyan lehet jóvátenni, akinek ezt szenvednie kellett és ennek a következményeit, még most is érzem a csontjaimban, mert még a csontunk, velőnk is átfázott.

Végül szeretném megköszönni annak az embernek a munkáját, aki e szenvedések napvilágra hozásán fáradozik.

 

Szívélyes üdvözlettel:

 

                                                                                                                      Aláírás

 

Jelzet: MNL OL XXVIIII1LXXXVII Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Egyesületek (1945-1999), Kultúra (1945-1999), Magyarországi Németek Demokratikus Szövetség, Egyéni sorsok. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

2.
A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének írt levél

Szakadát, 1990. május 5.

– részlet –

 

[…]

1944. december 26-án, karácsony másnapján d. u. 13 órakor estem fogságba Szentendrén, amikor még Pesten folytak a harcok. Ekkor kezdődött el kálváriám.

Fogságom perceiben foglalkoztam a szökéssel, de édesapám intelmei jutottak eszembe, aki az I. világháború idején volt elég sokáig orosz hadifogságban, gyermekkoromban sokat mesélt az ottani életéről, arra figyelmeztetett, hogy ő mindig a tömeggel maradt, mert ebben az esetben az orosz nem bánt senkit, csak a csellengőkre vadásztak.

Így a tömeggel maradtam én is. Sokan voltunk. Az első éjjelt Telkiben egy présházban töltöttük. Összefázva töltöttük az éjszakát, állandó zaklatásokkal. Az őrök az órákat szedték össze, figyelmeztetve, akinél reggel órát találnak, agyonlövik. Túladtam én is rajta. Innen azután több napi gyaloglással Bajáig hajtottak bennünket. Legtöbbször toronyiránt mentünk, mert alig volt akkor hó. Emlékezetes számomra Sáregres, ahol éjszakáztunk egy nagy marhaistállóban, ahol még a trágya is bent volt. Ott pihentünk meg. Este kaptunk egy ú.n. borsólevest, amelyben annyi borsózsizsik és pelyva volt, hogy ehetetlen volt. Emlékezetes még Kalocsa számomra, ahol a város északi bejáratánál tereltek be bennünket valami gazdasági épületbe. Másnap reggel a szokásos létszám megállapítás után hajtottak bennünket Kalocsán keresztül. Az utcán végig balról jobbra ételt (ennivalót) rakott le a lakosság megérkezésünk előtt. Kiugrálva a szigorú sorból a menetben eléggé nagy zűrzavar támadt és sikerült is néhánynak megszöknie. A kísérő őrök lövéseinek sajnos halottai is voltak. A várost elhagyva létszám megállapítás. A létszámot a városból pótolták. Érsekcsanádon éjjel ismét történt szökés. A létszámot betöltötték a falu férfi lakosságából. Nem számított, milyen idős volt valaki, a létszám volt a fontos. Baján a tüzérségi laktanyában volt a gyűjtőtábor. Onnan néhány nap után bevagoníroztak bennünket és irány Temesvár. A szerelvény csak marhavagonokból állt. Annyi embert zsúfoltak egy ilyen kocsiba, hogy csak állni tudtunk. Éhen, szomjan, fázva, megdermedve érkeztünk Temesvárra, amikor először nyitották ki a vagont. (A körülmények leírását a papír nem tűrné meg.) A vagonban mint a méhek télen a kaptárban körforgást végeztünk, hogy ne fagyjunk meg.

Temesvári lágerban mintegy 40 000 ember volt ekkor. Kitört a tífusz (flekktífusz). Sokan elpusztultak itt. A tömegsírok lágeren belül voltak. Mikor már tömegesen haltak meg az emberek a táborban, a vezetőség is pánikba esett, összegyűjtötték a még egészségeseket és elvitték

. Én is köztük voltam. (A flekktífuszt a tetvek terjesztették, amivel tele voltunk. A fertőtlenítés lehetetlen volt a körülmények miatt. Az egész tábort fel kellett volna gyújtani, annyi volt a tetű már a fekhelyeken.)

Foksaniban jobbak voltak már a körülmények. Ott május elején ismét bevagoníroztak bennünket és Kurszkban kötöttünk ki. Az út itt sem volt rózsás, de már elviselhetőbb. Száraz kenyér (szuháré) és víz volt az élelmünk. Kurszkban dolgozni jártunk ki. Itt néhány nap után eszébe jutott néhány magasabb rangú tisztnek, hogy van nemzetközi jog is, mely szerint a tiszteknek fogság idején nem kell dolgozniuk. Belesodródtam ebbe a csoportba. (Karpaszományos voltam.) Igazolták, hogy időközben zászlósi rangot kaptunk, tehát én is a tisztek csoportjába tartozom. Ennek lettem az áldozata. A néhány napi türelmi idő után (munka megtagadása) kb. 100 magyar tisztet összeszedtek, akiket ezután az oroszok a Kurszktól délre fekvő Riskovó (7145. sz.) táborba vittek, ez a tábor állítólag büntetőtábor volt. Ebben a táborban sínylődtem 2 évig. Keményen kellett minden nap dolgozni. Építőbrigádban dolgoztam. Hogy egyáltalán megmaradtam, fiatalságomnak, erős akaratomnak, hitemnek köszönhetem. Volt időszak, amikor magam is nagyon el voltam keseredve, de a remény mégis előttem volt, a szabadulás napja. Nőtlen voltam. Családi gondok nem gyötörtek. Sokkal nehezebb volt a családosoknak és idősebbeknek. Szerencsém volt, hogy a katonaruhámat nem vették el, katonaköpenyem is megvolt, tehát melegen tudtam öltözködni. A csizmámat már útközben levették a lábamról, de adtak helyébe egy rosszabbat. Sokat éheztem, fáztam, de nagyobb beteg nem voltam. Nagyon vigyáztam [az] egészségemre. A kapott dohányomat mindig elcseréltem kenyérre. Ennek ellenére csont és bőr voltam 2 év után. A táborban is szörnyű állapotok uralkodtak. Csalánleves, paraj, borsó, krumplileves volt legtöbbször az ételünk. Krumplit akkor kaptunk, ha szereztünk. Néhányszor én is részt vettem az éjjeli szerzésben. Aki valami értéket szerezni tudott, amire a tábornak szüksége volt, az jutalmul egy csajka levest kapott. A sült krumpli fejedelmi étel volt. A káposztát és tököt nyersen is megettük. A kolhozban, ha hozzá tudtunk jutni olajpogácsához, azt megreszeltük, kis cukorral összekevertük és úgy ettük. Ez volt a csokoládé.

A téli munkánk értelmetlen volt. A télen felépített falak a fagy felengedésével megrogytak, legtöbbször azokat le kellett bontani. A foglyokat azonban foglalkoztatni kellett télen is. A legértelmetlenebb munka volt számomra, amikor télen a csonttá fagyott földet kellett vasékekkel hasítani. Az előírt normának csak 5%-át tudtuk teljesíteni. Büntetést kaptunk, mert szabotáltuk a munkát.

A barakkokban emeletes priccseken feküdtünk szalmazsákokon. Egy takarót kaptunk. Az állandó zaklatás, a munka, a gyenge táplálkozás, hideg, kalória nélküli étel mindenkit kikészített. Nem lehet csodálkozni, hogy a gyengébb fizikumú emberek és idősebbek már nem tértek haza.

Sok problémám volt a német nevem miatt. Nem akarták elhinni, hogy magyar vagyok. Hazatérésem 1947. június 30-án majdnem [a] nevem miatt hiúsult meg. Bekerültem a transzportba mégis, hazajöhettem. Szerencse? Véletlen? Isteni gondviselés? Ki tudja?

Visszagondolva, 45 év távlatában csodálkozom még ma is, hogy lelkileg bírtam azt a sok nélkülözést, szenvedést, megpróbáltatást. Köszönöm a ma már nem élő szüleimnek, akik ilyen erős hitben neveltek, akik hazavártak.

 

Szakadát, 1990. május 5.

                                                                                                                      Aláírás

 

 

Jelzet: MNL OL XXVIIII1LXXXVII – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

3.
A Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének írt levél

Hely és dátum nélkül

– részlet –

 

[…] Születtem Szajkon, Baranya megyében, hat elemi iskolát és 3 évi ismétlő iskolát jártam 1939-ig.

1940. január 1-jétől 1944. szeptember 20-ig mint cseléd voltam [W. J.] földművesnél. 1944. augusztus 16-án kényszersorozásra kísértek a csendőrök. 1944. szeptember 20-án behívtak katonának, és 1944. október 20-án megszöktem és elmentem Bár községbe.

[…] 1945. január 20-án reggel jöttek a községi elöljáró tagok, hogy jöjjek el Riesz Ádám volt országos képviselő kihallgatásra, és megkérdezi [!] tőlem, hogy voltam-e önkéntes katona vagy nem. Meg se kérdeztek, csak annyit, hogy 14 napra hozzanak [!] ennivalót és ruhát, mert 2 hétre megyünk Bácskába kukoricát szedni. 1945. január 22-én hétfőn hajnalban vittek minket lovas kocsikkal 1 nap és 1 éjjel Dombóvárig. Egy csendőrlaktanyában voltunk elszállásolva 2 napig, akkor orvosi vizsgán mentünk végbe. [!] Szajkról 10 férfit és egy lányt vittek el. 1945. január 25-én Dombóvárról nyitott vonatokkal vittek el Bátaszékig és onnan gyalog át a Dunán, és akkor 2 nap és 2 éjjel egy barakkban voltunk a Duna-parton elszállásolva orosz őrséggel, és onnan hajtottak minket egy éjjelre Jánoshalmára és másnap Kiskunhalasig, minden gyalog. [!] 1945. február 5-én bezártak bennünket tehervagonokba 40 fővel és indulás Oroszországba málenkij robotra.

román határ.

És onnét át lettünk rakva orosz vagonokba 60 fővel. Ennivaló száraz kenyér, nyers birkahús, és kevés vizet kaptunk. Fűtés, nem is beszélve, mindig hidegben voltunk. Ment a vonat, ment és egyszer megállt 1945. február 22-én éjjel. Ki lettünk rakva

környékén, szénbánya vidéken, civil lágerben, ahol már román [!] németek és magyarok már voltak 1944. december elejétől. A civil láger számát már nem tudom, csak annyit, hogy Melnikó lágernek mondták. Ott a bányában dolgoztunk is.

Csak azt tudom még, hogy 1946. június 20-án nem kellett dolgozni, de akkor június 22-én vittek egy másik lágerbe, a 7125/4-be. Ott szintén a szénbányában, 30 cm-es vízben kellett dolgozni. Ebbe a lágerbe jöttek a YB-ások, [!] ott el kellett mondani, hogy is kerültünk mink ide, az egész életrajzunkat el kellett mondani. Lágercsere többször volt, és mindig együtt voltunk, a szajkiak.

Csak haza írni nem volt szabad, csak 15 szót lehetett írni. Voltam a 7125/1. sz. lágerben, ez volt a szota [!] láger, a harmadik a 7125/3 láger

és még más 3 lágerben voltunk. A 7125/3 lágerben, , ott dolgoztam egy építőbrigádban és ott a téglagyárból téglaszállítás közben egy mozgó géppel gyorshajtás egy kanyarban fatalpú cipővel, a kisvonat ütközőbe estem, és a bal lábamat 15 cm térden alul kellett amputálni. 1947. október 20-án történt délelőtt 11 órakor. Civil kórházba vittek akkor, két hónap után visszahoztak a lágerba. 1948. április 22-én szintén ebben a 7125/3. lágerban vakbéllel lettem műtve. Ez is egy hónapig tartott a feljavulás és gyógyulás. 1948. október 16-án őszén névsorolvasás volt, és akkor megint elvittek más lágerbe, más környékre.

[A] 7144/6. láger[ben], Irminoban voltunk. 1949. augusztus 5. megint másik lágerbe [kerültünk],

, ahol azt gondoltuk, most már innen nem kerülünk haza, mert 3 m magas deszkákat és plusz 3 x szögesdrót volt kerítve. De 1949. november 7-én délután volt névsorolvasás, 2 hét pihenés, és november 27-én este be lettünk rakva tehervagonba, és így jöttünk hazafelé. Máramarosszigeten fertőtlenítést végeztek velünk [!], és utána december 5-én 1949-ben beérkeztünk Debrecenbe. 20 forint gyorssegély Debrecenben, újbóli kihallgatás volt. Haza, Szajkra 1949. december 25-én este.

Hazajöttem, és nem volt majdnem kihez menni, mert Édesanyám 8 gyermekkel ki lettek telepítve 1945-ben az NDK-ba. 1948. július 2-án hazaszökött 7 gyermekkel, lakás meg nem volt nekik, csak egy présháza volt, 1 szoba-konyha, földes volt.

1950. október 30-án nősültem és két gyermekem van. Akkor alakult a tsz és könnyű munkákat adtak, hogy legyen megélhetésem. 1966. március 30-án gyomorműtétem volt, 1966. május 27-től június 30-ig sárgaságban voltam, és ezért gyenge fizetést kaptam. 1966. március 6-tól 1985. október 16-ig kaptam hadirokkant-hozzájárulást, mikor nyugdíjba mentem, elvonták.

[…]
 

Üdvözlettel:

                                                                                                                      Aláírás

 

Jelzet: MNL OL XXVIIII1LXXXVII –Eredeti, kézzel írt, aláírással.

Ezen a napon történt május 29.

1938

Az első zsidótörvény.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Történelmi tapasztalat, hogy a háborúk és az idegen katonai megszállás következményeit szinte mindig az ártatlan polgári lakosság sínyli meg leginkább. Nem volt ez másként a korabeli Magyarország területén sem 1944–1945 fordulóján. A bevonuló Vörös Hadsereg egységei ugyanis a katonák által „egyénileg” elkövetett atrocitásokon túl – rablás, fosztogatás, a nők tömeges megerőszakolása – módszeresen fogdosták össze a magyar és német származású civileket, majd vitték őket meghatározatlan idejű, sokszor évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunió területére.

Hosszú évtizedekig a szovjet tábor országaiban, így Magyarországon is tilos volt minderről a nyilvánosság előtt beszélni. Fiatal nemzedékek sora nőtt úgy fel, hogy szinte semmit nem tudott az ún. „málenkij robotról”, vagy pedig félrevezető, hamis információkat szerzett róla. A hazai történetírás is csak a rendszerváltozás környékén szabadult meg a rákényszerített ideológiai kötöttségektől, és az 1980-as évek végétől vált lehetővé a téma tudományos feltárása, tárgyilagos elemzése.

A magyar kormány a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, Gulág-emlékévnek nyilvánította, majd az emlékévet 2017. február 25-ig meghosszabbította. Ez alatt a több mint két év alatt számos megemlékezést, konferenciát, kiállítást, történelmi jellegű iskolai vetélkedőt rendeztek, emléktáblákat avattak, és új lendületet kapott a GULAG-, illetve a GUPVI-témakör magyarországi tudományos kutatása. Ennek köszönhetően állt össze az ArchívNet idei első, 2017/1. száma is, amelynek témája: „Hadifogság, Gulág, málenkij robot”. Írásaikban a szerzők ismertetik ez irányú kutatásaikat, új összefüggéseket tárnak fel, és mindeddig ismeretlen dokumentumok közlésével gazdagítják a szovjetunióbeli kényszermunkáról alkotott eddigi tudásunkat.

A szám megjelenését a Gulág Emlékbizottság támogatta. Ki kell emelnünk, hogy 2016 decemberében szintén a Gulág Emlékbizottság anyagi támogatásával újult meg a folyóirat külső megjelenése és honlapjának motorja, amelynek eredményeként korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb felület várja olvasóinkat.

Budapest, 2017. február 15.

A szerkesztők