Szabotázs Brennbergbányán

"Központi probléma Brennbergbányán Vajk igazgató és az Ü. B. közti rossz viszony."

Brennbergbányát 1951-ben, egy vízbetörés után bezárták. A bánya vezetői már 1944-ben felhívták a vállalat igazgatóságának figyelmét arra, hogy a bányakitermelés egyre kevésbé gazdaságos, és 1946-ban is a bánya rövid időn belüli beszüntetését prognosztizálták. Ma sem eldöntött, hogy politikai vagy gazdasági szempontok voltak a meghatározók. 1946–1947-ben a jogi bonyodalmakról mit sem tudó, a bánya geológiai adottságait kevéssé ismerő Üzemi Bizottság elhatározta a termelés jelentős mértékű növelését és ezért megvádolta a bánya vezetőjét.

Bevezetés 

1946-1947-ben Brennbergbányán a számtalan súlyos probléma közepette nem kevesebb forgott kockán, mint a bányászat fennmaradása vagy megszüntetése.

A brennbergi szenet 1752-ben fedezték fel. A miocén korból származó, a feketekőszénét megközelítően magas kalóriaértékű barnakőszén kitermelése 200 éven keresztül meghatározta a település életét. A kitermelés a 18. században kezdődött. 1792-től a bányászatot több osztrák tulajdonos működtette, 1800-1877-ig az osztrák államkincstár, majd 1881-ben megalakult a magyar tulajdonú Brennbergi Kőszénbánya Rt., amelyet 1912-ben felszámoltak. Ekkor az ország legnagyobb bányavállalatainak egyike, az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. megalapította a Sopronvidéki Kőszénbánya Rt.-t, majd 1928-ban magába olvasztotta azt. Ettől kezdve a brennbergi szénbánya az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. egyik telepeként működött. A vállalat 1914-ben két bányabérleti szerződést kötött: egyiket Sopron város közönségével, másikat pedig a herceg Esterházy hitbizomány vezetőségével. A trianoni határok között a városi szerződés teljes egészében magyar területen, az Esterházy szerződés teljes egészében osztrák területen biztosította a bányászati jogot a részvénytársaságnak.

A trianoni békeszerződés Sopront és Brennberget is Ausztriához csatolta, de az 1921. december 15-én megtartott népszavazás eredményeképpen Sopronnal együtt Brennbergbánya is magyar maradt. Récény (Ritzing) község azonban Ausztriához került. Ennek területén feküdt az Ilona akna, amely ugyan magától a községtől kilenc km távolságra volt, Brennberghez egészen közel, de közigazgatásilag Récényhez tartozott. Ettől kezdve a brennbergi bányát a magyar-osztrák határ kettészelte, oly módon, hogy az Ilona akna egész kolóniájával és felszerelésével együtt Ausztriához került, míg a bánya többi része Magyarországon maradt.
1928-ban Magyarország és Ausztria között államközi egyezmény, az ún. "jogi jegyzőkönyv" garantálta az Ilona akna gazdasági egységét, a magyar bányaigazgatás fenntartását 1963-ig, továbbá az Esterházyval kötött bérleti szerződés hatályát annak lejártáig, 1967-ig. Ausztria nem mondott le felségjogairól, közigazgatásilag a garanciális terület is hozzá tartozott. A gazdasági egység úgy működött, hogy a récényi Ilona akna és a brennbergi aknák között közvetlen földalatti átjárást biztosítottak.
A vállalat kártalanítására Ausztria lehetővé tette, hogy az Esterházy szerződés megszűnő területein a vállalat teljes jogú osztrák bányajogosítványokat szerezhessen. Ily módon a vállalat 28 osztrák zártkutatmányhoz jutott, amit fennállása alatt végig használhatott.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Brennbergbányának jutott egy osztrák garanciális terület, amelyen termelés folyt, és az Urikányi rendelkezett Ausztriában szénjogokkal, amelyek függetlenek voltak az államközi egyezménytől, illetve, csak az Esterházy szerződés biztosította a bányaművelést.

1946-ban a magyar részen már csak 2,5 km2 produktív terület maradt, osztrák területen 9 km2. Az országhatárhoz közel fekvő Szent István akna 600 méternél is mélyebb szintre került, a szén kitermelése egyre költségesebbé vált. A vállalat vezetése egyetlen utat látott a bányászat fenntartására: az osztrák területen fekvő, 40 méter mélységű ligniterőforrások kiaknázását. Az Esterházy szerződéssel biztosított lignit-előfordulás a brennbergi szénbányászattól teljesen független volt, attól kb. 5 km-re feküdt. Az elképzelést az osztrák kormány is támogatta, mivel Ausztria szénbehozatalra szorult. Az osztrák kormány az 1928-as "jogi jegyzőkönyvet" továbbra is érvényesnek tekintette, és kész volt egy újabb államközi egyezmény megkötésére az Urikány-Zsilvölgyi Rt-vel.

A bányák államosítása gyökeresen új helyzetet teremtett. Az 1946. évi XIII. tv. a bányákat 1946. január 1-jei hatállyal állami tulajdonba vette. A törvény 27. (1) bekezdésében azonban kimondta, hogy az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. brennbergi szénbányájának állami tulajdonba vételéről (és a Rimamurány-Salgótarjáni vasmű Rt. Csehszlovákiához került bányáiról) az iparügyi miniszter külön rendelettel fog gondoskodni.
Az államosítást megelőzően, már 1945. december 6-án megtörtént a szénbányák állami kezelésbe vétele, és a vállalatokhoz miniszteri biztosokat rendeltek ki. Brennbergbe dr. Gattein Istvánt, az Urikány-Zsilvölgyi Rt. egyik igazgatóját, régi alkalmazottját. Ő tartotta a kapcsolatot Bán Antal iparügyi miniszterrel és Vajk Artúr brennbergi bányaigazgatóval.

1946-ban tehát számítani kellett arra, hogy Brennbergbánya is állami tulajdonba kerül. Az államosítási főmegbízott elképzelése az volt, hogy a magyar állam mint "jogutód" lépjen az Urikány-Zsilvölgyi helyébe az osztrák kormánnyal kötendő szerződésben. Gattein rámutatott arra, hogy az államosítással a brennbergi szénbányászat fennmaradása nem biztosítható. 1946. november 25-én Bán Antalhoz írott levelében leszögezte: Ausztriával államközi egyezményt csak akkor tudnak kötni, "ha a magyar állam a brennbergi szénbányászatot nem államosítja, és az Urikány mint magáncég megindíthatja és kifejlesztheti Ausztriában a lignitbányászatot." Gattein arra is rámutatott, hogy a mai magyar területen - ahol az államosítást meg lehetne valósítani - "már nincs szénvagyon", és a bányászatot csak két-három évi, igen költséges feltárás után, magas termelési költséggel lehetne folytatni. Az Ausztria területén fekvő szénvagyon sem tekinthető kielégítőnek, mert 630 m mélységben van, gazdaságos kitermelése lehetetlen. "A bányászat mai gerincét képező Szent István akna dőlési iránya Ausztria felé vezet, és a bányászat valójában már elérte az osztrák határt, vagyis az állami kezelés lényegében a vállalat külföldön lévő szénvagyonát fejti." "A brennbergi szénbányászat gazdaságossá csak akkor tehető, ha a magyar határtól mintegy 4-5 km távolságra, osztrák területen folyamatba tett fúrások eredményre vezetnek. Már évtizedekkel ezelőtt konstatáltatott e helyen igen nagy kiterjedésű és jó minőségű lignit-előfordulás, melynek területén a jelenlegi fúrások kedvező befejezése esetén rövid időn belül egy napi 50 vagonos bányászat lenne megindítható." Ez az elképzelés a jövőre nézve a hagyományos értelemben vett brennbergi bányászat feladását jelentette, hiszen az Esterházy szerződéssel biztosított lignit-előfordulás a brennbergi szénbányászattól teljesen független volt. A "gazdasági egység" részére fenntartott területen már csak mintegy 250 000 vagon szén kitermelésével számoltak. Az ausztriai bányászat biztosította volna még egy ideig a ráfizetéses brennbergbányai termelés fenntartását. A brennbergi bányászat már hosszú ideje így működött: a bányaüzem csak akkor volt gazdaságos, amikor a mélyüzemen kívül egy-egy "segédüzem" is bekapcsolódott, amelyekben a kitermelés olcsó volt. Ezek közé tartozott a Jóremény II. akna is.

A kutatásokat az osztrák fél is szorgalmazta, de közölte, hogy a magyar kincstári bányászatot osztrák területen nem engedélyezi, már csak azért sem, mert Ausztriában is államosítják a szénbányászatot. Az Iparügyi Minisztérium 33.511/1946. III. sz. rendeletével engedélyt adott az Urikány-Zsilvölgyinek arra, hogy az ausztriai bányászati jogosítványaiban kutatási munkákat folytasson, szénelőfordulások után, és engedélyezte a magyar területen lévő felszerelések és berendezési tárgyak felhasználását a kutatásokhoz.
A munkálatokat a Minisztérium Bányászati Főosztálya 1946. szeptember 4-én felülvizsgálta, és 50.844/1946. III. sz. rendeletével hozzájárult a fúrások folytatásához. A brennbergi bányaigazgatóság azonban 1947 novemberében a fúrásokat eredménytelenség címén beszüntette, mert "az észlelt szénelőfordulás nem mutatkozott alkalmasnak arra, hogy az Urikányi a brennbergi szénbányászatra támaszkodva és avval üzemi egységet alkotva egy nagy méretű, mintegy napi 50 vagon termelésű rentábilis bányászatot nyithasson." Az Urikányi ezek után likvidálni akarta osztrák bányajogosítványait. Az 1947. december 19-én tartott megbeszélésen (amelyen az Iparügyi Minisztérium részéről dr. Erpf Ede miniszteri tanácsos, a bányászati közigazgatási osztály vezetője, a Magyar Állami Szénbányák Rt. részéről Sillay Vilmos műszaki főtanácsos, az állami kezelés alatt álló Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. részéről dr. Gattein István igazgató és a Bányaigazgatóság részéről Vajk Artúr bányaigazgató vettek részt) az Urikányi képviselői felajánlották a vállalat vagyonának átadását a magyar állam részére, az Ausztriában lévő vagyont is beleértve, adásvételi szerződés formájában. A vagyont a MÁSZ Rt. sem elveszíteni, sem megvásárolni nem akarta, ezért a bányát, illetve a vállalatot nem államosították.

Ekkor már a vállalat szabadulni szeretett volna Brennbergbányától. Az állami kezelés 1947 első tíz hónapjában több mint 1,5 millió Ft ráfizetést eredményezett. Az igazgatóság felmérte, hogy a magyarországi bányászatban, az osztrák garanciális területen lévő feltárásokat is beleértve, már csak 9500 vagon megfogható szénvagyon maradt, miközben 700 000 Ft költséggel járt volna a feltárási munkák elvégzése, 500 000 Ft-ba került volna a kazánok felújítása. "Magángazdasági szempontok ezen munkálatok elvégzését nem indokolhatják, a magasabb államgazdasági szempontok rizikóját pedig a vállalat nem viselheti"- mondták. A Magyar Állami Szénbányák Rt. használta az Urikány-Zsilvölgyi bányáit, osztrák területen is. A termelés 35 %-a onnan származott, de az osztrák terrágiumot és egyéb közterheket a vállalat viselte, kártalanítás nélkül. Ebből is elege lett az Urikányinak. Megfontolásaikat az is befolyásolta, hogy tudták, Brennbergbánya nem lesz képes megfelelni az akkori országos iparpolitikai célkitűzésekből ráeső feladatoknak. Tudták, milyen követelményekkel áll elő az állam a "széncsatákban", miközben az általuk szerződésben vállalt kötelezettségeket nem vállalja át. Az állami kezelés nem tett eleget például a Sopron-Brennbergbánya útvonal karbantartási kötelezettségének, aminek következtében "az út 2 esztendő alatt annyira leromlott, hogy annak további karbantartása fenntartási munkálatok útján nem eszközölhető, hanem újjáépítés fog szükségessé válni."

A brennbergi bányászat ügye ezek után tapodtat sem haladt előre. Maradt az állami kezelés, a bányászati engedélyt évről évre meghosszabbították Ausztriával. A Magyar Állami Szénbányák Rt. az osztrák vagyontárgyakat oly módon használta, hogy Ausztria felé tulajdonosként az Urikányi jelentkezett. Az ausztriai vagyontárgyak használatáról megállapodás nem született, a MÁSZ a vállalat költségeit nem térítette meg. A személyzet a vállalat státuszában maradt, de egy részét az Állami Szénbányák vette igénybe. A vállalat ismételt felajánlásai ellenére az állam az adásvételi szerződést nem kötötte meg. (Az ausztriai vagyontárgyak és jogosítványok az államosítási leltárban sem szerepeltek.) Mindeközben állandó napirenden voltak a gyanúsítgatások, melyek szerint az Urikány-Zsilvölgyi Rt. ausztriai bányajogosítványait "osztrák kézre kívánja átjátszani." Az Urikányi 1948-ban már egyenesen szorgalmazta a saját államosítását.

Papíron megtörtént az államosítás. A Pénzintézeti Központ úgy tartotta nyilván a vállalatot, mint amelyet az 1948. évi XXV. tv. alapján államosítottak. Az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. jogi helyzete áttekinthetetlenné vált. (A problémák közül még a könnyebbek közé tartozott a vállalatban meglévő 20 %-os külföldi, svájci és francia érdekeltség rendezése. A korábban német és osztrák kézben volt részvényeket 1943-1944-ben repatriálták.) A MÁSZ Rt. egyes kimutatásaiban a brennbergi bányát is az V. sz. (dunántúli) kerületéhez tartozónak tüntette fel, másutt közvetlenül a központ alá rendelt üzemnek. A vállalat tállyai kőbányája a Közlekedési Minisztérium felügyelete alá tartozott, míg Brennbergbánya az Iparügyi Minisztérium felügyelete alá, az adminisztrációt pedig a vállalat központjában vezették. A Nádor utcai székház hivatalosan nem került állami tulajdonba, de egy részét az államosítási főmegbízott igénybe vette. A 3.500/1948. Korm. sz. rendelet alapján az Építésügyi Minisztérium vállalatvezetőt rendelt ki, de az csak a tállyai kőbánya vezetését vette át. A kőbányát 1949-ben nemzeti vállalattá alakították át.

Az állami tulajdon és állami kezelés közötti különbség a hétköznapokban igen kevéssé volt kézzelfogható. Brennbergben is készítettek hároméves tervet, megszervezték a sztálini műszakot, részt vettek a széncsatákban, stb. Az állami kezelést 1946 decembere óta már nem miniszteri biztos, hanem a MÁSZ Rt. látta el, a 73.100/1946. sz. Ip. Min. rendelet értelmében. A MÁSZ Rt. felszámolása után megalakultak a nemzeti vállalatok - az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. azonban megmaradt magánvállalatként.

A bányát 1951-ben, egy vízbetörés után bezárták, a föld alatti átjárást és az Ilona akna bejáratát betömték. A munkások közül mintegy 200 Várpalotára, 350 Oroszlányba, 300 Tatabányára került, az ottani szénbányákhoz. A bányamérnököket az állami bányászat alkalmazta.
Felemás módon oldódott meg az Urikány-Zsilvölgyi Magyar Kőszénbánya Rt. államosításának kérdése. Állami tulajdonként kezelték, de a részvénytársasági keretet ausztriai vagyona miatt fenntartották. Mindkét ingatlan a magyar állam tulajdonában volt, de az Urikányi nevén szerepelt. Az osztrákok előtt ez nem maradt titokban, és félő volt, hogy az államosításra való hivatkozással nem fogják elismerni a magyar államnak a külföldi vagyon feletti rendelkezési jogát. Ezért 1955-ben felmerült a volt Ilona aknai telep és az attól négy km-re fekvő lignitbánya-telep szénvagyonnal együtt történő értékesítésének kérdése. Az érintett minisztériumok (NIM, PÜM) egyetértettek a telep eladásának gondolatával, bár sejtették, hogy az osztrákok meg akarják várni 1963-t, amikor az Urikány-Zsilvölgyi területhasználati joga lejár, és automatikusan visszakerül osztrák tulajdonba, ezért a külszíni objektumoknak szén nélküli eladásával is számoltak.
Az Ilona aknai telepről így ír 1955-ben a "az ügyben Bécsben eljárt elvtárs": "Az 56 holdas területen egy bányász lakótelep fekszik, amely mintegy 8 km-re van Ritzing községtől, gépkocsival egyáltalán nem, és fogattal is csak száraz időjárás esetén közelíthető meg. A telepen lévő épületek a legrosszabb állapotban vannak. Az itt élő embereknek nincs kereseti lehetőségük, többnyire nyugdíjasok. A telep gondozatlansága osztrák hatósági beavatkozásra ad lehetőséget, és egyébként is egészségtelen helyzetet jelent.
Az előbbiekben említett körülményekre, valamint arra való tekintettel, hogy szénjogunk a szóban forgó területre 8 év múlva lejár, és az Ausztriára száll át, a telepet a hozzá tartozó szénjogokkal együtt értékesíteni kívánom.
"
1956-ban még az az elképzelés is megfogalmazódott - "nekünk ez a bánya nem kell!" felkiáltással - hogy a magyar területen fekvő Brennbergbányát is eladják az osztrákoknak, csereterület és a szénjogok utáni térítés ellenében.
Az Ilona telepen lévő szénvagyont öt millió tonnára becsülték. A volt lignitbánya értékét nem tudták megállapítani. Két vevő jelentkezett, akik az Ilona telepért 400 000 schillinget ajánlottak fel. (A ritzingi ingatlanra az Esterházy-féle erdőigazgatóság jelentkezett vevőként, 200 000 schillingért.) Az Ilona telep eladását nehezítette, hogy a telepen emberek laktak, volt brennbergi nyugdíjas bányászok. Azok ugyanis, akik a brennbergi bányaművelés beszüntetése után még nem érték el a nyugdíjazási korhatárt, de ledolgozott éveik alapján és a nemzetközi "bányaláda-egyezmény" szerint nyugdíjjogosultak voltak, elbocsájtáskor nyugdíjat kaptak. A nyugdíjakat a Magyar Nemzeti Bank folyósította, az Osztrák Nemzeti Bankon keresztül. A villamosenergia-ellátást is az ÉDÁSZ biztosította, viszont a vezetékek és berendezések karbantartásáról senki sem gondoskodott, és azok életveszélyessé váltak. A házakat is az összedőlés veszélye fenyegette.
1956 novemberében újranyitották a bányát, öt napon át ismét folyt a termelés. 1957-ben ismét felmerült a telep eladásának gondolata, amellyel a Nehézipari Minisztérium és a Pénzügyminisztérium is egyetértett, de mivel Brennbergbánya újbóli üzembe helyezését is fölvetették, úgy döntött a Pénzügyminisztérium, hogy az eladás kérdését függőben tartja. Végül is nem nyitották újra a bányát.
Ahhoz pedig, hogy a telepet a magyar állam eladhassa, a telepnek és az embereknek a helyzetét rendezni kellett volna. A kérdéssel foglalkozott a Pénzügyminisztérium, a Pénzintézeti Központ, a Nehézipari Minisztérium, a Munkaügyi Minisztérium, az osztrák kormányhatóságok és a burgenlandi helyi közigazgatás. A vizsgálat elhúzódott 1963-ig, amikor a "jogi jegyzőkönyvnek" a Brennbergbányára vonatkozó megállapodása lejárt, és a terület visszakerült osztrák tulajdonba.

Máig is vitatott kérdés, hogy Brennbergbánya bezárása politikai vagy szakmai döntésen alapult-e. Gattein István 1946-ban a bánya rövid időn belüli beszüntetését prognosztizálta, de más vélemények szerint a bánya bezárását nem a szénvagyon elfogyása okozta, hanem "magasabb gazdaságpolitikai szempontok", elsősorban a fejlesztés alatt álló dunántúli (várpalotai, oroszlányi, tatabányai) szénbányavidékek munkaerőgondjainak megoldása.
A bánya vezetői már 1944-ben felhívták a vállalat igazgatóságának figyelmét arra, hogy a bánya "évek óta termelési válsággal küzd", a kitermelés egyre kevésbé gazdaságos. Ugyanakkor, Brennbergbányán a 20. század első felében igazi kis bányakolóniát építettek ki: a bányának volt iskolája, óvodája, kórháza, két fürdője, kaszinója, temploma, sportköre, fúvószenekara, fogyasztási szövetkezete (1924-től), különböző segélyegyletei, társpénztára, betegpénztára, temetkezési egylete, stb. Több mint 1000 embernek biztosított kenyeret. Nem volt könnyű tudomásul venni a 200 éves bányászkultúra megszűnését, miközben tudták, hogy a területen maradt még szénvagyon. A"gazdaságos kitermelést" nem biztosíthatták, de a magyar pénzügyminisztérium még 1957-ben is öt millió tonnára becsülte az osztrák területen fekvő Ilona aknában maradt szenet. A háború éveiben is, majd azt követően is a gazdaságpolitikai irányítás olyan teljesítményeket kívánt a bányáktól, amelyekre Brennbergbánya nem lett volna képes - normális körülmények között azonban valószínűleg nem kellett volna felhagyni a bányászattal. A "rentabilitási követelmények" kikényszeríttették a bánya leállítását.
Brennbergbányán már régen megszűnt a bányászat, de a bányász hagyományokat ma is őrzik a településen, amely a vasfüggöny lehullása óta kedvelt kirándulóhely.

1946-1947-ben a jogi bonyodalmakról mit sem tudó, a bánya geológiai adottságait kevéssé ismerő Üzemi Bizottság elhatározta a termelés jelentős mértékű növelését. Az Ü. B. döntését nagyon is nyomós érvekkel támasztotta alá a szénhiány, ami az ország iparának és közlekedésének megbénulásával fenyegetett. Brennbergbánya nem szenvedett jelentős háborús károkat, ezért az állami elvárások vele szemben nagyobban voltak.
Az üzemi bizottságok az Ideiglenes Nemzeti Kormány 50100/1945. Ip.M. számú, 1945. február 18-án megjelent rendelete alapján jöttek létre a legalább 50 főt foglalkoztató üzemekben. A rendelet elsősorban érdekvédelmi és szociális tevékenységüket emelte ki, de beleszólásra jogosította az alkalmazottakkal kapcsolatos szinte minden kérdésben. A termeléssel összefüggésben viszont csak korlátozott javaslattételi lehetőséget kaptak. Az 55000/1945. Ip. Min. sz. rendelet (1945. június 5.) a 20 alkalmazottat foglalkoztató vállalatokra is kiterjedt, kötelezővé tette az üzemi bizottságok megalakítását, és lehetővé tette számukra "az üzem termelési menetének és tervének ellenőrzését."
Az üzemi bizottságok valóban jelentős szerepet töltöttek be a termelés újraindításában. Sok helyütt megszervezték például az élelembeszerzést, részt vettek a bányászatban különösen fontos munkaerő-toborzásban, a munkakörülmények javításában. Rövid időn belül azonban "átpolitizálódtak". A szénbányászaton belüli, amúgy is éles pártpolitikai harcok során az üzemi bizottságok 1946-1947-ben a kommunista és szociáldemokrata tagok közötti rivalizálás színterévé váltak, és a "reakciós elemek" elleni küzdelemben az indulatok még jobban elszabadultak. Így történt ez Brennbergbányán is, ahol a kedélyeket még tovább borzolta a német nemzetiségű munkások hosszas igazolási eljárása. A térség geopolitikai helyzetéből adódóan a bányában is dolgoztak volkbundista, de legalábbis németérzelmű "elemek", akiket nem lehetett elbocsátani. A vállalatvezetés nem egy esetben bizalmasan arra kérte a bányaigazgatóságot, hogy azokat a tisztviselőket és munkásokat, akiknek a munkájára számítanak"az igazolástól függetlenül" tartsák meg. Az illetékes hatósággal közöljék, hogy "speciális szakképzettségű munkásokról van szó, és mindaddig, amíg helyükre magyar munkásokat nem kapunk, még eljárni sem tudunk ellenük, mert eltávolításuk egyet jelentene üzemünk beszüntetésével. Így pl. az Ágfalváról bejáró legpéldásabb és legderekabb munkásaink egytől egyig tagjai voltak a Volksbundnak." Ries István igazságügy miniszter 1945 őszén ígéretet tett arra, hogy a bányászokat nem fogják kitelepíteni, de ezt az ígéretet nem tarthatták be. 1946 áprilisában megindultak a kitelepítések. A "svábkérdés megoldása" során Sopronból több mint 10 000, Ágfalváról több mint 1500 embert telepítettek ki. A vállalat munkaerőgondjai is megszaporodtak.

Az üzemi bizottság mellett a MÁSZ Rt. kommunista pártszervezete is feljogosítva érezte magát arra, hogy a termelés kérdéseibe beleszóljon, és az akkor uralkodó szemlélet szerint a felmerülő gondokhoz bűnbakot keresett. Meg is találta Vajk Artúr bányaigazgató személyében.

Vajk Artúr bányamérnök (Hodrusbánya, 1893. március 20. - Budapest, 1966. március 17.) 1920-tól dolgozott Brennbergbányán, ő indította el többek között a Szent István akna feltárását, jelentős szerepe volt az üzemek modernizálásában, a szociális és kulturális létesítmények alapításában, 1945 után a helyreállítási munkákban.

Vajk Artúr igazgatót Nógrádi Sándor ekkor megvédte a szabotázs vádjától, de a "fordulat éve" után már nem maradhatott a helyén. 1948-tól az államosított szénbányák szénminőségi osztályát vezette. Az 1949-ben alapított Bányászati Kutató Intézet első igazgatója volt. 1954-től 1964-ig a Bányászati Tervező Intézet technológiai osztályán dolgozott. Egyes vélemények szerint távozása Brennbergbányáról a "felfelé buktatás" kategóriájába tartozott. Közel 30 évi munka, majd előbb jobboldali, később baloldali meghurcoltatás után távoznia kellett Brennbergbányáról, amely neki köszönhette szociális létesítményeinek javarészét.

Történetünk másik főszereplőjének, Gattein István ügyvezető igazgatónak a neve nem szerepel a lexikonokban. Annyit tudunk róla, hogy egy éven át (1945. decembertől 1946. decemberig) szénbányászati kormánybiztosként irányította Brennbergbányát. Az 1948. évi XXV. tv., az államosítási törvény életbelépése után átkerült a Kőbányaipari Igazgatósághoz, de a részvénytársaság brennbergi vagyontárgyainak kezelését egy ideig még ő intézte. 1956. október 1-jén pedig Bicskén adott tájékoztatást a Pénzügyminisztérium illetékesének. Később nyugdíjazták, és kitelepítették Budapestről.
A dokumentumokban - a főszereplőket leszámítva - a bánya dolgozóinak nevét anonimizáltuk.

Ezen a napon történt május 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők