A Székelyfonótól a Fából faragott királyfiig

Népművelés és operakultúra a második világháború után

„Tatabányai kultúrbizottságunk a munkásság kulturális életének emelése érdekében elhatározta, hogy minden hónapban legalább két ízben művészi programmal fejleszti a munkavállalóik kulturális ízlését. Az első ilyen alkalom folyó hó 25-én és 26-án lesz, amely napokon a Székesfővárosi Zenekar és a Magyar Állami Operaház művészei egy hangversenyt és a „Sevillai Borbélyt” adják elő Fricsay Ferenc karmester vezénylésével.”

Bevezetés

A második világháború végén, 1944 karácsonyától az Operaház nem tartott előadásokat. Pincerendszerét óvóhelyként használták, és a személyzet tagjain kívül is sokan húzódtak meg itt az ostrom idején; közülük a legprominensebb személyiségek talán Kodály Zoltán és felesége voltak.

Az ostromot az épület szerencsére viszonylag kevés sérüléssel vészelte át, a nézőtere pedig majdnem teljes egészében épségben maradt. Így a szovjet csapatok bevonulását követően - a kezdeti nehézségek után - az Operaház a budapesti színházak közül az elsők között kezdte meg működését.

A művészi munka a háború utáni első igazgatóság, az úgynevezett „direktórium" irányítása alatt indult meg. Ennek

és voltak a tagjai. Őket 1945. február 1-jén nevezte ki a Nemzeti Tanács az Operaház élére, de természetesen nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a testületet a szovjet városparancsnokság is elfogadta. 1945 áprilisának végén azonban különféle belső ellentétek miatt a direktórium lemondott, és innentől kezdve Komáromy Pál egyedül igazgatta tovább az intézményt.

1946 augusztusának elején

a művészeti tanács tagjaként értekezletet hívott össze a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztériumban, amelyen és Tóth Aladár vettek részt. Ezen az értekezleten jelentette be Pátzay, hogy Tóth Aladárt nevezi ki az Operaház élére. Tóth Aladár 1946 szeptemberében foglalta el az Operaház igazgatói székét.

A háború után meghirdetett kultúrpolitika szellemében jószerivel azonnal megkezdődött az Operaház új „tömegbázisának" kiépítése is, aminek jegyében már 1945-ben megszületett az „új közönség" fogalma, amely elsősorban a két munkáspárt kulturális propagandájában kapott teret; a Szociáldemokrata Párt például az 1930-as évek második felében megrendezett munkáselőadások hagyományát kívánta folytatni.

Tóth Aladár igazgatásának kezdetétől fogva egyik legfontosabb feladatának tekintette ennek az úgynevezett „új közönségnek" a meghódítását. Úgy vélekedett - és hitvallása, nyilván nem véletlenül, tökéletesen egybecsengett az aktuális kultúrpolitikával -, hogy az opera műfaja korábban csupán a „kiváltságos kevesek" kultúrájának számított. Éppen ezért minél szélesebb társadalmi alapokra akarta helyezni a - döntően „munkás" és „ifjúsági" - előadásokat, hogy ezek révén teremtse meg az „új közönséget". Vagyis a második világháború után a közönség (a társadalom) minél szélesebb rétegeit kívánták bevonni az úgynevezett magaskultúra fogyasztásába. Az „új közönség" összetétele ennek jegyében elég vegyes volt, de mivel szervezésében legnagyobb intenzitással a munkáspártok vettek részt, mint munkás-közönség vonult be a köztudatba.

A közönség mozgósításának fontos és hatékony eszköze volt a jegyárak leszállítása, de még inkább az úgynevezett akciós előadás. Ez olyan, speciális közönségcsoportnak rendezett előadás volt, amelynek belépőit nem piaci úton „értékesítették", hanem például valamelyik párt a szakszervezet közreműködésével adta el a jegyeket. Természetesen az akciós rendszer bevezetése is „kultúrpolitikai okokból" vált szükségessé. Az olcsó jegyár önmagában ugyanis nem volt elég az „új közönség" mozgósításához. A kultúrpolitika ugyanakkor mindent megtett azért, hogy az új közönségréteg korábbi kulturális hátrányait leküzdje. Természetesen nincsenek konkrét adatok arról, hogy például a munkásság mennyire igényelte a találkozást az opera műfajával. Az azonban már számokkal is igazolható, hogy az Operaház látogatottsága a háború után fokozatosan növekedett. Úgy tűnik, hogy ezen a téren is, mint minden más területen, az volt a cél, hogy viszonylag rövid idő alatt felépítsenek egy új szociális és kulturális struktúrát. Ez az elképzelés azonban a legkevésbé sem vette figyelembe a tömegek tényleges kulturális igényeit, ízlését.

Az eredeti elképzelés (a nép „fölemelése" a magas műveltség műfajaihoz, így az opera műfajához is) főként a korabeli társadalmi-gazdasági helyzetből adódott. Az 1945 utáni politikai változások megszüntették a tömeges kultúrafogyasztás előtt álló akadályokat (részben az anyagiakat is) és megnyitották az utat a modern tömegkultúra előtt. Ennek egyik tényezője volt az operaházi nézőszám-emelkedés - az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erre a magyar operakultúrának akkoriban szüksége is volt.

Ha azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a magas „népkultúra" kialakítására törekvő kulturális stratégiában miért kapott az Operaház ilyen fontos szerepet, többféle következtetésre is juthatunk. Az egyik az, hogy Magyarországon a kultúrpolitika is a szovjet mintát követte, és az orosz-szovjet kultúrában fontos helye volt a 19. századi romantikus operakultúrának. Emellett presztízs-okok is magyarázták az opera (és az Operaház) előtérbe állítását. Az új káderréteg számára az opera, az „Operába járás" azt szimbolizálhatta, azt támasztotta alá, hogy elfoglalta a régi középosztály helyét, az új közönségréteg szemében pedig talán a társadalom demokratizálódásának a bizonyítéka volt.

Az Operába járó egyre nagyobb létszámú és társadalmilag is változatos összetételű közönség jelenléte feltétlenül sikert jelentett a korszak kultúrpolitikája számára. Ezt az időszakot sokan a magyar operajátszás hőskorszakának is tekintik, annak ellenére, hogy nem teljesedett be a kultúrpolitikának az az elvárása, hogy a magaskultúra kiváltsa a „selejtesnek" tartott műfajokat. A társadalom kulturális fogyasztásának differenciálódása megmaradt, és újratermelődött, vagyis a szó szoros értelmében nem alakult ki népopera.

Az alábbiakban közölt dokumentumok segítségével a fentebb vázolt folyamatokat egy-egy konkrét példán keresztül szeretném megvilágítani. A Magyar Általános Kőszénbánya Részvénytársulat

pl. azért fordult az Operaházhoz, hogy a Sevillai borbély előadásához kellékeket, ill. egy kellékest bocsásson rendelkezésre ahhoz az előadáshoz, amelyet a Székesfővárosi Zenekar és a Magyar Állami Operaház művészei adtak az említett cég dolgozóinak. Az opera ugyanúgy, mint az operett szabadtéri előadásokon, filmen, rádióban, és hangversenyeken is nagyon népszerű volt ebben az időszakban. Az operaműfaj populáris darabjai akár díszlet nélkül előadva is kelendőek voltak. Így született meg a „hakni". Az énekesek az operaházon kívül, népszerű darabokkal léptek fel, különféle koncertek formájában megrendezett előadásokon. A vidéki haknikon a közönség összetételében magas volt a fizikai foglalkozásúak aránya. A tatabányaiak a segítséget meg is kapták, amit a köszönőlevél tanúsít: ebből az is kiderül, hogy a dolgozók „új, nemes irányokat" tapasztalhattak meg.

A második példa egy látszólag hasonló, valójában azonban egészen más jellegű „szerepvállalását" villantja fel a háború utáni Operaháznak. A második világháború után ugyanúgy, mint a többi szocialista országban, Magyarországon is fontossá vált a női egyenjogúság kérdése és társadalmi feltételeinek megteremtése, nem véletlen, hogy erre az időszakra tehető a nők munkavállalásának elterjedése is. A kommunista párthoz ezer szállal kötődő, hangoztatott céljai mellett politikai küldetéssel is rendelkező Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) sok más mellet egyik fontos feladatának tekintette a kultúra terjesztését a dolgozó nők körében. Az MNDSZ helyét meglehetős pontossággal jelöli ki, hogy főtitkárként nem más, mint Rajk László felesége, Földi Júlia (később egyébként Tildy Zoltánné helyett az MNDSZ elnöke) köszönte meg levélben az Operaház vezetésének, hogy az MNDSZ kongresszusához kötődően egy operaházi díszelőadásra is sor került, ami nem meglepő, hiszen Komáromy Pál a kérést - támogatólag - maga terjesztette fel az illetékes tárcavezetőnek, Keresztury Dezsőnek.

Kulcsszavak

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 19.

1953

Az Amerikai Egyesült Államokban kémkedésért kivégzik Ethel és Julius Rosenberget.

1991

Elhagyja Magyarországot az utolsó megszálló szovjet katona is, Silov altábornagy személyében.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők