Levelek 1945-ből a népjóléti miniszterhez

„Nincs senkim, aki kiállna érdekeim mellett."

Révai József: „Kérem, hogy Makón nevezzék ki az ottani kórház személyzeti osztályára főorvosnak dr. Nyitrait és nem dr. Szászt. Ez a makói pártszervezet kérése, és a kérést én is támogatom." A népjóléti miniszter válasza: „Dr. Szászt az ottani főispán a minisztérium előzetes jóváhagyásával már kinevezte, de ennek megerősítése még nem történt meg. Így megvan a lehetősége, hogy ne dr. Szászt, hanem dr. Nyitrait nevezzék ki makói kórházi főorvossá."

Bevezető

Forrásközlésünk a második világháború befejezését követő időszakban, 1945. május 24. és 1945. december 27. között keletkezett, eddig nem publikált levéltári dokumentumok közzétételére vállalkozik. A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában található iratok jelentőségét az adja, hogy ritkaságszámba mennek ezekből a hónapokból magánszemélyektől és közéleti szereplőktől fennmaradt levelek, melyek egyedi, sajátos szemszögből adják vissza a kor hangulatát, ugyanakkor árnyalt képet adnak a népjóléti és szociális helyzet változásairól.

A dokumentumok a Népjóléti Minisztérium iratanyagában található

népjóléti miniszter működése alatt keletkezett iratokat ölelik fel. Az ország keleti részének felszabadulása után, 1944. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés, az új intézményrendszer részeként létrehozta az 1932-ben megszüntetett . 1944. december 22-én, a Szovjetunióból hazatérő Rákosi Mátyás javaslatára Molnár Eriket az Ideiglenes Nemzeti Kormány népjóléti miniszterévé nevezték ki. Ezt a funkciót 1944. december 22-től 1945. november 15-ig töltötte be. Ugyanekkor a kormány 1945. december 23-án - a Minisztertanács előterjesztésére - a szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselőt politikai államtitkárrá, kisgazdapárti politikust pedig adminisztratív államtitkárrá nevezte ki.(Lásd az 1. számú forrást!)

 

Székház ügy

Molnár Erik

Molnár Erik személyében olyan ember került a Népjóléti Minisztérium élére, aki formálisan pártonkívüliként, de a Magyar Kommunista Párt elkötelezett híveként látott feladata elvégzéséhez, és képviselte a rábízott terület érdekeit. Ez különösen a hadifoglyokkal és a Vöröskereszt ügyei feletti felügyelet birtoklásáért, a társadalombiztosító szervezetek állami támogatásáért és a zsidó vagyonokkal, valamint a lakásügyekkel kapcsolatos döntések befolyásolásáért tett erőfeszítéseinél volt érzékelhető. Debrecenben meghozott első intézkedései zömmel a Népjóléti Minisztérium szervezetét

. Alaprendeletei közül az elsőt , az utolsót adta ki. A következő rendeleteket már Budapesten adták ki, ahol a Népjóléti Minisztériumot ideiglenesen az akkori Földművelésügyi Minisztérium Kossuth téri székházában helyezték el. A Budapestre költözés után szinte azonnal megkezdték a tárgyalásokat az önálló székház megteremtése érdekében. Olyan épületet kerestek, ahol a minisztérium valamennyi osztályát el tudják helyezni, ahol „sokkal dinamikusabb munkát" lehet végezni. Első forrásközlésünk a székházkeresés egyik kiszemelt épületének megszerzését mutatja be. A miniszter 1945. május 24-én keltezett levelében arra kérte Budapest polgármesterét, , hogy segítse elő és tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy az akkor üresen álló - véleménye szerint a minisztérium elhelyezésére alkalmas - épületét elfoglalhassák, és oda mielőbb beköltözhessenek. Kérését azzal indokolta, hogy „sokkal fontosabb a minisztériumok elhelyezése, mint egy egyéni érdekeket szolgáló szálló üzembeállítása". Válaszlevelet nem találtunk az irat mellett, ismeretes azonban, hogy az épületbe nem költözött be a minisztérium, hanem az tulajdonában lévő (Budapest, V. kerület, Akadémia u. 3. sz.) épületben kapott helyet. Az ingatlan hosszas tárgyalások után, végül 1949 augusztusában került a tárca kezelésébe. (Lásd a 2. számú forrást!)

 

Ezen a napon történt szeptember 26.

1920

A numerus claususról szóló törvény elfogadása, mely előírja az egyetemekre, jogakadémiákra fölvehetők számát és összetételét. Azaz...Tovább

1946

A MKP II. kongresszusán elfogadott pártprogram része lett az egyház „megsemmisítése”.

1989

A Magyar Országgyűlés elfogadja a be- és kivándorlási törvényt. Ez alapvető emberi jognak nyilvánítja a kivándorlást, és a szabad mozgást...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők