Műkincsek ebek harmincadján

Veszélybe került műtárgyak Magyarországon 1944-1949

„Míg a vidéki munka szépen haladt előre, addig a pesti nyomozások sanyarú kimenetellel végződtek. A nagyváros hivatásos zugkereskedőit, spekulánsait és orgazdáit szinte teljesen lehetetlen volt kézre keríteni. Egy-egy ügy kinyomozását sokszor hosszabb időre abba kellett hagyni, majd újra kezdeni. Annál nagyobb eredményként kell elkönyvelni, hogy a Hopp Múzeum ostrom alatt eltűnt képeinek legnagyobb részét hosszú hónapok munkájával sikerült visszaszerezni és két év múlva még három darab nyomára jutottunk. Az elveszett képekből ilyen módon 48 drb visszajutott eredeti helyére."

Bevezetés

A második világháború hatodik évének elején a magyar társadalom jelentős része hitt abban, hogy a háború elkerüli az országot, és a fronttal járó borzalmakat és pusztításokat senkinek sem kell megismernie. Ez a csalóka remény sokak számára 1944. március 19-én szerte foszlott, amikor a Német Birodalom hadereje átlépte a nyugati államhatárt, és elfoglalta az ország stratégiai pontjait. A háborúban vonakodva résztvevő kormányt megbuktatták: Adolf Hitler szóbeli követelését katonai erő nyomatékosította, Magyarországon hatalomváltás zajlott le, és határozottan tengelybarát kormány vette át az irányítást. A 

 vezette új kormányzat a háború folytatása mellett kötelezte el magát.

A fokozottabb magyar haditevékenységen kívül a nemzetiszocialista Németország mást is elvárt a magyar kormánytól: az ország zsidó lakosságának deportálását a birodalom belső részein felállított koncentrációs táborokba. A magyarországi zsidóságot sújtó jogkorlátozó intézkedések, a gettósítások és a deportálások története mindenki előtt ismert.

A jogi és fizikai elkülönítés folyamata mellett egy másik tendencia is jelentkezett: a zsidóság tulajdonában lévő értékek megismerésének, sőt megszerzésének igénye. A zsidóság vagyonát ráadásul nagy arányban alkották műtárgyak és különböző művészeti értékű tárgyak. A kormányzat elsőként e műkincsvagyont kívánta felmérni.

A műkincsek nyilvántartásba vételéhez egy különálló szervezetet hoztak létre, ezért május végén felállították a „Zsidók Zár Alá Vett Műtárgyainak Számbavételére és Megőrzésére" megnevezésű kormánybiztosságot, és vezetőjének 

, az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum főigazgatóját nevezték ki.

Csánky azonnal hozzálátott az ekkor már nagy részben „zár alá vett" (vagyis egy korábbi kormányintézkedéssel zárolt) és közületeknél elhelyezett zsidó műtárgyvagyon „számbavételéhez és megőrzéséhez." Sürgős kormányzati támogatást és az egész országra kiterjedően segítő személyzetet igényelt, és minden városban megbízottakat nevezett ki a megbízást elfogadó helyi múzeum munkatársaiból: Ha jelentkező nem volt, akkor a közjegyző, középiskolai tanerő, festő, stb. kezdte meg a zsidó műkincsek összeírását, leltározását.

A műtárgyakat, a jogszabályokban foglaltak alapján, egyfajta letétként kezelték, és jogi szempontból nézve azonnali kisajátításukra vagy éppen államosításukra nem került sor. Ráadásul, bár kimondatlanul - és az előző hónapok rossz tapasztalatából kiindulva -, a németek mohósága miatt is igyekeztek e felméréssel csökkenteni a műtárgyak elrablásának lehetőségét. A nyár folyamán a tudomásukra jutott és minden számba jöhető vagyonrészt felmértek, és azokat leltári listákon rögzítettek. E jegyzékeken szinte minden esetben feltüntették az eredeti tulajdonos nevét, és a műtárgyakat - a körülményekhez képest - épségben igyekeztek megőrizni, illetve biztonságosabb módon is elhelyezni.

A kormánybiztosság leltárjegyzékei részlegesen maradtak fenn, az azonban megállapítható, hogy a zsidók tulajdonában lévő műtárgyak Magyarország egyik legegyedülállóbb vagyoni értékrészét képezték, amelyet ez esetben adminisztratív eszközökkel, gyakran erőszakos módon vizsgált meg, és vett nyilvántartásba a magyar 

.

Időközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy az ország nem mentesülhet a frontterületté válástól, bár még mindig sokan reménykedtek egy olyan nagy német ellentámadásban, amely megfordítja a háború menetét. Áprilistól egyre rendszeresebbé váltak a szövetségesek légitámadásai, majd Románia augusztus végi kiugrása után a frontvonal is mind gyorsabban közeledett Budapest felé.

A háború előestéjén a magyar múzeumi vezetés tisztában volt a légi bombázások műtárgyakra leselkedő veszedelmével, az értékek biztonságba helyezése a megfelelően kiépített infrastruktúra nélkül azonban nem állt módjában. Ahogy akkor nevezték: „bombabiztos fedezék" híján a gyűjtemények elhelyezésére nem tudtak megnyugtató megoldást kínálni, bár megtettek mindent, ami lehetséges volt. A légitámadások elleni védekezési módokat már 1938-ban Légoltalmi rendeletben foglalták össze, amely a műtárgyak megvédése érdekében a múzeumi alkalmazottak feladatait is előírta. Emellett az óvóhelynek kijelölt, meglehetősen kis befogadó képességű részeire telepítették a legjelentősebb műtárgyakat. Új, nagy biztonságot nyújtó óvóhelyeket ellenben építettek.

Az ország legjelentősebb művészeti értékeit őrző múzeumban, a Szépművészeti Múzeumban az év során egyre több különleges értékű gyűjteményt helyeztek el. Ide kerültek a legértékesebb zsidó tulajdonú műkincsek, és e múzeumban helyezték biztonságba a keresztény gyűjtők is (arisztokraták, nagypolgárok) saját, értékes műgyűjteményüket. A múzeum alagsorát a biztonság fokozása érdekében kibővítették, míg felső emeletét 

.

Hősök tere, Szépművészeti Múzeum, 1943

Az ősz folyamán a fővárosba érkező hírek komolyan aggasztani kezdték a kulturális javak intézőit. Már az ország területén folyó harcokból is láthatóvá vált, hogy ebben az új típusú háborúban a műtárgyak veszélyeztetettsége milyen nagyra nőtt: a harci cselekmények során alkalmazott harceljárások és a „totális" háború minden megismert eszköze a közgyűjtemények állományára nézve rendkívüli veszedelmet 

.

A műkincsek megvédésére nem kínálkozott optimális lehetőség, és az is látszott, hogy a háború folytatódása esetén e javak a legnagyobb veszélyben forognak. Miután az 1944. október 15-ei magyar kiugrási kísérlet nem sikerült, és a hatalmat a háború folytatása és fokozása mellett elkötelezett nyilaskeresztes kormány vette át, a közgyűjtemények csak a mentés lehetőségeit tudták számba venni. (Megjegyzésre érdemes: a nyilas kormány rendeletben nyilvánította ki, hogy a zsidóság minden vagyona az államra szállt át.)

Ebben az időszakban a múzeumi vezetőket egy dilemma osztotta meg: a műtárgyak eredeti helyükön vészeljék-e át a háborút, és elhelyezésük színhelyén kapják meg a lehető legnagyobb védelmet, vagy - a vélelmezhető nagyobb biztonság miatt - költöztessék-e azokat nyugatra, minél nyugatabbra. Nem alakult ki egységes álláspont, végül a nyilaskeresztes kormányzat kiürítési intézkedései döntöttek, és a budapesti közgyűjtemények anyagának jelentős részét nyugatra szállították.

1944 novemberében a Szépművészeti Múzeum értékesebb tárgyait, teherautókon, két szállítmánnyal Pannonhalmára vitték. Az év legvégén és 1945 elején Pannonhalmáról - más, a Dunántúlról összegyűjtött anyagokkal is kiegészítve - Szentgotthárdra, a ciszterci kolostorba szállították. (Útközben baleset miatt veszteség is érte a szállítmányt.) Szentgotthárdról a műtárgyak egy részét bevagonírozták, és Németországba vitték, ahol 1945. május elején az Egyesült Államok hadseregének kezébe került.

Az ehhez hasonló módon lefoglalt és tisztázatlan eredetű műtárgyakat az angolszász erők hivatalos gyűjtőhelyeken őrizték tovább a származási ország azonosításáig. A magyar műkincs-gyűjteményt Münchenbe szállították, majd a származási ország megállapítása után, több részletben, 1946 decembere és 1947 áprilisa között visszaszolgáltatták Magyarországnak.

A Csánky által végrehajtott műkincs-kiszállítást az új budapesti kormány és a sajtó legalábbis rablásnak, de inkább barbár és elvetemült cselekedetnek tekintette. Az országot megszállva tartó szovjet hadsereg miatt a műtárgyakra a háborúban leselkedő reális veszélyről, és ennek kapcsán, mint egyfajta mentésről, ha akartak volna is, akkor sem szólhattak volna. A háború vége után a veszteségeket vették számba, és Csánky döntéseit legalábbis „önkényes és végzetes eljárásnak" titulálták.

Utólag, több évtized távlatából már árnyaltabb megítélést kap a nyugatra szállítás története. A témával hosszú ideje foglalkozó művészettörténész véleménye szerint: „Az pedig, hogy Budapest ostroma sorra fog kerülni, mindenki előtt világos volt, s hogy egy ilyen ostromot a múzeumok aligha állhatnak ki pusztulás nélkül, ugyancsak bizonyos volt. Csánky tehát - miután a felelős őrzést a »fejesek« közönye miatt nem tudta helyben megvalósítani - az anyagot csak úgy menthette meg, ha továbbviszi, s logikusan nyugatra. Csánky Dénes, akit fasiszta kreatúrától kezdve egyszerűen tolvajig mindennek neveztek, nem elhurcolta, hanem megmentette a Szépművészeti Múzeum 

."

Az országban maradt művészeti értékekre (az épületek díszítéseitől kezdve a berendezéseken át minden mozdítható műtárgyra) pedig valóban sötét jövő várt: a harci cselekményekkel és a katonai jelenléttel együtt járó rombolás mellett a rablás és fosztogatás okozott hatalmas, teljes mértékben fel sem mérhető veszteséget. Különösen igaz volt ez azokra a területekre, amelyeken hetekig-hónapokig „hullámzott" a front, és az adott területen lévő kastélyok a különféle beszállásolások kényszerét szenvedték el - jórészt függetlenül a csapatok nemzetiségétől. Egyébként a légitámadások okozta veszteség eltörpült a beszállásolt katonák tetteihez képest.

Ezeknek a cselekményeknek az adatszerű összegyűjtése és történeti feldolgozása csak az elmúlt két és fél évtizedben kezdődhetett meg, és teljes mértékben még ma sem ért véget. Az 1945 és 1990 közötti évtizedekben ideológiai okokból lehetetlenné tették a különféle iratok és visszaemlékezések megjelenését és az események, valamint a veszteségek objektív feldolgozását. Az 1990 utáni huszonöt évben rengeteg adat-forrás került nyilvánosságra a frontvonal áthaladásakor történt országos és helyi eseményekről. A háborús eseményeket feldolgozó monográfiák és tanulmányok mellett a visszaemlékezések műfajának különféle formái is segítenek a műgyűjtemények történetének rekonstruálásában.

A veszteségek dokumentálása többnyire az 1945 utáni néhány évben, az impériumváltást követően történt, ezért a leírt adatok erős forráskritikai elemzése is szükséges. (Jellemzően a németek okozta károkat szinte minden esetben nevesítették, ellenben gyakori, hogy a front távozása utáni veszteségeket az úgymond „ismeretlen katonaság" számlájára írták.)

Az iratok tartalmát egyrészt ki kell egészíteni a helytörténetírás mai eredményeivel. Az írásban megjelent memoárok mellett a szóbeli visszaemlékezések is a nagymérvű eltulajdonítás tényét erősítik. Álljon példának egy főváros környéki település adatközlőjétől származó rövid visszaemlékezés: „Az oroszok teherautóval és lovaskocsival álltak be az udvarra, tele a környező kastélyokból és polgárházakból származó különféle tárgyakkal vagy háztartási eszközökkel. Ott válogattak közöttük, és ami nem tetszett nekik vagy értéktelennek ítélték, azt végleg tönkretették vagy el is dobták. Szobrok és festmények is voltak 

."

A szovjet csapatok viselkedéséről és zsákmányszerző tevékenységéről számos szám- és tényszerű adat áll rendelkezésünkre. A legnagyobb veszteségek összegyűjtése és elemzése sem történt még meg, jellemző példákban azonban nem szűkölködünk.

A világháború után elterjedt, hogy a Batthyányi család páratlan értékű levéltárát a németek tették 

. Tudjuk, és ma már el is mondhatjuk, hogy a Körmenden lévő Batthyány-oklevélanyag döntő többségét a kastélyt hosszú ideig megszállva tartó szovjet csapatok dúlták szét, és semmisítettek meg rengeteg pótolhatatlan középkori oklevelet. A kastélyt hadikórháznak rendezték be, majd helyőrséget helyeztek el benne, és a fölösleges lomnak tekintett iratokat a lóistálló udvarára dobálták le, ott WC-papírnak használták azokat, vagy a középkori pecséteket a csizmák viaszosítására „alkalmazták". A megmaradt okiratok mentése és biztonságos helyre elszállítása hosszú évekig .

Természetesen a kastélyokat megszállva tartó, és egymást váltó hadseregek hasonló módon, egymást követve okoztak károkat. A csákvári Eszterházy-kastélyban először a németek dzsemes üvegeket vagdostak a freskókhoz, összetörték a kínai porcelánokat, és a metszett tükrökbe lövöldöztek. Őket követték a szovjet „felszabadítók". „A kastélyt az oroszok a németeknél is kevésbé becsülték meg" - írta egy szemtanú utóbb. „Nem jöttek rá, hogyan kell fűteni a sárgaréz lábakon álló, domborműves fajanszkályhákat, vagy nem volt kedvük kitapasztalni - pedig ezekkel a kályhákkal nagyon jól lehetett fűteni, másnapig tartották a meleget. Az ablakokat, ha véletlenül épen megmaradtak, betörték, aztán bedeszkázták, egy kis vaskályha csövét kivezették egy nyíláson, és úgy fűtöttek a kastély termeiben, mint egy putriban. A parkett tönkrement, füst volt, csípte a szemüket, szalmát szórtak a földre, lefeküdtek a földre. A majolikakályhákat szétverték, apró 

."

Az Esterházy-kastély parkja, Csákvár, 1940

A Vay család berkeszi levéltáráról az mondható el, hogy a világháború alatt nagy veszteségeket szenvedett, és a háború után olyan állapotban volt, hogy a 

a „szó szoros értelmében csak vasvillával tudta gépkocsira rakatni es beszállítani az Országos Levéltárba". (A sors fintora, hogy a beszállított anyag az 1956. novemberi levéltári tűzben égett el.)

Az ehhez hasonló rombolásoknak se szeri se 

. A kastélyok és udvarházak környékén lakók pedig folytatói lettek a katonák tevékenységének: alig volt jobb alkalom a történelemben, hogy a helyi nagybirtokosok kisebb-nagyobb értékei a „kisemberek" tulajdonába kerüljenek. Magyarul mondva, a legtöbb kastélyt a helybéliek egyszerűen kifosztották.

A vandál pusztítást a rablás, az értékes műtárgyak összegyűjtése és elszállítása tetőzte 

. (A szovjetek a kastélyok értékein túlmenően a bankok trezorjaiból is szállítottak el műtárgyakat.)

Természetesen a jellemzett, a kulturális javakban bekövetkezett károk és veszteségek az 1945 után berendezkedő kormányzat előtt is nyilvánvalóak voltak, és többek között ezért is nevezték a háborús időszak kormányzatait, és az egész két világháború közötti rendszert „nemzetvesztőnek."

Mindezek ellenére a háború utáni kormányzat nem állt a helyzet magaslatán. Az államélet irányítói az ipari és a közlekedési struktúra helyreállítását, és pártjaik megerősítését tartották a legfontosabb feladatnak, míg a művészeti értékek mentésének szándéka ehhez képest eltörpült. Ez a különbségtétel már a korszak képzettebb emberének is szemet szúrt, és rendkívül fájó volt, még ha a szovjet megszálló hadsereggel nem is tudtak volna ujjat húzni.

A kulturális ügyeket irányító, így a műtárgyak sorsáért is felelős Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) 1945 májusában és júniusában több esetben kezdeményezett intézkedést, hogy a „megfogyatkozott magyar műkincsanyagot" az illetékes hatóságok „legmesszebbmenő védelemben" részesítsék, sőt a tárca az elharapódzó illegális műkincs-kereskedelem ellen is tett egy generális jellegű feljelentést.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt június 22.

1940

Franciaország nevében Huntziger tábornok aláírja a kapitulációt a német csapatok előtt (Compiègne-ben).

1941

Németország lerohanja Szovjetuniót, megnyílik a második világháború második frontja.

1978

James W. Christy amerikai csillagász felfedezi a Charont, a Plútó legnagyobb holdját.

1980

Az NSZK csapata 2-1-es győzelmet arat a római olimpiai stadionban rendezett EB-döntőn Belgium válogatottja fölött.

1988

Az EU engedélyezi a tujontartalmú szeszek gyártását (35 mg/kg), így újra hódíthat az abszint.

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők