Méhészek a pácban

A Sóskúti Méhészeti Egyesület „demokratikus szellemben való működése" nincs biztosítva.

„A Sóskúti Méhészeti Egyesület ellen elrendelt ÁVO vizsgálat megállapította, hogy a vezetőségi tagok túlnyomó többségében jobboldali beállítottságúak, az iskolák államosítása ellen foglaltak állást, egyik tagja pedig a nyilaskeresztes pártnak volt tagja. Az egyesület demokratikus szellemben való működése a tisztikarral biztosítva nincs. Javaslom az alapszabály láttamozásának megtagadását.”

Bevezető

A második világháború végén hatalomra került baloldali politikai erők az előző korszak minden jobboldalinak, vagyis reakciósnak és korabeli kifejezést alkalmazva „népellenesnek" tekintett politikai szervezet működését betiltották. A pártokon kívül számos társadalmi szerveződés is megszűnt, sőt a következő évben a többi nem kívánatos társadalmi egyesületet is feloszlatták. A megmaradt társadalmi szervezetek és egyesületek tevékenységét pedig új engedélyezési eljárás lefolytatásához kötötték, és működésüket is szorosabb felügyelet alá vonták. Az egyesületi engedélyek megadásához a továbbiakban a politikai megbízhatóság még inkább szükségessé vált.

A választóhatárnak tekinthető és a kommunista párti hatalomátvétel legjelentősebb évétől, 1948-tól tovább erősödött az államrendészeti felügyelet a társadalom irányítása felett, így a civil szervezetek esetében is.

A politikai jellegű szervezetek közül csak a kommunista párthoz szorosan kötődőek működhettek. Ezen kívül azonban a közvetlen társadalmi tevékenységgel nem foglalkozó egyesületek léte sem maradt biztosított. Kevés egyesület vagy kör kerülte el a feloszlatást, és jellemzően a színpadi előadásokat tartó egyletek, illetve a dalkórusok folytathatták tevékenységüket.

A politikai megbízhatóság igénye a gazdasági jellegű egyesületek működésében is megnyilvánult, sőt a gazdaság „szocialista jellegű", vagyis állami irányítású átalakításának szándéka az önálló gazdasági alapon létező entitások meglétét sem tűrte meg.

A társadalmi szervezetekkel kapcsolatos korabeli gondolkodás és hatósági eljárás kiváló példáját adja egy kistelepülés gazdasági önszerveződő társulásának, a Sóskúti Méhészeti Egyesület sorsának bemutatása.

Sóskút a főváros budai vonzáskörzetében 30 kilométernyi távolságban fekszik. A község akkori lakosságának döntő többsége szlovák (tót) anyanyelvű volt. (Jelentős részük a lakosságcsere egyezmény alapján 1947-1948-ban önként Csehszlovákiába távozott.) A sóskútiak egy része a helyi kőbányában dolgozott, másik, valamivel nagyobb része mezőgazdasági munkából kereste a kenyerét. A földműveléssel foglalkozók a falut körbevevő szép, de alacsony termőképességű dombokon minden lehetőséget megragadtak az élelmiszertermelés optimalizálására. Sóskúton viszonylag hamar elterjedt a gyümölcstermesztés kultúrája, és a mészköves dombokat már a 19. század végén csonthéjas gyümölcsösökkel telepítették be. Emellett a régről ismert szőlőművelés is meghatározó maradt, és szinte minden családnak volt kisebb-nagyobb szőlőstelke, sőt a legtöbb ültetvényhez kőből épített pince is tartozott.

 

A házi állattartás mellett sokan gondoztak otthon méhkaptárt vagy méhcsaládokat, ezzel is kiegészítve a család jövedelmét és pótolva a korban drágán beszerezhető cukrot. (A második világháború végén ráadásul hiánycikk lett a répacukor, és csak lassan állt vissza a termelés a korábbi színvonalra.)

Sóskúton az 1945 előtti szervezeteket (levente egyesület, jobboldali pártok, stb.), az ország egészéhez hasonlóan, már 1945-ben betiltották. Érdekeség, hogy „katolikus" jelzővel ellátott „Sóskúti Katolikus Munkás Énekkar" egészen 1950-ig működhetett - bár 1949. májusban a felekezeti jelző már kikerült a

.

Hamarabb kényszerült működésének befejezésére a kérészéletűnek bizonyult Sóskúti Méhészeti Egyesület. A helyi kezdeményezésre megindított, a méztermelés önszerveződését népszerűsítő civil szervezetet 1948 tavaszán alapították. A március 23-ai alakuló közgyűlésen huszonkét sóskúti férfilakos jelent meg, és szabályosan, jegyzőkönyvvel és egyéb kellékekkel nyomatékosították, hogy gazdasági tevékenységüket egyesületi tömörülési formában kívánják folytatni. Megválasztották a vezetőségi tagokat, meghatározták az éves tagdíjat, valamint döntöttek a többi, a megalakuláshoz szükséges kérdésekben.

Az egyesület rövid életű tevékenységéről annyit tudunk, hogy a község elöljárósága támogatta az egyesület működését, és az egyesület a számára biztosított kb. 1600 négyszög öles (kb. 5700 m2) területen méhlegelőt alakított ki. A közös gazdálkodás megkezdéséhez, és a sóskúti alacsony aranykorona-értékű földek jobb kihasználásának eléréséhez ez jelentős lépésnek értékelhető.

Az egyesület láthatóan komolyan vette a feladatát, és megkezdte a település mezőgazdasági sajátosságainak szélesítését.

A civil szervezetek számára kötelezően előírt szabályok betartása elől ők sem kívántak kitérni. A belügyminiszter számára megfelelően felülbélyegzett felterjesztésben kérték - még a megalakulás napján - az egyesület alapszabályának láttamozását, vagyis a működési engedély megadását. E kérelem először a területileg illetékes hatóságokhoz került, és azt a járási főjegyző támogatólag küldte tovább Pest megye elöljárósága részére, ahonnan májusban szintén az engedélyezési javaslattal küldték tovább a Belügyminisztérium részére.

 

Ilyen esetekben az engedély megadásáról vagy megtagadásáról a Belügyminisztérium nem döntött, de nem is dönthetett azonnal. A korabeli szabályok értelmében az Államrendőrség Államvédelmi Osztályának (ÁVO) kötelessége volt az egyesület megfelelő működésének megvizsgálása. A belügyminiszter ebben az esetben is utasítást adott az egyesület vezetőségi tagjai ellenérzésének lefolytatására.

A vizsgálatnál a politikai megbízhatóság számított a legfontosabb tényezőnek. Alapvetően baloldali kötődést és gondolkodást vártak el, és a civil szervezeteknek mentesnek kellett lenniük a „reakciós" befolyástól. Nyílt kívánalom volt a munkás vagy szegényparaszti származás, osztályharcos vagy legalábbis semleges múlt, és a regnáló rendszer iránti lojalitás.

Az egyesületek működését szabályozó rendeletek is az egyesületek vezetősége tagjainak politikai hovatartozását tekintették irányadónak a működési engedély megadásához. A törvényhatóságok képviselőin kívül a nyomozóhatóságok vizsgálták ki kötelező jelleggel, hogy az adott egyesületet irányító személyek milyen magatartást tanúsítottak 1939. január 1-jét követően, valamint, ahogy a rendelet fogalmazott, „e személyeknek magatartása sértette-e a magyar nép érdekeit" (természetesen ez utóbbinak a mibenlétét nem fejtették ki). Bizalmas nyomozást kellett lefolytatni az egyesületalapító személyek „erkölcsi és politikai előéletének", illetve párthovatartozása tekintetében, mint a múltban, mind pedig az engedélyeztetési eljárás időszakában.

E vizsgálatok során a gazdaságpolitikai jelentőségű szervezetek esetében sem tettek kivételt.

Az ősz folyamán Sóskúton is megjelentek a nyomozók, akik több helyi személy kikérdezésével igyekeztek információkat szerezni az egyesület vezetőiről. A beszerzett adatok - melyeknek valódiságát ma már nem lehet megállapítani -, nem feleltek meg a hatalom elvárásainak, így az egyesület jövője sem látszott túl bíztatónak.

 

Megállapították, hogy az egyesület hat vezetőségi tagjából öten korábban a Szociáldemokrata Pártnak (SZDP) voltak a tagjai (a jelentés készültekor a párt már nem létezett: júniusban kényszerűen egyesítették - lényegében felszámolták - a Magyar Dolgozók Pártjával). Az SZDP baloldali, internacionalista párt volt, létezéséig a kommunista párt szövetségese, 1948 végén azonban a „szocdem" párttagság abban az esetben, ha az érintett nem került át az egyesített pártba, már „jobboldali beállítottságúnak" minősült. (Lásd az 1/b. számú forrást!)

E megállapításhoz a vizsgált személyek különböző, az adott év nagypolitikai eseményeihez fűződő megjegyzéseik szolgáltatták az alapot. Egyikük elítélőleg nyilatkozott az iskolák államosításáról (amely szintén ez év júniusában történt), másikuk ellen pedig „jobboldali gondolkodása miatt többször merült fel kifogás" - bár e kifogások részleteit és a jobboldali gondolkodás mibenlétét a jelentésben nem fejtették ki. (Egyébként az egyesület elnökségének egyik tagja sem volt korábban tagja semmilyen jobboldali pártnak.)

Ezen kívül találtak még egy „fekete foltot" az egyesülettel kapcsolatban: az egyik tag testvére prominense volt a Nyilaskeresztes Pártnak. Az egyesület könyvtárosa (!), aki posztja alapján vezetőségi tagnak minősült, családilag érintett volt a korábbi korszak szélsőjobboldali mozgalmaiban. A jelzett könyvtáros bátyja, a magyarosított nevű Udvarhelyi Frigyes a községi nyilaskeresztes pártszervezet elnöke volt, sőt ezen kívül a párt Fejér megyei munkásvezetője. Róla ismert az is, hogy az 1945. október 15-ei nyilas hatalomátvétel után a megye nyilas főispánjának jobbkeze volt, és a megyei pártügyeket irányította. 1945. január végétől, Székesfehérvár német visszafoglalása után e városban tevékenykedett. Udvarhelyi itteni legismertebb tette, hogy az 1945 februárjában letartóztatott

székesfehérvári püspöknek ő adta át az internálási végzést, és kísérte el internálásának célállomásáig, Sopronig. Udvarhelyi Frigyes a háború végén nyugaton maradt, és az emigrációban halt meg.

Az 1945 utáni korszakban csúnya családi foltnak tekintett tény a szép reményű egyesület végét is jelentette, bár inkább konstruált és koncepciózus módon. A helyi kiszállást végző nyomozók ezt az adatot helyesen szerepeltették jelentésükben, és összefoglaló jelentésükben sem adtak számot a működést kizáró tényezőről. (Lásd az 1/a. számú forrást!)

E jelentésben még a valóságot tükrözik az egyesületről beszerzett információk: az egyesület megalakításánál politikai szempontok nem érvényesültek, és annak vezetőségi tagjai, illetve tagjai munkás, földműves és kisiparos társadalmi rétegből származtak. A vezetőség ellen 1948-ig nem merült fel kifogás, vagy, ahogy akkor mondták „magatartásuk a magyar nép érdekeit nem sértette." Ellenük népbírósági eljárás folyamatban nem volt, és a múltban fasiszta pártnak vagy egyesületnek tagjai nem voltak.

Az államvédelem központjában azonban megváltozott az összegyűjtött adatok valóságtartalma. (Lásd a 2. számú forrást!)

A felterjesztést készítő - egyébként később hírhedté váló -

alezredes 1948. december 24-ei jelentésében lakonikusan már „jobboldali gondolkodásúnak" nevezte az egyesület összes vezetőit, akikkel az egyesület „demokratikus szellemben való vezetése nincs biztosítva." Az alapszabály láttamozását nem javasolta a belügyminiszternek.

A Belügyminisztérium berkeiben tovább torzultak az egyesületről szerzett adatok. (Lásd a 3. számú forrást!)

A belügy szerint az egyesület vezetőségi tagjainak „túlnyomó többsége" az iskola-államosítások ellen foglalt állást, sőt az egyik vezetőségi tag volt nyilas párttag - és nem pedig a testvére, mint valójában.

A Sóskúti Méhészeti Egyesület alapszabályának láttamozását a fentiek alapján a Belügyminisztérium megtagadta, az egyesület nem folytathatta tovább működését.

 

Forrásközlésemben a mai magyar helyesírási szabályokat követtem, a szövegben minimális változtatásokat eszközöltem, a gépírás során félreütött betűket helyesbítettem, a rövidítéseket és a kihagyásokat szögletes zárójelbe téve kiegészítettem. Az értelemzavaró elírásokat [!] jellel jeleztem. A személynevek esetében csupán a vezetéknév kezdőbetűjét adtam meg.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt május 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Stefan Zweig osztrák író szerint az első világháború előtti időszak a biztonság aranykora volt, ahol senki sem tartott háborúktól, forradalmaktól, erőszakos változásoktól. „Az ész korszakában képtelenségnek tűnt minden radikalizmus, minden erőszak” – írta visszaemlékezéseiben. Bár ez kétségtelenül idealizáló és utólagosan visszavetített kép, mégis kijelenthetjük: az első világháború brutalitásai nyomán bizonyosodott be leginkább, mennyire utópisztikus elképzelés volt, hogy a modernség előrehaladása az erőszak visszaszorulását eredményezi. A mérhetetlen rombolás, pusztítás mellett a totálissá vált első világháború egyik legsúlyosabb következménye ugyanis az emberi élet értékének elképesztő leértékelődése volt. A háborús erőszak-tapasztalat hozzájárult a gátlások leépüléséhez, a mindennapi életben tapasztalható erőszak terjedéséhez, továbbá a politikai kultúra militarizálásához. A háborús, illetve tágabb értelemben a politikai erőszak kérdése ennek ellenére hosszú ideig a történettudomány perifériáján helyezkedett el, és csak az utóbbi évtizedek kutatásai irányították rá a figyelmet.

1918 után Közép- és Kelet-Európában egymással rivalizáló szélsőségek léptek színre, forradalmak és ellenforradalmak váltották egymást. Magyarországon 1919. március 21-étől néhány hónapig az ún. vörösterror, majd a Tanácsköztársaság leverését követően a fehérterror tombolt. Közben az ország nagy részét idegen csapatok szállták meg; a román hadsereg egy időre Budapestet is elfoglalta, és egész Győrig nyomult előre.

A második világháború az elsőt is jócskán felülmúlta a pusztítás mértékét és brutalitását illetően. Civilek ellen elkövetett tömeggyilkosságok, egész népcsoportok elüldözésére vagy kiirtására irányuló törekvések, valamint a hatmillió európai, zsidó származású áldozatot követelő holokauszt fémjelzik e tragikus történelmi időszakot. A Magyarországon 1944. október 16-án hatalomra került Szálasi Ferenc nyilaskeresztes rémuralma állami szintre emelte a terrorizmust, a rablást, kínzást, erőszakot, az extrém kegyetlenséget.

A német megszállást és a nyilas terrort néhány év elteltével újabb totális diktatúra követte Magyarországon. A Vörös Hadsereg támogatásával hatalomra került Rákosi-rendszer elsősorban az államvédelmi hatóság segítségével tartotta állandó rettegésben a társadalmat. Ideológiai megfontolásokból tömegesen vetettek ártatlan személyeket börtönbe, a koncepciós perekben halálra ítéltek száma pedig meghaladta a százat.

Az ArchívNet idei 1–2. összevont számának fő témája: „Politikai erőszak a 20. századi magyar történelemben”. Elsősorban azt vizsgáljuk, hogy az elmúlt évszázad magyar történelmének különböző korszakaiban miként és milyen formában nyilvánult meg a politikai erőszak, milyen erőszak-tapasztalatokról tanúskodnak a fennmaradt levéltári iratok. „Technikai” okok miatt az összeállítást két önálló részre kellett bontanunk. Így az első öt írást tartalmazó 1-es szám 2018. április 6-án, míg a 2-es szám 2018. április 27-én jelenik meg.

Budapest, 2018. április 6.
A szerkesztők