Megfelelő sajtóval a keresztény–zsidó ellentétek mérséklésére: Kardos László javaslata 1947-ből

„…mind a zsidóság, mind az egyetemes magyarság, mind pedig a demokrácia szempontjából károsnak tartom, hogy a gyász és a megtorlás pszichózisát a természetes mértéken és a természetes időhatárokon túl is mesterségesen és céltudatosan fenntartsuk, vagy éppen fejlesszük.”

Bevezető

A nemzetiszocialista Németország 1945. májusi vereségét követően Európában az emberek jelentős része úgy gondolta, hogy egy teljesen új és más, szabadabb korszak kezdődhet. Magyarországon is nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiszocialista és nyilas eszme mellett a Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer gondolkodásmódja sem térhet vissza. Az országban a Vörös Hadsereg csapatai tartózkodtak, az 1945-ben koalíciós alapon felálló kormány pedig minden esetben deklarálta antifasiszta politikáját. A korábbi években hozott és immár antidemokratikusnak nyilvánított, leginkább a zsidóság ellen hozott törvényeket, rendeleteket hatályon kívül helyezték, és 1945 második felében megkezdődtek a háborús bűnökkel vádoltak népbírósági perei.

A feszültség azonban nem tűnt el a magyar társadalomból.

A második világháború utáni Magyarországon továbbra sem szűnt meg az antiszemitizmus, s ha kisebb mértékben is, de továbbra is érzékelhetően jelen voltak a keresztények és a zsidók  közötti ellentétek és ellenszenvek, sőt a nyílt gyűlölködések.[1]

A koncentrációs táborokból Magyarországra visszatérő, illetve a budapesti gettóban felszabaduló zsidóság a mindennapokban számos alkalommal került szembe a többségi magyar társadalommal, miközben megpróbáltak új életet kezdeni. A családtagjaikat, szeretteiket, ingóságaikat elvesztetteknek az emberi önzéssel, közönnyel is szembe kellett nézniük, és korábbi egzisztenciájukat sok esetben nem is tudták folytatni. A zsidóság jelentékeny része a közhatalmi szervezetekbe – közigazgatási intézményekbe, rendőrségbe – lépett be, a korabeli társadalom számára ellenszenvesnek minősülő állást vállalva ezzel.[2] Emellett a baloldali pártok sorait is ők erősítették meg.[3] Ez utóbbinak részben érhető okai voltak: a fasizmus újbóli elterjedésének megakadályozása mellett az internacionalizmus eszméje is megoldási lehetőséget láttatott számukra a korábbi nemzetiségi, társadalmi feszültségek megszüntetésére.

1945 után a háttérben felsejlő „magyar” és „zsidó” ellentét széleskörű szembenállássá nem vált, azonban folyamatosan érzékelhető volt: 1946. július 29-én és augusztus 1-én Miskolcon, 1946. májusban pedig Kunmadarason került sor pogromra. A konfliktusok többsége rejtve maradt, ugyanis a hatalmat birtokló politikai erőknek nem volt érdekük a feszültséget okozó tendenciák és a problémát fokozó esetek nyilvánossá tétele.
 


Kardos László

 

Voltak azonban olyanok is, akik nem elhallgatni, hanem megoldani kívánták a problémákat. A holokausztot túlélő és 1945 után a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozó Kardos László[4] 1947 májusában egy tervezetet dolgozott ki a keresztények és a zsidók közötti ellentétek csökkentésére. Nem sokkal korábban került új miniszterként a tárca élére Ortutay Gyula,[5] akinek személye, akkor úgy tűnt, garanciát jelenthet az újfajta gondolkodás megvalósítására.

Kardos zsidó származású emberként nem volt, nem is lehetett elfogulatlan az adott kérdésben, azonban az objektivitásra irányuló törekvése ebben az írásában is egyértelműen nyomon követhető, hiszen a problémát külső nézőpontból igyekezett megérteni és a megoldást megkeresni.
 


Ortutay Gyula 1945-ben

 

A Tervezet a keresztény-zsidó ellentétek csökkentésére című feljegyzésében röviden, de határozottan szögezte le, hogy a zsidóságot a világháború alatt történtek ellenére meg kell nyugtatni, és – szavait idézve – vissza kell békíteni az „európai és a magyar közösséghez”. Kardos azt is tényként kezeli, hogy a zsidóság éppen a disszimilálódás állapotában van, és két évvel a háború befejezése után sem nyugodott meg, még mindig nem történt meg a „pacifikálódás”. Ennek okát két tényezőben látta: az egyik oknak a magyarság megbánást nem mutató viselkedését tartotta, míg a bajok másik forrását a cionizmusban vélte felfedezni.

Feljegyzésében az előbbire több szót már nem vesztegetett, azonban a másikra, a cionista propaganda szerinte káros hatásaira részletesen kitért. A cionista propagandáról rossz véleménye volt, és őt idézve, káros, hogy a gyász és a megtorlás pszichózisát a természetes mértéken és a természetes időhatárokon túl is mesterségesen és céltudatosan fenntartsuk, vagy éppen fejlesszük”.[6]

Kardos a Palesztinába történő kivándorlást nem utasította el, a maga részéről azonban inkább a maradás mellett foglalt állást, és a korabeli szakzsargont alkalmazva a zsidóságnak a „demokrácia” melletti kiállását és az „építő munkába” történő bekapcsolódását tartotta helyesebbnek.

Ennek elérése végett egy új sajtóorgánum indítását kezdeményezte miniszterénél. A meglévő zsidó hetilapok és folyóiratok a cionizmussal való átitatottságuk miatt alkalmatlanok voltak a cél elérésére, ezért mellettük egy új kiadvány megjelentetését kívánta előmozdítani. A címmel még el nem látott kiadványt tartalmilag valamiféle képes családi heti vagy havi folyóiratnak képzelte el, hozzátéve, hogy „józanul, tárgyilagosan és éretten tárgyalná mindazokat a kérdéseket, amelyeket csak fojtott izgalommal, eltorzító indulatokkal szokás tárgyalni”.

Véleménye szerint az új lap képes lenne megnyugtatni a zsidóságot és kifejezni azt a megváltozott társadalmi helyzetet, amely Magyarországon nagyon rövid időn belül végbement, vagyis, hogy a magyar „demokrácia” már messze nem azonos az 1945 előtti állam berendezkedésével, ezért a vele szembeni bizalmatlanság indokolatlan.

Írásműve végén felvetette egy olyan füzetsorozat megjelentetésének lehetőségét is, amely a keresztény magyarságnak szólna, ugyanis véleménye szerint az antiszemitizmus (azon kívül, hogy „nagyon sok racionális és irracionális forrásból táplálkozik”) okai között az is megtalálható, hogy a keresztény magyarság „nem ismeri voltaképpen és igazán a zsidóságot, s amennyiben ismeri, felületesen, hamisan, karikatúra-szerűen vagy kivonatosan, hézagosan”. Egy, a zsidó történelmet bemutató, de nem zsidóvédő iratként funkcionáló kiadványsorozattal el lehetne oszlatni a homályt.

Feljegyzésére választ nem találtunk, ráadásul az 1947 tavaszán íródott dokumentumot a miniszteri titkárság csak 1948 elején vette hivatalosan nyilvántartásba, és hátlapjára minden megjegyzés nélkül az a/a (ad acta) bejegyzés került.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a kezdeményezés eleve hamvába holt ötletként született: a kommunista hatalom berendezkedésének ebben az időszakában egy hasonló specifikumú kiadvány nem felelt meg az ideológiai elveknek, ezért a felvázolt tervekből – ekkor – semmi sem valósulhatott meg.

 

 

Dokumentum

 

 

Kardos László által írt tervezet Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek
Budapest, 1947. május 14.

 

 

Bizalmas!

 

Tervezet a keresztény–zsidó ellentétek csökkentésére

I.

A hitlerista üldöztetések és mészárlások által felzaklatott, megnyugodni nem tudó és erősen disszimilálódó zsidóság pacifikálása egyik fontos eleme volna a politikai, erkölcsi és szellemi újjáépítésnek. Hogy a zsidóság pacifikálódása nyomban a felszabadulás után nem indult meg, annak két oka van. Az egyik, nagyobb ok az, hogy a zsidóság nem érzi a keresztény társadalomban a megbánásnak azt a fokát, amelyet méltónak találna, sőt az antiszemitizmus újabb fenyegető növekedését veszi észre. A másik, kisebb fontosságú, de nem jelentéktelen ok, hogy a cionizmus propagandája állandóan ébren tartja a zsidóság keserű fájdalmait és politikai célok érdekében gátolja az amúgy is makacs sebek hegedését.

A magam részéről a cionizmust, bizonyos civilizált és reális formák között, jogosultnak tartom, és teljességgel megértem, ha szép számmal akadnak a zsidóság közt olyanok, akik a történtek után Palesztinában szeretnének otthont találni. Nem vagyok ellene annak, hogy azok, akik csak a dac, bosszú, fájdalom és gyász keserű érzéseitől gyötrődve tudnának itt maradni, új hazába vándoroljanak. Azt viszont mind a zsidóság, mind az egyetemes magyarság, mind pedig a demokrácia szempontjából károsnak tartom, hogy a gyász és a megtorlás pszichózisát a természetes mértéken és a természetes időhatárokon túl is mesterségesen és céltudatosan fenntartsuk, vagy éppen fejlesszük.

Anélkül, hogy a zsidósággal el akarnám felejtetni felejthetetlenül irtózatos sérelmeit, szükségesnek tartom – amennyire lehet – megnyugtatni, az európai és a magyar közösséghez visszabékíteni, és reális helyzetértékét helyreállítva, itt való életének biztosabb lelki és erkölcsi előfeltételeit megteremteni.

Ehhez elsősorban sajtóra van szükség. A magyar zsidóság közvéleményét jelenleg a rengeteg cionista röplap, előadás, szeminárium, gyűlés és ünnepség mellett az „Új Élet”[7] című hivatalos hitközségi hetilap irányítja. A lap irányzata nem feltétlenül cionista, csak éppen úgynevezett „pozitív” zsidópolitikai, és kiadói simulékonysággal szolgálja ki a keserű tömegek igényeit.

Szószólója a zsidó sérelmeknek és felháborodásnak, de semmiképpen nem igyekszik arra, hogy békésebb és tárgyilagosabb atmoszférát teremtsen, s ezt nyilvánvalóan attól való félelmében mulasztja el, hogy szelídebb témával elidegenítené olvasótáborát. Noha az „Új Élet” tág teret ad a cionista híreknek és eszméknek, a cionisták mégsem érzik a maguk lapjának, és értesülésem szerint a közeljövőben „Zsidó Út” címen megindítják a maguk folyóiratát, amely természetszerűleg még élesebben fogja szolgálni az autonóm zsidó szemléletet, a disszimilálódást is.

Az asszimilált, kivándorlásra nem gondoló zsidóságnak, amelynek volt ereje és józansága visszakapcsolódni a magyar építő munkába, voltaképpen nincs orgánuma. Azok a zsidók, akik az asszimilációs politika továbbvitelére pártszerűen vállalkoznak, a zsidó tömegek előtt személyileg meglehetősen ellenszenvesek. A demokrácia szempontjából sem lehetnek túlságosan rokonszenvesek, hiszen gyér táboruk jobbadán a zsidó burzsoázia tagjaiból rekrutálódott.

A zsidó pacifikálódás céljára új irányt, új hangot, új orgánumot kellene teremteni. Ez az irány nem szállna szembe a zsidóság palesztinai érdeklődésével, és nem erőltetne semmiféle mesterkélt és gyors iramú asszimilálódást, de józanul, tárgyilagosan és éretten tárgyalná mindazokat a kérdéseket, amelyeket csak fojtott izgalommal, eltorzító indulatokkal szokás tárgyalni. A zsidósággal kapcsolatos összes kérdéseket egy magasabb, tisztultabb és humánusabb szférába emelné, és lassanként ráébresztené a zsidóságot arra a tényre, hogy a magyar demokrácia személyi összetételében, célkitűzéseiben, alapjaiban és egész mivoltában oly lényegesen különbözik az ellenforradalmi magyarságtól, hogy iránta a zsidóság bizalmatlansága jórészt indokolatlan.

Egy olyan orgánumra gondolok, amely típusában eltér a már meglévő zsidó orgánumoktól. Egy képes családi heti vagy havi folyóiratot tartok a legalkalmasabbnak, tehát egy olyan kiadványt, amely a meglévőkhöz képest valami újat ad. Hasonló típusú orgánum volt régebben a Patai József[8] által szerkesztett „Múlt és Jövő”.[9] Mindezek a gondolatok azáltal váltak számomra különösebben aktuálissá, hogy egy debreceni könyvkiadó zsidó folyóiratot szeretne indítani, amelynek szerkesztésére engem kért fel.

Véleménye szerint bennem megbíznak a zsidó politika összes árnyalatai, s így alkalmas volnék egy higgadtabb érzelmi atmoszféra, józanabb és reálisabb közhangulat kialakítására. Hogy az összes árnyalatok bíznak bennem, azt kevéssé hiszem, de hogy egy higgadtabb atmoszféra kialakítására hajlamot és képességet érzek magamban, azt nem tagadhatom. [10]

Ha Miniszter Úr egyetért a fentebb mondottakkal, és helyesli a felmerült lap tervét, kérem megvalósításához szíves segítségét.

II.

Bármilyen fontos a zsidósággal kapcsolatos kérdések megoldását illetően magának a zsidóságnak [a] pacifikálása, mégis sokkal fontosabb a keresztény társadalom felvilágosítása és áthangolása a zsidókérdésben. Ezen a téren rengeteg lehetőség és teendő vár a magyar demokráciára, de én csak egy gondolatot vetek most fel. Az antiszemitizmus nagyon sok racionális és irracionális forrásból táplálkozik, de okai közt kétségtelenül ott szerepel az is, hogy a keresztény magyarság nem ismeri voltaképpen és igazán a zsidóságot, s amennyiben ismeri, felületesen, hamisan, karikatúra-szerűen vagy kivonatosan, hézagosan, rikítóbb jegyeiben. Nagyon jó szolgálatot tehetne egy olyan füzetsorozat, amely a zsidó nép, zsidó sors, történelem, a zsidó lélek, kultúra, vallás, stb. kérdéseit teljes tárgyilagossággal, népszerű formában adná elő a keresztény magyarság olvasó tömegei számára. Hangsúlyozom, nem zsidóvédő iratokra gondolok, hanem objektív tanításra, világos feltárásokra. Bizonyosra veszem, hogy azt a rengeteg balhiedelmet, babonát, ködöt és mérges gázt, ami a zsidóságon körül – fájdalom – csillapítatlan elevenséggel és alig csökkent tömegben nyüzsög, nem kis részben meg lehetne semmisíteni egy ilyen komoly, elfogulatlan, instruktív kiadványsorozattal. Ezzel a sorozattal kapcsolatban kiadóra konkrét módon még nem gondoltam.

Tisztelettel kérem Miniszter Urat, szíveskedjék mindkét elgondolásomat megbírálni, és azt, ami közhasznúnak ígérkezik belőlük, megvalósuláshoz segíteni.

 

Budapest, 1947. május 14-én.

Kardos László

 

Jelzet: MNL OL XIX–I–1–v–137–1948 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Kultúra, Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, Ortutay Gyula miniszter iratai – Eredeti, géppel írt és kézzel javított, aláírással.

 

[1] Lásd többek között Pető Andrea: Népbíróságok és vérvád az 1945 utáni Budapesten. Múltunk, 2006. 1. 41–71., illetve Vörös Éva: Kunmadaras: újabb adatok a pogrom történetéhez.. Múlt és Jövő, 1994. 4. sz.

[2] Lásd erre Haraszti György: Trapéz a lejtőn. A magyarországi zsidóság a második világháború után és az '56-os forradalomban. Confessio, 2007. 1. sz. 66–94.

[3] Szabó Róbert: A kommunista párt és a zsidóság. Windsor Kiadó, Bp., 1995.

[4] Kardos László (1898–1987): irodalomtörténész, műfordító. Közép- és felsőfokú tanulmányait Debrecenben végezte. 1918–19-ben a Hírlap című debreceni lap segédszerkesztője, ezért a Tanácsköztársaság után egy időre kizárták az egyetemről. Az 1920-as évek elejétől tanár a debreceni zsidó gimnáziumban, és rendszeresen publikál a Nyugat hasábjain. A háború alatt munkaszolgálatra vitték. 1945-től a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban miniszteri tanácsos, 1947 és 1949 között a Művészeti Főosztály vezetője. 1950-től egyetemi tanárként dolgozott, a világirodalmi, majd az újságíró tanszék vezetője.

[5] Ortutay Gyula (1910–1978): néprajztudós, kisgazdapárti, illetve kommunista politikus. 1935-től a Magyar Rádió munkatársa. 1945 elejétől 1947. márciusig a tájékoztatási szervek vezetője, majd 1950. februárig vallás- és közoktatásügyi miniszter. 1950 és 1952 között a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja vezetője, ezt követően egyetemi tanár. 1957-től az ELTE rektora lett, és 1964-ig a Hazafias Népfront főtitkára.

[6] Megjegyzendő, hogy az 1945 utáni kormányzat, illetőleg az igazságszolgáltatási szervek még a látszatát is kerülni akarták annak, hogy a népbírósági perek és a többi eljárás valamiféle „zsidó bosszú” eszközei lennének, és a hatóságok az önbíráskodások többségét is sikerrel akadályozták meg. Ebből a szempontból érdemel figyelmet, hogy e bizalmas feljegyzésben megjelenik a „megtorlás” kifejezés a zsidósággal kapcsolatosan.

[7] Az Új Élet a zsidóság hivatalos szervei által támogatott hetilapként jelent meg, illetve működik a mai napig.

[8] Patai József (1882–1953): író, költő, műfordító. 1908 és 1921 között gimnáziumi tanár, 1912-től a Múlt és Jövő című zsidó folyóirat szerkesztője. Cionista irányzatú munkásságot folytatott, és 1940-ben kivándorolt Palesztinába.

[9] A Múlt és Jövő című folyóiratot 1911-ben alapította Patai József, és 1944 márciusáig folyamatosan megjelent. 1988-ban újraindították.

[10] Ez a bekezdés a dokumentumban golyóstollal át van húzva.

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők