A gumibothasználat politikailag visszahat, káros

„Tájékoztató jelentés a beat-együttesek fellépésével kapcsolatos eseményekről.”

„A zenekar tagjainak egyes megnyilvánulásai (az énekesnő a földön vonaglott, a dobos a dobverőket a közönség közé dobta, az egyik zenekar tagjai úgy néztek ki, mint a majmok – hosszú haj –, állandó jelleggel pózoltak), a „forró zene” mellett alkalmasak voltak a tömeghangulat olymérvű felfokozására, hogy egyesek önkívületi állapotba estek, vergődtek, lökdösték egymást, vetkőztek, stb.”

Bevezetés 

A Kisstadionban a közönség többségének viselkedésére az volt a jellemző, hogy mindenekelőtt a műsor második részében egyes „vad" számok előadása közben, a fiatalok többsége extázisba került. Elsősorban a pénteki és a hétfői előadásokon volt megfigyelhető jelentősebb rendzavarás: papírégetés, székek dobálása, vetkőzés, a szokásosnál nagyobb mérvű 'artikulátlan' üvöltözés."

1967. július 7-én késő este a Thököly úton valóságos összetűzés történt [popup title="fiatalok egy népesebb csoportja és a rendőrök között." format="Default click" activate="click" close text="„Július 7-én 22 óra után [...] a Thököly úton huligánok szemétkukákat dobáltak az úttestre, néhány helyen leszaggatták a szemétgyűjtő ládákat, azokat dobálták, köveket dobtak a rendőrök és a lovak, valamint az URH gépkocsik felé, több ló megijedt, a fellocsolt és csúszós úttesten két ló elesett, egy rendőr és a lova megsérült. Néhány üveget a rendőrautókhoz dobtak, az intézkedő rendőrök felé becsmérlő kijelentések, fütty-koncert hangzott el. Ebben a kritikus helyzetben csak határozott fellépés segíthetett, ennek hiányában az események tovább fajulhattak, és kimenetelük bizonytalan lehetett volna.”"] A Kisstadionban ezen a napon került sor 

 koncertjére, majd 8-án és 9-én a híres is fellépett, de zavargásra csak az első napon,  A fiatalok elégedetlenségének kiváltója az volt, hogy a koncert a tervezettnél korábban, hirtelen „villanyoltással" ért véget, mivel a belügyi szervek veszélyesnek ítélték meg a felszabadultan szórakozó fiatalok viselkedését, amiért a zenekar előadásmódját és a zenészek kinézetét okolták. Valójában a rendőrök nem tudták kezelni a helyzetet, és valószínűleg először hallottak élőben nyugati beat zenekart:

„A zenekar tagjainak egyes megnyilvánulásai (az énekesnő a földön vonaglott, a dobos a dobverőket a közönség közé dobta, az egyik zenekar tagjai úgy néztek ki, mint a majmok - hosszú haj -, állandó jelleggel pózoltak), a „forró zene" mellett alkalmasak voltak a tömeghangulat olymérvű felfokozására, hogy egyesek önkívületi állapotba estek, vergődtek, lökdösték egymást, vetkőztek, stb." Továbbá hozzátették: „a hangulatot az is befolyásolta, hogy a közönség jórésze megcsalva érezte magát, a magas helyárakért nyújtott rövid műsoridő miatt."

Az idézett jelentés nem számolt be arról, hogy hány fő vett részt a koncert utáni tüntetésben, de a

tudták csak megfékezni a kukákat borogató, a kivonuló rendőrökre köveket és üvegeket dobáló fiatalok csoportjait. A „határozott" rendőri fellépés következtében 122 főt állítottak elő, akikből 96-ot rendőrhatósági figyelmeztetés után elengedtek, 26 embert garázdaság és hivatalos személy elleni erőszak miatt 10-től 30 napig terjedő elzárásra ítéltek. A jelentés egy rendőrt és lovát kivéve nem szól sérültekről, ám a renitens fiatalok körében ez bizonyára elkerülhetetlen volt.

Az eseményekről a Népszabadság is beszámolt 1967. július 11-én. A „Tombolók" című cikkben leírták, hogy fiatalok csoportjai újságokból fáklyákat égettek, és „padlapokat" gyújtogattak a koncert alatt, majd a koncert után szemetes kukákat borogattak, és kirakatokat törtek be. Méltatták a rendőrség kemény fellépést a huligánokkal szemben, és a beatzene rajongóit egyenesen gyenge idegzetűeknek nevezték. A következő oldalon egy másik cikkben beszámoltak arról, hogy az ominózus hétvégén a szokásosnál lényegesen hűvösebb idő ellenére rekordot döntött az országba beutazó turisták száma, amelyet nem hoztak, a propagandának megfelelően nyilván nem is hozhattak összefüggésbe a népszerű SDG koncertsorozattal, sokkal inkább a [popup title="bővülő idegenforgalmi lehetőségeket méltatták." format="Default click" activate="click" close text="„A változékony időjárás ellenére [...] szombaton 91 ezer, vasárnap 72 ezer utas érkezett az országba a Belügyminisztérium Országos Parancsnokságának jelentése szerint.” Legtöbb külföldi állampolgárt Röszkénél, Rajkánál és Biharkeresztesnél regisztrálták. Népszabadság, 1967. július 11. 8 és 9. o."]

A kultúrpolitika enyhülésével a beatzene korlátozott népszerűsítése és megtűrése

 de egyre nagyobb rendőrségi ráfordítással és készültséggel járt. A jelentésből kiderül, hogy a rendőrség és az ORI között nem volt megfelelő az együttműködés, legalábbis a szervek a szövegben a szervezés és rendezvénybiztosítás hiányosságaira panaszkodtak: „Az első napon az ORI felkészületlen volt, a további előadásokra azonban, határozott felszólításunk után, a rendező-gárdát intézkedőképes személyekkel erősítették meg." Az ORI szervezésében évente csak pár alkalommal került sor nyugati sztárzenekarok felléptetésére.

A történtek után a „nyugalom biztosítása érdekében" változtattak az együttesek szombati, vasárnapi és hétfői koncertekre tervezettek számainak sorrendjén és a „vadabb" számokat a műsor elejére tetették. Az első napi koncertet követő rendzavarás, alapot szolgáltatott a belügyi szerveknek arra, hogy a jelentésben hasonló tömegrendezvények szabályozásának szigorítását kérjék. Ezzel lényegében visszatértek volna az ötvenes évek elejének gyakorlatához, többek között arra hivatkozva, hogy a szükséges rendőri erőszak visszatetszést kelt, és erőszakosnak állítja be a hatalmat:

„Kérjük ismételten a Belügyminisztérium vezetését, vegye fontolóra, azt a korábban - 1965. november 20-án - készített javaslatunkat, mely szerint vissza kellene állítani azt az 1955. előtti gyakorlatot, amikor is a rendőrhatóság a jelentősebb kulturális és sportrendezvényekre csak megfelelő rendezőgárda és más közbiztonsági feltételek megteremtése esetén adott engedélyt. [...] Emiatt „a rendőri szervek számos esetben kész tények elé vannak állítva és gyakran - éppen a rendezés mulasztásai miatt - kénytelenek a felizgatott tömeggel szemben kényszerintézkedések (gumibot-használat) megtételére, amely politikailag visszahat és káros."

A hatvanas évek második felében a főváros bűnüldöző szerveinek figyelme - a központi ifjúsági és kultúrpolitikához illeszkedően egyre inkább a galeriknek és/vagy huligánoknak bélyegzett beat-rajongó és koncertlátogató fiatalokra összpontosult. Néhány kirívó, precedens eset kivételével mozgásukat nem korlátozták közvetlenül, viselkedésüket esetenként a szülők vagy a tanárok figyelmeztetésével szankcionálták. Jellemzően folyamatos ellenőrzésekkel próbálták kikényszeríteni beilleszkedésüket, és adminisztratív eszközökkel (túlszabályozással), néha bomlasztással elérték a

 Noha nem lehet a beatzenét felelőssé tenni a bűnözésért, ám mivel több esetben valóban garázda és erőszakos bűncselekményekhez vezető, korabeli rendőrségi terminológiával galerizésnek és huliganizmusnak nevezett tevékenység óhatatlanul összekapcsolódott a beatkoncertek látogatásával, a belügy a maga módján logikusan érvelt a rendezvények szigorúbb ellenőrzése vagy betiltása mellett, és a szórakozó fiatalok ellenőrzésére ettől kezdve egyre gyakrabban

A beat zenével és az erősödő hippi divattal szemben a rendőrség és a pártbizottság is tanácstalan volt. A kultúra formálásában hivatalosan szerepet vállalók (újságírók, művelődési ház és otthonvezetők, népművelők) többségükben nem értették, és nem is nagyon kívánták megérteni a fiatalok nyelvezetét, valamint a nyugati mintákra épülő öltözködését. A problémát egyszerűen csak a nyugatról beszivárgó amerikai tömegkultúra romboló hatásának tulajdonították. A szabad és spontán megnyilvánulásokat (vetkőzést, hosszú hajat, kitűzők, jelvények viselését, a nyugati divatot követő öltözködést) a belügyi szervek szinte automatikusan rendszerellenes cselekedetként kezelték, ezzel is alapot szolgáltatva tevékenységük igazolásához.

Jelzet: Budapest Főváros Levéltára XXXV. 1. d. 106. ő. e. - A jelentés az MSZMP Budapesti Bizottsága első titkára, 

 részére készült. - Itt szeretném megköszönni a forrást Rácz Attilának (Budapest Főváros Levéltára).

Ezen a napon történt augusztus 22.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rendszerváltás, 1989–1990
 

„Kérlek, ez egy új török hódoltság… Addig tart, amíg a Szovjetunió tart!” – mondta a szovjet megszállás nyomán előállt magyarországi helyzetről Szekfű Gyula történész, moszkvai követ 1946 karácsonyán régi ismerősének, Kovács Imre népi írónak. Jóslata szerencsére csak részben vált be: a szovjet uralom nem 150, hanem „csak” 45 évig tartott, ugyanakkor Moszkva hegemóniájának megszűnése valóban mélyreható politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális változásokat idézett elő nemcsak Magyarországon, hanem a térség többi államában is.

Az 1989–1990-ben végbement rendszerváltás vagy rendszerváltozás mindenekelőtt azt jelentette, hogy az addigi egypárti diktatúrát a politikai pluralizmus, pontosabban a parlamenti demokrácia, a központi tervgazdálkodást a piaci szabad verseny, a marxista ideológia egyeduralmát pedig a szellemi sokszínűség váltotta fel. 

Az átmenet egyik előfeltétele a szovjet csapatok kivonása volt. Mihail Gorbacsov, a reformer pártfőtitkár a szovjet haderőnek a térségből való részleges kivonására már 1988 decemberében, az ENSZ New York-i közgyűlésén ígéretet tett, és 1989. április 25-én valóban elindult haza az első szovjet alakulat. Ez összhangban állt a társadalom túlnyomó többségének akaratával: a Budapesten, 1989. március 15-én megtartott több tízezres tüntetésen Cserhalmi György színész olvasta fel a 12 pontban összefoglalt ellenzéki állásfoglalást, amely többek között a semleges, független Magyarország megteremtését és a szovjet csapatok teljes kivonását követelte.

A rendszerváltást leginkább meghatározó események közé tartozott két „politikai” temetés: 1989. június 16-án, 31 évvel a kivégzés után temették Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Losonczy Gézát, Maléter Pált, Szilágyi Józsefet és az 1956-os forradalom névtelen mártírjait, néhány héttel később, július 14-én pedig Kádár Jánost, akivel együtt a róla elnevezett korszak is a múlté lett. Két fontos jogi aktust is meg kell említenünk: a korábbi állampárt, az MSZMP megszüntetését az 1989. október 6–8-án tartott kongresszuson, valamint a Magyar Köztársaság kikiáltását október 23-án. 

A rendszerváltást az 1990 márciusában lebonyolított első szabad országgyűlési választás, és az ugyanazon év őszén megtartott önkormányzati választás zárta le. Az utolsó szovjet katona Záhonynál, 1991. június 19-én hagyta el Magyarországot.

 Az ArchívNet idei 2. számában két írás foglalkozik a rendszerváltással: Jobst Ágnes az állambiztonsági szervek körében végbement rendszerváltást vizsgálja, Garadnai Zoltán pedig a korabeli magyar külpolitika változásait láttatja francia szemszögből. Az összeállítás másik két dokumentumközlése a magyar feminista mozgalom történetével, illetve 1949-ben Magyarországra került görög menekültek sorsával foglalkozik.

 

Budapest, 2019. június 28.

 

A szerkesztők