Internálások, internálótáborok

„A toloncház ez idő szerinti létszáma 326 nő és 7 kiskorú gyermek. Ezek közül kórházban 29, fogházban 8, tárgyaláson 12 és szabadságon 1 internált van. Politikai okokból 16 van beutalva. Ebből kommunista 4, szoc. dem. 4 és külföldi 8. Közbiztonsági okokból internált 302. Nemzetiségi és faji megosztás szerint 268 magyar, 9 ruszin, 2 orosz, 3 szlovák, 7 szerb, 7 román, 1 olasz és 29 zsidó."

Bevezetés 

A magyar államvédelemben és államrendészetben már az I. világháború után is fontos szerepet játszottak a gyanús személyek elkülönítésére, megfigyelésére, és ha kellett, kitoloncolásuk előkészítésére is alkalmas internáló táborok. Ez önmagában nem volt idegen, vagy új rendszer a '30-as évek Európájában. A magyar rendszer annyiban különbözött a más országokban bevezetetthez, hogy az „internálás" és a „kitoloncolás" fogalma gyakran összemosódott, illetve, hogy az internálás igen gyakran alkalmazott büntetési eszközzé vált nem sokkal bevezetése után.

Az internálás intézményét 1939-ben hozták vissza a magyar jogrendszerbe, s ezzel együtt természetesen magukat az internálótáborokat is. Amíg azonban 1919-1924 között egy, addig 1939 után szinte tucatnyi tábor működött hosszabb-rövidebb ideig az országban. A legismertebb ilyen - és meglehetősen hosszan, korszakokon átívelően működő ‑ tábor a Budapesthez közeli Kistarcsán volt, majd megnyílt a sárvári, ricsei, a mosonmagyaróvári, a vidékiek közül kevéssé ismert barcsi, illetve Budapesten a Magdolna és a Páva utcai internáló és/vagy kisegítő táborok. Az 1944. március 15-ei német megszállás után a dévidéki Bácstopolyán, illetve Budapesten a Rökk Szilárd utca 25. alatti zsidó tanítóképzőben, majd az 1944. október 15-ei nyilas puccs után a komáromi erődrendszer Csillag erődjében is internálótábor működött. Tudható, hogy több tábor felett is átvették az ellenőrzést a német rendészeti és biztonsági szervek a megszállást követően, de ezek időpontjai még nem mindig tisztázottak.

Mi állt az internálás újbóli bevezetésének a hátterében? Egyértelműen a háborúra való készülés, illetve a megnövekedett számú politikai jellegű ügy. Ne feledjük, 1938 márciusától a náci Németország az Anschlusst követően közvetlen szomszédja lett Magyarországnak. Hitler és a Wehrmacht prágai bevonulása (1939. március 15.) után létrejött szlovák bábállam tulajdonképpen német kreálmány volt, jelentős náci befolyással. 1939 augusztusában pedig már közvetlen német-szovjet tárgyalások zajlottak le, amelyek eredménye a Molotov-Ribbentrop paktum néven ismertté vált megállapodás volt 1939. augusztus 23-án. Romániában pedig 1943-ig véres, már-már a középkort idéző

voltak.

Ilyen körülmények és események közepette sokan vártak menedéket Magyarországon és Magyarországtól. Az esetek egy jelentős részében ráadásul a menekültek tudtak valamelyest magyarul, őseik között található volt magyar anyanyelvű is, hiszen sokan még a Monarchia idején születtek. Ebből következően sokakban élt remény, hogy talán még a magyar állampolgárságot is

... Ehhez képest a honvédelmi miniszter a következő adta a szerbiai magyarok vissza-, vagyis hazaszivárgása tárgyában (572224/19-1941 sz.) a bácskai területek visszafoglalása után:

Bebocsátani minden esetben csak magyar fajú és állam- és közbiztonság szempontjából teljesen megbízható egyént lehet. Zsidók, g[örög] keleti vallásúak a bebocsátásnál tekintetbe nem jöhetnek."

Másrészt látni kell, hogy a '30-as évek Magyarországán az egyre erősödő szélsőjobboldali pártok és mozgalmak adták a legtöbb munkát a rendőrség illetékes osztályának. A nyers erőszak irányába elmozduló szélsőjobboldali mozgalmak ellen a kormányzat is mind határozottabban igyekezett fellépni, nemkülönben az ún. „pángermán" mozgalmak

is.

Míg az előbbiek németek általi támogatása nehezen bizonyítható, illetve mértéke is nehezen határozható meg, addig utóbbiaknál ez sokkal egyértelműbb volt. Tulajdonképpen az internálás intézményének bevezetése e mozgalmak tagjainak féken tartására, illetve az általuk elkövetett kisebb súlyú bűncselekmények szankcionálására szolgált.

Az internálás jogi alapját az 1939. évi II.

adta. Önmagában a törvény elemzése is megérne egy külön (jogtörténeti) dolgozatot, de mi a következőkben csak a fontosabb paragrafusokat emeljük ki. A törvény értelmében a honvédelmi miniszter ellenőrizhette az útlevelek kiadását és visszavonását, a Magyar Nemzeti Bankot, de korlátozhatta a gyülekezési és egyesülési jogot, a sajtószabadságot, valamint a postai, távíró- és távbeszélőforgalmat is. Szintén meghatározó változás volt, hogy a vezérkari főnök bírósága bizonyos esetekben polgári személyek felett is ítélkezhetett. A jogszabály bevezette a honvédelem ellen irányuló izgatás bűncselekményét, de ezzel együtt kiterjesztette a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó személyek körét is: immár civilek is ide tartoztak. De ez a törvény hozta létre a munkaszolgálat intézményét is. A törvény 150. §-a kimondta:

„(1) A minisztérium elrendelheti, hogy azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okokból káros, községi illetősségükre tekintet nélkül abból a községből, illetőleg az országnak abból a részéből ki lehet tiltani. Az ilyen személyeket akár tartózkodási helyükön, akár az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy a szükséghez képest rendőrhatósági őrizet alá is lehet helyezni.

(2) A jelen § alapján rendőrhatósági őrizet alá helyezett személyeket képességeiknek megfelelő munkára lehet kötelezni."

A mindenkori miniszterelnökök és a Magyar Királyi Belügyminisztérium különböző osztályai - az 1939. évi II. törvénycikkre hivatkozva ‑ egyre több internálással kapcsolatos rendeletet és belső utasítást adtak ki. A magyar belügyminisztérium - egyfajta leképződéseként a magyar társadalom érzéseinek - skizofrén állapotban volt. Egy részről ugyanis rokonszenvezett a Magyarországra menekült lengyelekkel, a két nép több százéves barátsága kapcsán, másrészről viszont a Magyar Királyság mégiscsak a náci Németország [popup title="szövetségese" format="Default click" activate="click" close text="Országszerte 170–180 táborban éltek lengyel menekültek. Érdemes megjegyezni, hogy a lengyel zsidókat a többi lengyeltől elkülönítve, külön táborokban helyezték el. A lengyel menekültekről részletesen lásd: Menekültrapszódia. Szerk. JAN STOLARSKI. Széphalom Könyvműhely, Bp., 2000; LAGZI ISTVÁN számos munkájában foglalkozott a Magyarországra menekült lengyelekkel. A teljesség igénye nélkül: A magyarországi lengyel menekültek élet- és munkaviszonyainak néhány kérdése 1939–1945. Somogy Megye Múltjából. Szerk. SZILI FERENC. Somogy Megyei levéltár, Kaposvár, 1991.; A Magyarországon internált lengyel katonák evakuációja a magyarországi „északi és nyugati régióból. 1939–1941. Somogy Megye Múltjából, Kaposvár, 2000. 133–176. [Különlenyomat]; Lengyel, francia közös sors Magyarországon a második világháború éveiben. Boglárlelle. Boglárlelle, 1988. 327–362. [Különlenyomat]"] volt.

A többi, tehát nem lengyel polgári menekültre azonban eleve gyanúsan néztek, kémeket és/vagy kommunistákat sejtve közöttük. A menekültek mellett ott voltak még - igaz jórészt a honvédelmi minisztérium hatáskörében - a Magyarországra szökött brit,

, kis számban belga és később amerikai hadifoglyok is, akiknek őrzése jóval liberálisabb volt az ország 1944. március 19-ei , mint bárhol máshol az akkor németek uralta Európában, ráadásul velük a lakosság jelentékeny része szimpatizált. A magyar kormányok, - mindenekelőtt a Kállay Miklós vezette - ezzel a magatartással, azaz a „hagyományos magyar lovagias viselkedéssel", már a háború utánra szerettek volna „jó pontokat" szerezni a nyugati szövetségeseknél. A különböző menekültcsoportok , életük szabályozása, őrzésük, ellátásuk komoly adminisztrációs és anyagi terhet rótt a minisztériumokra, illetve az országra.

1939 és 1945 között számos új, illetve módosított rendelet született az internálásról, az internálótáborokról, a rendőri felügyeletről stb. Ezek közül most csak a fontosabbakat emeljük ki. Az 1939. január 2-ai 1/1939. sz. bizalmas jelentés szerint a politikai okból internáltakat a többi internálttól külön kell elhelyezni és őrizni. Ez ekkor még csak a budapesti és a nagykanizsai kiegészítő toloncházat érintette. A jelentés egyben utasította a rendvédelmi szerveket, hogy a politikai internáltakat a jövőben csupán az említett helyekre

be.

A kitiltás, internálás, rendőrhatósági felügyelet (röviden: ref.) jogi alapja a 8130/1939 sz. ME. rendelet, illetve a végrehajtása tárgyában kiadott 760/1939 sz. BM. rendelet lettek. Ezeket 1939. szeptember 2-án (!) tették közzé a Budapesti Közlönyben. A miniszterelnöki rendelet kimondta:

A rendőrhatóság azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okból káros.

a) tartózkodási helyükön rendőri felügyelete alá helyezi, vagy

b) tartózkodási helyükről illetőleg az ország bizonyos részeiről - községi illetőségükre tekintet nélkül - kitiltja és az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy a szükségeshez képest rendőrhatósági őrizet alá helyezésüket rendeli el."

A végrehajtási rendelet 1. paragrafusa értelmében a refet, a kitiltást és az internálást első fokon magyar állampolgárokkal szemben az illetékes rendőrhatóság, míg a külföldiekkel szemben a Belügyminisztérium kebelében működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) rendelheti el; de a belügyminiszter minden esetben közvetlenül is intézkedhetett. Fontos volt, hogy a kitiltó határozatokat a belügyminiszterhez kellett felterjeszteni, akinek döntése szuverén volt.

A végrehajtási rendelet 3. - 5. paragrafusa magát a ref-et szabályozta. A 3. paragrafus a-tól f. pontokban részletezte, hogy mit tehet, illetve nem tehet a ref. alatt álló személy. A lakhelyelhagyási tilalmon és a rendőrségnél kötelező rendszeres jelentkezésen túl további korlátozásokat is tartalmazott. Így a ref. alatt álló személy - az „e" pont szerint ‑ nem adhatott fel táviratot, nem használhatta a távbeszélőt, postai küldeményei pedig rendőrhatósági ellenőrzés alatt álltak.

Az „f" pont értelmében pedig: „eltiltható attól, hogy a rendes környezetéhez tartozó személyeken kívül mással érintkezzék; a másokkal való érintkezés csak a rendőrhatóság kivételes engedélyével és ellenőrzéssel megbízott személy jelenlétében mehet végbe."

A rendelet 6-tól 10. paragrafusáig az ideiglenes őrizetbe vételt szabályozta. Ezt az eljárást azokkal a személyekkel szemben alkalmazták, akik ellen kitiltási határozatot hoztak, de az még nem emelkedett jogerőre, illetve a végrehajtásig is ilyen, ideiglenes őrizetbe kellett venni az adott személyt. A rendelet pontosan szabályozta, hogy az őrizetes milyen tárgyakat vihetett magával, miket kellett a hatóságnak átadnia, és miket adhatott át a vele közös háztartásban élő személynek. Az átvett értéktárgyakról és pénzről pontos listát kellett készíteni, és a legközelebbi adóhivatalban, mint letéti pénztárnál, kellett

helyezni.

A 8. paragrafus ugyanúgy korlátozta az őrizetes kommunikációs lehetőségeit, mint a ref. esetében a 3. paragrafus e pontja. Különbség volt azonban a ref-hez képest, hogy „Az őrizethez szükség esetén katonai karhatalmat lehet igénybe venni". A rendelet 9. paragrafusa kimondta: „(1) Az őrizetbe vétel tizenöt napnál tovább nem tarthat. Ha ez alatt az idő alatt a kitiltás ügyében hozott határozat jogerőre nem emelkednék, a kitiltott személyt ideiglenes elhelyezés végett a legközelebbi internálótáborba kell szállítani; az ilyen személyt az internálótáborban a jogerős határozattal rendőrhatósági őrizet alá helyezett személyektől el kell különíteni.

(2) Ugyancsak internálótáborba kell szállítani azokat is, akikre vonatkozólag a kitiltást kimondó jogerős határozatot bármilyen okból nem lehet végrehajtani.".

A rendeletszakasz végén a 10. paragrafus kimondta, hogy amennyiben valaki sikeresen fellebbezett, és nem tiltották ki a Magyar Királyság területéről, akkor az őrizetbe vételt azonnal meg kell szüntetni. Végül a 11-től a 19. paragrafusig a rendőrhatósági őrizet alá helyezés, vagyis az internálás szabályozását tették közzé. A végrehajtási rendelet az internálás jogi processzusán kívül szabályozta, hogy hol lehet internálótábor, és annak milyen feltételeknek kell megfelelnie.

A rendelet számos pontosan körülírta az internált személy mozgását korlátozó szabályokat, de ugyanakkor számos megengedő szakaszt is tartalmazott. Így például, akit internáltak, attól - nemre, korra és vallásra való tekintet nélkül - újlenyomatot vettek, és adataival együtt bekerült a központi nyilvántartásba.

A ref., illetve az ideiglenes őrizetbe vett személyekhez hasonlóan korlátozták, illetve tiltották a külvilággal való kommunikációjukat (távbeszélő használata, távirat feladása). Ugyanakkor a hatalom tisztában volt azzal is, hogy egy-egy internálótáborban sokféle ember jöhet össze nem, kor, értelmi szint stb. szempontjából. Így a 13. paragrafus előírta: „Ügyelni kell arra, hogy büntetlen előéletű személyek rovott előéletű személyekkel egy helyiségben ne őriztessenek. Az elhelyezésnél lehetőleg figyelmet kell fordítani az internált személyek műveltségi fokára és társadalmi állására."

Az internálás azonban - és ez talán ellentmondásosan hangzik - bizonyos jogokat és lehetőségeket is biztosított az internáltaknak, amelyek szoros összefüggésben voltak az egyéb kötelezettségekkel. A rendelet 16. paragrafusa kimondta, hogy „Az internáltakat képességeiknek megfelelő, testi épségükre nem ártalmas munkára kell alkalmazni.". A 17. paragrafusban pedig a következőt olvashatjuk: „Az ellátás költségeit az őrizetbe vett, illetőleg internált személy saját vagyonából vagy keresetéből köteles fedezni. Térítés nélküli közellátásban csak az a munkaképtelen személy részesíthető, akinek vagyona, jövedelme egyáltalán nincs, és akinek eltartására köteles és képes hozzátartozója sincs."

Ugyanebben a paragrafusban engedélyezték az internáltaknak, hogy saját pénzükből élelmiszert vásároljanak, illetve e célból hozzátartozóik is küldhettek pénzt számukra. Ez természetesen különböző visszaélések és feljelengetések melegágya lett. A végrehajtási rendelet talán legfontosabb passzusa azt szabályozta, hogy az internálás mikor tekintendő megszűntnek, illetve hogy ki szüntetheti meg. A 18. paragrafus 1. bekezdése kimondta:

Kötelesek az illetékes hatóságok a hatósági területről történt minden internálást hat hó elteltével hivatalból felülvizsgálni, és amennyiben a felülvizsgálás időpontjában az internálásra alapul szolgált ok megszűnt, vagy a körülményeknél fogva az internálásra már nincs szükség, kötelesek az internálás megszüntetését kimondó s az erről szóló határozatot az ügyiratokkal együtt felülvizsgálás végett a belügyminiszterhez felterjeszteni. Ilyen esetben az internálást megszüntető határozat a belügyminiszter jóváhagyásával válik jogerőssé."

A rendelet azonban tett egy finom különbséget a szerint, hogy az internálást ki rendelte el. Ugyanis ugyanezen paragrafus 2. bekezdése ekként fogalmazott: „Azokban az ügyekben, amelyekben az internálást kimondó határozatot a belügyminiszter hozta meg, hat hónap elteltével kötelesek az illetékes hatóságok az internálás további fenntartása vagy megszüntetése végett a belügyminiszterhez az ügyiratok egyidejű felterjesztésével indokolt javaslatot tenni."

A rendeletet záró vegyes rendelkezések közül a 21. paragrafus érdemel még különösebb figyelmet, amely gyakorlatilag anyagi értelemben felelőtlenné teszi a magyar államot: „A rendőrhatósági felügyelet alá helyezés, az ideiglenes őrizetbe vétel, a kitiltás és rendőrségi őrizet alá helyezés (internálás) kérdésében tett hatósági intézkedések következtében szenvedett vagyoni hátrányokért kártérítés nem jár." Végül ezen végrehajtási rendelet mellékleteként egy 17 - jórészt személyes adatokra épülő - kérdésből álló „Nyilvántartó Lapot" is közzé tettek. Mindez ekkorra már „csak" kiegészítette, vagy ha úgy tetszik teljesebbé tette az amúgy is széleskörű magyar nyilvántartórendszer-halmazt.

Maguknak az internálótáboroknak az iratanyaga nagyrészt elpusztult, így tehát a táboron belüli viszonyokról, életről a primer források alapján nehéz reális képet alkotni.

Az alább közölt jelentések arra mutatnak rá, hogy az internáló táborokat időről időre ellenőrizték. S ez nem csupán az internáltakkal, hanem az őrséggel kapcsolatban is tesz érdekes megállapításokat...

Ezen a napon történt május 25.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Történelmi tapasztalat, hogy a háborúk és az idegen katonai megszállás következményeit szinte mindig az ártatlan polgári lakosság sínyli meg leginkább. Nem volt ez másként a korabeli Magyarország területén sem 1944–1945 fordulóján. A bevonuló Vörös Hadsereg egységei ugyanis a katonák által „egyénileg” elkövetett atrocitásokon túl – rablás, fosztogatás, a nők tömeges megerőszakolása – módszeresen fogdosták össze a magyar és német származású civileket, majd vitték őket meghatározatlan idejű, sokszor évekig tartó kényszermunkára a Szovjetunió területére.

Hosszú évtizedekig a szovjet tábor országaiban, így Magyarországon is tilos volt minderről a nyilvánosság előtt beszélni. Fiatal nemzedékek sora nőtt úgy fel, hogy szinte semmit nem tudott az ún. „málenkij robotról”, vagy pedig félrevezető, hamis információkat szerzett róla. A hazai történetírás is csak a rendszerváltozás környékén szabadult meg a rákényszerített ideológiai kötöttségektől, és az 1980-as évek végétől vált lehetővé a téma tudományos feltárása, tárgyilagos elemzése.

A magyar kormány a 2015. évet a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévévé, Gulág-emlékévnek nyilvánította, majd az emlékévet 2017. február 25-ig meghosszabbította. Ez alatt a több mint két év alatt számos megemlékezést, konferenciát, kiállítást, történelmi jellegű iskolai vetélkedőt rendeztek, emléktáblákat avattak, és új lendületet kapott a GULAG-, illetve a GUPVI-témakör magyarországi tudományos kutatása. Ennek köszönhetően állt össze az ArchívNet idei első, 2017/1. száma is, amelynek témája: „Hadifogság, Gulág, málenkij robot”. Írásaikban a szerzők ismertetik ez irányú kutatásaikat, új összefüggéseket tárnak fel, és mindeddig ismeretlen dokumentumok közlésével gazdagítják a szovjetunióbeli kényszermunkáról alkotott eddigi tudásunkat.

A szám megjelenését a Gulág Emlékbizottság támogatta. Ki kell emelnünk, hogy 2016 decemberében szintén a Gulág Emlékbizottság anyagi támogatásával újult meg a folyóirat külső megjelenése és honlapjának motorja, amelynek eredményeként korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb felület várja olvasóinkat.

Budapest, 2017. február 15.

A szerkesztők