Két pillanatkép állami- és pártvezetőink hétköznapi életéből a hatvanas években

November 11-én reggel 8 óra előtt autómból egy tántorgó rendőrt pillantottam meg a Calvin tér sarkánál, aki autóbuszokat /pl. a 15-ös jelzésut/ állított meg, a vezetőkbe, de főleg az utasokba belekötött, majd sorba állította őket. Valószínuleg igazolni kellett magukat a megállított személyeknek, azonban ezt csak feltételezem, mert én nem álltam meg kocsimmal, csupán egyszer-kétszer elmentem a szánalmas jelenetet produkáló rendőr mellett. A jelenetre erősen reagált a járókelő közönség, s úgy vettem észre, többen megmosolyogták, mások rosszallásukat fejezték ki a látottak fölött.

Bevezetés

Első ránézésre unalmasnak és érdektelennek tűnnek az 1960-as évek Magyarországon, leszámítva talán az 1968-as év jól ismert eseményeit. A valóság azonban más, a vékony fedőréteget megkaparva rendkívül mozgalmas, figyelemreméltó és szerfelett izgalmas kép bontakozik ki a szemünk előtt ugyanebből az időszakból. A korszak feltárására indított kutatómunka során olyan apró epizódok is a felszínre kerülnek, amelyek mind az említett évtizedre, mind az esetek "főszereplőire" nézve igen jellegzetesek. Ezek sorába tartozik az alábbi két dokumentumközlés is - 1964-ből valamint1968-ból -, amelyek a vezető magyar államférfiak hétköznapi életéből mutatnak be egy-egy rövid történetet.

Az első pillanatkép "főszereplője", az 1891-ben született Sík Endre kacskaringós életutat járt be. Miután novícius korában "kiugrott" a piarista rendből, az első világháború idején az orosz fronton hadifogságba esett, s kommunista lett. 1920-tól 1945-ig a Szovjetunióban élt, főként egyetemi tanárként, majd a második világháború alatt a moszkvai Kossuth Rádió munkatársaként kereste a kenyerét. Magyarországra való hazatérése után a Külügyminisztériumban helyezkedett el, 1946-tól a washingtoni magyar követség beosztott diplomatája, 1948-49-ben ugyanott követ. Ezután 1954-ig a Külügyminisztérium politikai főosztályának vezetője, majd négy éven át külügyminiszter-helyettes. 1958-ban külügyminiszterré avanzsált, innen ment nyugdíjba 1961-ben. 1959 és 1970 között tagja volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának, emellett pedig 1964-től az Országos Béketanács elnöke. 1963-ban tagja lett a Moszkva által irányított Béke Világtanácsnak, illetve 1971-től 1978-ban bekövetkezett haláláig a szervezet elnökségében tevékenykedett.

A pillanatkép anyaga három részből áll. Az első Sík Endre levele Benkei András belügyminiszterhez, a második a címzett válasza, a harmadik pedig az a jelentés, amely alapján Benkei a volt külügyminiszternek küldött válaszlevelét megírta.

A második pillanatkép "hőse" Fock Jenő. Őt 1961-ben nevezték ki a Minisztertanács elnökhelyettesének, 1967-ben pedig a gazdasági reformok híveként számon tartott politikus miniszterelnök lett, posztjáról 1975-ben váltották le. Ezen kívül 1956 és 1989 között az MSZMP KB, illetve 1957-től 1980-ig a Politikai Bizottság tagja. A hozzá kapcsolódó történet is három dokumentumból tevődik össze, s csakúgy, mint Sík Endrénél, az ő esetében is szerepet játszik Benkei belügyminiszter, aki egyébként 1963-tól 1980-ig töltötte be tisztét.

Az alább közölt iratokra a Belügyminisztérium Központi Irattárában bukkantam rá. A legkirívóbb hibákat leszámítva az eredeti helyesírást, valamint a rövidítéseket a dokumentumok hitelesebb "aurájának" kedvéért megőriztem.

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 17 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

A pártállami diktatúrák közös jellemzője, hogy az egész társadalmat uralni próbálják, és a politika, illetve a gazdaság mellett a szellemi-kulturális életet is a saját szolgálatukba állítják. A diktatúrák esztétikai értékítéletek meghozatalára is feljogosítva érzik magukat: önkényesen, pillanatnyi politikai érdekeikkel összhangban meghatározzák, hogy mi az „értékes” és mi az „értéktelen” tudományos-művészeti alkotás, majd ennek függvényében döntenek a támogatásáról vagy a tiltásáról.

Magyarország sem volt kivétel ez alól. A Kádár-korszak több mint három évtizede alatt a művelődéspolitikát szinte mindvégig az ún. „három T” (támogatás‒tűrés‒tiltás) elve határozta meg. A kultúra egészéhez hasonlóan, a „könnyűzenei” élet is pártállami ellenőrzés alatt állt, amelynek szigora ugyanakkor jelentősen változott az egymást követő időszakok során. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése utáni években a párt hadállásainak erősítése volt a legfőbb feladat, ami a kultúra terén elsősorban a szocialista realizmus minden áron való érvényesítését jelentette. Később, a konszolidáció idején, a szorítás némileg enyhült, az új gazdasági mechanizmus éveiben (1968‒1972) pedig az MSZMP tovább liberalizálta a szellemi életet is. A könnyűzenei műfaj képviselőinek azonban még így is számos politikai, ideológiai és adminisztratív akadállyal kellett szembesülniük, habár a Csatári Bence megfogalmazása szerint „slendrián diktatúra” körülményei között a rendszer sok esetben kijátszhatónak bizonyult. Ezt követően ismét szigorodtak a feltételek, hogy aztán a ’80-as évek a viszonylagos enyhülés jegyében teljenek. A könnyűzene azonban a hatalom számára még akkor is a giccset jelentette, és ennek megfelelően „alantas ízlésű tömegterméknek” minősítette azt.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája: „Kultúrpolitika, könnyűzene, ifjúsági szubkultúrák a Kádár-korszakban”. Négy dokumentumközlés egymástól eltérő szempontok alapján vizsgálja a kérdést. Szó lesz ezenkívül az MKP és az SZDP 1948-as Komárom-Esztergom vármegyei egyesítéséről, valamint a Nagy Imre és társai elleni per iratainak feldolgozásáról és digitalizálásáról is. Az utóbbi írás aktualitását a per 60. évfordulója adja, valamint az, hogy a Fortepan nemrég tette közkinccsé a per során rögzített filmfelvételből kifotózott 111, addig soha nem látott új felvételt.

 

Budapest, 2018. augusztus 24.

A szerkesztők