Egy felszabadult munkaszolgálatos vándorlása a fronttól hazáig

Bakonyi István naplója, 1944-1945

„Az egész ország lakosságának asszisztálása mellett szedtek el tőlünk mindent a magyar hatóságok, és egész életükben dolgozó embereket tettek földönfutóvá, és küldték a biztos pusztulásba nem kegyelmezve senkinek, a csecsszopótól az öregekig. Ja, az más volt, mi nem úgy gondoltuk, mondták most, de bezzeg a nagyon kevés kivételtől eltekintve, akkor mindenki lopott és rabolt a zsidó holmikból, amihez hozzájutott! Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől."

Bevezetés

Az alábbiakban olvasható napló olyan történeti forrás, amely behatóan, hitelesen tájékoztatja olvasóját a második világháborús kisegítő (zsidó) munkaszolgálat háború végi utolsó napjairól, legfőképp pedig az ezt követően szovjet oldalra került személynek a frontvonal közelében szerzett tapasztalatairól és a közvetlenül háború utáni közállapotokról.

Írója, Bakonyi István győri orvos, aki 1904-ben született az izraelita vallás neológ irányzatát követő polgári családba. Alap és középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, és 1922-ben a Révai Mikós Gimnáziumban sikeres érettségi vizsgát tett. Jó tanulmányai dacára továbbtanulási szándékait az akkor érvényben lévő [popup title="numerus clausus" format="Default click" activate="click" close text="A numerus claususnak [a latin szóösszetétel jelentése: zárt szám] nevezett 1920. évi XXV. tc. értelmében minden nemzetiség országos arányában tanulhatott a legfontosabb felsőoktatási intézményekben. A Horthy-kor e jellegzetes, nemzetközi párhuzamokat is mutató törvénye elsősorban (bár nem kizárólag) a továbbtanulásban felülreprezentált kb. 5%-os zsidóság ellen irányult, s rést ütött az állampolgári jogegyenlőségen, dacára annak, hogy számos helyen később nem tartották be előírásait. 1928-ban a Bethlen-kormány módosította a törvényt, kivéve belőle a „faji paragrafust”, a valóságban azonban a zsidóság egyetemi–főiskolai tanulási lehetőségeit továbbra is erősen megnehezítették. A törvényt számosan – nem helytállóan – a holokauszt egyenes előzményének tartják. Legújabban lásd: KOVÁCS M. MÁRIA: Törvénytől sújtva. A numerus clausus Magyarországon. Napvilág, Bp., 2012."] miatt „nem támogatták," így 1922-1923-ban asztalosként helyezkedett el. 1923-ban felvételt nyert a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Orvostudományi Karára, ahol 1929-ben szerzett oklevelet. Tanulmányai után Győrbe visszaérkezve mentőorvosként dolgozott, majd 1937-től, munkaszolgálatra történő behívásáig - megvalósítva elképzelését egy korszerű rendelő kialakítására - magánorvosként szolgálta Győr város polgárait.

Az 1930-as években megismerkedett Kőműves Irénnel - későbbi feleségével -, aki nem volt zsidó származású, de a zsidótörvények szerint 1942. augusztus 23-án bekövetkezett házasságkötésük csak úgy volt lehetséges, hogy leendő felesége áttért az izraelita hitre. A munkaszolgálat alatt sokat volt férje közelében, csak akkor utazott el, amikor már a helyzet ezt nem tette lehetővé. Házasságukból két leánygyermek

.

Bakonyi István (felső sor, balról a negyedik) pécsi orvostanhallgató társaival az 1923–1924. tanévben.

E forrás különlegessége abban rejlik, hogy írója 1945. március 19-én határozta el, hogy megírja feleségének, mi történt vele az 1944. december 12-e óta eltelt időben, vagyis azóta, hogy felesége utoljára látogatta meg őt a Fejér vármegyei Óbarokon lévő munkatáborban. A szöveg december 23-ig tartó részét emlékezetből, az ezt követő, 1945. március 19-ig tartó eseményeket viszont különféle naplószerű feljegyzéseiből vetette papírra, s másolta a füzetbe. Ezután a továbbiakat pedig már innen folytatta. Így Bakonyi rendszertelenül vezetett naplójának első néhány oldala tulajdonképpen csupán visszaemlékezés a megelőző mintegy egy hónapnyi időre. A szerző - amint utal is rá - sorait szeretett házastársának szánta, aki „tőlem távol van, ha a sors úgy hozná, ebből értesüljön sorsom alakulásáról, amíg a napló tart." Vagyis szándéka volt (akár saját halálával is számolva), hogy tudassa vele, mi történt a családja nélkül töltött hosszú hónapok során. Láthatóan összefogottan, higgadtan vetette papírra gondolatait. Pedig a hazai munkaszolgálat történetében éppen a Szálasi-uralom időszaka nem kedvezett az írásnak. A kapkodó rendelkezések miatt századát 1944. december végén Óbarokon dolgoztatta a magyar honvédség a szovjet Vörös Hadsereg megállítása érdekében.

Az 1939. évi II. (honvédelmi) törvénnyel létrehozott kötelező, kisegítő munkaszolgálat térben és időben rendkívül

intézménye 1941-től már egyértelműen a zsidók ellen irányult. Pontosabban szólva a zsidó, vagy a keresztény, ám a hatályos törvények értelmében zsidónak minősített, másodrendűvé süllyesztett állampolgárok honvédségi szolgálatát vonta meg, s kényszerítette őket a megalázóbb, nehezebb és főképp veszélyesebb kisegítő munkafeladatok . 1944 tavaszán és nyarán, a gettósítás-, majd ezt követően az Auschwitz-Birkenauba történő deportálás idején azonban a munkaszolgálat életeket mentett: a zsidó férfiak menekülő útvonala lett a halálgyári pusztulástól, német koncentrációs tábori . Feltételezhetően a Honvédelmi Minisztérium a - megszálló náci erőkkel szemben a kérdésben sokszor szembemenve - munkaerő megtartásán felüli akaratán túl az egyes honvédelmi szerveket embermentési szándékok is motiválták. Bakonyi István is munkaszolgálatosként élte át ezeket a hónapokat. Két fiatalabb testvére és szüleik már nem voltak ilyen szerencsések, osztoztak a vidéki zsidóság nagy többségének sorsában: az SS lágerbirodalmában lelték halálukat.

A napló keletkezésének idején, a nyilas időszakban, a muszosok sorsa radikálisan megváltozott. A Szálasi-kormány ugyanis az ismét Magyarországra érkezett Adolf Eichmann

, az európai zsidóság kiirtását irányító tiszttel, illetve Edmund Veesenmayer teljhatalmú német megbízottakkal október végén megegyezett, hogy 50 000 munkaszolgálatos zsidót „kölcsönadjon" Németországnak. Közülük mintegy 15 000 főt azonnal német kézre adtak. November 6-tól fogva ismét sor került tömeges behívásokra: több tízezer magyar zsidó állampolgárt november-december folyamán a gyűjtőtáborként funkcionáló nagybátony-újlaki (úgynevezett: óbudai) téglagyáron keresztül gyalogmenetben hajtottak a német-magyar határra. A muszosok közül az erőltetett menet, a kegyetlen bánásmód és éhezés következtében már ekkor sokan meghaltak. A határra érkezetteket a nyilas és honvédségi kísérőik átadták a németeknek, akik a Pozsonyligetújfalu és Szentgotthárd közötti Birodalmi Védőállás (Südostwall) mozgó sánctáboraiban robotoltak 1945 márciusáig. Az életben maradottak egyes csoportjait az SS később a mai Ausztria területén lévő koncentrációs táborokba .

Bakonyi István és Kőműves Irén esküvői fotója, 1942

Bakonyi István azon századok egyikében dolgozott, amelyek feladata 1944 végén, a még nyilasok kezén lévő Dunántúlon tankcsapda-ásás volt. Ekkoriban a - sárga karszalag helyett immár sárga csillagot viselő - muszosok, illetve egységeik zömét a Nyilaskeresztes Párt, illetve (mint Bakonyiék századának esetében) a tábori csendőrség vette át és felügyelte. A szovjet Vörös Hadsereg megállítása céljából végzett munka értelmetlen volt, ráadásul - amint a napló ezt érzékletesen jelzi - életüket az állandó német és szovjet bombázások fenyegették. Ezekről az időkről a szintén munkaszolgálatos Fenyvesi Vilmos így ír

: „Majd kivittek bennünket valamilyen Esterházy-birtokra, vagy valamilyen nagy, jaj, de nemes birtokra, valahol Gyál, Vecsés környékén. Azon a részen kezdtünk el tankcsapdákat ásni, mert már a debreceni csatán túl vannak a Vorosilovék, és tudvalévő, hogy az Alföldön semmi nem fogja meg őket. Majd csak Budapest előtt lehet megfogni, és akkor erre készülnek. Ezeket az akadályokat, amik ott készültek, úgy nevezték a kollégáim, hogy egy óra egy perces akadályok, mert az oroszok egy órát röhögnek, és egy perc alatt átjönnek. Mint tehát ott tevékenykedtünk a haza védelmében. Lehet, hogy kiutaltak nekünk valamilyen élelmezést, de az nem jutott el odáig. Így hát két hét alatt ettem nyers kukoricát, rohadt paradicsomot, nyers krumplit."

A rendet nem is tudták már ekkor fenntartani, sőt, erre nem is törekedtek: a keretet jelentő honvédkatonákkal keveredő munkaszolgálatosok számos esetben a tábor melletti földeken bújtak el, kerestek menedéket életük védelmében. A napló cselekményének első napján, karácsonykor, Bakonyi megszökött a táborból, és bevárta a közelben lévő szovjet egységek megérkezését. A szerző ezt követően a front szovjet oldalára került. Nem esett hadifogságba, és néhány volt munkaszolgálatos bajtársával igyekezett a harci cselekményektől távol, az ideiglenes nemzeti kormány és a szovjetek által birtokolt békés helyre, majd pedig haza jutni. Becses forrásértékű naplója zömében a vándorlásnak kálváriájáról szól: Bakonyi érzékletes és hiteles képet nyújt a karácsonyt követő életről, s az ezt követő frontvonalbeli vándorlásáról, valamint bepillantást enged a frissen szovjet uralom alá került falvak, városok, köztük a főváros általános viszonyaiba, s tudósít a háború utáni mindennapi nehézségeiről is. Nem hallgatja el a megszálló katonákkal való konfliktusokat, azok rendszeres fosztogatásait sem, továbbá, hogy csak hajszálon híján sikerült elkerülnie a „málenkij robotot." Fanyar humorral jegyzi meg: „Az oroszok sokkal jobbak, mint a magyar csendőrök voltak, és legalább nem tesznek kivételt, az órát elszedik a zsidóktól, épp úgy, mint a kereszténytől." A napló 1945. március 28-ig tart. Vélhetően ekkor volt lehetősége hazatérni Győrbe.

A napló első oldala

Lánya közlése szerint a nyilasok rendelőjét, lakását, addigi egzisztenciáját „szétrabolták," mindezt a semmiből kellett újjáteremtenie, s ez sikerült is: előbb szociális felügyelőként, majd 1947-től 1964-ig tiszti főorvosként dolgozott. Munkája elismeréseként „Érdemes Orvos" kitüntetésben részesült 1956. július 1-én. 1964 után sem hagyott fel gyógyító tevékenységével, mint nyugdíjas a rendelőintézet laboratóriumában vállalt munkát, majd bölcsődeorvosként tevékenykedett 1981-ben bekövetkezett haláláig.

Bakonyi István naplóját kis alakú, vonalas füzetbe, tollal írta. A forrást a közérthetőség kedvéért mai helyesírással közöljük, kivéve azokon a helyeken, ahol a korabeli írásmód történeti-jelentésbeli információt hordoz. Ez esetekben meghagytuk az egykori írásképet. A naplóban használt szokatlan vagy szabálytalan nyelvi fordulatokat meghagytuk, rájuk „[sic!]" megjegyzéssel hívjuk fel az olvasók figyelmét. A hiányos szavakat, ahol mód nyílott rá és nem feltétlenül egyértelmű a jelentése, [..]-ben egészítettük ki. A naplószöveget - ahol szükséges volt - értelmező jegyzetekkel láttuk el.

 

A forrás lelőhelye: Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény, 2013. 147. 1.

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt október 20.

1944

A szegedi MKP székházban a KISZ megtartja nyilvános alakuló ülését.

1956

Az ELTE jogi karán Hajnóczy kör, a Közgazdaságtudományi Egyetemen Széchenyi kör alakult. – Az egyetemek közös vitafórumaként létrejött a...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők