A moszkvai csonka olimpia

A moszkvai csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

Bevezetés 

A politika nem először szólt bele az olimpiák eseményeibe. Ismeretes, hogy az 1972-es müncheni olimpián a Fekete szeptember nevű terrorszervezet az izraeli csapat tagjai közül több túszt ejtett, melynek végül 11 áldozata lett. Ettől kezdve az olimpiák biztonságára is sokkal jobban kellett vigyázni.

1976-ban Montreal úgyszintén nem volt mentes a problémáktól, s ebben csak a kisebb gondot jelentette a müncheni tapasztalatok miatt bevezetett biztonsági óvóintézkedések sora. A versenyzőket motoros rendőrök kísérték a versenyekre, a csarnokokban, stadionokban fegyveres őrök vették körül a nézőket és a versenyzőket, elkülönítették a győzteseket ünneplő honfitársaiktól.

A bajok azonban a küzdőtéren kívül kezdődtek. Egy új-zélandi rögbicsapat túrán vett részt Dél-Afrikában, amelyet fajüldöző politikája miatt kizártak az olimpiai mozgalomból. Ezért az Afrikai Legfelsőbb Sporttanács - bojkottal fenyegetőzve - azt követelte, hogy Új-Zéland ne vehessen részt az olimpián. A NOB ezt elutasította, ezért az afrikai országok többsége hazahívta versenyzőit. Ugyancsak diplomáciai bonyodalmat okozott, hogy a kanadai kormány nem kívánatosnak nyilvánította a Kína nevében fellépő tajvani sportolók részvételét, akik már meg is érkeztek az országba. Kizárásuk esetén az amerikaiak fenyegettek bojkottal, mire a NOB kompromisszumot javasolt: az ország sportolói ne Kína, hanem Tajvan néven versenyezzenek. Ebbe azonban a tajvaniak nem mentek bele, s inkább hazautaztak. Látható tehát, anélkül, hogy korábbi olimpiai példákkal (Pl. 1936, Berlin) példálóznánk, a politika így vagy úgy jelen volt a hetvenes évek olimpiai mozgalmában, s nem lehetett kizárni e "hagyomány" folytatódását.

1974-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Bécsben tartott 75. jubileumi ülésszakán Moszkva kapta a XXII. Nyári Olimpiai Játékok rendezési jogát. Rendben haladtak az olimpiai előkészületek, építették az új létesítményeket, a meghívókat is szétküldték, s ismerve a Szovjetunióbeli viszonyokat azt is remélni lehetett, hogy a biztonsági intézkedésekkel sem lesz baj. Moszkvából egyfajta kirakatvárost csináltak, feltöltötték az addig üresen tátongó boltokat, a városban csak az állandó lakosok maradhattak, idegen autót nem engedtek be a városba, a versenyzők elhelyezésére, ellátására szintén nem lehetett panasz.

Ekkorra azonban már várható volt, hogy a moszkvai nem lesz teljes értékű olimpia, s jónéhány ország csapata távol marad a versenyektől.

1979. december 26-án a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba "rendet teremteni". Erre reagálva Jimmy Carter, az USA elnöke gabonaembargót rendelt el a Szovjetunióval szemben, majd felhívást tett közzé, hogy a szabad világ országai bojkottálják a moszkvai olimpiát. Mivel a szovjet csapatok nem vonultak ki, Carter tovább folytatta kampányát, s szövetségeseit is meggyőzte, így pl. az NSZK és Japán is távol maradt az olimpiától. (A brit csapat - kormánya szándéka ellenére - azonban elment Moszkvába.) Az amerikai sportolók küldöttséggel próbálták meg az elnököt meggyőzni, de ő nem változtatott döntésén.

A jétékokat végülis hivatalosan 30 ország bojkottálta, 33 olimpiai bizottság pedig nem válaszolt a meghívóra. Carter ahhoz sem járult hozzá, hogy Los Angelesnek, a következő olimpia rendezőjének képviselője a záróünnepségen átvegye az olimpiai zászlót.

A július 19. és augusztus 3. között lezajlott játékokon végül csak 81 ország vett részt, amelyen így a szocialista országok taroltak, főleg a Szovjetunió 80 és az NDK 47 aranyéremmel. A többi nemzetnek összesen 77 aranyérem jutott.

Az csonka olimpia - bár Szovjetunió kétségkívül presztizsveszteséget szenvedett - összességében sikeresnek bizonyult. Ugyanakkor világossá vált, hogy az olimpiai mozgalmat át kell alakítani. Ennek egyik jele volt Juan Antonio Samaranch megválasztása a NOB elnökévé, aki 30 évig irányította és átalakította az olimpiai mozgalmat. Ekkor azonban még nem lehetett látni, hogy a válság a következő olimpiát is érinti és a "birodalom" megpróbál visszavágni.

A magyar politikai vezetés a szokott módon szinte napi szinten foglalkozott az olimpiai felkészüléssel, s mivel az olimpia helyszíne Moszkva volt, a szovjet vezetőkkel is állandóan konzultáltak. Először a Titkárság 1980. február 4-i ülésén foglalkoztak az olimpiával, akkor is csak annyira, hogy tudomásul vették Korom Mihály bejelentését részvételéről a február 10-én esedékes olimpiai eskütételről. Ezt követően a május 13-i politikai bizottsági ülés napirendjén tárgyaltak az olimpiáról (L. az 1. számú dokumentumot) A jegyzőkönyv azt tanúsítja, hogy a magyar vezetők nem fogták fel tragikusan az amerikaiak bojkottfelhívását. Egyrészt nem vesztegettek rá túl sok szót, másrészt viszont - bár hivatalosan a bojkott ellen léptek fel - Gyenes András Kádárral egyetértve úgy nyilatkozott, hogy "Az lenne előnyös számunkra, ha a bojkott minél teljesebb lenne." Hozzá kell tenni, ezt azért mondta, mert így a magyarok helyezése a nemzetek közötti pontversenyben kedvezőbb lenne. Amúgy mindent a "normális" menetrend szerint tárgyaltak: milyen eredménnyel számolhat a magyar csapat, mit kell tenni a felkészülési időszakban stb. S ugyanez a vonulat tapasztalható később is, a bojkottról azonban csak egyszer esik szó. A Titkárság június 16-i ülésén az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési elveit, a búcsúztatást tárgyalták meg. (L. a 2. számú dokumentumot) A 30-i ülésen merül fel, hogy dolgozó középiskolások (nyilván nem maguktól) felvetették, "anyagilag segíteni kívánják az olyan külföldi sportolókat, akik kormányuk bojkottja ellenére részt kívánnak venni a moszkvai olimpián." Mint a határozat kimondta: "A Titkárság értékeli a kezdeményezők dicséretes szándékát, de nem helyesli, hogy országos mozgalommá váljék. Elképzelhetőnek tartja viszont, hogy azokat az ausztráliai sportolókat részesítsék segítségben, akik útban Moszkvába már hazánkba érkeztek."

A Titkárság július 14-i ülése már csupán protokollkérdésekkel foglalkozott. (L. a 3. számú dokumentumot). A Politikai Bizottság július 22-i ülése pedig - vita nélkül - csak tudomásul vette a az olimpia megnyitásáról szóló tájékoztatót. Az olimpia után augusztus 5-én a Politikai Bizottság - anélkül hogy értékelte volna az olimpiát, bár ebben lehet, hogy Kádár távolléte is szerepet játszott - az eredményesen szereplő versenyzők kitüntetési javaslatait tárgyalták meg. (L. a 4. számú dokumentumot) Az utolsó olimpiával kapcsolatos napirend pedig jóval később december 9-én született, amikor a Politikai Bizottság az olimpiával kapcsolatos összefoglaló jelentést tárgyalta. (L. az 5. számú dokumentumot) A vitán az olimpia kapcsán a magyar sport általános kérdései is felmerültek, s ennek eredményeként a teljesen formális határozati javaslat helyett egy alaposabb határozat készült. A PB azt is elfogadta, hogy a magyar sport általános helyzetéről készüljön egy átfogó összefoglaló jelentés.

Ezen a napon történt június 18.

1937

Felszáll Moszkvából a „szovjet Lindbergh”: Valerij Cskalov (és társai). ANT-25 típusú gépe az Északi-sark érintésével két nap múlva száll...Tovább

1940

Franciaország tűzszünetet köt a németekkel.

1972

Az NSZK labdarúgó válogatottja az Európa-bajnokság brüsszeli döntőjén 3-0-ra győzi le a Szovjetunió csapatát.

1979

Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Jimmy Carter amerikai elnök Bécsben aláírja a SALT-2 megállapodást.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Osztrák‒Magyar Monarchia ‒ nemzetiségi kérdés, felbomlás
 

„Détruisez l’Autriche-Hongrie!”, azaz „Zúzzátok szét Ausztria–Magyarországot!” – adta ki a jelszót Edvard Beneš 1916-ban Párizsban megjelent, nagy visszhangot kiváltó könyvében. A későbbi csehszlovák állam egyik alapítója, az ekkor még emigrációban élő Beneš azt próbálta bizonyítani hamis propagandával, hogy a németek, a Habsburgok és a magyarok a történelem folyamán mindig is egy antidemokratikus abszolutizmust képviseltek, állandó jelleggel fenyegették a „csehszlovákokat”, sőt mi több, az egész emberiség legveszélyesebb ellenségeinek számítanak. Egykori tanárával majd harcostársával, Tomáš Garrigue Masarykkal együtt Beneš a német- és magyarellenes hangulat felfokozásával igyekezett meggyőzni Franciaország, valamint a többi antantállam közvéleményét és döntéshozó köreit a Monarchia feldarabolásának szükségességéről. Ehhez hasonló törekvések már korábban is megjelentek. Robert William Seton-Watson történészprofesszor, ismertebb nevén Scotus Viator, az „utazó skót”, kezdetben a Habsburg Monarchia lelkes híve volt, később annak éles bírálójaként a föderalizálást szorgalmazta, végül pedig a Birodalom szétrombolásának egyik élharcosa lett. Seton-Watsonnak a századelő magyarországi állapotai vizsgálata során minden tévedésével, túlzásával, magyarellenes előítéleteivel együtt ‒ amint azt összeállításunk első írásában Jeszenszky Géza is kiemeli ‒ sok kérdésben igaza volt. A korabeli magyar közvélemény és a hivatalos körök azonban elutasítóan fogadták minden bírálatát, értetlen és ellenséges légkört alakítottak ki vele szemben.

A kettős monarchia és ezzel együtt a történeti Magyarország 1918. őszi felbomlása, az utódállamok létrejötte bonyolult, többtényezős folyamat eredménye volt. A központi hatalmak elveszítették az első világháborút, a soknemzetiségű birodalomban felerősödtek az elszakadási törekvések, a szomszédos kisállamok mértéktelen területi követeléseket fogalmaztak meg, a győztes nagyhatalmak pedig 1918 tavaszán-nyarán hosszas bizonytalankodás után véglegesen eldöntötték, hogy az Osztrák‒Magyar Monarchiának nincs helye az általuk elképzelt új Európa térképén. Gyarmati Enikő dokumentumközlése a szétesés „pillanatfelvételeit” nyújtja svájci követjelentések tükrében, hozzájárulva ezzel a felbomlásról alkotott külső kép rekonstruálásához.

Az összeállítás többi írása Budapest hídjainak 1945-ös felrobbantásával, a MÁV 1946-os helyzetével, Hruscsov 1958. évi tatabányai látogatásával, végül pedig a legendás huszárkapitány, Zubovits Fedor afrikai kalandozásaival foglalkozik.

 

Budapest, 2019. március 4.

 

A szerkesztők