„banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok”

Rendőrségi jelentés az 1964. szeptember 13-ai FTC–Győr labdarúgó-mérkőzés utáni rendbontásról

„Az oszlatás után a városba vezető utakon újra tömörültek, és a Rákóczi utat ellepve hangos jelszavakat kiabáltak. Az egyik tizedes elvtárs elmondotta, ahogy a Rákóczi úton a riadókocsikról leugráltak, kőzápor fogadta őket, köpködtek rájuk, és kórusban kiabálták, nem mertek lőni, zsaruk, csürhe szemétládák. Elmondotta, hogy két ütést érzett, fél térdre esett, az egyik ütés egy sörösüvegtől származott, a másikat egy ökölnyi kő okozta, melyet a tömegből dobtak. Az oszlatási felszólítás után azt kiabálták, hogy gyertek ide, ha mertek, piszkos zsernyákok”.

Bevezetés 

Az 1964. szeptember 13-ai, 0:0-ra végződött FTC-Győr labdarúgó bajnoki mérkőzés után a fővárosban 1956 óta nem látott tömegmegmozdulásra került sor. A Népstadionnál, majd a Rákóczi úton ferencvárosi szurkolók előbb csak szidalmazták a kivezényelt rendőröket, majd összecsaptak a kiabáló tömeg szétoszlatásával próbálkozó rendőri egységekkel. A történteket a rendőrség és az állambiztonság több éve tartó folyamat betetőzéseként értelmezte, és s ennek megfelelően lépett fel ellene. Szerintük súlyos, bár a sportpályákon, elsősorban az FTC labdarúgó- és jégkorongmérkőzésein jelentkező, ám mégsem csupán a sport területére korlátozódó, hanem szélesebb politikai és társadalmi problémáról van szó, amelynek összetevőit jelentésekben igyekeztek a felsőbb szervek, vezetők tudtára adni. Ezek sorába illeszkedik Sós György rendőr vezérőrnagy, budapesti rendőrfőkapitány 1964. szeptember 17-én kelt,

 A Ferencváros gyakorlatilag a sztálinista diktatúra kiépülésétől kezdve a rendszerrel való szembenállás egyik szimbóluma volt. Ennek „köszönhetően" az ötvenes években nevétől és színeitől is megfosztották, melyeket csak közvetlenül az 1956-os forradalom előtt kapott vissza. A klub azonban továbbra is a politikai rendőrség célkeresztjében maradt, a hatvanas években is folyamatosan kutatott az FTC körül tömörülő „reakciós" és „fasiszta" elemek után, és többször is tájékoztatta a belügyi és a pártvezetést a klub vezetésében uralkodó

Sós György jelentése néhány valóban sport-, sőt művelődéstörténeti adalékot tartalmaz. Így megtudhatjuk belőle, hogy az 1960-as évek - elején elsősorban az FTC táborának a jóvoltából - új típusú szurkolási formák honosodtak meg előbb a jégkorong- majd a labdarúgó-mérkőzéseken. Ennek lényege, hogy zászlókkal, transzparensekkel és különböző zajkeltő eszközökkel szerelkeztek fel a nézők, és általánossá vált rigmusok kiabálása is. Mindez bizonyos mértékig szervezett szurkolói csoportosulások kialakulását feltételezte. A szöveg az újfajta nézőtéri viselkedéshez való rendőrségi hozzáállásról is tudósít. Mint Sós írja: „1962-ben még elkoboztuk a zajeszközöket és a zászlókat, később azonban - mivel a nemzetközi mérkőzéseken a külföldi szurkolók ilyeneket használtak, másrészt a tv közvetítései révén ez széles körben ismertté vált - [1963 elejétől] engedélyeztük ezek használatát." Az engedékeny hozzáállásnak meg is lett az eredménye: a zászlókkal felszerelkezett, hangoskodó, a korabeli szóhasználat szerint „arénázó" tömb hónapról-hónapra egyre élénkebbé és agresszívabbá vált. Az FTC-szurkolók magatartásukkal mintát szolgáltattak a többi csapat (Debrecen, Pécs, Győr, Honvéd) szurkolótáborainak is, ahol példájuk nyomán hasonló szurkolói csoportok alakultak ki.

Az MLSZ döntése alapján 1964-től visszatértek a tavaszi-őszi rendszerű bajnokságra, melynek az utolsó fordulóját - az októberben kezdődő tokiói olimpia miatt - szeptember 13-án rendezték. A Fradi azonban már a szeptember 6-ai, utolsó előtti fordulóban a Tatabánya legyőzésével biztosította bajnoki címét, így várható volt, hogy az FTC szurkolói a szeptember 13-ai Győr elleni mérkőzésen nagy ünneplésre készülnek. (A Fradi a - fából készültek a tribünök miatt életveszélyessé vált régi Üllői úti pálya helyett - ekkoriban a Népstadionban játszotta a meccseit.) Valóban, gyűjtést szerveztek, és zászlókat, kolompokat és képeket (a rendőrség értelmezésében „rendbontásra alkalmas eszközöket") vásároltak. Arról azonban nem tudhattak, hogy a fővárosi és a kerületi pártvezetés és a BRFK jóvoltából a mérkőzés után semmiféle, szurkolói részvétellel lebonyolított nagyszabású ünnepségre nem kerülhet majd sor. A jelentésből persze az is kiderül, hogy - minden eshetőségre készen - a mérkőzésre a rendőrség is nagy erőkkel készült.

Az ünnepelni készülő, ám az ünneplés elmaradásáról nem értesített drukkerek több ezer főnyi hada az igazgatósági épület felé vonult, ahol rendőrkordonnal találta magát szembe. Az összecsapás elkerülhetetlen volt, a rend csak több óra múlva állt helyre. A jelentés készítője szerint egyértelmű, hogy a rendbontás az igazgatósági épület előtti, nem engedélyezett ünnepséggel volt összhangban. Meglátása szerint a megtett intézkedések helyesek voltak, „mert ha az igazgatósági épület előtt a tervezett ünneplés létrejön, lehetetlenné vált volna mindennemű intézkedés, és az utcákat teljesen ellepte volna a különböző jelszavakat kiabáló fáklyás tömeg". Ez a kijelentés már csak azért sem állja meg a helyét, mivel a tömeg így is ellepte az utcákat, sőt eredendően a rendőrök szándéka volt, hogy a szurkolókat a stadion területéről az utcákra szorítsák.

A jelentés minden egyéb tekintetben rendőrség és az állambiztonság tevékenységének, munkájuk fontosságának az igazolását szolgálja. Ennek legfőbb eszköze a szervezett huligán bandák megkonstruálása volt. Ebből a szempontból „1964" sok hasonlóságot mutat „1956"-tal. A forradalom után a volt ávósok az „ellenforradalom" alatti kiállásukra hivatkozva igyekeztek igazolást találni további tevékenységük számára. Értékelésük szerint, amíg az államvédelmi szervek következetesen szemben álltak az ellenforradalommal, addig ez más állami szervezetekről, sőt magáról a

Az önkritika hiánya, ill. a többi illetékes állami és társadalmi szervet érintő bírálatok, miszerint határozottan kellene fellépniük a rendbontó cselekményekkel szemben, az 1956 végi ávós értékelésekhez teszi hasonlatossá az 1964-es jelentést: mi a helyünkön vagyunk, tesszük a dolgunkat, más szervek (sportvezetés, FTC-elnökség stb.) azonban nem elég határozottak, ami aztán a szeptember 13-aihoz hasonló eseményekhez vezet.

Az 1964-es jelentés szövege más szempontból is lényegi hasonlóságot mutat az 1956 utáni megtorlás diskurzusával. Miután a forradalom tömegmozgalom-jellegét a kádári hatalom sem tagadhatta, ezért az eseményekbe becsületes szándékkal bekapcsolódó egyszerű dolgozók megtévesztettségét hangsúlyozta, mintegy felnyitva a szemüket, hogy tevékenységükkel valójában az ellenforradalom céljait mozdították elő. A megtorlás elsősorban nem őket, hanem a különböző forradalomi szervek vezetőit és „osztályidegen" tagjait, és mindenekelőtt a fegyveres akciókban részt vevő „huligán" és „deklasszált" elemeket érte, „igazolva", hogy az „ellenforradalmat" elsősorban és szinte kizárólag rendszerellenes, reakciós elemek csinálták. A konkrét ügyek persze nem feltétlenül támasztották alá az előzetes koncepciót, a forradalomban vállalt szerepükért elítéltek többsége még a hivatalos statisztikák szerint is „munkás" és „paraszt" volt. Ezért - többek között - megteremtették a „huligán" fogalmát: már az a tény, hogy bűncselekményt követett el valaki, a munkások és parasztok köréből a lumpenproletárok vagy a

1964-ben az 1956-hoz hasonló magyarázatokkal szolgált a rendőrség: most is „bűnözők" (politikai és köztörvényes bűncselekményt elkövetők, köztük például háborús bűntett miatt elítélt egykori SS-tag) tévesztik meg az egyébként jó szándékú fiatalokat. A jelentés példaként több 1956-os „fegyveres ellenforradalmárt", elsősorban volt Corvin-közit sorol fel. Az 1956 utáni megtorlással analóg módon a fő felbujtókat szintén elsősorban a politikai elítéltek, a nyugati illetve imperialista követségekkel kapcsolatban állók, és más ellenséges (értelmiségi, egyetemista, klerikális) személyek között keresték. Egy nagy, már-már világméretű összeesküvésről lehetett szó, melynek irányítói végső soron az imperialisták „az ellenséges nyugati körök", amelyek a jelentés szerint határozott elképzelésekkel, tervekkel rendelkeztek „az FTC köré tömörült tömegek felhasználását és mozgatását illetően." A jelentés szövegvilágából még az „ellenforradalom" fő okairól hozott

 négy tényezője is visszaköszön: a fasiszta-burzsoá ellenforradalmárok és a nyugati imperialisták konkrétan is megjelennek az 1964-es jelentésben, míg a pártellenzék szerepét a Fradi vezetésére osztották ki. Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak a hatalom, hanem a szemtanúk is párhuzamot vontak a forradalom utáni megtorlással, mivel - ha hinni lehet a beszámolónak - a verekedés során olyan bekiabálások is elhangzottak, mint: „banditák, olyanok vagytok, mint 1956-ban voltatok".

A Sós György által jegyzett szöveget úgy is értelmezhetjük, mint a morális pánik megteremtésének kísérlete, amely egy csoportot ill. a hozzá kapcsolódó jelenséget, konkrétan a Fradi-szurkolók viselkedését a társadalom idealizált rendjét, elfogadott értékrendszerét fenyegető

 A rendőrség az új típusú szurkolási szokások kialakulásával, meghonosodásával járó „veszélyek" eltúlzásával a jelenséget a szocialista rend megbontásaként értelmezte. A szöveg ennek megfelelően egy huligánokból álló, rendbontásra szövetkezett, szervezett akciókat végrehajtó csoportot konstruál - és dekonstruál is egyben, hiszen a rendbontás szervezettségét bevallottan nem tudták bizonyítani. Többször megfogalmazódott a sajtó szerepe is abban, hogy a rend, az „aranykor" 1963-ban véget ért, bár kétségtelen, hogy ez a felelősség nem éles formában, inkább csak közvetetten vetődik fel.

Annak, hogy csak morális pánikkeltési kísérletről, és nem morális pánikról beszélhetünk a meccs utáni események kapcsán, az az egyszerű oka, hogy nem beszélhetünk a társadalom széles rétegeinek, a közvéleménynek az érintettségéről, melyet a sajtó teremt meg, ill. tükröz vissza. Bár a jelentés a probléma „megoldására" tett javaslatai között első helyen említette, hogy a „sajtó, a rádió, a tv határozottabban lépjen fel a rendbontó elemekkel szemben, propagandájukkal járassák le őket, és a sportszerető közönséget állítsák szembe a rendbontó kisebbség tevékenységével", ám a korabeli sajtóban még magukról a történtekről sem számolt be. Az Esti Hírlap cikkezett ugyan szurkolók viselkedéséről, ám nem az FTC-Győr meccs kapcsán. Az egyik pársoros írás azzal foglalkozott, hogy a Csepel-Tatabánya találkozón sörösüveget dobtak a pályára, amely nem az első alkalom volt az idényben. „Felvetődik ismét a kérdés, mint már annyiszor: miért kell a labdarúgó mérkőzéseken sört árusítani, amikor a botrányok többségének oka az ital" - vonja le a következtetést a 

 (Megjegyzem, nem lehet véletlen, hogy az alkohol, mint ok és összetevő hiányzik a BRFK fenti jelentéséből, hiszen ez az elkövetők tudatosságát, a cselekmények előre eltervezett voltát kívánta igazolni, amibe a szeszes italok fogyasztásából fakadó félig-meddig öntudatlan állapotban elkövetett tettek nem férnek bele.) Egy héttel később a lap arról számolt be, hogy a Népstadionban - azért, hogy mindenki oda üljön, ahova a jegye szól - tervbe vették a szektorokat elválasztó kerítések  Ezt a lépést akár a Fradi-szurkolók viselkedése is kiválthatta, explicit módon azonban ez nem szerepel az írásban, így nem lehet a megbélyegzésüket célzó kampány részének tekinteni.

Népsport tudósításai elsősorban a 90 percre koncentráltak, ill. a lap beszámolt az új bajnok köszöntéséről, a mérkőzést megelőző

A meccs utáni eseményekről, rendbontásról és rendőri akciókról azonban egy sort sem írtak. Arról, hogy történt valami a szeptember 13-ai mérkőzés után, csak a Ferencvárosi Torna Club elnökségének négy nappal később kiadott nyilatkozatából értesülhetett az újságolvasó. Ebben a klub vezetése elítélte azokat a rendzavarókat, akik az FTC-Győr mérkőzés után provokatív magatartásukkal rombolták az egyesület tekintélyét. „Ezekkel az emberekkel nem vállalunk közösséget, mint ahogy nem vállalhat közösséget egyetlen becsületes ferencvárosi szurkoló sem. Tiltakozunk az ellen, hogy felelőtlen rendzavarók magukat ferencvárosi szurkolóknak nevezzék. Mi nagyon örülünk annak, hogy nagyszámú szurkológárdánk van, s kérjük őket arra, hogy velünk együtt határozottan lépjenek fel e felelőtlen rendbontókkal szemben" -

A történtekről valamelyest részletesebb leírást a Népszabadság szeptember 22-ai száma közölt, a lap ekkor számolt be a mérkőzés után előállított személyek ellen indított szabálysértési eljárás eredményéről (közrendellenes magatartásért több tucat embert ítéltek 30-30 napi elzárásra). A cikk szerzője a konkrét cselekményektől eltávolodva, azoktól függetlenül rajzolta meg az elkövetők portréját: „olyan börtöntöltelékek ezek, akik tipikus képviselői a járókelőkbe belekötő huligánoknak, a fiatal nőkkel erőszakoskodóknak, az éjszaka sötétjében surranó tolvajoknak. Röviden: az alvilág alakjai ők, s ha az utcán találkozunk velük, átmegyünk a másik oldalra, mert már ránézésre sem lehetne elhinni róluk, hogy tisztességes, rendes emberek, akik azért mennek ki, mondjuk egy labdarúgó-mérkőzésre, hogy ott valóban klubszeretetből, a labdarúgójáték iránti rajongásból szurkoljanak csapatuknak." Ennek ellenére mégis ők voltak a hangadók, az uszítók „ők lovaltak bele tisztességes szurkolókat is a botrányba". A cikk által megalkotott történet több ponton eltér attól, amelyet a BRFK vezetőjének jelentése konstruál, legfőképpen abban, hogy nem próbál egy nagy összeesküvést kreálni, emellett elválasztja egymástól a Népstadionban és a Rákóczi úton történt eseményeket, két külön csoport művének tartva a kettőt. Az újságíró szerint az elkövetők készültek a balhéra, hiszen kövekkel és botokkal felszerelkezve mentek a stadionba. ?k gyújtottak fáklyát újságpapírból, majd amikor a rendőrök felszólították őket, hogy ezt hagyják abba, akkor kövekkel támadták meg ezeket, sőt két rendőrt ütlegelni is kezdtek. A rendőrség „természetesen" feloszlatta a csoportosulást.

A pártlap nem a politika, hanem a sport kontextusába helyezi a történteket, és a „probléma" megoldását, megelőzését is kizárólag sportvezetési, sportszervezési kérdésnek tartja. (A kluboknak ki kell közösíteniük a tisztességtelen szurkolókat - üdvözli is az FTC elnökségének nyilatkozatát -, a sportvezetésnek világosan meg kell szabnia a sportpályák házirendjét, amelynek betartatásában a rendező klubokat is felelőssé kell tenni, akár bizonyos szankciók, például pontlevonás árán is.) A cikk a kérdés kapcsán nem bocsátkozik Fradi-ellenes kirohanásokba, éle nem kifejezetten a Ferencváros ellen irányul. Mert bár az FTC mérkőzésein „sajnos, gyakori a rendbontás", hangsúlyozottan nem új keletű, nemcsak a Fradi meccseire jellemző jelenségről, és még csak nem is hazai specialitásról van szó, hiszen

A sajtó hallgatása természetesen nem jelentette azt, hogy az események visszhang nélkül maradtak. A mérkőzésen ugyanis több tízezer szurkoló volt jelen, akik révén feltehetően gyorsan híre ment a történteknek. A szóbeszédek terjedését azonban - jellegükből adódóan - nehéz nyomon követni. Itt siethet segítségünkre a mendemondák, pletykák megőrzésében nagy szerepet játszó szövegtípus, az ügynökjelentés. A BRFK Politikai Nyomozó Osztálynak a Fradi körül már évek óta eredményesen dolgozó ügynöke, „Bakos Miklós" a szeptember 13-ai mérkőzéssel kapcsolatban is fontos feladatokat kapott. Ezeknek azonban nem tudott vagy inkább nem akart eleget tenni. A meccs alatt tett, nem az előzetes utasításoknak megfelelően végrehajtott, feladatát nem is képező megfigyeléseiről szóló jelentéseit

Bennünket azonban jobban érdekelnek a mérkőzés utáni megfigyeléseit tartalmazó beszámolói. „Bakos" hazafelé tartva az utcán és a villamoson leginkább olyan véleményeket hallott, melyek szerint „a Stadion területén belül a rendőrség elhamarkodottan, szinte a tömeget provokálva lépett akcióba. Hivatkoztak itt a leadott riasztólövésre, a lovasrohamra." A Rákóczi úton azonban a közhangulat megváltozott, és egyre inkább a „huligánok" ellen fordult. (Bár, ha jobban belegondolunk, a hangulat igazából nem változott, hiszen végig a rendbontónak tekintett személyekkel - először a rendőrökkel, később a szurkolókkal - szemben volt ellenséges.) A szemtanúk szinte azonnal tudatába kerültek a történtek politikai jelentőségének is. Ezt jelzi, hogy olyan kijelentések is elhangzottak, miszerint „fogja ezt a

Egy héttel később a Népstadion-beli „provokációval" kapcsolatos hangulatról, szóbeszédekről, hírekről számolt be. „A múlt vasárnapi történteket, akiket hallottam, sajnálatosan igen negatívan értékelik hatósági szempontból. Nem mellékes az a tapasztalatom sem, hogy igen rövid idő alatt felfújt rémhír formájában országos viszonylatban is elterjedt" - írja „Bakos". Még a „józan, jól dolgozó emberek" is úgy értékelték, hogy a rendőrök „azért támadtak brutális kíméletlenséggel neki fiatal embereknek, gyerekeknek, mert ?Hajrá Fradi?-t kiabáltak". Általános vélemény szerint így álltak bosszút azért, mert az FTC lett a bajnok. Mások beszámolója szerint a Szabad Európa Rádió már hétfő este „kiszínezve" foglalkozott az eseményekkel. Még vidéken is olyan rémhírek terjedtek el, hogy a rendőrök gyerekeket vertek agyon, hogy nagy harc volt a rendőrök és a „nép" között, melynek során több ember is meghalt. A fradisták szerte a városban „szervusz, néger" vagy „üdvözlöm, fekete" köszöntéssel üdvözlik egymást („főleg a jobboldali érzelműek"), párhuzamot vonva a ferencvárosi szurkolók és az amerikai feketék sorsa és polgári jogi törekvései között. A tartótiszt mindehhez csak annyi megjegyzést fűzött:

Az ügynök pár nappal később az FTC elnöksége által kiadott sajtóközlemény kapcsán számolt be a Fradi-szurkolók hangulatáról. Ebből az derül ki, hogy a Fradi berkeiben úgy állnak az esethez, hogy az egész nem a „mi" gondunk, hanem az „ő", azaz a rendőrök és a huligánok ügye. „Egyszerűen úgy tesz mindenki, mintha mi sem történt volna. Akik pedig igen óvatosan megemlítik a dolgokat, azokat leintik a megszokott szöveggel: nem vállalunk velük közösséget!" - írja. Az „igazi" drukkerek igyekeztek maguktól megkülönböztetni a „heccelő, beugrató erőktől", az egyes szektorokban kialakult „galeriktől", őket okolva a

 A jelek szerint az illetékesek a saját szempontjukból jól döntöttek akkor, amikor a BRFK-ról kiinduló pánikkeltési kezdeményezésnek nem engedtek szabad utat, hiszen a közvélekedés a rendőröket is hibásnak tartotta abban, hogy az események idáig fejlődtek. A rendőrség persze nem önmagában a mérkőzés utáni rendbontásban látta a problémát, hanem a hozzá vezető folyamat súlyosságára akarta a figyelmet irányítani. A tudósításokból ugyanakkor kitűnik, hogy a sajtó, különösen a sportsajtó nem tekintette megoldani való problémának, sportszerűtlen nézőtéri magatartásnak a hangos szurkolást és a zászlók lobogtatását. Feltehetően nem tekintette annak a közvélemény sem. Ettől függetlenül természetesen a hatalom megpróbálhatott volna kampányt indítani, ám az a tény, hogy ez elmaradt, azt jelzi, hogy az új típusú szurkolási formák a felső vezetés tűréshatárán belül maradtak.

Igazából nem lehet pontosan megállapítani, hogy hol, mely szinten akadt el a BRFK-ból kiinduló kezdeményezés. Az állambiztonsági iratok töredékes volta következtében igazából még az sem tudható, hogy mi lett magának a jelentésnek a sorsa, azaz az elsődleges címzett, Galambos József III. főcsoportfőnök és miniszterhelyettes továbbította-e azt a felsőbb vezetésnek. Az mindenesetre sokat mondó, hogy a dokumentum egy olyan dossziéban helyezték el, amelyben a sportra vonatkozó állambiztonsági iratokat gyűjtötték, azaz úgy tűnik, nem „felfelé", hanem „lefelé", a III/III. Csoportfőnökség illetékes osztályához továbbította azt. (A dossziéban a kérdésre vonatkozó más irat nem található.) Így csupán az biztos, hogy a sajtó illetve a sajtót közvetlenül irányító hatalmi szervek támogatását nem sikerült megszerezni egy

Hogy miért nem? Talán azért, mert a mérkőzés után alig egy hónap múlva kezdődött a tokiói olimpia, amely alatt nem volt célszerű szurkoló- (sőt szurkolás-)ellenes kampányt folytatni, utána pedig azért nem volt ildomos, mert a magyar fociválogatott, benne több ferencvárosi játékossal, olimpiai aranyérmet nyert.

Az is elképzelhető, hogy az 1956-tal megteremtett hasonlóság miatt nem kívánt a felső vezetés nagyobb kampányt indítani. (Mint láttuk, a jelentés igyekezett direkt kapcsolatot teremteni „1964" és „1956" között.) A rendszer ugyanis a hatvanas évek elejétől mind kevesebbet hivatkozott az 1956-os „ellenforradalomra", és egyre inkább tabuvá vált az akkor történtek említése. Azaz nem lehetett érdeke egy '56-ra ennyire hivatkozó akcióval a megtorlás diskurzusát újra éltre kelteni, vagy, pontosabban, kivinni az állambiztonság működési köréből a nyilvánosság elé. Általánosságban talán úgy is fogalmazhatnánk, hogy a BRFK vezetőjének jelentésében megfogalmazott probléma túlságosan politikai volt, a társadalom depolitizálására törekvő Kádár-rendszer pedig feltehetőleg nem kívánt egy ennyire politikai kampányba kezdeni, így a probléma állambiztonsági, rendőrségi és sportszervezési kérdés maradt.

Ezen a napon történt december 12.

1940

Aláírják a magyar–jugoszláv „örök barátsági szerződést”.

1941

A második világháborúban Nagy-Britannia hadat üzen Bulgáriának és Magyarországnak, Románia az Amerikai Egyesült Államoknak és India...Tovább

1981

A KISZ KB e napra szervezett békemenete lényegesen különbözött a fiatalok eredeti elképzeléseitől. A békemenet az ország összes...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – I.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 5. szám első írásának szerzője, Makó Imre az első világháború, az 1918–1919-es forradalmak és az idegen megszállás paraszti társadalomra gyakorolt hatását mutatja be Hódmezővásárhely példáján. Szakál Imre a csehszlovák kormányok két világháború közötti kárpátaljai telepítési politikáját szemlélteti, míg Bartha Ákos – szintén a két világháború közötti időszak vonatkozásában – a földreform és zsidókérdés összefüggéseit taglalja. Balázs Gábor az 1945-ös földreformot és ennek kapcsán az Országos Földhivatal tárgyalótanácsainak működését elemzi, Varga Zsuzsa pedig a kollektivizálás előestéjén, 1949-ben keletkezett, a paraszti társadalomról szóló izgalmas rendőrségi „pillanatfelvételt” közöl.

 

Budapest, 2019. december 6.

A szerkesztők