Gyanús galambok, gyanútlan galambászok és az állambiztonság 1958-ban

„A galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés. […] Értesüléseink szerint osztrák, nyugatnémet, belga és holland galambok vesznek részt. Szükséges a szoros belső és külső ellenőrzés, mert feltűnés nélkül kicsi csomag gyanánt egy vagy több galambot is lehet átadni magyar személynek, aki egy-két nap múlva engedi útnak. A galamboknál üzenetváltásra alkalmas fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős terjedelmű szöveg közölhető. Ezért a magyar galambszövetség kb. 30–40 személyt rendel ki tagjai közül rendezőnek.”

Bevezető 

Gyerekkori olvasmányaiból, Jules Verne regényéből bizonyára mindenki ismeri a - francia eredetben német (Mathias Sandorf) nevű - magyar szabadságharcos történetét. Sándor Mátyás és társai az ország függetlenségének kivívása érdekében szerveztek összeesküvést, melynek központja Triesztben volt. Hazai - magyarországi és erdélyi - híveikkel postagalambok által szállított, rejtjelezett üzenetek útján tartották a kapcsolatot. Egy galamb azonban rossz kezekbe került, és nem sokkal a tervezett felkelés kirobbanása előtt az összesküvést felszámolták, vezetőit elfogták és kivégezték. Egyedül Sándor Mátyásnak sikerült megszöknie - és így tovább.

Nem tudom, hogy Kajtár Ferenc főhadnagy, a magyar állambiztonság kémelhárító osztályának a tisztje olvasta-e Verne regényét. Az alábbi történet azt valószínűsíti, hogy olvasta, és nagy hatást gyakorolt rá, ez azonban puszta spekuláció. Ami biztos, hogy Kajtár 1929-ben született, 1949-ben Pécsett szerzett tanítói oklevelet, majd a helyi dohánygyárban és a megyei tanácsnál dolgozott. 1950-től az ELTE Természettudományi Karán tanult, ahol 1956-ban kapta meg földrajz szakos középiskolai tanári diplomáját. Az egyetem elvégzése után került a Belügyminisztérium (BM) államvédelmi szervének kémelhárító részlegére. 1956. október 24-én a BM József Attila utcai épületének védelmében megsebesült, ezért hetekig kórházban majd otthonában lábadozott. 1957 januárjában állt ismét munkába, a politikai nyomozó főosztály kémelhárító osztályán. A különösebb operatív tapasztalatokkal nem rendelkező tisztnek nehezen találták meg a megfelelő munkaterületet, mígnem 1958 januárjában a Magyarországra beutazó külföldi sportolók ellenőrzését bízták rá. Minősítési lapja

az elhárítási vonal megszervezése a főhadnagy feladata volt.

Kajtár nagy vehemenciával fogott hozzá a munkának. Úgy látta, hogy a kapitalista országokból a Magyarországon megrendezett sporteseményekre érkező személyek ellenőrzésre szorulnak, mert a rendelkezésre álló adatok szerint előszeretettel követnek el illegális cselekedeteket, elsősorban csempésznek, és üzeneteket közvetítenek úgy befelé, mint kifelé. Kajtár szerint alapos volt a gyanú, hogy a sporteseményeket az imperialista titkosszolgálatok - beépített embereiken keresztül - hírszerzésre használják fel, ezért a beutazók ellenőrzésére javasolta egy objektumdosszié

A dossziéba gyorsan gyűltek az iratok, amelyek arról , hogy a tiszt figyelmét egyetlen, itthon megrendezett nemzetközi sportesemény sem kerülhette el, legyen az például a Vasas-Real Madrid labdarúgó mérkőzés, vagy az úszó Európa-bajnokság.

Kajtár és a magyar állambiztonság éberségét egy olyan, elsőre ártatlannak tűnő rendezvény szervezői és résztvevői sem tudták kijátszani, mint az 1958. július végén NSZK-beli és osztrák résztvevőkkel megrendezett postagalamb-röptetés. Mint az első, alább közölt

olvasható, a beérkezők mozgását elsősorban azzal indokolták, hogy „feltűnés nélkül kicsi csomag gyanánt egy vagy több galambot is lehet átadni magyar személynek, aki egy-két nap múlva engedi útnak. A galamboknál üzenetváltásra alkalmas fémtokban cigarettapapír vékonyságú speciális papíron jelentős terjedelmű szöveg közölhető." Nem tudni, hogy esetleges gyerekkori olvasmányélményei hatására, de Kajtár megannyi Sándor Mátyás (nota bene Mathias Sandorf) beutazására számított, és így is kezelte a hivatalos sportdelegációban érkező vendégeket.

A figyelés és ellenőrzés döntő részét mindazonáltal nem a szűk értelemben vett politikai rendőrség, hanem a BRFK Igazgatásrendészeti Osztálya Engedélyügyi Alosztályának vezetője, Jávor László őrnagy, valamint az alosztály egyik beosztottja, Vasenda Lajos hadnagy végezte. Ők bizonyos fokú galambsport-szakmai tudással is rendelkeztek, nem voltak ismeretlenek ebben a közegben, így feltűnés nélkül együtt lehettek a csoporttal. A körükben végzett munkájukról frissiben, 1958. július 28-án részletes

számoltak be. Ennek szövegét nem közlöm, ugyanis azt egy az egyben tartalmazza Kajtár László több mint egy hónappal később (!) elkészített jelentése (Lásd a 4. dokumentumot!).

Az állambiztonság mindazonáltal nem bízott meg teljesen a „mezei" rendőrökben, ugyanis a galambászokat a Politikai Nyomozó Főosztály figyeléssel (és környezettanulmányozással) foglalkozó osztálya is szemmel tartotta (Lásd a 2. dokumentumot!).

Az állambiztonság és konkrétan Kajtár főhadnagy számára minden gyanús volt, kezdve azzal, hogy a németek háromszor akartak röptetni (a „galambsportban nem gyakori az ilyen tömeges röptetés"). Legfőképpen a győri születésű tolmács viselkedését figyelték gyanakvással, aki önellentmondásba keveredett a Bécsben való letelepedésének idejét illetően (mintha nem lett volna mindegy, hogy 1908-ban vagy 1912-ben került az osztrák fővárosba). Gyanús volt, hogy az illető le akart szállni a buszról, hogy meglátogassa a testvéreit (bebizonyosodott, hogy valóban léteznek), és amikor ez nem sikerült, akkor egy csomagot küldött nekik (nem titokban, és a tartalmáról Kajtár is megállapíthatta, hogy nem veszélyes). Mindezek ellenére javaslatot tett a szóban forgó személlyel kapcsolatos adatgyűjtésre (Lásd az 5. dokumentumot!). A jelek szerint azonban semmi érdemlegeset nem találtak az illetőről, lehetséges, hogy nem is kerestek.

Ezen a napon történt január 25.

1945

Budapest ostroma során tüzérségi találat érte az Országos Levéltár épületét, melynek következtében több napig tűzvész pusztított.

1949

Megalakul a KGST.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 18 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Földkérdés, paraszti társadalom – II.

„Parasztság és magyarság a történelem ábráján gyökeresen egybefonódott” – írta a Magyar Országos Levéltár egykori munkatársa, Szabó István történész egyik tanulmányában. A magyar népi mozgalom képviselőihez hasonlóan ő is úgy vélte, hogy a parasztság felemelése, helyzetének gyökeres javítása nélkül nem lehet megteremteni az új Magyarországot. A magyarság jövője attól függ – állapította meg egy másik művében –, hogy mennyire sikerül a parasztságot „nemcsak formailag, de kultúrában, szellemben a nemzet tagjává tenni, sőt annak vezetését kezébe adni”.

A parasztság évszázadokon át a magyar társadalom legkiszolgáltatottabb rétege volt. Történetének egyik meghatározó vonását a földéhség képezte: nagyon sokan még az 1848-as jobbágyfelszabadítást követően sem jutottak saját földhöz. Vágyálom maradt Németh László Kert-Magyarországról alkotott szép elképzelése, mely szerint a társadalmi kiegyenlítődés jegyében jól gazdálkodó kisbirtokok, tökéletesen ápolt kertek ezrei lepik el az országot, és ezáltal új kultúrtáj jelenik meg. A valóságban ennek pont az ellenkezője következett be a két világháború közötti időszakban. Amint azt Kovács Imre is megírta 1937-ben megjelent, nagy visszhangot – és a hatalom éles tiltakozását – kiváltó szociográfiájában (A néma forradalom), a korabeli agrárlakosság 40%-a nem rendelkezett földtulajdonnal. Az öt kataszteri holdon aluli törpebirtokosokkal, a bérlőkkel és a mezőgazdasági munkásokkal együtt számuk elérte a hárommilliót. A hárommillió agrárproletár a mezőgazdasággal foglalkozók több mint kétharmadát, az egész magyar társadalom mintegy harmadát tette ki. „Magyarország – proletárország” – vonta le keserű következtetését Kovács Imre.

A második világháború befejezését követően úgy tűnt, reális esély van a krónikus földéhség csillapítására. Az 1945-ös földreform során elkobozták a nagyobb birtokokat, és csaknem 650 ezer embert juttattak több mint hárommillió kataszteri holdhoz. Ez a kisgazdaságok számára kedvező időszak azonban igen rövidnek bizonyult, mivel nemsokára megindult a „téeszesítés” folyamata, és az új földtulajdonosokat néhány év leforgása alatt szovjet típusú termelőszövetkezetekbe kényszerítették. Tömegessé vált a földtől való menekülés, a hagyományos paraszti társadalom és életforma pedig eltűnt.

Az ArchívNet idei 5–6. számának fő témája: „Földkérdés, paraszti társadalom”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: az 5-ös december 6-án, míg a 6-os ugyanezen hónap 20-án. A most megjelenő 6. szám első írásának szerzője, Tóth Judit azt mutatja be Tótkomlós példáján keresztül, hogy miként zajlottak le a Rákosi-korszakban a mezőgazdasági versenyek, és azok milyen szerepet töltöttek be az 1950-es években. Katona Klára rendőrségi iratok segítségével illusztrálja, hogyan élte meg a parasztság a konszolidálódó Kádár-rendszerben a téeszesítés befejezését. Tóth-Bartos András a magyar kormány 1940–1944 közötti észak-erdélyi birtokpolitikáját jellemzi, kiemelve, hogy a fő cél az erdélyi magyarság gazdasági pozíciójának megerősítése volt. Az ArchívNet alapvetően 20. századi, ritkább esetben a 19. század második feléből származó forrásokat közöl, ezúttal azonban kivételt teszünk Hegedűs István 18–19. századi forrásokat feldolgozó írásával. E dokumentumközlés ugyanis rávilágít a 20. századi magyar agrárkérdés történeti előzményeire. Nem kapcsolódik a tematikához, de érdekfeszítő a szám utolsó két írása is: Cseh Valentin a csepeli kikötőkomplexum működésének első időszakát vizsgálja, míg B. Stenge Csaba a Németországot megszálló amerikai csapatok és a menekült magyar nők kapcsolatának 1945 nyarán keletkezett verses emlékét idézi fel.

Budapest, 2019. december 20.

A szerkesztők