Jó szerencse, és minden más

Egy "T" lakás története az ötvenes években

Az államvédelmi, majd állambiztonsági szervek mind a külső, mind pedig a belső ellenséges, vagy ellenségesnek tartott erők tevékenységének felderítésére és leleplezésére számtalan titkos operatív eszközt alkalmaztak. Ezek között a legfontosabb a titkos együttműködésbe bevont ügynökök hálózata volt. Egy nyíregyházi politikai rendőrségi beszervezés és egy konspirációs lakás felhasználásának története elevenedik meg a dokumentumok alapján.

Bevezetés

Az államvédelmi, majd állambiztonsági szervek mind a külső, mind pedig a belső ellenséges, vagy ellenségesnek tartott erők tevékenységének felderítésére és leleplezésére számtalan titkos operatív eszközt alkalmaztak. Ezek között a legfontosabb a titkos együttműködésbe bevont ügynökök hálózata volt. A hálózat megfelelő működtetésében alapvető jelentősége volt a tartótiszt és az ügynök közötti rendszeres találkozóknak. A tartótiszt ezeken a találkozókon számoltatta be az ügynököt a végrehajtott feladatokról, és minden olyan momentumról, amely operatív szempontból fontos lehetett. Az ügynöknek az előzőleg megadott feladatok végrehajtásáról írásos jelentést kellett készítenie, amelyet vagy készen vitt a találkozóra, vagy a helyszínen írt meg.

A nem ellenőrzött, általános feladatokat ellátó ügynökökkel általában nyilvános helyen, éttermekben, szórakozó helyeken, vagy a szabadban találkoztak. Bár az ilyen jellegű kapcsolattartásnak is megvoltak a megfelelő konspirációs szabályai, kétségtelen, hogy ezeken nagy volt a lebukás veszélye, emellett az ügynök beszámoltatása is nehézségekbe ütközött, főleg akkor, ha nem készített írásos jelentést. Ezért a már kellően ellenőrzött hálózati személyekkel zárt térben, „K" és „T" lakásokon bonyolították le a találkozókat. Itt könnyebben el lehetett beszélgetni, a jelentést megíratni, vagy az előre megírt jelentést megbeszélni, javíttatni. Kedvező feltételeket biztosítottak ezek a lakások az ügynökök politikai és szakmai nevelésére is, de kisebb volt a veszély, ha a költségtérítést, pénz- vagy tárgyjutalmat zárt helyen, és nem egy bisztróban adták át a beszervezett személynek.

Az államvédelmi, állambiztonsági szervek számára tehát alapvető fontosságú volt, hogy megfelelő számú konspirációs és találkozási lakás álljon rendelkezésre. A kettő között a leglényegesebb különbség az volt, hogy a konspirációs vagy „K" lakás a szerv tulajdonában állt, vagy a szerv bérleménye volt, és fedéssel használták azokat, míg a találkozási vagy „T" lakást természetes vagy jogi személy birtokolta, bérelte, aki azt az államvédelmi, illetve az állambiztonsági szervek rendelkezésére bocsátotta, anyagi ellenszolgáltatásért, vagy anélkül.

Az ilyen lakások elsősorban a hálózati személyekkel és az SZT tisztekkel való kapcsolattartást szolgálták, de felhasználhatták operatív akciók és konspirált megfigyelések lebonyolítására is. Ebből következik, hogy míg az ügynökök esetében a beszervezés fő szempontja a jó hírszerző lehetőség volt, addig a lakástulajdonosok esetében a politikai (és erkölcsi) megbízhatóság volt a döntő. A „T" lakás tulajdonosa vagy bérlője, azaz a lakásgazda az államvédelmi (állambiztonsági) hálózat tagjának minősült, így beszervezésére alapos tanulmányozás után, a beszervezési tervnek megfelelően került sor.

Találkozási lakást minden olyan helyen létesíteni lehetett, ahol a megfelelő konspirációs és biztonsági feltételek adottak voltak. A vidéki városokban különösen nehéz volt a megfelelő helyiséget megtalálni, hiszen a kisméretű, általában földszintes lakóházakban, ahol a lakók jól ismerték egymást, könnyebben feltűnhetett, ha idegen személyek látogatták valamelyik lakást. „T" lakás létesítésére ezért főleg a nagyobb, emeletes bérházak voltak alkalmasak, ezekben eleve nagyobb volt a mozgás, a lakók kevésbé ismerték egymást, így az idegenek megjelenése kevésbé volt feltűnő.

Nyíregyházán a kevés szóba jöhető nagyobb, többemeletes bérház egyike az első világháború előestéjén felépült háromemeletes Nyírvíz-palota volt a Széchenyi utca és a Szabadság (az 1920-as évek második feléig Széchenyi, 1946-ig Horthy Miklós) tér sarkán. A hatalmas méretű, szecessziós stílusú bérházat a Nyírvízszabályozó Társulat építtette. A sarok feletti kupolát egy réti sas díszítette, amelyet különböző időkben sokan turulmadárnak akartak látni, így sorsát nem kerülhette el: az ötvenes évek legelején eltávolították az épületről.

Ebben az épületben nézett ki magának egy lakást a Belügyminisztérium Szabolcs-Szatmár megyei Főosztályának államvédelmi szerve 1955-ben. A lakás alkalmas volt a legfontosabb konspirációs szabályok betartására, és mivel a lakója napközben nem tartózkodott otthon, zavartalan találkozási lehetőséget biztosított a tartótiszt és az ügynökök számára. Nem állt fenn egyéb kizáró ok sem, azaz az épületben nem működtek nyugati országok külképviseleti szervei, és megfigyelt ellenséges személyek lakása sem volt a házban. A kiszemelt lakásgazda párttag volt, és mind politikai, mind pedig erkölcsi szempontból megbízhatónak számított.

Hogy a szerv pontosan mikor nézte ki magának a szóban forgó lakást, nem lehet megállapítani, az azonban biztos, hogy 1955. szeptember végén a kiszemelt lakás lakójáról és a közvetlen szomszédokról már környezettanulmányt készítettek. Arra csak következtetni lehet, hogy miként figyeltek fel a lakásra: a jelölt személyes megismeréséről felvett jelentésből kitűnik, hogy miután megözvegyült, és egyedül maradt gyermekével, megszűnt a jogosultsága a kétszobás lakásra. A leendő lakásgazda elmondta, hogy a hatóságok folyamatosan zaklatták, hogy el fogják venni a lakást. Hogy ez a zaklatás már a beszervezés előjátéka volt, vagy csak ez hívta fel az ÁVH figyelmét, az iratokból nem lehet kideríteni. Igazából nem is lényeges, sokkal fontosabb az, hogy az illető megszabadulhatott a zaklatásoktól azáltal, hogy az egyik szobát - havi 100 forint „lakbér" fejében - rendszeresen az ÁVH rendelkezésére bocsátotta. A beszervezési dosszié tartalmazza a helyszínrajzot, amiből egyértelműen kiderül, hogy a jelen esetben a „Szerencse-lak" névre hallgató „T" lakás nem az egész lakást jelentette, hanem csak az egyik szobát.

Az iratok éppen annyira szólnak a beszervezés folyamatáról és benne Ramocsa Lajos államvédelmi alhadnagy munkájáról, mint a beszervezett lakásgazdáról és a „T" lakásról. A személyes megismerkedéshez készített tervből és a megismerésről szóló jelentésből kiderül, hogy a tiszt a munkahelyén kereste fel az illetőt, amivel könnyen leleplezhette volna a még ki sem alakult titkos kapcsolatot. A beszervezési javaslat sem sikerült hibátlanra, hiszen Ramocsa többek között azt sem dolgozta ki részletesen, hogy miként vegye rá az érintettet lakás felajánlására. A beszervezési tervben például az szerepelt, hogy a jelölttel azonnal közlik, hogy milyen célból akarnak vele beszélni: ez - érthetően - a felettese rosszallását váltotta ki. Feltehetően mindezek miatt javasolta az engedélyező, hogy a beszervezést ne Ramocsa alhadnagy, hanem az osztályvezetője hajtsa végre, ám a beszervezésről szóló jelentést mégis ő jegyezte.

A közölt iratok elsősorban a „T" lakás beszervezésének módszereibe engednek bepillantást, ám belőlük az államvédelmi szervek működésére vonatkozóan is levonhatók következtetések. A dokumentumok azt mutatják, hogy a Belügyminisztériumba, illetve a megyei főosztályokba, vidéki rendőrségekbe integrált ÁVH ugyanazzal a személyi állománnyal, szervezettel, infrastruktúrával, és ugyanazokkal a módszerekkel működött tovább, mint amikor még formálisan is önálló szervezetként funkcionált. A rendőrség szervezetébe rejtett államvédelem zavartalan továbbéléséről legnyilvánvalóbban a beszervezett lakásgazda nyilatkozata árulkodik, aki lakását az Államvédelmi Hatóságnak ajánlotta fel, amit a beszervezést végrehajtó, és a nyilatkozatot is tollbamondó államvédelmi tisztek nem javíttattak ki az illetővel.

A lakás B-dossziéjában őrzött iratok azt is mutatják, hogy az 1956 után újjászerveződő állambiztonsági szolgálat ugyancsak az ÁVH szervezetére és infrastruktúrájára épült, átvéve annak még használható hálózatát is. A jelek szerint a „Szerencse-lak" fedőnevű „T" lakás nem „dekonspirálódott" az 1956-os forradalom alatt, így azt ugyanazokkal a feltételekkel, és továbbra is havi 100 forint lakbér ellenében még évekig használhatták. A forradalom csak kisebb pauzát eredményezett a lakáshasználatban. A pénzbeli juttatásról vezetett (itt nem közölt) kimutatás szerint 1956 őszén elmaradtak a látogatások: az 1956. augusztusi lakbér után a lakásgazda az 1957. januárra esedékes összeget kapta meg.

1959 őszén a lakás alkalmatlanná vált a további használatra, ugyanis november elején a lakásgazda feleségül ment egy volt zászlóshoz, akit „háborús és népellenes bűncselekmények miatt a Szovjetunióban 25 évre ítélték el". A látókörbe került személyről a szerv hálózati és egyéb úton azonnal információkat szerzett. Megállapították, hogy az illető egy veszélyes ellenséges személy, aki baráti körben rendszeresen szidta a rendszert és a Szovjetuniót. A házasságkötés után a férj a feleség Nyírvíz-palotában lévő lakásába költözött, ami egy sor dekonspirációs veszélyforrást hordozott, és használhatatlanná tette a lakást a további operatív célokra. A fizetési jegyzék szerint már októberben sem nagyon használták a „Szerencse-lakot" (csak az esedékes bér tizedét fizették ki), és novemberben a lakást és gazdáját ki is zárták a hálózatból.

A közölt iratok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött beszervezési dossziéban találhatók, amelynek a jelzete: ÁBTL 3.1.1. B-89194. Az iratokban szereplő neveket - az államvédelmi és rendőrtisztek kivételével - monogramokkal helyettesítettem. Mivel a szóban forgó lakás pontos azonosíthatóságának nincs jelentősége, csak az utcát és a házszámot adtam meg, az emelet- és a lakásszámot nem. Az iratok a rajtuk feltüntetett szigorúan titkos minősítésüket elvesztették.

Ezen a napon történt szeptember 19.

1938

A müncheni konferencia napja. Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül Chamberlain, Daladier, Hitler és Mussolini eldöntik, hogy...Tovább

1991

Megtalálták "Ötzi"-t, egy több ezer éves mumifikálódott similauni férfit, az Alpok Ötz-völgyi gleccserében, Ausztria és Dél-Tirol...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt 15 évben az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

Az 1867-es kiegyezés a magyar történelem sokat vitatott eseménye. Mélyen megosztotta a korabeli közvéleményt, és történeti értékelése is hosszú ideig ellentmondásos volt. A kiegyezés nyomán létrejött új politikai rendszert jelentős társadalmi erők utasították el. Az emigrációban élő, de nagy népszerűségnek örvendő Kossuth Lajos súlyos jogfeladásnak minősítette a kiegyezést, és általa a nemzet halálát vizionálta. Deák Ferenc viszont úgy vélte, hogy a Habsburgokkal való kiegyezés nem egyéb, mint az elérhető, megvalósítható 1848, azaz esélyt kínál a polgári Magyarország felépítésére. A társadalom túlnyomó többsége soha nem lelkesedett az új rendszer iránt, de idővel lojálissá vált, és – gyakran csak személyes érdekből – elfogadta azt. Valódi rokonszenv alakult ki viszont a forradalom és a szabadságharc eltiprása miatt kezdetben rendkívül népszerűtlen Ferenc József személye iránt. Parasztházak szobafalán sok esetben egymás mellett függött Kossuth és a már idős uralkodó képe.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását és különösen az 1920-as trianoni békeszerződést követően Magyarországon ismét fellángolt a vita a kiegyezés, illetve most már a dualizmus időszakának értékelése körül is. Szekfű Gyula bölcs döntésként értékelte a kiegyezést, az azt követő évtizedekről viszont lesújtó véleményt alkotott. Németh László Kossuthoz hasonlóan mélyen elítélte 1867-et, és Bibó István is „öncsaláson” alapuló kompromisszumnak minősítette azt. A kommunista hatalomátvételt követő első években a szabadságharcos-függetlenségi hagyomány folytatásaként a kiegyezést elvtelen és káros alkunak, sőt nemzetárulásnak minősítették. Az 1950-es évek végétől fokozatosan újraértékelték az eseményeket, és az ún. Kossuth-párti narratíva mellett megjelent a Deák-párti is.

Napjainkban a legtöbb magyar történész olyan reális kompromisszumnak tartja a kiegyezést és a dualizmus időszakát, amelynek jó és kevésbé jó oldalai is voltak. Helyreállította a történelmi Magyarország területi egységét és megteremtette az alkotmányos kormányzás feltételeit. További eredményei elsősorban gazdasági és kulturális téren mutatkoztak meg, társadalmi és nemzetiségpolitikai szempontból már jóval kedvezőtlenebb a mérleg. Máig ható legfőbb hozadéka a polgárosodás, a civilizatórikus megújulás volt. 1867 példája ugyanakkor meggyőzően bizonyítja, hogy a magyar politikai elit és a társadalom nagy része képes felülemelkedni múltbeli sérelmein azért, hogy saját jól felfogott érdekében kiegyezzen egykori ellenségével.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára a 150. évfordulón látványos kamarakiállítással és az ArchívNet idei 4. számával emlékezik a kiegyezésre és a dualizmus időszakára. Így kíván hozzájárulni ahhoz, hogy az 1867-es, alapjában véve sikeres és előremutató kompromisszum végleg a nemzeti emlékezet szerves részévé váljék.

 

Budapest, 2017. szeptember 12.

A szerkesztők