Bevezetés

A Délkelet-Ázsiában, a Koreai-félszigeten fekvő Korea politikai, gazdasági és kulturális téren hosszú időn keresztül Magyarország érdeklődési körén kívül esett. A világ talán egyik legelzártabb, távoli és titokzatos országa 1945. augusztus 15-én szabadult fel a japán megszállás alól. A japán kapituláció után, a jaltai értekezlet határozata alapján, a Koreai-félsziget északi felén szovjet, délen amerikai katonai közigazgatást vezettek be, a demarkációs vonal a 38. szélességi foknál húzódott. Az 1948-ban megtartott választások nyomán állandósult az eltérő politikai berendezkedés és az ország kettéosztottsága. Északon létrejött a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Phenjan, délen pedig a Koreai Köztársaság Szöul központtal. Ám mindkét fél igényt tartott az egész félsziget birtoklására, és ez 1950-ben háborús konfliktushoz vezetett. A három évig tartó háborút (1950. június 25.-1953. július 27.) az észak-koreai csapatok robbantották ki a két országrész között, és azt a több mint tizenöt hónapon keresztül tartó panmindzsoni fegyverszüneti megállapodás aláírása zárt le. Harry Spencer Truman amerikai elnök utasítására az amerikai hadsereg repülőgépekkel és hadihajókkal felszerelt egységei is beavatkoztak a háborúba a déliek oldalán. A koreai háború volt az első komolyabb fegyveres összecsapás a második világháború befejezése óta, amely tönkretette az ország gazdaságát, teljes ipari potenciálját. Az ország romokban hevert, a közigazgatás, a közlekedés megbénult, az egészségügyi ellátás nem működött, a háború forgatagában milliók pusztultak el, és tömegesen haltak meg a sebesültek a vérveszteség, a legyengülés, a járványok és az ellátatlanság következtében.
1945 után a Szovjetunió és a népi demokratikus országok - közöttük Magyarország - részéről is megnőtt az érdeklődés Korea ismeretlen, talán egzotikusnak is vélt népei iránt. Az érdeklődés elsősorban az ország politikai berendezkedésének szólt. A földrajzi távolság, a közös érdekek esetlegessége, a gyenge gazdasági kapcsolatok és a két nép közötti érintkezés hiánya miatt Magyarország és Észak-Korea között a diplomáciai kapcsolatok felvételére csak 1948-ban került sor, majd a kapcsolatokat 1954-ben nagyköveti szintre emelték.
A koreai háború alatt, majd az újjáépítés időszakában is, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok - így Magyarország is - komoly anyagi segítséget nyújtottak Észak-Koreának. A háború kitörésének hírére az egész országban békegyűléseket, tiltakozó akciókat szerveztek, amelyet gyűjtőakciók szervezése, segélyszállítmányok útnak indítása, felajánlások követtek. A Koreával kapcsolatos „népi megmozdulás" irányítását az Országos Béketanács, illetve a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége szervezte. A közölt dokumentumok alapján a korabeli propagandának megfelelően kaphatunk képet a gyűjtéssel kapcsolatos hangulatról. Mindezt kormányszintű intézkedések is kiegészítették, amelyek hosszú évekre meghatározták a magyar-észak-koreai viszonyt.
A magyar kormány kezdeményezésére még 1950-ben, a koreai háború elején, a magyar dolgozók által „felajánlott" összegekből, egy hadikórház felállítását határozták el. A kórházat Rákosi Mátyásról, a párt főtitkáráról nevezték el. A magyar kezdeményezéshez a kommunista országok többsége, így a szovjetek, a csehek, a lengyelek, a bolgárok, a románok és a kínaiak is csatlakoztak.
A Magyar Országos Levéltárban található dokumentumok alapján a magyar állam által létesített kórház a fegyverszünet megkötéséig (1950. július-1953. július) hadikórházként működött, majd - már békésebb körülmények között - polgári kórházként tevékenykedett (1953. július-1957. július). A kórházat az 1953. évi fegyverszüneti megállapodásig az Országos Béketanács tartotta fenn, majd ezután az Egészségügyi Minisztérium - a Minisztertanács határozatának megfelelően - éves költségvetési tervében meghatározott pénzösszeget irányzott elő a kórház fenntartására és működtetésére, amelyből a kórház berendezését, felszerelését, műszer- és gyógyszerszükségletét biztosították, valamint a kiutazó magyar egészségügyi dolgozók útiköltségét, napidíját és kint tartózkodásának költségeit fedezték.
A Rákosi Mátyás Kórházban 1950 és 1957 között nyolc orvos-egészségügyi csoport váltotta egymást, több mint 100 orvossal, egészségügyi dolgozóval és kisegítő személyzettel. A Koreába induló csoportok utazásának előkészítése, lebonyolítása az Egészségügyi Minisztérium feladata volt, a személyek kiválasztását, a csoportok összeállítását pedig a minisztérium személyzeti főosztálya végezte. A csoport tagjai Budapestről és az ország különböző kórházaiból szerveződtek. A kiválasztásnál a minisztérium arra törekedett, hogy politikailag megbízható, jó fizikai erőben lévő dolgozók utazzanak Koreába, elsősorban azok, akik itthoni munkájukkal kiérdemelték a koreai kiküldetést.
A csoport tagjainak kiválasztásánál gondot jelentett, hogy a felkért vagy ajánlott személyek egy része nem vállalta a kiküldetést, más része pedig a vizsgálatnál bizonyult alkalmatlannak vagy politikailag megbízhatatlannak. Előfordult, hogy a hiányzó orvosokat úgy pótolták, hogy a Honvédelmi Minisztériumtól kértek szakorvosokat a csoport megerősítésére.
A koreai kiküldetést a kalandvágy, az ismeretlen iránti érdeklődés, a szakmai kihívás, de az anyagiak is nagymértékben motiválták. Az utazásra azonban csak akkor került sor, ha az Államvédelmi Hatóság is áldását adta az ügyre, ugyanis a jelöltek listáját az ÁVH minden esetben véleményezte (jóváhagyta vagy elutasította). A jelentkezőket vizsgálták párttagságuk, politikai és katonai képzettségük, szolgálati beosztásuk és jellemvonásaik alapján. A csoport tagjai megbízatásukat a párttól kapták, és a „magyar néppel szemben tett vállalásukat teljesítették". Az orvosokat váltó csoportok összeállításánál alapvető elvként szerepelt, hogy nem volt szabad kiküldeni azokat, akik már egyszer kint voltak. A kiküldetés ideje általában hat hónaptól egy évig terjedt. Minden csoporttal egy politikai (később párttitkár) és egy szakmai vezető utazott.
A Koreába utazó magyar orvosok között az orvosi szakma majd minden szakterülete képviselve volt. A háború elején elsősorban sebészekre (plasztikai-, tüdő-, száj- és mellkas-sebész) volt szükség, a háború befejezése után pedig a belgyógyász, az urológus, az ortopéd szakorvos, a szemész, a gyermekgyógyász, a szülész- és nőgyógyász, valamint a fül, orr és gége szakorvos került előtérbe. A szakszemélyzet tagjai között előnyt élveztek a műtősök, az ápolók, a gyógytornászok, a röntgentechnikusok, de szükség volt kisegítőkre is, pl. adminisztrátorra, szakácsra, gépkocsivezetőre, garázsmesterre és autószerelőre.
A korabeli feljegyzések szerint az első négy orvoscsoport búcsúztatását még ünnepélyes keretek között, az Egészségügyi Minisztérium tükörtermében tartották, ahol fogadást rendeztek a csoport tagjai és a hozzátartozók részére. A búcsúztatáson a párt, a Külügyminisztérium, az Országos Béketanács, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, az Orvos-Egészségügyi Szakszervezet és a minisztérium több dolgozója képviseltette magát, valamint meghívták a szovjet, a koreai és a kínai követet is. A fogadás költségeit a Béketanács viselte. A pályaudvari búcsúztatást a budapesti pártbizottság intézte a „búcsúztatás sima lebonyolítása érdekében". Az ötödik, egyben utolsó háborús orvoscsoport kiküldése után induló csoportoknál már szerényebb keretek között történt a búcsúztatás. Indulás előtt az egészségügyi miniszter két-három nappal fogadást adott a tiszteletükre. A csoportok, Moszkva és Peking érintésével, repülőgéppel utaztak, ahol a nagykövetség és a kórház dolgozói fogadták őket a fogadó-, és egyben búcsúztató ünnepségen.
A koreai magyar követségi iratok tanúsága szerint az egészségügyi csoportok utazásával egyidejűleg - vasúton - különböző összetételű és mennyiségű szállítmányok indultak útnak a messzi Koreába. A szállítmányokról részletes listát, kimutatást készítettek, és pontosan rögzítették az egyes vagonok tartalmát, majd a megérkezéskor visszajelzést kértek a koreai magyar követségen keresztül.

Képgaléria megtekintése

Az orvosi és egészségügyi felszereléseken, műszereken kívül a ládák különböző agitációs- és propaganda anyagokat is tartalmaztak, pl. újságokat és brosúrákat, dia- és dokumentumfilmeket, színes reprodukciókat, ismeretterjesztő plakátokat, térképeket, keskenyfilmeket, falitábla sorozatokat, orvosi és egyéb könyveket, folyóiratokat, valamint színes, Rákosi Mátyást ábrázoló képeket, Sztálinról, Leninről és Gerő Ernőről készült fotókat.
1950. július 20-án indult az első, tizenöt fős orvos-egészségügyi csoport Észak-Koreába. Megérkezésükkor a Külügyminisztérium és az Egészségügyi Minisztérium egy-egy képviselője, valamint a követség tagjai fogadták őket.
A csoport a Phenjantól 25 km-re található Csunvai falu kórházában kezdte meg gyógyító munkáját, rendkívül mostoha, háborús körülmények között. A kórház épületei kiürített iskolahelyiségek voltak, amelyeknek nem volt berendezése, a vizet 20 km távolságról, bivaly húzta szekerekkel szállították. A Rákosi Mátyás Hadikórházba 1950. augusztus 10-én érkeztek az első sebesültek, majd ezután folyamatosan áramlott a háborúban megsérült katonai és polgári lakosság. A kórház átlagos sebesült létszáma 400 fő körül mozgott.
Egy amerikai támadás következtében 1950. augusztus 29-én bombatalálat érte a kórházat, amely teljesen megsemmisült. A magyarok közül senki nem sérült meg, de egy koreai orvos és három önkéntes ápolónő meghalt. Ezután a magyar orvosokat Jandokba helyezték át, ahol három épületben 1200 beteget tudtak elhelyezni. Az észak-koreai csapatok szöuli partraszállása után a magyar csoport átvett egy 2500 férőhelyes kórházat, de az csak rövid ideig működött. Ez idő alatt a kórház statisztikai jelentése szerint 154 műtétet, 226 gipszelést, 4169 kötözést, 269 belgyógyászati vizsgálatot, 669 röntgenfelvételt, 217 laboratóriumi vizsgálatot végeztek. A hadikórházban készült több ezer röntgenfelvétel egy része, valamint a magyar és koreai nyelven írt műtéti naplók és esetleírások az Országos Levéltár Rákosi Mátyás Hadikórház iratanyagában maradtak fenn.
A bombázások, a berepülések és a háború súlyosbodása miatt 1950. október 15-én a koreai Külügyminisztériumban elhatározták a külföldi (nagy)követségek és a kórházak evakuálását a fővárosból. A magyar kórházat először Mampoba, a fővárostól kb. 120 km-re északra, egy völgykatlanban fekvő kórházba helyezték át, ahol a külvilágtól teljesen elzárva 1950. október 10-től október 21-ig tartózkodtak. Ezt követően - a fronthelyzet ideiglenes rosszabbodásával - a magyar orvoscsoport elhagyta Korea területét, és a Mandzsúria-koreai határ közelében fekvő kínai Cián (Zian) nevű városkába költözött, ahol a bizonytalanság, a tétlenség, a sorozatos átszervezések és költözések rossz hangulatot teremtettek a kórház dolgozói között. Innen az ugyancsak a kínai Mukdenbe mentek, ahol megfelelő kórházépületeket és berendezéseket bocsátottak rendelkezésükre. A visszavonulások alatt a kórház anyagát, felszerelését az amerikai repülőgépek ismét megsemmisítették, szinte minden odaveszett, így 1950 végén újabb, egy 400 ágyas kórház teljes felszerelését küldte ki a magyar állam Koreába. A háborús események, a sorozatos visszavonulások és kényszerű költözések ellenére a magyar orvosok szakmai munkájának magas színvonalát a koreaiak is elismerték, és a koreai kormány 1951. február 10-én kitüntetéseket adott át az első magyar orvoscsoport tagjainak.
A második, tizenhat főből álló orvoscsoport 1951. február végén érkezett először a kínai Csang-Csungba, majd 1951 júniusában a kórház visszaköltözhetett koreai területre, ahol a kórházat két központi épületben helyezték el. A beteglétszám állandóan 1000 körül mozgott, ami a tél és a front változásaival hol nőtt, hol csökkent. A légi veszély és a beteglétszám állandó emelkedése miatt decentralizálták a kórházat. A sebesülteket egymástól távol elhelyezkedő falvakban, úgynevezett csibikben helyezték el, majd a betegeket a sebesülések típusa szerint csoportosították, pl. láb alsó végtag, láb felső végtag, kar, fej stb. A gyakori bombázások és géppuskázások következtében sok volt a polgári sérült, és ellátásuk érdekében a kórház civil betegeket is fogadott, hiszen csak itt voltak adottak a körülmények a komplikáltabb műtétek végzésére. A csoport a háborús körülmények ellenére a súlyosabb állapotban lévő betegek operáció utáni elhelyezésére úgynevezett „sokk-szobát" alakított ki, amellyel a betegek életkilátásait növelték. Gondot fordítottak a higiénés körülmények javítására, a járványok megelőzésére, valamint komoly felvilágosító munkát végeztek a falusiak között.
A harmadik egészségügyi csoport megérkezése után (1952. január vége) a kórház területét egymás után háromszor is bombatámadás érte (1952. május 24., június 2. és június 6.). A hadikórház a bombázást szerencsésen átvészelte, de a kórházba került betegek között sokan szenvedtek napalmbomba által okozott sérülésben. Mintegy 83-an kerültek kórházba, közöttük rengeteg asszony és gyermek. A követi jelentések részletesen beszámoltak a háború okozta károkról, a nagymérvű pusztításról, ugyanakkor bizalmas jelentésben részletesen ecsetelték azoknak az orvosoknak viselkedését, akik nem tudták titkolni a bombázások miatti félelmeiket.
A csoport szakmai munkájának legfontosabb feladata a kórház klinikai színvonalra emelése volt. Ennek érdekében jelentős kórházfejlesztést hajtottak végre: 1952 elején és nyarán 1000 ágyas kórházzá fejlesztették a Rákosi Mátyás Hadikórházat. A gyógyító munka során új transzfúziós szobát, készenléti műtőt szereltek fel, valamint új gyógykezelési eljárásokat vezettek be. Befejezték és berendezték a sziklabarlangban épült műtőket, szűrővizsgálatnak vetették alá a kórház dolgozóit, tavaszi nagytakarítást végeztek, amelynek keretében kitapétázták a falusi műtőket, kötözőket, részben a betegszobákat is.
A követi jelentések dokumentumai szemléletes képet adnak a hadikórház környékén tapasztalt különös jelenségekről, az éjszakai máglyatüzekről és a villanylámpával leadott fényjelzésekről, amelyek rendkívüli nyugtalanságot idéztek elő a kórház dolgozói körében, hiszen a háborús események közepette a kémek esetleges felbukkanásától is tartaniuk kellett.
A közölt levéltári források között szerepel az a titkos értesítés is, amelyben a Külügyminisztérium osztályvezetője tájékoztatást kér a koreai magyar követtől, hogy a Méray Tibor által Koreáról írt könyv idegen nyelvű kiadása milyen érdeklődést kelthet Koreában. Sokak számára talán ismert, hogy a koreai háború eseményeiről részletes és rendszeres haditudósításokat írt Méray Tibor, a Szabad Nép munkatársa, kulturális rovatvezetője, aki Koreában tett két utazása alkalmával - személyes élményeire és tapasztalataira támaszkodva - a szemtanú hitelességével számolt be Koreai jelentés című könyvében a koreai háború 1951 augusztusától 1952 szeptemberéig terjedő időszakáról. Az 1953-ban megjelent könyv szemléletes leírást ad Koreáról, a koreai nép életéről, munkájáról, ugyanakkor rendkívül érdekes pillanatokat villant fel a háború embertelenségéről, a hadi helyzet alakulásáról, a fegyverszüneti tárgyalásokról, az amerikaiak által elkövetett bűnökről. Mivel a kötet propagandacélokat szolgált, a szerző gyakran egyoldalúan és elfogultan mutatja be az eseményeket, bár könyvében leszögezi: „Az volt a szándékom [...], hogy lehetőleg csak olyasmiről írjak, aminek magam tanúja voltam, vagy amit szem- és fültanúk mondottak el nekem."
A népi demokratikus országok közül Románia, Csehszlovákia, Lengyelország és Bulgária is működtettek kórházat Koreában a háború idején, majd azt követően még néhány évig. A kórházak között rendszeres, baráti kapcsolat alakult ki, ami megnyilvánult abban is, hogy kölcsönösen meghívták és meglátogatták egymást, hiszen egy-egy kórházlátogatás a tapasztalatcsere szempontjából is rendkívül hasznos volt. A levéltári források egyértelműen bizonyítják, hogy a Koreában működő kórházak között megindult a rivalizálás, hiszen a látogatások során a magyarok keserűen állapították meg, hogy „kórházunk a mintakórház szerepét a közeljövőben nem fogja tudni betölteni a kórházi feltételek hiánya miatt, annak ellenére, hogy mi olyan műtéteket is végzünk, melyekre a többi kórház nem képes". Nem hallgathatjuk el azt sem, ami az egyik román orvoscsoport tagjaival történt. Az 1952 márciusában Koreába érkezett román orvosok között többségében erdélyi magyarok voltak - ráadásul a csoport vezetője is magyar volt -, ezért még a látszatát is el akarták kerülni annak, hogy a magyarokhoz közelebb állnak, így még a találkozástól is tartózkodtak. Ugyanakkor felröppent a hír, hogy két magyar orvoscsoport működik Koreában, ami természetesen felborzolta a kedélyeket a román „elvtársak" körében.
A forrásanyagból kitűnik, hogy a kórházban nagy jelentőséget tulajdonítottak a szakmai továbbképzésnek. A csoport tagjai rendszeres oktatásokat tartottak a felcsereknek, a nővéreknek és az orvostanhallgatóknak, és mindezek mellett jutott idejük a tudományos munkára is, hiszen több alkalommal orvosi konferencián vettek részt, ahol előadásokat tartottak a tábori sebészet legújabb eredményeiről, az új műtéti eljárásokról.
Az Egészségügyi Minisztérium iratanyagában őrzött dokumentumok tanúsítják, hogy - a kor szellemének megfelelően - a betegellátás és a kórházkultúra emelése érdekében munkaversenyeket hirdettek. A békésebb időszakokban - egyben az összezártság enyhítésére is - igyekeztek megfelelő kulturális programokat biztosítani, pl. filmvetítések, táncestek, színházi előadások látogatása a phenjani Morampong Színházban.
A háború utolsó időszakában még nem lehetett tudni, hogy a hadi cselekmények mikor érnek véget, ezért a koreai főparancsnokság utasítására a magyar kórház egy 500 ágyas mobil kórházat állított fel, amelynek felszerelését a magyar kormány bocsátotta a koreaiak rendelkezésére. A fegyverszünet megkötéséig kb. 23 millió forintot, vagyis nyolc millió rubelt fordított a magyar állam a hadikórház fenntartására.
A negyedik, immár 23 fős egészségügyi csoport (1952. szeptember 26.-1953. június) megérkezése után hamarosan - 1952. október 31-én - több hullámban bombatámadás érte a kórház területét. A bombázások következtében tizenhatan meghaltak, 37-en megsebesültek. Óriási volt a háborús kár. A bombázások után újabb átszervezésekre volt szükség, ennek keretében tovább decentralizálták a kórházat. (1953 februárjában a koreai kormány döntése értelmében a népi demokratikus országok hadi- és tábori kórházait decentralizálták.) A magyar kórházat a legnagyobb titoktartás mellett ekkori helyétől kb. 180 km-re észak-keletre, Közép-Koreába, Szongnimba telepítették. Az áttelepítéssel a Rákosi Mátyás Hadikórház munkájának egy fontos szakasza lezárult, és elkezdődött a kórház új alapjainak megteremtése, hiszen az ötödik, egyben utolsó háborús egészségügyi csoportnak az 1953-ban megkötött fegyverszünet után már a békés gyógyító munka feltételeit kellett kialakítania. Némi gondot jelentett, hogy az ötödik csoport tagjai az új feladatok ellátására - a csoport szakmai összetétele miatt - már nem voltak teljes mértékben alkalmasak, hiszen korábban főleg sebészekre, most pedig belgyógyászokra, tüdőgyógyászokra, szülészekre, gyermekgyógyászokra stb. volt elsősorban szükség. A későbbi orvoscsoportok összetétele már ennek megfelelő volt.
A hatodik, a hetedik és a nyolcadik orvoscsoport polgári kórházban végezte feladatát. A hatodik csoport 1954 márciusában Hirschler Imre, a Kútvölgyi úti Állami Kórház szülész-nőgyógyász főorvosának vezetésével érkezett Koreába. Később a csoport létszáma kiegészült a VI/b és VI/c csoporttal. A csoport először néhány hónapig Szongnim gyárváros kórházában dolgozott, majd 1954 májusában a kórház áttelepült Szorivonba, és ettől kezdve - a koreaiak kérésére - párhuzamosan mindkét helyen dolgoztak. A dokumentumok beszámolnak arról, hogy Nam Ir külügyminiszter Kim Ir Szen pártvezető nevében kérte a magyarokat, hogy a kórházat az újjáépítés időszakában is működtessék, és legyenek a koreai orvosok segítségére.
A hetedik csoport 1955. január 3-ától tevékenykedett Szorivonban. Megkezdték a kórház céljára kiszemelt romos épület helyreállítását. A központi épület földszintjén rendelőt, az emeleten pedig 70-80 ágyas kórtermet alakítottak ki. Az osztályokon rendes ágyakat, éjjeliszekrényeket helyeztek el, és a betegeket betegruhákkal látták el, hiszen korábban saját ruháikban feküdtek a kórtermekben. A fejlesztések ellenére a kórházban jellemző volt a zsúfoltság, nem volt alkalmas a napi 700-1000 beteg fogadására. Nem volt lehetőség a fertőtlenítésre, hiányosak és primitívek voltak a WC és fürdőszoba viszonyok. Ennek ellenére a fokozatos fejlődés lehetővé tette a magas színvonalú és a betegek érdekeit szolgáló orvosi ellátást.
A csoport tagjai a közvetlen kórházi, rendelőintézeti munka mellett oktató, továbbképző, tudományos, szervező, patronáló és egészségügyi felvilágosító munkát is végeztek. A továbbképzés rendkívül vontatottan indult, amely elsősorban a kórházon belül valósult meg, majd később más intézmények patronálása került előtérbe.
A kórház 1955-ben a területéhez tartozó 630 000 fős Észak-Fanghe tartomány minden irányú egészségügyi ellátásának a központjává vált, amelyhez járóbeteg-rendelő is tartozott. A tartományban kb. 60 orvos volt, vagyis 10 000 emberre jutott egy orvos. Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy Magyarországon 1955-ben kb. 12 000 orvos praktizált, és 900 emberre jutott egy orvos.
A 300 ágyas szorivoni kórház teljes felszerelését, annak folyamatos pótlását, gyógyszerellátását, a magyar egészségügyi csoport személyi szükségleteit a magyar Egészségügyi Minisztérium az éves költségvetésből biztosította.
1955. augusztus 1-jén Koreába érkezett a VII/b csoport is, majd a kórház életében fontos szerepet játszott Plojhár cseh egészségügyi miniszter látogatása, aki koreai körútja során a magyar kórházat is meglátogatta, és megelégedését fejezte ki a látottak alapján. E látogatás után a magyar orvosok egyre többször hangoztatták, hogy egy magyar orvos delegációnak is Koreába kellene látogatnia. Erre 1956-ban került sor.
A nyolcadik, egyben utolsó orvoscsoport 1957. februártól már csökkentett létszámmal és középkáderek nélkül dolgozott. Legfontosabb feladatuk a tanácsadás volt.
Az 1953-ban megkötött fegyverszüneti egyezmény megváltoztatta a kórház dolgozóinak a helyzetét is. Kezdetben a háborús
nehézségek, a nagy távolság az otthontól, a nyelvi problémák, az idegen környezet és idegen emberek, az egymásrautaltság, a közös sors vállalása valóban összetartotta a csoport tagjait. Az 1954-ben keletkezett nagykövetségi jelentések azonban már ideges hangulatról, türelmetlenségről számoltak be a bizonytalan csoport-váltások, a gyógyszerek és felszerelések késedelmes megérkezése miatt, ugyanakkor a dolgozók is érzékenyebben reagáltak a kórházban tapasztalt legkülönfélébb eseményekre.
1954-ben megalakult a kórház pártszervezete, amely 1957-ig, a kórház átadásáig működött. A párttitkár a taggyűlésekről rendszeres, a kórház tevékenységére és a párttagság egészére kiterjedő jelentéseket készített a Külügyminisztérium és a párt számára. Rendkívül tanulságos áttekinteni ezen időszak történéseit, hiszen a levéltári források különösen gazdagon illusztrálják a gondokat és problémákat, a dolgozók között uralkodó rossz hangulatot, amelyek egy összezárt kis közösségen belül megjelenhettek. A taggyűlésekről készített jegyzőkönyvek fontos adalékot szolgáltatnak ehhez, mivel segítségükkel feltárhatók azok a magánéleti, érzelmi és a kollektíván belüli konfliktusok, amelyek jellemezték az egyes orvoscsoportok munkáját.
A kórház magyar igazgatója rendkívül fontosnak tartotta a kiküldött dolgozók összetartását, szervezeti és erkölcsi egységét, a jó hangulat és otthoniasság megteremtését. Az erőfeszítések ellenére ezek legtöbbször nem valósultak meg, hiszen számos jelentés beszámolt egy magyar „asztaltársaság" létrejöttéről. Előfordult, hogy valaki visszaélt a kollektíva bizalmával, volt, aki a követségen igyekezett jobb színben feltüntetni magát mások rovására. Egyes dolgozók állítólagos beképzeltsége, provokatív magatartása felbátorította azokat, akik klikket alkotva az igazgató és a gazdasági vezetés lejáratására törekedtek. Ma már nehéz rekonstruálni, hogy ezekben a vitákban kinek volt igaza, de egy két ilyen dokumentum közlésével érzékeltethetjük az akkori viszonyokat egy viszonylag zárt közösség életében.
A Koreába kiküldött feleségekkel kapcsolatban is nagy vihar kerekedett. A feleségek először a hatodik orvoscsoporttal utazhattak. Sokan nem értettek egyet a feleségek kiküldésével, mivel megjelenésük újabb problémákat okozott a kórház mindennapi életében. Az állandó féltékenységi jelenetek, botrányok következtében megindult pletyka és sugdolózás elterelte a figyelmet a szakmai munkáról. Előfordult, hogy a magyarok egymás között - de a koreaiakkal is - szerelmi bonyodalmakba keveredtek, és amikor ez kiderült, javasolták visszahívásukat. Visszatetszést okozott a koreaiak szemében, amikor néhány alkalommal a hölgyek is becsíptek.
Tiltakoztak a feleségek jelenléte ellen amiatt is, hogy többségük nem volt szakmabeli, ezért munkájuk szükségtelen volt a kórház számára. Végül a kórház pártszervezete és a koreai nagykövetség is kérte az Egészségügyi Minisztériumot, hogy a következő egészségügyi csoportokkal a feleségeket egyáltalán ne küldjék ki. Az ügyet az Egészségügyi Minisztérium döntése zárta le, mely szerint házastársakat nem küld többé Koreába.
Problémák jelentkeztek az öltözködés terén is. A jelentések olyan esetekről is beszámoltak, amelyek szerint voltak olyanok, akiknek magatartása, öltözéke ellentétben állt a küldetés elvével. „Nem hiszem, hogy a csőnadrágos emberek hivatottak elsősorban népünket képviselni. Ha kiküldik őket a felszerelésre fordított komoly összegekből, legalább azt ne engedjék meg, hogy jampiruhát vegyenek maguknak."
A nagykövetségi jelentések nem titkolták, hogy egyes kórházi dolgozók véleménye szerint a problémákat mesterségesen élezték ki.
Rendkívül felborzolta a kedélyeket, amikor egy magyar orvos beleszeretett az egyik koreai tolmácsnőbe. Amikor az ügy kipattant, a hölgy már öthónapos terhes volt, az orvost soron kívül hazaküldték, a tolmácsnőt pedig elbocsátották az állásából. Az ügy pikantériája, hogy a koreai menyasszony hajadonságát kellett bizonyítani a koreai szervekkel, mivel korábban vőlegénye (férje?) volt. Az ügyet elfektették, döntés nem született az ügyben, bár a magyar orvos elvált feleségétől. Végül az orvos kérte - mivel koreai menyasszonya nem jöhetett Magyarországra -, hogy tegyék számára lehetővé saját költségen a kiutazást. A forrásanyag alapján megállapíthatjuk, hogy nem ez volt az egyedüli ilyen jellegű ügy a Rákosi Mátyás Kórház történetében, hiszen hasonló esetek korábban is előfordultak.
A közölt dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy már 1952-ben - több alkalommal - súlyos hibákat, visszaéléseket tapasztaltak a segélyszállítmányok körül. Hiányoztak pl. a ládajegyzékben feltüntetett áruk vagy az élelmiszerszállítmányok küldésekor nem a kellő gondossággal jártak el. Egy 1954-es párttitkári beszámoló jelentés szerint a kórházi javak nem voltak biztonságban, hiszen egyre többször fordultak elő lopások, különböző kártevések, amelyek a magyar kórház anyagi javait veszélyeztették. Előfordult, hogy egy Koreából hazatérő magyar egészségügyi dolgozó csomagjában a hazai vámvizsgálaton a koreai kórház pecsétjével ellátott textíliát találtak. Az anyagi javak biztonságos megőrzése érdekében a kórház dolgozói őrszolgálat felállítását határozták el, amelyet túlórában láttak el.
A jelentésekből megállapítható, hogy a koreai és a magyar dolgozók közötti kapcsolatot a legtöbb esetben nem zavarták meg a legsúlyosabb magánéleti konfliktusok sem. Ennek bizonyítéka, hogy szoros baráti szálak szövődtek a koreaiak és a magyarok között, bár előfordult, hogy a követségnek több alkalommal fel kellett hívnia a kórház dolgozóinak a figyelmét arra, hogy nagyobb türelemmel és megértéssel bánjanak a koreaiakkal. Fontosnak tartották, hogy előbb megismerjék a másik beállítottságát, munkabírását, szociális helyzetét, mentalitását. Erre azért volt szükség, mert a koreaiak szokásait, életfelfogását - amely nagymértékben különbözött a magyarokétól - nem lehetett a magyarok „szájízének" megfelelően máról holnapra átformálni. Sokan egyetértettek abban, hogy a magyar szokásoknak megfelelő - jóval intenzívebb - munkát nem lehet adminisztratív eszközökkel kikényszeríteni.
A kórház állandó és szoros kapcsolatot tartott a koreai magyar követséggel, amely hivatalos és egyéb ügyekben segítséget nyújtott, ellenőrizte a politikai munkát, információkkal látta el az orvosokat, kezelte a hazai távirati- és levél-összeköttetést, ugyanakkor rendszeresen beszámolt a minisztériumnak a kórházban tapasztalt személyi, szervezési, vezetési és politikai munkáról. A koreai magyar követ talán egyik legfontosabb feladata volt a kórházról készült összegző jelentések írása, a hibák és hiányosságok feltárása és állásfoglalások készítése a kórházzal kapcsolatos kérdésekben.
A követi beszámolókból és jelentésekből nyomon követhető a követség és egyes egészségügyi csoportok között megromlott a kapcsolat, amely egyrészt abból adódott, hogy anyagiasságra utaló jeleket fedeztek fel a csoport egyes tagjainál, másrészt a követség élesen bírálta a kórházban tapasztalt hibákat. A Külügyminisztérium, hogy enyhítse a feszültséget, a nagykövet feladatává tette „a jó és elvtársias viszony kialakítását a nagykövetség és a kórház között".
A Rákosi Mátyás Kórházra vonatkozó források között fellelhetők azok a dokumentumok is, amelyek az 1956. október 23-i események koreai megítélésével kapcsolatosak. Az október 23-i forradalom híre Koreába is eljutott. Az első hírek - amelyek a forradalom kitöréséről érkeztek - nem kis meglepetést okoztak a Koreában dolgozó orvos-egészségügyi csoport körében. A forradalom eseményeiről az orvosok elsősorban a követségi tájékoztatókból és az otthonról érkezett távirati híradásokból értesültek. Práth Károly Magyarország 1956. június 8-án kinevezett koreai nagykövete részletesen beszámolt a Rákosi Mátyás Kórházban tapasztalt ideges és nyugtalan hangulatról, a bizonytalanságról és a kollektív feszültségről. Néhány orvos Korea elhagyására és a disszidálásra gondolt, sőt volt, aki ezt meg is próbálta.
A Magyar Külügyminisztérium, az Egészségügyi Minisztérium és a koreai Magyar Nagykövetség levélváltásaiból egyértelműen kirajzolódnak a két állam Rákosi Mátyás Kórházzal kapcsolatos diplomáciai lépései, és gyakran az azt befolyásoló tényezők is.
Amint a dokumentumokból kitűnik a kórház fenntartását és üzemeltetését a magyar kormány 1956-ig tervezte. A lengyel kórház - amely lényegesen később kezdte meg működését - 1955 végén befejezte tevékenységét, átadta a kórházat a koreai szerveknek, és csak egy 3-4 tagú tanácsadó csoportot hagytak hátra. Mint az egyik forrás írja, ezt a módszert „mi is bátran követhetnénk, természetesen akkor, ha erre a koreai szerveket megfelelően előkészítjük és a kórház is elkészül az átadásra".
1956. október elején a magyar Egészségügyi Minisztérium küldöttei látogatást tettek a koreai magyar kórházban, és tárgyalásokat folytattak a koreai Egészségügyi Minisztérium képviselőivel a további magyar egészségügyi támogatásról. A tárgyalások során - a koreai egészségügyi vezetők kívánságát is figyelembe véve - az Egészségügyi Minisztérium alternatív javaslatot készített a kórház működésére és az átadásra vonatkozóan. A döntéshez külön minisztertanácsi határozatra nem volt szükség. A javaslat elfogadása után megkezdődtek a tárgyalások a koreai kormánnyal, amelynek eredményeként 1957. június 20-án Phenjanban aláírták a kórház átadásáról szóló jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv aláírásával a magyar orvos-egészségügyi csoport hét éves koreai tevékenysége befejeződött. Ezt követően magyar orvosok, egészségügyi dolgozók már csak csökkentett létszámmal és tanácsadóként tevékenykedtek Koreában.
A háború alatt felállított kórházak közül a koreai magyar kórház jelenleg is működik, és Szorivonban, a kórház kertjében felállított márvány emlékoszlop hirdeti, hogy 1950 júliusától 1957 júniusáig magyar egészségügyi csoport dolgozott Koreában. Az emlékoszlop a koreaiak szerint „a magyar és a koreai nép örök barátságának a szimbóluma".

A bemutatott dokumentumokat a Magyar Országos Levéltár Egészségügyi Minisztérium, Külügyminisztérium és az MDP Központi vezető szerveinek levéltári iratanyagából válogattam. A forrásanyag válogatásánál az időrendi és tematikus elvet követtem. A közölt források felvillantják a Rákosi Mátyás Hadikórház, később polgári kórház sorsát a megérkezés pillanatától a koreai szerveknek történő átadásig. A források, ha áttételesen is, de bepillantást engednek az 1950-es évek magyar valóságába, mindenekelőtt pedig - a magyar-koreai kapcsolatok keretében - az 1950-1957 között Koreában működő kórház életébe. Reményeim szerint a közölt dokumentumok - a történeti vonatkozások mellett - hozzájárulhatnak a korszakkal kapcsolatos ismeretek gyarapításához, elmélyítéséhez és teljesebbé tételéhez. Meg kívánom azonban jegyezni, hogy a dokumentumok bemutatása a teljesség igénye nélkül készült.
A források közlésénél több esetben nem a teljes dokumentumot, hanem csak részleteket közöltem. A forrásokban a nevek és helynevek átírásánál eltérések lehetnek. Az iratok lelőhelyét a pontos jelzet feltüntetésével, a dokumentumok után közlöm.