A gyógyszertárak államosításának első szakasza, avagy Örkény István „felajánlja” gyógyszertárát az államnak Sztálin 70. születésnapjára

Mielőtt Örkény önkéntesnek egyáltalán nem nevezhető felajánlásának részleteit ismertetném, röviden érdemes kitérni a gyógyszertárak államosításának történetére. A kommunista hatalomátvételt követően a gyógyszerész társadalmat mint „fegyelmezetlen, pártszempontból, ideológiailag teljesen képzetlen és lelkiismeretlen, hazafiatlan, önző és megbízhatatlan” csoportot tartotta számon az államhatalom.[1] A gyógyszertár-tulajdonosokat tömörítő Országos Gyógyszerész Egyesület élére kommunista kormánybiztosokat neveztek ki, akiknek feladatául adták az osztályidegennek és kizsákmányolónak tekintett réteg felügyeletét. A gyógyszertári alkalmazottakat a szakszervezeti mozgalom fogta össze, melyben 1948-ban a kommunisták szintén átvették a hatalmat.

A gyógyszertárak államosítása nem volt eleve eldöntött tény 1945 után. Többféle reformelképzelés látott napvilágot, a gyógyszerészet ügyét rendező, 1948-ban elfogadott törvény[2] alapvetően érintetlenül hagyta a magántulajdon rendszerét. Az államosítás felé tett első lépés az Állami Kezelésbe Vett Gyógyszertárak Nemzeti Vállalatának (ÁKVGYNV) létrehozása volt, mely 1949. január 1-től kezdődően vette „állami kezelésbe” a gazdátlan gyógyszertárakat. Ez többféle okból következhetett be:[3]

• a gyógyszertár tulajdonosa a második világháborúval összefüggésben (holokauszt, frontszolgálat stb.) vagy más okból kifolyólag elhunyt és nem volt törvényes örököse, vagy az nem igényelte vissza a gyógyszertárat;
• a gyógyszertár tulajdonosa nyugatra emigrált a háború, a szovjet csapatok vagy a felelősségre vonás elől;
• a gyógyszertár tulajdonosát az 1945 utáni számonkérések során megfosztották gyógyszertárától;
• az újonnan felállított gyógyszertárak pedig eleve állami tulajdonba kerültek.

 

Az ÁKVGYNV létrehozása már a gyógyszerészekkel szembeni bizalmatlanságra épült. Az Olt Károly[4] népjóléti miniszter által előterjesztett javaslat szerint a magánkézben lévő, kizsákmányolásra épülő gyógyszertárakkal szemben kizárólag az ÁKVGYNV felállítása szavatolja a lakosság jobb ellátását. Jóllehet az államtitkár, Vikol János[5] nyilvánosan tiltakozott az ellen, hogy államosításnak tekintsék a vállalat létrehozását.[6] Vikol azonban nem mondott igazat, tudnia kellett a folyamatban lévő előkészületekről. Egy hónappal később, 1949 januárjában ő is kézhez kapta Koós Zoltán[7] tervezetét a gyógyszertárak államosításáról. Koós azt javasolta, hogy az akciót egyidőben, rajtaütésszerűen hajtsák végre, a jogfosztott tulajdonosokat a városi patikák esetén azonnal, a kisebb patikák esetén két-három hónapon belül helyezzék át másik gyógyszertárba. Javasolta továbbá, hogy az államosítást egy politikai felelős és az új gyógyszertári vezető hajtsa végre, az államosított üzemek pedig a Nemzeti Vállalatok kezelésébe kerüljenek.
 

 

1949. január 19.

Jelzet: MNL OL M–KS 276–116–11–8. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Dolgozók Pártja, MDP központi szervei, Államgazdasági Osztály – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

 

Az állami kezelésbe vételt 1949 júliusában már tényként kezelték a Népjóléti Minisztériumban is. A Pintér János[8] gyógyszerész főelőadó által készített tervezet szerint az „általános szocialista elveknek megfelelően szükség van a gyógyszertárak államosítására”. Pintér a legfontosabb szempontnak a minél váratlanabb végrehajtást tartotta. Ennek érdekében javasolta, hogy a teljes államosítás megtörténtéig az ÁKVGYNV folytassa a gyógyszertárak átvételét, „mert ha nagyobb szünet állna be […], akkor azt a látszatot kelthetné, hogy most már egy általános államosításnak kell következnie”. A minisztérium pedig – a vagyon kimentését megakadályozandó – igyekezett elkerülni, hogy a gyógyszerészek felkészüljenek az államosításra. A teljes államosításnak és a leltározásnak tehát „váratlanul és lehetőleg egyszerre” kellett megtörténnie.

 

 

 

1949. július

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3170/2–36/1949. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Egészségügy, Népjólét, Népjóléti Minisztérium, Üzemgazdasági főosztály, Gyógyszertárak és gyógyszerészek ügyei – Eredeti, gépelt, aláírással.
 

 

Pintér javaslatát a Minisztérium és az ÁKVGYNV tervszerűen hajtotta végre, havi szinten nagyságrendileg 10 gyógyszertár került állami kezelésbe. Az ÁKVGYNV a működését 157 gyógyszertárral kezdte meg, 1949. május 31-én viszont már 207, novemberben pedig 250 államosított gyógyszertárat irányított.[9] A gyógyszertárak 1950. június 2-án végrehajtott teljes államosítása idején a hazánkban található megközelítőleg 1450 gyógyszertár közül 319 már állami tulajdonban volt (22%). Ezt a másfél éves periódust a „csendes államosítás” időszakának nevezhetjük, amikor hivatalosan csak állami kezelésbe vételről beszéltek, de már rendelkezésre állt az első tervezet a gyógyszertári hálózat teljes államosítására vonatkozóan.

Mindez annak ellenére zajlott már 1949. január 1-től, hogy a törvényi alapja ekkor még rendezetlen volt. Az 1949. decemberi kihirdetést követően „az egyes ipari és közlekedési vállalatok állami tulajdonba vételéről” szóló törvényerejű rendeletre hivatkoztak,[10] figyelmen kívül hagyva, hogy a gyógyszertár elsősorban közegészségügyi intézmény. Az igazságügy-minisztérium jogi állásfoglalása szerint azonban a gyógyszertárak elsődlegesen gazdasági hasznot hajtó vállalatok és csak másodsorban közegészségügyi intézmények.[11] Ezt a nézetet a Népjóléti Minisztérium is elfogadta. Törvényi alap nélkül is rengeteg indokot lehetett azonban találni az államosításokra.

A gyógyszertárak egy részét 1949-ben a minisztérium a gyógyszerhiány vagy a rossz körülmények miatt vette állami kezelésbe. A gyógyszerkészletben tapasztalt hiányosságok miatt államosították a budapesti Szép Ilona[12] és Szent László gyógyszertárakat[13] is. A minisztérium megállapítása szerint „a magángyógyszertárak készleteinek kirablása még ma is folyik”. Vagyis a hiányos anyagkészletért egyértelműen a „kizsákmányoló réteghez” sorolt gyógyszerészeket tették felelőssé, pedig a háttérben egészen más okok húzódhattak meg. Egyfelől az általános gyógyszerhiány,[14] a beszerzési nehézségek, melyekre több gyógyszerész is utalt.[15] Másfelől pedig a gyógyszerészeknek az a racionális döntése, hogy a gyógyszertárakba a lehető legminimálisabb tőkét fektessék be. Ekkor már nyílt titok volt ugyanis, hogy az államosításra bármikor sor kerülhet. A Gyógyszerész című folyóirat már 1948-ban fenyegető hangú cikket írt: „…egyelőre szó sincs államosításról. De ők [a tulajdonosok] felnagyítják a lehetőségeket. Mi [a szakszervezet és a baloldali pártok] még csak községekről és intézményekről beszélünk.[16] Ők már államosítanak. Ne aggódjanak a sugalmazók. Egyszer sor kerül erre is. A népi demokrácia útja erre felé tart.”[17]

A minisztérium nagyon gyakran élt a retorziós jellegű államosítással is. A „horthysta”, „fasiszta” elemeknek tekintett személyektől minden különösebb indoklás nélkül elvették gyógyszertárukat. Az ÁVH közlése alapján a Népjóléti Minisztérium három özvegytől vonta meg a gyógyszertári haszonélvezeti jogot, mivel a vád szerint „antidemokratikus magatartásúak és politikailag megbízhatatlanok” voltak, igazolási eljárás alá pedig nem kerültek.[18]

Megfosztották gyógyszertárától Deér Ödönt[19] is. Deér – miután a Ganz gyárban felállított igazolóbizottság „antiszociális magatartása” miatt állásvesztésre ítélte – igazolási eljárást kezdeményezett a gyógyszerészek által felállított igazoló bizottságban is. Mivel Deér eltitkolta a rá nézve terhelő korábbi eljárást, ezért a minisztérium 1949-ben megfosztotta gyógyszertárától.[20] A kiskunfélegyházi Pokomándy Endrének[21] a gyógyszertárát azért államosították, mert egy volt nyilas parancsnok bizalmas barátja volt, fia nyilas szervező, veje pedig százados volt. Terhére rótták továbbá, hogy gazdag a családja, ráadásul jobboldali egyénekkel és papokkal is szoros kapcsolatot tart.[22] Péri Bélától[23] azért vették el aszódi gyógyszertárát, mert káderjelentése szerint 1944 előtt tagja volt a Magyar Országos Véderő Egyletnek (MOVE) és barátságban állt a helyi főszolgabíróval is. 1945 után ugyan belépett a kommunista pártba, de onnan a tagrevízió során kizárták mint osztályidegen elemet.[24]

Czira Jenő[25] győrvári gyógyszerésztől népbírósági ítélet miatt vették el a gyógyszertárát. Azért ítélték el, mert tagja volt a Magyar Élet Pártjának és 1945 januárjában két hétre elvállalta a katonai parancsnokságot Győrvár községben. Egyéb terhelő adat nem merült fel ellene. Jóllehet sem állásvesztésre, sem vagyonelkobzásra nem ítélték, ennek ellenére a Népjóléti Minisztérium mint „fasiszta” gyógyszerésztől elvette a patikáját.[26]

A „horthysta” elemek eltávolítása jegyében fosztották meg gyógyszertárától németprónai Wolff Károlynak,[27] a KNEP (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) egykori országgyűlési képviselőjének két testvérét. Wolff Lajosnak,[28] a Budapesti Gyógyszerész Testület korábbi elnökének és az országos egyesület korábbi alelnökének gyógyszertárát 1949-ben államosították.[29] Wolff Lajos 1944 előtt a gyógyszerészek között is felbukkanó „keresztény mozgalom” egyik meghatározó alakja volt, aki az 1940-es években tevékenyen részt vállalt az országos egyesület „zsidóbérencnek” tekintett vezetőségének, köztük Tauffer Gábornak,[30] Löcherer Tamásnak[31] és Koritsánszky Ottónak[32] a megbuktatásában. A másik testvér, Wolff Dezső[33] is fontos pozíciókat töltött be. Horthy Miklóssal való személyes nexusát bizonyítja, hogy a budai várban található kormányzósági gyógyszertár vezetője volt, 1925-ben pedig kormányfőtanácsosi címet kapott. 1937-ben állami engedéllyel a Szent István parknál József Főherceg néven gyógyszertárat nyitott. Önmagát mint a „főherceg udvari szállítóját” hirdette. 1948-ben a kommunisták által szerkesztett Gyógyszerész című lapban egész oldalas cikket jelentettek meg az „antiszociális” viselkedésű Wolff Dezsőről,[34] gyógyszertárát egy évvel később államosították.[35]

Azok sem kerülték el sorsukat, akik 1944 előtt vezető tisztséget vállalva küzdöttek a zsidó gyógyszerészekre nézve hátrányos törvények enyhítéséért. Az országos egyesület korábbi igazgatóját, Koritsánszky Ottót az igazolási eljárások során még csak feddésben részesítették,[36] de a családi gyógyszertárát 1949-ben államosították. Koritsánszkyra a kommunisták különösen nehezteltek, hiszen a Tanácsköztársaság idején vezető szerepet vállaló gyógyszerész az ellenforradalmat követően aktívan részt vett az országos egyesület újjászervezésében, melynek egészen 1944-ig meghatározó tagja, sőt vezető tisztségviselője volt. Az árulónak tekintett Koritsányszkyt azzal az indokkal fosztották meg a gyógyszertárától, hogy a „Tanácsköztársaság érdekei ellen fejtett ki tevékenységet, és a kapitalistákat szolgálta”. Ennek alátámasztására becsatolták többek között a Gyógyszerészeket Igazoló Bizottság 1920-ban kelt végzését, melyben elismerték, hogy Koritsánszky a kommün alatt a „gyógyszerészet polgári érdekeit szolgálta”.[37]

Az országos egyesület korábbi alelnöke, Löcherer Tamás Koritsánszkyval és Tauferrel közösen küzdött a zsidótörvények enyhítéséért az 1930-as évek végétől kezdve. Mivel azonban a két világháború között vezető tisztségviselő volt, és több folyóiratot is szerkesztett, ezért a minisztérium igazoltnak látta azt a vádat, hogy Löcherer „a fasiszta rend hűséges kiszolgálója volt, és a gyűlöletes eszméket szóban és írásban propagálta”.[38] Ezt az általa szerkesztett újságban megjelent, vagy az általa írt – egyáltalán nem kompromittáló – cikkekkel támasztották alá. Löcherer szinte egyedüliként jelentette az 1944 előtti korszakkal a folytonosságot a gyógyszerész egyesületek vezetőségében, ugyanis 1945 után a Budapesti Gyógyszerész Testület elnöke és az Országos Gyógyszerész Egyesület társelnöke volt. Az ellene indított hadjárat már az egyesületek 1950-ben bekövetkező felszámolását vetítette előre.

Az államosítások a német nemzetiségűeket is sújtották. Török Árpádot,[39] aki a Gyógyszerészi Közlönyben 1944 előtt több antiszemita hangvételű cikket jegyzett, szintén megfosztották hegyeshalmi gyógyszertárától. A hivatalos indoklás szerint nem publicisztikai tevékenysége miatt került erre sor, hanem azért, mert a „svábokat” sújtó rendelet értelmében felkerült a kitelepítési listára.[40] Török ugyan elismerte, hogy 1941-ben német nemzetiségűnek vallotta magát, de tagadta, hogy a Volksbund tagja lett volna, ezért mentességet kért. Gyógyszertárának államosítását mégis helybenhagyták, mivel határmenti területen „sváblistán” szereplő gyógyszerész nem lehet felelős vezető.[41] A hegyeshalmi gyógyszertár esetében is érvényesült az az általános elv, hogy az elkobzott vagyont egy Felvidékről kitelepített személy kapta meg.[42]

Özv. Piatsek Gyuláné sz. Iglauer Eleonórát[43] szintén német származása miatt érte retorzió. A pápai Nemzeti Bizottság, valamint a helyi kommunista párt titkársága kezdeményezte, hogy a 84 éves özvegyasszonyt fosszák meg gyógyszertárától, mivel „megengedhetetlen, hogy egy magát németnek valló személy hatósági jogosítványt élvezzen”. Továbbá azzal vádolták, hogy két gyógyszerészt egy demokratikus párthoz való tartozásuk miatt távolítottak el a gyógyszertárból, ráadásul a nő igazolási eljárás alá sem vonta magát. A később lefolytatott igazolási eljárásban megállapították, hogy Piatsek Gyuláné az 1941-es népszámlálás során valóban német anyanyelvűnek vallotta magát (de nem német nemzetiségűnek!), ezért kitelepítésre ítélték, vagyis „vagyonelkobzás alá esik, [és] nem alkalmas arra, hogy a mai népi demokratikus magyar társadalmi rendbe beleilleszkedni tudjon.”[44] A történetben kulcsszerepet játszott még a gyógyszertár felelős vezetője és bérlője, Peczold Károly[45] is, aki azzal a nem titkolt reménnyel kérte a minisztériumtól, hogy Piatsek Gyulánétól vonják meg a gyógyszertárát és hosszabbítsák meg lejáró bérleti szerződését, hogy ezáltal nagyobb befolyást szerezzen az üzlet felett. Peczold szerint, aki a „magyar népi demokrácia hű és igaz munkása”, kommunista magatartása és párttagsága miatt került konfliktusba az idős haszonélvezővel. A Magyar Kommunista Párt pápai titkársága is támogatta kérését, és elfogadhatatlannak tartotta, hogy Piatsek Gyuláné, aki „jelenleg is demokráciaellenes, fasiszta magatartást tanúsít”, gyógyszertár haszonélvezője lehet. 1949 júliusában a Pápai Néplap már örömteli hírben számolt be a 349. számú gyógyszertárban az államosítás óta eltelt időszakban végbement pozitív változásokról. A gyógyszertár régi-új vezetőjét, Peczold Károlyt is megszólaltatták: „Sokkal nagyobb lelkesedéssel dolgozunk, mint az államosítás előtt, mert tudjuk, hogy mögöttünk áll a népi demokrácia kormánya, és így minden problémát sokkal könnyebben meg tudunk oldani. […] Tessék nézni, itt mindenféle orvosság megtalálható. Olyan jó a központi gyógyszerellátás, hogy mindenféle gyógyszert megkapunk, s a dolgozók minden kívánságát ki tudjuk elégíteni.”[46]

 

Burger Zoltán[47] aszódi gyógyszerész az 1948. évi XXX. tc. értelmében kérte reáljogú gyógyszertárának személyjogúsítását,[48] amit jóváhagytak ugyan, de egy minisztériumi mulasztás miatt nem lépett hatályba. . A minisztérium a gyógyszertár állami kezelésbe vételét az aszódi Magyar Dolgozók Pártja (MDP) titkárának káderjelentése alapján hajtotta végre. A zsidó származású Burger bűne az volt, hogy „a Hortizmus [!] alatt olyan érdemeket szerzett a 19-es ellenforradalmi időkben, amiért ő és családja megmaradhatott Aszódón. Amikor innen mind elhurcolták a zsidókat, a zsidóüldözés kezdetén baloldali húrokat pengetett, a fölszabadulás után bekapcsolódott a pártba és pártmunkába, de a fölülvizsgálat alkalmával oszt[ály] helyzeténél és múltjánál fogva ki lett zárva pártunkból.”[49] Az államosítás ellen Burger hiába tiltakozott.
 

 

1949. szeptember 18.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-17/1949. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Egészségügy, Népjólét, Népjóléti Minisztérium, Üzemgazdasági főosztály, Gyógyszertárak felállítása és áthelyezése – Eredeti, kézzel írt, aláírással.
 

1949. szeptember 2.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-17/1949. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

1949. szeptember 5., szeptember 22.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-17/1949. – Eredeti, gépelt, aláírással.
 

 

Nem ő volt az egyetlen, aki ilyen szerencsétlenül járt. Petreczky Tibor[50] szintén határidőben kérte pásztói gyógyszertárának személyjogúsítását, mely a minisztérium mulasztása miatt elmaradt, ezért 1949-ben elindították a gyógyszertár államosítását. Petreczky hiába tiltakozott, a helyi MDP káderjelentése az ő esetében is kedvezőtlen volt: „Politikailag teljesen megbízhatatlan. Jobboldali baráti köre van. […] gyógyszertárban már több esetben előfordult, hogy el-elejt egy-egy kijelentést, mellyel úgymondván elülteti a bogarat az emberek fülében. Ezt még reá tényekkel, illetve tárgyi bizonyítékokkal reá bizonyítani nem lehetett, de a Párt ezt tudja.”[51] Burger és Petreczky esete kiváló példa arra, hogy az államosítást minden terhelő tényt nélkülözve, koholt vádak alapján is végrehajtották. A minisztérium cinizmusát pedig kiválóan szemlélteti, hogy annak ellenére sem adtak helyt a gyógyszerészek jogos kérelmének, hogy az állam mulasztása miatt kerültek szorult helyzetbe.

 

Az erőszakos és sokszor a törvényi alapot nélkülöző rekvirálások mellett a gyógyszertárak államosításának másik útját a „felajánlások” jelentették. A fennmaradt dokumentumok alapján a felajánlások valós okát sok esetben homály fedi, de az nyilvánvaló, hogy önkéntességről a legritkább esetben beszélhetünk. A felajánlás egy olyan színjáték volt, mellyel a hatalom fenntarthatta ugyan a jogszerűség látszatát, a háttérben meghúzódó kényszerítő körülmények azonban rejtve maradtak. Az érintettek talán abban reménykedtek, hogy egy ilyen önkéntes felajánlással a hatalom részéről tapasztalt verbális fenyegetés után enyhíthetik az eljövendő sorsukat, talán megakadályozhatják egy sokkal súlyosabb sorsfordulat bekövetkezését, vagy talán ettől remélték, hogy az új kommunista rezsim valamilyen kegyben részesíti őket. Nem tudhatjuk, hiszen sok esetben csak a színjáték, a propagandisztikus indoklás maradt fenn. A hajdúdorogi Megváltóhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa és felelős vezetője azzal indokolta felajánlását, hogy „megértettem az idők szavát, és mint a Magyar Dolgozók Pártjának aktív tagja, ezen lépésemet pártszerűnek és időszerűnek tartom.”[52] A szajoli Megváltóhoz címzett gyógyszertár tulajdonosa pedig azért kérte patikájának államosítását, mert „a szociálizmust mint gyógyszertári munkás óhajtom a népi demokrácián keresztül építeni”.[53] A nyírbogáti gyógyszerész, külön kiemelte, hogy „ezen lemondás nem kényszer hatása alatt történt, hanem önszántamból, amennyiben úgy érzem, hogy ezzel is elősegítem a szocializmus egészséges kiépítését”.[54]

A szűkszavú indoklásokból is kiderül azonban, hogy a felajánlások mögött sokszor a gyógyszerészek gazdasági ellehetetlenülése, anyagi kényszer állt. A mátrafüredi gyógyszertár tulajdonosai a holokauszt áldozatává váltak, a gyógyszertárat az életben maradt családtag, Boros István[55] örökölte meg. A helyreállítás és a régi időkből fennálló tartozások átvállalása azonban anyagilag annyira megterhelte, hogy „önként felajánlotta” a gyógyszertárat az államnak. Azonban a patika adósságának átvállalása nélkül, minden kártérítést mellőzve került sor az államosításra. Jóllehet Boros minisztériumnak küldött levelében is helyt kapott a korabeli propaganda, de közben rámutatott családjának teljes elszegényedésére is: „Gyógyszertáramat 3 ízben ajánlottam fel az Államnak szocialista lelkesedésből, mert gondolkozásmódommal összeférhetetlennek tartottam, hogy tőkés legyek, és most, amikor esedékessé vált adóimat az állami kezelésbe vétel miatt kifizetni nem tudom, családom nem tudom eltartani, mert 4 tagú családom az esetleg még mutatkozó és ezután kivetendő esetleges adók miatt hosszú éveken keresztül nehéz helyzetbe hoznám.”[56]

A gazdasági ellehetetlenülésre, ellehetetlenítésre utal Hámori Sándornak[57] az MDP Államgazdasági Osztálya részére írott feljegyzése is. Hámori felhívta a figyelmet arra a lehetetlen helyzetre, hogy 1949 óta olyan gyógyszerek tartását írják elő a gyógyszerészeknek, melyek alacsony forgalom mellett nem gazdaságosak. Jelzi továbbá azt a problémát is, hogy a korábban államosított gyógyszeripari vállalatok sem képesek előállítani megfelelő mennyiségű gyógyszert, nem tudnak eleget tenni a patikák megrendeléseinek, a gyógyszerhiány miatt viszont szintén a gyógyszerészeket büntetik.[58]

 

Ha a fent ismertetett másfél esztendőt „csendes államosításának” hívtuk, akkor az 1950-ben végrehajtott, minden gyógyszertárat érintő rekvirálást nevezhetjük „totális államosításának.” A Magyar Dolgozók Pártjának Titkársága 1950. június 2-án fogadta el Vikol Jánosnak, a Népjóléti Minisztérium államtitkárának javaslatát a magántulajdonban lévő gyógyszertárak államosításáról.[59] Az előterjesztés a „politikailag és morálisan” kifogásolható, osztályidegennek tekintett gyógyszerészekkel szembeni bizalmatlanság légkörében fogant. Az államosításra 1950. július 28-án – a vagyonkimentés megelőzése érdekében – a gyógyszerészek előzetes tájékoztatása nélkül került sor. Az államosítás a gyógyszertár teljes gyógyszerkészletét, felszerelését, a gyógyszerész gépjárművét és a patikának helyt adó ingatlant is érintette, amely sok esetben a gyógyszerészek lakóingatlanául is szolgált. A volt tulajdonosokat, bérlőket és gyógyszertári felelős vezetőket minden esetben áthelyezték, sok esetben le is fokozták. Az államosítási rendelet értelmében[60] ugyan a gyógyszerészeket kárpótlás illette meg, erre azonban sohasem került sor. Az államosított gyógyszertárakat a megyei és budapesti szinten létrehozott Gyógyszertári Nemzeti Vállalatok kezelték.

 

A gyógyszertárak államosításának ismertetése után térjünk vissza Örkény István levelére, melyben „felajánlotta” a Blaha Lujza téren álló gyógyszertárát Sztálin 70. születésnapjára.
 

 

 

A József körút és a Rákóczi út sarkán álló Csillag gyógyszertár 1910-ben

Forrás: http://www.fortepan.hu

Klösz György felvétele. BFL-XV-19d-1-08-146

 

 

A Csillag gyógyszertár 1930-ban. A homlokzaton látható takarásban az „Örkény patika” felirat

Forrás: http://www.fortepan.hu

Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye

 

 

Örkény István gyógyszerészhallgatóként

Forrás: orkenyistvan.hu

 

 

 

 

1949. december 5.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-59/1949. – Eredeti, kézzel írt, aláírással.

A felajánlás mögött meghúzódó szándékot nem ismerjük, de Örkény további leveleiből és az ügy előzményeiből nyilvánvalóvá válik, hogy nem önkéntes elhatározás állt tette mögött. Az események sorozatát vélhetően egy 1949. júliusi levél indította el. Hegedűs István,[61] az ÁKVGYNV munkatársa egy szaklapban megjelent cikk miatt fordult a Magyar Dolgozók Pártjának Politikai Bizottságához. A vállalat működésével kapcsolatban kritikákat megfogalmazó cikket[62] Székely Jenő kommunista politikus, a Gyógyszerész c. szaklap szerkesztője írta. Hegedűs feljelentése szerint a cikk az „utolsó tőkés országos hálózatnak tekinthető és akként felhasználható patikatulajdonosok és szekértolóik” tudatos aknamunkájának eredménye volt, akik megpróbálják akadályozni a vállalat sikeres működését, és rossz hírét keltik a nyilvánosság előtt. Hegedűs nehezményezte, hogy a cikkben kritizálják a vállalatot a munkáskáderek kinevezése miatt. Három személyt nevesített a „trockista-titóista kémek és ügynökök” közül: Székely Jenőt, valamint Örkény Istvánt és édesapját, Örkény Hugót.[63]
 

 

1949. július 6.

Jelzet: MNL OL M-KS 276-116-11-8. Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Dolgozók Pártja, MDP központi szervei, Államgazdasági Osztály. Eredeti, gépelt, aláírással

 

 

Hegedűs István feljelentése nem maradt következmények nélkül. Vélhetően ugyanis nem volt független a levelétől az az adóvizsgálat, melyet négy hónappal később, 1949. novemberben folytattak le az Örkény család gyógyszertárában. A vizsgálat során jelentős adóhiányt állapítottak meg, mely végső soron olyan helyzetbe hozta Örkény Istvánt, hogy másfél héttel később kénytelen volt gyógyszertárát „önkéntesen” felajánlani az államnak.

 

 

1949. november 25., december 8.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-59/1949. – Eredeti, gépelt.

 

Örkény István fiatal korától kezdve író szeretett volna lenni, a gyógyszerészi pálya családi kényszer volt számára.[64] A családi gyógyszertár ugyan hivatalosan az ő nevén volt, valójában édesapja, Örkény Hugó irányította azt, akinek viszont szívügye volt a patika sorsa. Az adórevíziót követő szorult helyzetben Örkény István igyekezett menteni a menthetőt. Abban bízhatott, hogy ha „önként felajánlja” a gyógyszertárat Sztálin elvtárs születésnapjára, enyhébb bánásmódban részesül. Talán kommunista kapcsolataiban, talán írói sikereiben bízva igyekezett emberségesebb eljárást, apróbb engedményeket elérni a minisztériumnál. Tudta, hogy ha édesapja elveszíti a gyógyszertárat, és ezzel együtt munkáját, az végzetes következményekkel járhat. Azzal a kéréssel fordult tehát a minisztériumhoz 1950 januárjában, hogy édesapja a patika felajánlásáért cserébe kapja meg az iparengedélyt a korábban is általa forgalmazott Ferglobin és Nervoplast termékekre. A patika megtartását ekkor már reménytelennek tartotta Örkény István, sőt édesapja érdekében a vizsgálat során megállapított adótartozást is magára vállalta, hátha így kérését teljesítik: „Abban a patikában, mely az én nevemen állt, valójában apám dolgozott, aki 70 éves, fél évszázada áll a tára mellett, és ha hátralevő idejét munka nélkül kellene eltöltenie, hamarosan megrokkanna és belepusztulna a semmittevésbe. Ezt, s az én nyomasztó felelősségemet ebben az ügyben, szeretném elkerülni azzal, hogy apám két, nem nagyon jelentős készítményéhez szükséges iparengedélyt a Minisztérium jóváhagyja. Ezzel még precedenst sem teremtünk, hiszen jog szerint a „tulajdonos” én vagyok, s ő csak megtartaná azt, ami az ő nevén van. Úgy érzem, hogy az igazság is kérésem mellett áll. Ha ma egy hetvenéves ember – bizonyára fia meggyőződésén keresztül – megérti, hogy élete tartalma, ez a gyógyszertár, a nép államát illeti, akkor ez az ember megérdemli, hogy valamilyen szerény módon, a kizsákmányolás lehetősége nélkül tovább dolgozhassék. Aki apámat ismeri, bizonyíthatja, hogy hibái ellenére is, élete egyetlen tartalma a munka, s ha ettől megfosztom, a halálos ítéletet írom alá.”

Megérzésében nem tévedett. 1950-ben került sor a gyógyszertár államosítására. Édesapja még abban az évben agyvérzést kapott és meghalt. Emlékét az író megrázó novellája őrzi.[65]

1950. január 17.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-59/1949. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

1949. december 20.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-59/1949. – Eredeti, gépelt, aláírással.
 

1950. január 16.

Jelzet: MNL OL XIX–C–1–r–3172/1-59/1949. – Eredeti, gépelt, aláírással.

 

 

A rekvirált gyógyszertár története azonban nem itt ér véget, a kommunista hatalomnak komoly szándékai voltak a forgalmas patikával. Az egykor sárga csillaggal megbélyegzett Örkény család Csillaghoz címzett gyógyszertárát az államosítást követően Vörös Csillagra keresztelték át. Ezt követően hozzáláttak a gyógyszertár átalakításához azzal a szándékkal, hogy a Blaha Lujza téren álló gyógyszertár legyen Magyarország első szovjet típusú mintagyógyszertára,[66] melyet 1. számú, később 801. számú gyógyszertárnak hívtak. Az átépítés nem ment zökkenőmentesen. A gyógyszertárat az eredeti elképzelések szerint 1951 novemberében tervezték átadni, tehát jóval a „népek atyja”, Sztálin elvtárs 70. születésnapját követően, de a kazán és a bútorzat beszerzésének nehézségei miatt többször is elhalasztották a határidőt.[67] Viszont a személyi kultusz időszakának következő nagy eseménye, Rákosi elvtárs 60. születésnapja ideális időpont volt a „kapitalista kizsákmányolástól” megszabadított, a „dolgozó nép szolgálatába állított” Vörös Csillag gyógyszertár átadására. Az 1952. március 15-én megrendezett ünnepélyes esemény jelentőségét mutatja, hogy a felújított gyógyszertárat személyesen Ratkó Anna[68] egészségügyi miniszter adta át a következő szavakkal: „A most megnyíló egyes számú gyógyszertár az első olyan gyógyszertárunk lesz, amelyet a szovjet tapasztalatok felhasználásával a mi viszonyainkra alkalmazva újonnan létesítettünk. […] A gyógyszertár egész beosztása, felszerelése és munkamenetének megszervezése a gyors és pontos gyógyszerkiszolgálás követelményeinek megfelelően készült. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy az itt dolgozók számára szocialista módra a legkedvezőbb munkafeltételeket biztosítsuk. Külső formája is bizonyítja, hogy nem üzleti vállalkozás célját szolgálja, hanem a dolgozók egészségügyének szolgálatában álló intézmény.”[69]

 

A Vörös Csillag gyógyszertár 1951-ben, az épület „árkádosítása” előtt

Forrás: http://www.fortepan.hu
 

 

A gyógyszertár díszítése a korszellemnek megfelelően került kialakításra: „Tagadhatatlan, hogy a gyógyszertár leglátványosabb része az officina.[70] A falba beépített üvegszekrényben régi állványedényeket látunk, máshol a szocialista-realista művészet egy-egy remekbe készült szobrát: a Szovjet Katonát, Kenyérvágó asszonyt, A könyvet felmutató munkást.”[71] Az 1956-os forradalom idején súlyosan megsérült gyógyszertárat 1959-ben ismét átépítették.[72]

 

A Vörös Csillag gyógyszertár 1956-ban, előtérben a Sztálin-szobor feldarabolása zajlik

Forrás: http://www.fortepan.hu

 

 

A gyógyszertár 2017-ben

Forrás: a szerző saját felvétele

 

 

Az Örkény család történetével kapcsolatban köszönöm Radnóti Zsuzsának és Örkény Antalnak az értékes észrevételeket. Köszönöm a tanulmány elkészítésében nyújtott segítséget Ring Orsolyának, Czikkelyné Nagy Erikának és Nagy Gábornak.