„A nemzeti kérdés sikeresen megoldható a szocializmus keretei között” – Ukrán és magyar levéltári dokumentumok Grósz Károly 1989. április 3-i kárpátaljai körútjáról – II. rész

Konkrét kérdések a terítéken

 

Ha elvonatkoztatunk attól a tényezőtől, hogy Grósz Károly eredetileg milyen szerepet szánt ennek a kárpátaljai körútnak az otthoni hatalmi pozíciói megszilárdításában, felmerül a kérdés, hogy volt-e annak bármilyen kézzelfogható haszna az ottani magyar kisebbség nemzeti integritásának megőrzése és közösségi önszerveződése, illetőleg a határokon átnyúló magyar–magyar kapcsolatok élénkítése szempontjából. Milyen konkrét kérdések kerültek a terítékre a kétoldalú megbeszéléseken, tehát Ungváron a területi párt- és tanácsi szervek vezetőivel, az egyetemen a magyar értelmiség képviselőivel, illetve Beregszászon, a járási párt- és tanácsi szervek elöljáróival szervezett találkozók során? A források vizsgálatával két ilyen kérdéskört tudtam rekonstruálni.

Az első a magyar konzuli képviselet (konzuli szolgáltató pont) létrehozása Ungváron. Páldi András kijevi főkonzul Őszi István külügyminiszter-helyettesnek írt, és alább publikált leveléből csupán annyit tudunk meg, hogy Major László pártszóvivő, aki, mint említettem, Grósz kíséretéhez tartozott, megkérte a kijevi főkonzult, hogy dolgozza ki és terjessze fel az erre vonatkozó javaslatát (lásd a 4. sz. dokumentumot!). Noha sem a magyar sajtótudósítások, sem az Alekszandr Merkulov által készített tájékoztató feljegyzés nem utal erre,[1] joggal feltételezhető, hogy ez a kérdés szóba került a területi pártbizottság első titkárával, Henrih Bandrovszkijjal folytatott ungvári megbeszélésen. Ez adta Major László kérésének az apropóját.

Egy korábbi dokumentum alapján tudunk arra következtetni, hogy a kérdésnek jóval korábbi előzményei voltak, s a kezdeményező szerepet az ukrán fél vállalta fel. Páldi András 1988. november 23–25. között Ungváron tartózkodott, ahol részt vett a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 70. évfordulójára szervezett ünnepségeken. Ez alkalommal egy maratoni megbeszélést folytatott Bandrovszkijjal, s ennek során, a határmenti gazdasági kapcsolatok és közlekedési összeköttetés erősítésének kontextusában az ukrán pártfunkcionárius javasolta, hogy a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma a Kijevi Magyar Főkonzulátus kihelyezett részlegeként hozzon létre egy konzuli pontot Ungváron. Azzal érvelt, hogy a határforgalom élénkült, sokkal többen utaznak a másik országba, mint az azt megelőző években, és így a szovjet állampolgároknak nem kellene Kijevbe utazniuk, illetve a Kárpátaljára utazó magyar állampolgárok, elsősorban a különféle vállalati dolgozók, helyben intézhetnék az útlevélügyeiket.[2]

A Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió kormánya 1985. augusztus 1-jén egyezményt írt alá Moszkvában a határmenti településeken lakó állampolgárok egyszerűsített határátlépésének rendjéről. Ennek értelmében az illetékes magyar és szovjet határőrizeti szervek egyszeri határátlépési engedélyt adhattak ki csoportvezetők vagy egyes állampolgárok eseti kérelmére 1.) az államhatár mentén a szerződő felek által szervezett közös tömegrendezvények, 2.) a hozzátartozókkal való találkozás, családi ünnepek és más családi események, 3.) hozzátartozók súlyos betegsége vagy halála, családi szerencsétlenség, 4.) halaszthatatlan orvosi segítségnyújtás esetén. Az egyezmény az 1. számú mellékletében felsorolt 62-62 határmenti, a magyar és a szovjet oldalon lévő település lakói számára, és a 2. számú mellékletében felsorolt öt határátkelőhelyen biztosította az egyszerűsített határátlépés lehetőségét.[3] Ennek a szabályozásnak 1986. február 23-tól kellett volna hatályba lépnie, ám a szovjet hatóságok, technikai akadályokra hivatkozva, csak jóval később, 1989. március 1-jétől, azaz alig több mint egy hónappal az első számú magyar politikus látogatása előtt léptették életbe azt. Páldi 1989. április 7-i, az egyezmény gyakorlati alkalmazásának első tapasztalatairól írt jelentése rávilágít, hogy szovjet részről tízszer annyian éltek az egyezmény által kínált lehetőségekkel, mint magyar részről, s ez a határ szovjet oldalán állandó torlódásokhoz, zsúfoltsághoz vezetett (lásd az 1. számú dokumentumot!). A kialakult helyzet ugyanúgy magyarázza a szovjet központi igazgatási szervek korábbi halogató magatartását, mint a kárpátaljai helyi tanácsi és pártszervek kezdeményezőkészségét és inspirációját. A határátlépés zökkenőmentesebbé tétele, a tömegjelenetek elkerülése, és ezzel együtt a lakossági elégedetlenség csökkentése miatt a helyi ukrán-szovjet párt- és tanácsi szervek maguk is érdekeltté váltak abban, hogy a Magyarországra utazó szovjet állampolgárok – többek között az utazással kapcsolatos – konzuli ügyeiket helyben intézzék.

Mint az Várkonyi Péter külügyminiszter Németh Miklós miniszterelnökhöz intézett átiratából kivehető, a kormányfő is támogatásáról biztosította az ügyet (lásd az 5. számú dokumentumot!), így 1989 júniusától a Kijevi Főkonzulátus minden hónapban konzuli fogadónapokat tartott Ungváron. Az ukrán területi tanácsszervek érdekeltségét és pártfogását mutatja az is, hogy ezeket eleinte a Kárpátontúli Területi Tanács épületében, az állampolgárok ügyeinek intézésére rendszeresített – manapság ügyfélszolgálati irodának mondott – fogadóhelyiségben tartották. Nyilván eleinte nehézségekbe ütközött egy erre alkalmas, funkcionális irodai helyiség kialakítása, mégis szokatlannak tűnik, hogy egy – diplomáciai immunitást élvező – külföldi diplomata a Szovjetunióban egy tanácsi szerv épületében exterritoriális joghatóságú konzuli tevékenységet folytathatott. Igaz, ez a helyi tanács működését minden bizonnyal alig befolyásolta, ugyanis a konzuli fogadóórák tapasztalatait összegző, 1989. szeptember 14-én kelt jelentés szerint a kezdetekben nagyon szűkre szabott ügyfélfogadási rendben, havonként két-két egymást követő hétvégi napon, szombaton és vasárnap, négy-négy óra időtartamban fogadták az ügyfeleket. A havonta tehát összesen nyolc órára szorítkozó konzuli fogadónapokon havonként 50-60 szovjet állampolgárságú ügyfél kérelmét, ügyét iktatták,[4] ami rendkívül jelentős létszám, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a források tanúsága szerint az ezzel kapcsolatos teendőket a helyszínen mindössze egy konzul látta el. Páldi egy másik jelentéséből arra lehet következtetni, hogy emiatt már Szűrös Mátyás 1989. október 14-i beregszászi útjának idejére a kormányzaton belül kialakult egy elvi állásfoglalás arról, hogy a konzuli szolgálat működését folyamatossá teszik Ungváron, és létrehoznak egy önálló magyar konzuli kirendeltséget.[5] Grósz Károly aktív politikusként már nem érhette meg a Magyar Köztársaság Minisztertanácsának 1989. november 6-i, 3309/1989. számú határozatát, amely előirányozta egy állandó konzuli képviselet felállítását Ungváron.

A határozat értelmében a külügyminiszternek kellett megállapodást kötnie az illetékes szovjet szervekkel az ungvári főkonzulátus felállításáról, illetve szovjet javaslat esetén újabb szovjet főkonzulátus megnyitásáról Magyarországon. Az is szerepel még ebben az instrukcióban, hogy az ungvári főkonzulátus létesítését követően a kijevi főkonzulátus konzuli illetékességi körzetéből kiveszik az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK) Kárpátontúli területét. A Külügyminisztérium ennek alapján szövegezte meg azt a jegyzéket, amelyet november 9-re datáltak, és még aznap átnyújtottak a budapesti szovjet nagykövetség képviselőjének.[6]

A másik konkrét kérés, amit Grósz előtt az őt fogadó ukrán – vagy magyar származású – partnerek megfogalmaztak, a beregszászi állandó magyar színtársulat, illetve az önálló magyar színház létrehozására irányuló elképzelésekkel állt összefüggésben. Ezt, ellentétben az előző problémával, úgy a kárpátaljai magyar sajtótudósítások, mint a magyar levéltári források több részletében is egyöntetűen megemlítik. Mind a Vörös Zászló, mind a Kelet-Magyarország tudósítása utalt rá, hogy a hivatásos magyar társulattal rendelkező színház létrehozására irányuló erőfeszítésekről Veress Gábor beregszászi járási első titkár tájékoztatta Grószt.[7] Azt kérte a magyar pártfőtitkártól, hogy a Kijevben képzett magyar színinövendékeket anyanyelvi utóképzésre vegyék fel a budapesti Színművészeti Főiskolára.[8] Egy későbbi magyar levéltári dokumentum azt is elárulja nekünk, hogy Grósz elébe ment Veress kérésének, és ígéret tett arra, hogy a magyar kormány részképzési lehetőséget biztosít Budapesten a kárpátaljai színészpalántáknak.[9]

A magyar színház létrehozásának kérdése korábbi előzményekre nyúlt vissza. Beregszászon 1952 óta működött egy amatőr népszínház, amely a fennállásának negyvenkét éve alatt mintegy negyven színművet mutatott be és összesen 1132 előadást tartott. Az állandó, professzionális színtársulat kérdése az 1960-as és 1970-es évektől jelen volt a kárpátaljai magyar értelmiség diskurzusában. Sztepan Turjanica, a területi pártbizottság titkára 1987. május 5-én Beregszászban egy aktívagyűlésen elismerően nyilatkozott az amatőr népszínház tevékenységéről, s azt javasolta, hogy a Munkácsi Orosz Drámai Színház filiáléjaként, de a Beregszászi járási kultúrház és az amatőr népszínház bázisán hozzanak létre egy professzionális magyar színházat. A járási pártbizottság, annak kulturális osztálya és a kultúrház vezetői, a népszínház amatőr színészeivel folytatott tanácskozás után azonban egy önálló magyar színház alapítása mellett foglaltak állást.[10]

Az erre irányuló törekvéseket Páldi is felkarolta, már egy 1988. január 26-i keltezésű jelentésében javasolta, hogy a magyar kormányzat részéről is nyújtsanak támogatást az amatőr színház professzionálissá alakítására irányuló kezdeményezéshez.[11] Páldi 1988. április 28–30-án Kárpátaljára látogatott abból az apropóból, hogy ezekben a napokban vendégszerepelt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata Ungváron, a Peleskei nótárius című előadásukat Turjanicával együtt nézte meg. Az ukrán partnere ez alkalommal közölte vele, miszerint Kijevben döntés született arról, hogy a beregszászi amatőr színtársulatot hivatásossá alakítják az ungvári Ukrán Drámai Színház magyar tagozataként, s elindulhat Kijevben a magyar nemzetiségű színészek képzése is.[12]

A kérdés tehát csak az volt, hogy ha a magyar nemzetiségű fiatalok Kijevben, orosz vagy ukrán nyelven végzik el az Ivan Karpenko-Karij Állami Színművészeti Főiskolát, akkor hogyan tudják majd elsajátítani a magyar nyelvű színjátszáshoz szükséges szakmai, retorikai stb. alapokat. Grósz látogatásának idejére már meg is kezdődött a leendő színészpalánták válogatása. Gondot jelentett ugyanakkor számukra, hogy a magyarországi gyakorlattól eltérően csak egy felsőoktatási intézményt nevezhettek meg továbbtanulási céllal még abban az esetben is, ha ez művészeti jellegű volt. Emiatt a jelentkezők létszáma a vártnál kisebb volt. Veress bizonyos szempontból nyitott kapukat döngetett, a Grósszal folytatott április 3-i megbeszélése idejére már volt egy ígérete arra nézve, hogy a magyar részről támogatni fogják ezt a kezdeményezést. Március 30-án ugyanis a Művelődési Minisztérium delegációja járt Ungváron Pusztai Ferenc miniszterhelyettes vezetésével. A területi párt- és tanácsi szervek képviselőivel folytatott tárgyalásokon Pusztai a minisztérium részéről messzemenő támogatásáról biztosította a magyar nemzetiségű színészhallgatók szakmai képzését. Elmondta, hogy a konkrét igények szerint a magyar nemzetiségű hallgatók számára a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán is lehetőséget biztosítanak mind a teljes képzésre, mind a célirányos részképzésre (színpadi beszéd, beszédtechnika, énekes képzés stb.).[13]

A kérdés megoldását, sőt, egyezményes formába öntését Grósz aktív politikusként már ugyancsak nem érhette meg. 1989. november 22-én, a Budapestre látogató Jurij Olenyeno ukrán kulturális miniszter egy együttműködési jegyzőkönyvet írt alá magyar hivatali partnerével, Glatz Ferenc művelődési miniszterrel. A jegyzőkönyvben az is szerepelt, hogy a Művelődési Minisztérium a saját költségén lehetőséget biztosít annak a tizenhat kárpátaljai magyar fiatalnak, akiket időközben felvettek a kijevi Színművészeti Főiskolára, az 1989/1990-es tanév első szemeszterére, hogy – elsősorban a magyar beszédtechnika elsajátítása céljából – egy-két féléves részképzésen, illetve két-három hetes szakmai gyakorlaton vehessenek részt a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán.[14]

 

Beregszász 1990-ben.

Forrás: Fortepan 194628. sz. Adományozó: Gábor Viktor.

 

 

Grósz Károly fatális tévedése

 

Megítélésem szerint Grósz április 3-i körútjának az egész kárpátaljai magyarság perspektívái szempontjából a legérdekfeszítőbb mozzanata az Ungvári Állami Egyetemen folytatott beszélgetése a Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszék, illetve a Hungarológiai Intézet oktatóival. A Kelet-Magyarország tudósítása szerint ott voltak közöttük a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) prominensei is. A cikk név szerint csak Balla Lászlót említi meg, aki 1989-ben a KMKSZ-t létrehozó tíztagú szervezőbizottság, majd a választmány tagjaként vette ki a részét a szervezet alapításából és kezdeti tevékenységéből. Nem kizárt, hogy jelen volt még Fodó Sándor, a KMKSZ egyik alapítója és első elnöke is, aki a Magyar Filológiai Tanszéken tanított. Arról, hogy ezen a beszélgetésen – a szokásos hírlapi hozsannázáson kívül – mi hangzott el, megvitatták-e érdemben a KMKSZ helyzetét, s legfőképpen, a magyar értelmiségiek kérték-e, hogy Grósz vesse latba a tekintélyét a szervezet ügyében, semmilyen primer vagy szekunder forrással nem rendelkezünk.

Páldi az április 7-i, a KMKSZ helyzetét taglaló jelentésében leírta, hogy a magyar pártfőtitkár látogatása után már senki nem kételkedett abban, hogy a de facto már megalakult, de addigra hivatalosan még be nem jegyzett szervezet működésének nem lesz semmilyen törvényi akadálya.[15] Vagyis a kárpátaljai magyar közvélemény – és minden bizonnyal maga Páldi is – úgy ítélte meg, hogy Grósz látogatása közvetlenül hozzájárul majd a bejegyeztetési procedúra felgyorsításához és véglegesítéséhez, hiszen azt, hogy az április 3-i ungvári hatalmas pártaktíván dicsérőleg szólt a szövetségről, az ukrán fél akár figyelmeztetésként is értelmezhette arra vonatkozóan, hogy a magyar testvérpárt komoly politikai és diplomáciai támogatást biztosít a szervezet legitimációs törekvéseihez.[16] Én azonban úgy gondolom, hogy Grósz beszéde közvetlenül nem befolyásolta a bejegyeztetési procedúra végkifejletét. Páldi információi szerint a Kárpátontúli Terület Tanácsának Végrehajtó Bizottsága (VB) eredetileg április 17-én tárgyalta volna a KMKSZ bejegyzésének kérdését, ám azt végül a május 18-i, majd a május 23-i ülésére halasztotta. Ekkor, május 23-án napirendre is került az, ám a testület nem volt teljes, és a VB elnöke, valamint Bandrovszkij távollétében nem vállalta a döntés felelősségét. A grémium végül az 1989. június 20-i, 90/1989. számú határozatával fogadta el a KMKSZ 1989. február 26-i alapszabályát, ezzel a Szövetség de jure is megalakulhatott.[17]

Még azt sem zárom ki, hogy a kárpátaljai ukrán pártvezetés halogató taktikájának a részét képezte a fent részletesen kifejtett kezdeményezése az ungvári magyar konzuli pont létrehozásával kapcsolatban, hiszen ennek jóindulatú támogatásával és az ehhez való hivatali, infrastrukturális hozzájárulással alkupozíciót teremthetett maga számára az érdekével ellentétes magyar törekvések esetleges elhárítására. Tény ugyanakkor az is, hogy Páldi intenciójának megfelelően (lásd a 2. számú dokumentumot!) a magyar külügyi vezetés felkarolta a KMKSZ ügyét. A bejegyeztetés körüli huzavona idején Fodó Sándor két ízben is járt Budapesten. Először május 9-én, de az ekkor folytatott tárgyalásairól semmilyen forrással nem rendelkezünk, a legbővebb közlemény a Magyar Nemzetben jelent meg, amit a források hiánya miatt érdemes szó szerint is idéznünk: „Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke rövid budapesti látogatása során találkozott Szokai Imrével, az MSZMP Központi Bizottsága nemzetközi pártkapcsolatok osztályának helyettes vezetőjével. Thürmer Gyula, az MSZMP főtitkárának külpolitikai tanácsadója fogadta a vendéget. Fodó Sándor fontos eredményként értékelte Grósz Károly kárpátaljai látogatását. Az MSZMP képviselői hangsúlyozták a párt készségét és érdekeltségét a szövetség jövőbeni munkájának elvi és gyakorlati támogatására.”[18] Minden bizonnyal döntő érvényű fejleménynek tekinthetjük, hogy a bejegyeztetés elmaradása miatt a KMKSZ május 28-i választmányi ülésén határozatot fogadtak el arról, hogy Mihail Gorbacsovhoz, az Szovjet Kommunista Párt (SZKP) főtitkárához fordulnak azzal a kéréssel, hogy segítse elő a számukra pozitív döntés megszületését. Erről egy Fodó aláírásával ellátott táviratot küldtek el Gorbacsovhoz, annak másolatát Grószhoz is eljuttatták.[19]

Ezt követően Fodót a területi tanácsra rendelték és szóbeli ígéretet tettek neki a bejegyzésre. A távirat elküldése után Budapesten úgy döntöttek, hogy a Művelődési Minisztérium június 22–26. között meghívja a KMKSZ négyfős delegációját Magyarországra. A delegáció látogatásának súlyát növelte, hogy magyar részről magas szinten kívánták fogadni a tagjait: a programterv szerint május 23-án Glatz Ferenc művelődési miniszterrel és Szokai Imre külügyminiszter-helyettessel is megbeszélést folytattak. Ennek előkészületei Ungváron is ismertté váltak, az ukrán területi vezetők pedig – legalább is a Művelődési Minisztérium értesülései szerint – nem akarták, hogy a Magyarországra hivatalos meghívást nyert delegáció még egy jogilag bizonytalan státuszú szervezetet képviseljen. Siklós Péter, a Művelődési Minisztérium Nemzetközi Kapcsolatok Főosztályának előadója, aki a delegáció látogatásának előkészítéséért felelt, úgy ítélte meg, hogy a minisztérium meghívása, ha nem is kizárólagos oka, de elősegítője volt a KMKSZ törvényesítésének.[20]

A KMKSZ bejegyeztetése körüli huzavona önmagában rávilágít arra, hogy Grósz abbéli helyzetértértékelése, miszerint „a nemzeti kérdés sikeresen megoldható a szocializmus keretei között”,[21] mennyire nem mozgott a realitás talaján. Ha a kárpátaljai magyarság teljes fejlődéstörténetét és általános helyzetét vizsgáljuk a szovjet érában, akkor ugyanerre a következtetésre jutunk. A Kárpátalja történetével foglalkozó szakirodalomban általánosan elfogadott nézet, hogy a hruscsovi időszak (1953–1964) desztalinizációt hirdető és részben megvalósító, ezért sok tekintetben reményekre feljogosító politikai és társadalompolitikai intézkedései, vagyis a korabeli szovjet politikai és társadalmi diskurzusban „enyhülésnek” nevezett folyamat után a brezsnyevi éra (1964–1982) nem hozott érdemi változást a terület magyar lakossága számára, sőt a korszak második felében, elsősorban az oktatás- és kultúrpolitikában inkább azok a tendenciák erősödtek fel, amelyek a magyarság asszimilációjának ágyaztak meg. Noha Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár hatalmának kezdeteit a magyarság számára tett apró gesztusok fémjelezték, így például 1965-ben részben, majd 1967-ben teljesen önálló lappá vált a Kárpáti Igaz Szó,[22] továbbá ugyancsak 1965-ben önálló tanszékké alakult az Ungvári Állami Egyetemen 1963-ban létrehozott magyar nyelv- és irodalom szak,[23] a szovjet társadalmi-politikai berendezkedés a magyarság szempontjából alapvetően visszarendeződésen ment keresztül. Ahogy azt Császár István kárpátaljai történész találóan megfogalmazta, „a ’70-es évek folyamatai még a legoptimistábbakat is visszarántották a »létező szocializmus talajára«”.[24]

A magyarság polgári, valamint anyanyelvű művelődési és oktatási jogainak súlyos sérülései már az 1970-es évtized elejére kiütköztek. Erre világított rá a Fodó Sándor egyetemi tanár és Kovács Vilmos író, költő, illetve az ő szellemi holdudvarukhoz tartozó személyek által kezdeményezett és 1972 tavaszán megfogalmazott, a kárpátaljai magyar köznyelvben csak (második) „72-es beadványként” aposztrofált dokumentum, amit – a helyi párt- és területi vezetés vélt vagy valós érdektelensége miatt – az SZKP KB Politikai Bizottságához és a Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnökségéhez juttattak el. A beadvány készítői az alkotmányos jogokra, a lenini nemzetiségpolitika alapelveire és a különféle pártdokumentumok posztulátumaira hivatkozva követelték a kárpátaljai magyarság jogainak érvényesítését. A beadvány készítői négy olyan kulcsfontosságú területet soroltak fel, amelyeken a magyarság polgári és anyanyelvhasználati jogai sérültek, és a problémák megoldására javaslatot is tettek. Ezek a területek a közoktatás, a közművelődés (a magyar nyelvű sajtó és színházkultúra kérdése), a közigazgatás, illetve a magyar nemzetiségi érdekképviselet létrehozása (önállóan vagy a pártszerveken belül). A géppel sokszorosított beadványt becslések szerint 1600-2000 magyar nemzetiségű szovjet állampolgár írta alá.[25]

A válaszlépés és az eredmények megvalósulásában is kettőség érvényesült. Egyrészt rövid távú eredményként lehetett elkönyvelni, hogy 1972. március 21-én engedélyezték a felvételi vizsgákat anyanyelven, kivéve az ukrán és orosz filológián, de kizárólag a kárpátaljai felsőoktatásban, tehát az Ungvári Állami Egyetemen.[26] A hosszabb távú eredmények közé tartozott a magyar nyelvű óvodahálózat kiépítésének befejezése. Másrészt a Kreml részéről a Szovjetunió Oktatásügyi Bizottsága révén csak az oktatással kapcsolatban felvetett kérdésekre reagáltak, a magyar érdekképviselet és a professzionális magyar színház megalapítása – mint arra fent több alkalommal utaltam – egészen a rendszerváltásig váratott magára. A felvetett kérdések kivizsgálására bizottság érkezett Moszkvából Ungvárra, melynek távozása után a helyi vezetés hajszát indított a dokumentum feltételezett szerzői ellen, a módszer a már korábban is alkalmazott erkölcsi megfélemlítés, egzisztenciális ellehetetlenítés volt. A dokumentum készítői nagy árat fizettek a bátorságukért: elbocsájtás, publikációs lehetőség megvonása, egyetemi képzés felfüggesztése, és végső soron az emigráció várt rájuk.[27]

Az USZSZK Kárpátontúli területének helyi szerveiben, s különösképpen a stratégiai döntések meghozataláért felelős párttestületekben (területi pártbizottság, járási és városi pártbizottságok) a magyarság reprezentációja mindvégig rendkívül alacsony volt. A területi (megyei) párt- és állami vezetésnek 1973-ig nem volt egyetlen magyar tagja sem.[28] 1987-ben az egész területi egység lakosságának 14 százaléka párttag volt, ugyanakkor a magyar nemzetiségű lakosságnak csak a 8 százaléka.[29] 1988-ban a Beregszászi Járási Pártbizottság Politikai Bizottságának 11 tagja közül mindössze 4 volt magyar származású, noha a járás teljes népességének 72 százaléka, azaz közel háromnegyede magyar nemzetiségű volt.[30] A magyarság számarányát nem tükröző politikai-társadalmi reprezentáció azzal is összefüggött, hogy a háború után a vezető párttestületekben a magyarokat mint bűnös nemzet képviselőit nemkívánatosnak tartották, és 1944–1945 óta olyan belső utasítás volt érvényben, mely szerint a pártszervezeteknek korlátozniuk kellett a magyarok, s főleg a magyar értelmiségiek belépését a pártba. Páldi András kijevi főkonzul értesülései szerint ez a normatíva a gyakorlatban még a gorbacsovi peresztrojka idején is fennállt.[31]

A Szovjetunióban a párttagság mind a közéleti szerepvállalás, mind a politikai befolyás legfontosabb alapfeltételének minősült, amennyiben valaki nem volt vagy nem lehetett párttag, semmilyen tanácsi, vagyis helyhatósági tisztségre nem pályázhatott. A népi képviselők 1968. március 14-én megtartott választásai azt eredményezték, hogy a Beregszászi Járási Tanács 72 képviselőjéből 46 fő, azaz a többség, magyar nemzetiségű lett – ilyen magas arányra addig soha nem volt példa –, s ugyancsak magas volt Beregszász város képviselői között a magyarok aránya.[32] A peresztrojka idején azonban az arányuk a járási tanácsban 40-45 százalékra csökkent, vagyis kisebbségbe szorultak. Ugyanez érvényesült a Beregszászi Járási Tanács Végrehajtó Bizottságában is: 1988-ban annak 13 tagja közül mindössze 6 volt magyar nemzetiségű.[33] Minden bizonnyal a brezsnyevi éra második felére, vagyis a pangás kiteljesedésének és azzal együtt a teljes reményvesztettség időszakára – nyilván nem kis részben összefüggésben a „72-es beadvány” után a magyar értelmiséget érő retorziókkal–, már azok a magyarok sem akartak vezető politikai vagy helyhatósági tisztséget vállalni, akik egyébként a képzettségüknél fogva legalább valamilyen szakpolitikai területen alkalmas kádernek minősültek volna. Legalább is az 1987. december 20–21-én Kárpátaljára látogató Szabó János kijevi konzulnak maguk a területi tanács dolgozói panaszkodtak erre.[34]

A brezsnyevi időszak legfőbb jellemzője a központosítás és az uniformizálás fokozatos és kitartó bevezetése volt az élet minden területén, így a közoktatásban is. Ezzel szoros összefüggésben a hruscsovi éra egyik markáns oktatáspolitikai irányvonala, az „egységes szovjet nép” kialakítása érdekében az orosz nyelv hatáskörének általános kiterjesztése minden nem orosz tanítási intézményben, Brezsnyev alatt is folytatódott, az 1970-es évek második felében pedig inkább erősödött. Mint arra Szamborovszkyné Nagy Ibolya kárpátaljai magyar történész rámutatott, amennyiben a Szovjetunióban államnyelv alatt az oroszt értjük – amit ekként soha nem nevesítettek, hanem csupán az egyes nemzetiségek közötti összekötő nyelvként definiáltak –, akkor a tagköztársaságokban élő, de nem a tagköztársaság domináns etnikai-nemzeti nyelvét beszélők nem másod-, hanem harmadrendű nyelvet vallottak magukénak. Ezt az állampolgári és nyelvi státuszt a kárpátaljai magyarok nemcsak az oktatás- és iskolaügyben élték meg, hanem a mindennapokban is elszenvedték. 1977. december 22-én az SZKP KB és a Szovjetunió Minisztertanácsának közös rendeletében arról határoztak, hogy a 10 éves oktatási rendben dolgozó nemzetiségi iskolákban a már meglévő orosz nyelv és irodalom órák számát hetente 2-3 órával meg kell emelni minden osztályban, mivel ezzel az orosz nyelv elsajátítását segítik majd elő. Ez azonban más tárgyaktól vont el óraszámokat, egyenlőtlen helyzetbe hozva a nem orosz tannyelvű iskolák tanulóit. Az SZKP KB és a Minisztertanács 1978. október 31-i közös rendelete az orosz nyelv tanításának további javítását szolgáló intézkedésekről – amit az USZSZK Minisztertanácsa november 2-án erősített meg – már szinte nem is tagadta, hogy a ruszifikáció politikája áll a homlokterében. Az 1950-es és 1960-as években létrehozott magyar–ukrán párhuzamos tagozatok után 1978-tól a terület majd egy tucatnyi iskolájában orosz tagozatokat hoztak létre. Ezek mindegyikét a túlnyomó többségében magyarok által lakott településeken nyitották meg, mint például a Beregszászi járási Mezőváriban, Borzsován, Gáton, Tiszacsomán, Sárosorosziban, vagy a Nagyszőlősi járásban Salánkon. Az orosz osztályokba is kivétel nélkül magyar gyerekeket írattak be, hiszen a vidékre települt vagy betelepített orosz ajkúak zöme a nagyvárosokban élt, ahová a hivatali munkája kötötte.[35]

Az oktatási szféra – burkolt oroszosítást célzó – úgynevezett „internacionalizációja” oda vezetett, hogy 1989-re már csak 50 tisztán magyar tannyelvű iskola maradt Kárpátalján, 564 ukrán, 14 orosz és 10 román tannyelvű mellett. Rajtuk kívül 49 vegyes tannyelvű, úgynevezett „internacionalista” iskola működött a régióban, ebből 17 ukrán–magyar, 15 orosz–magyar és három ukrán–orosz–magyar tannyelvvel, s ezek többsége, 30 egység, korábban beolvasztott magyar tannyelvű oktatási intézmény volt. Ekkoriban a tanulóknak mindössze 8,5 százaléka tanult magyar nyelven, noha a Kárpátontúli terület lakosságának 13,7 százaléka még magyar nemzetiségűként volt nyilvántartva. Ezekből az adatokból is kitűnik, hogy a legsúlyosabb helyzetben éppen a magyar anyanyelvűek voltak. A magyar tannyelvű iskolák tanulói létszáma az 1966/1967-es tanévi 21 800-ról az 1988/1989-es tanévre 17 100-ra csökkent, járásokra lebontva a Husztiban 29,7 százalékkal, a Beregszásziban 28,6 százalékkal, a Nagyszőlősiben 20,9 százalékkal, az Ungváriban pedig 8,4 százalékkal csökkent a magyar iskolák tanulólétszáma. Ugyanakkor például a Beregszászi járásban, amely a Kárpátontúli terület egyetlen magyar többségű járása volt, az orosz iskolák tanulóinak 60,8 százaléka, az ukrán iskolák tanulóinak 35 százaléka, Beregszászban az orosz iskolák tanulóinak 38 százaléka, az ukrán iskolák tanulóinak pedig 25 százaléka magyar nemzetiségű nebuló volt.[36]

A magyar tannyelvű oktatás visszaszorításának az is része volt, hogy a magyar többségű településeken a kéttannyelvű iskolákat a szovjet oktatási szervek sokkal jobban felszerelték taneszközökkel, mint a tisztán magyar tannyelvűeket. Az 1987/1988-as tanévben például Beregszászon három magyar, két ukrán és egy orosz tannyelvű középiskola működött, amelyekben a tanterv szerint bevezették ugyan a számítástechnika oktatását, de amíg az orosz iskola számára 20, az ukránok számára 5, addig a három magyar iskola számára egyetlenegy számítógépet sem biztosítottak. A vegyes tannyelvűvé tett iskolákban a tanári értekezleteken az oroszt és az ukránt is lehetett használni, a közös használatú iskolarészek, mint például a folyosók feliratai ugyanakkor mindenhol orosz nyelvűek voltak. Az internacionalizált iskolákban a magyar nemzetiségű tanárok rendkívül nehéz helyzetbe kerültek, mert oroszul vagy ukránul kellett volna tanítaniuk, de azt nem mindenki tudta vállalni.[37] Az orosz nyelv térhódításával a Művelődési Minisztérium Pusztai Ferenc miniszterhelyettes vezetésével 1989. március 30–31-én Kárpátaljára látogató – fent már említett – delegációjának tagjai is szembesültek. Megdöbbenve tapasztalták Beregi falu kolhozának művelődési központjában, hogy ott még a magyar nemzetiségű kolhozalapítók nevei is cirill betűkkel voltak kiírva a portréik alatt.[38]

Nehéz elképzelni továbbá, hogy Grósz ne tudott volna azokról a súlyos etnikai konfliktusokról, mindenekelőtt a karabahi válságról, amelyek akkoriban kikezdték a Szovjetunió nemzeti-etnikai felépítményét. Az örmény–azeri etnikai villongások gyújtópontját az jelentette, hogy 1988. február 20-án Hegyi-Karabah Autonóm Körzet Legfelső Tanácsának örmény népi küldöttei egy felhívásban azzal a követeléssel fordultak az Örmény SZSZK és az Azerbajdzsán SZSZK legfelső tanácsaihoz, hogy Karabahot csatolják Örményországhoz. A magyar közvélemény – a szovjet hírközlő szervek tudósításai révén – már 1988. február 24-én értesülhetett a Hegyi-Karabah Autonóm Körzetben és ezzel együtt az Örmény és az Azerbajdzsán SZSZK-ban kialakult feszültségről. A magyar pártsajtó eleinte átvette a szovjet pártszerveknek az eseményekkel kapcsolatos narratíváját, s jellemző, hogy az első híradások még „szélsőséges elemeknek” bélyegezték a követelésüket megfogalmazó karabahi örményeket.[39] Tavasz és nyár folyamán azonban már a magyar sajtóban is napvilágot láttak részletesebb hírmagyarázatok, háttéranyagok, tényfeltáró tárcák és riportok, amelyek etnikai villongásokról szóltak, s bemutatták a konfliktus történelmi hátterét, továbbá a mélyben rejlő indulatok okait.[40] Grósz látogatásának időpontjáig a Szovjetunióban működő magyar külképviseletek számos jelentést és rejtjeltáviratot küldtek Budapestre, amelyekben moszkvai, azeri és örmény forrásokból szerzett háttérértesülések alapján számoltak be a magyar politikai vezetés számára a kialakult helyzetről.[41] A Szovjetunió Legfelső Tanácsának Elnöksége 1989. január 12-től rendkívüli állapotot hirdetett ki az Örmény SZSZK és a Hegyi-Karabah Autonóm Körzet területén,[42] ez még Grósz kárpátaljai útjának idején is érvényben volt. Egyes források szerint az örmény–azeri konfliktust övező erőszak addigra már 87 halálos áldozatot szedett, és mintegy 1500 sebesültje volt.[43]

Magyar diplomáciai értesülések szerint még maga Mihail Gorbacsov pártfőtitkár is elvben hajlott volna arra, hogy megváltoztassák Karabah státuszát,[44] illetve a Népszabadság megírta azt is, hogy a nemzetközi és hazai tekintélynek is örvendő, „szélsőséges elemnek” aligha tekinthető Andrej Szaharov akadémikus is síkra szállt Karabah Örményországhoz csatolása mellett.[45] Ennek ellenére a szovjet központi vezetés ezt a vörös vonalat nem lépte át, még a Karabahban többséget alkotó örmények érdekében sem, mivel azzal precedenst teremtett volna a Szovjetunió állami és területi berendezkedésének módosítását követelő más nemzeti, etnikai mozgalmak számára. A magyar diplomáciai forrásokból kivehető, hogy a karabahi fejlemények 1988–1989-ben negatív példaként lebegtek a kárpátaljai pártvezetők előtt, mindent meg akartak tenni annak érdekében, hogy elkerüljék Kárpátalja „karabahizálódásának” veszélyét, vagyis azt, hogy a magyarság nemzetiségi jogérvényesítési követelései és önszerveződési törekvései a területi szeparatizmus előszobáját jelentő közösségi autonómia megteremtéséhez vezessenek. Karabah kontextusában Bandrovszkij is utalást tett Páldi előtt arra, hogy nyomás, főleg nyilvános nyomás alatt nem hajlandók engedményeket tenni.[46] Veress Gábor és Ivan Ivancso Beregszászi járási tanácselnök ezt még ennél is határozottabban, némi fenyegető hangéllel fogalmazta meg: „A beregszászi vezetők szerint a magyarok viselkedése, a magyar rendezvények sokasága és módja nem erősíti a magyar és az ukrán nép barátságát, hanem az ellentétek kiélezésére ösztönöz. Hangsúlyozták – mind a magyar származású párttitkár, mind az ukrán tanácselnök –, hogy ők nem engedhetik meg, hogy Kárpátalja Hegyi-Karabahhá váljon, ezt erővel is meg fogják akadályozni.”[47] Ezek egyúttal arra is magyarázatul szolgálnak, hogy miért ódzkodtak annyira a KMKSZ törvényes működésének engedélyezésétől.

Tanulságos, hogy Grósz mind Arad után Szegeden, mind Prágában, mind pedig Ungváron olyan nyilatkozatokat tett,[48] amelyekkel végső soron legitimálta a szomszédos állam vezetésének (állampártjának) nemzetiségpolitikáját. Ungváron, a széles publikum előtt úgy dicsérte a KMKSZ megalakítását, hogy az közben élet-halál harcot folytatott a törvényesítéséért, s az illetékes szervek folyamatosan negligálták, de legjobb esetben is, ha jóindulatúak akarunk lenni, halogatták a bejegyeztetési kérelmét, s még annak megtörténte után is akadályozták a helyi szervezetrendszerének a kiépítését.

 

Beregszász 1990-ben.

Forrás: Fortepan 194627. sz. Adományozó: Gábor Viktor.

 

 

Epilógus

 

Tény, hogy Grósz Károly április 3-i látogatása valamelyest katalizálta a kárpátaljai magyarság társadalmi aktivitását, jogérvényesítő törekvéseit.[49] Eleinte benne volt a pakliban az is, hogy Grósz pszichésen meglovagolja azt az eufóriát, amit a beregszászi spontán szimpátiamegmozdulás generált, legalább is erre utalt Pozsgay és Szűrös reakciója az április 4-i ünnepségeken. Igaz, azt talán ő is érzékelte, hogy ez a szimpátia nem kifejezetten az ő személyének szólt,[50] hanem a mindekori első számú magyar politikai vezető személyének. A beregszászi magyarok minden bizonnyal ugyanilyen túláradó szeretettel fogadták volna Kádár Jánost, vagy ha Magyarország akkoriban királyság lett volna, akkor az ország monarcháját, mert a látogatásában a négy évtizednyi elhagyatottság után a velük való törődés egyértelmű jelét látták.

Más kérdés tehát, hogy Grósz ebből a Kárpátaljáról eredő szeretethullámból mit tudott otthon készpénzre váltani. Fontos ismét hangsúlyozni, hogy eddigi ismereteink szerint minden konkrét kérdés, ami Grósz kárpátaljai útján, az ungvári és beregszászi találkozói, megbeszélései alatt a terítékre került, az ukrán tárgyalópartnerei, illetve a kárpátaljai magyar beszélgetőpartnerei kezdeményezése nyomán vetődött fel. Minden Kárpátalján feldobott labda, nevezetesen az ungvári magyar konzuli pont felállítására irányuló javaslat, mind a beregszászi állandó magyar színház létrehozásának támogatása a magyarországi színészképzés révén, mind pedig a KMKSZ ügye ezt követően a „túloldalon” még lepattant az MSZMP térfelén, de azután már a kormányzat, vagyis a Minisztertanács dobta vissza. Az ungvári konzuli pont létrehozásáról a Minisztertanács határozott, és a Külügyminisztérium alárendeltségébe tartozó Kijevi Főkonzulátus működtette, a kárpátaljai magyar színésznövendékek magyarországi képzését a Művelődési Minisztérium koordinálta, és a művelődési tárca írt alá róla kétoldalú megállapodást, míg a KMKSZ bejegyeztetésének ügyében a diplomáciai nyomás ugyancsak a kormányzat felől, a Külügyminisztérium, illetve a Kijevi Főkonzulátus, és a Művelődési Minisztérium részéről vált kitapinthatóvá. Ezek a konkrét kérdések már nem is tartoztak Grósz kompetenciájába, azok sikeres megoldása a kormány cselekvőképességét tükrözte.[51]

Utaltam már rá, hogy Grósz és Scserbickij között nem jött létre személyes találkozó,[52] noha erre elvileg a kárpátaljai út kiváló kereteket biztosított volna, emellett az Ukrán Kommunista Párt (UKP) első titkárának legalább protokolláris kötelessége lett volna, hogy fogadja egy „baráti szocialista ország” testvérpártjának USZSZK-ba látogató főtitkárát. Az egyelőre talány, hogy miért nem tett így, de feltételezhető, hogy az előzmények miatt ezt eleve elutasította, illetve a tekintélyével és a személyes jelenlétével nem akarta növelni a magyar pártfőtitkár látogatásának súlyát. Grósz így csupa olyan területi és járási párt- és tanácsi vezetővel tárgyalt, akik nála alacsonyabb pozícióban voltak, egyikük sem, még a helyi viszonyokban erőskezűnek ismert Bandrovszkij sem volt egy Ceauşescu-formátumú autoritás. Grósz ugyanakkor a Brezsnyev köreiben az egyik potenciális főtitkárutódként számontartott, később Gorbacsov riválisának számító, és Ukrajnában a brezsnyevi központosítás hagyományát folytató, alapvetően reformellenes Scserbickijben minden bizonnyal az „emberére akadt volna”. Ez még úgy is igaz, hogy utóbbi tekintélyét alaposan megtépázta a csernobili katasztrófa. Ha vele is le kellett volna ülnie egy asztalhoz, talán másként alakult volna a kárpátaljai útja, annak megítélése és visszhangja. Így viszont, hogy nem találkoztak egymással, Grósznak nem kellett sokat kockáztatnia. Érdemes ezen a ponton ismét szó szerint idézni Thürmer Gyulát, mert nagyon találóan megragadja Grósz kárpátaljai útjának a velejét: „Nincsenek komoly tárgyalások, de elég a gesztus, az esemény.”

Ezek, és minden korábban részletezett szempont arra enged következtetni, miszerint Anatolij Merkulov jól ráérzett arra, hogy Grósz a kárpátaljai látogatásával és az ottani környezetben tett kijelentéseivel elsősorban „hazabeszélt”, vagyis az otthoni politikai riválisai és a hazai közvélemény számára fogalmazott meg a magyar bepolitikában (is) értelmezhető és a saját politikai pozíciója szempontjából (is) releváns üzenetet.

Játsszunk el a gondolattal, hogy ez mégsem így volt, hanem a nemzetpolitikában kevésbé otthonosan mozgó Grósz komolyan gondolta, amit mondott, vagy legalább is a kárpátaljai ukrán vendéglátói előtt tett kijelentéseit egy diplomatikus gesztusnak vagy a jövőbe fektető bizalomerősítő nyilatkozatnak szánta.

Néhány nappal Grósz látogatása után, április 8-ról 9-re virradó éjszaka került sor a Szovjetunió nemzeti-nemzetiségi konfrontációinak egy soron következő felvonására, a grúziai közbeszédben a „véres vasárnapként” is emlegetett tbiliszi tragédiára, melynek gyökerei egy évszázados etnikai konfliktusra, a grúzok és abházok közötti ellentétekre vezethetők vissza. A peresztrojka által teremtett politikai pluralizmus feltételrendszerében és különösen az 1988 eleje óta húzódó, és egyre eszkalálódó, ráadásul a Grúz SZSZK-hoz földrajzilag is közel játszódó karabahi válság által keltett hullámok örvényében a Grúziához tartozó Abház Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság területén is felerősödtek az önállósulási törekvések.

1989. március 18-án az abházok Lihni településen egy népgyűlést tartottak, amelyen kinyilvánították az akaratukat a Grúz SZSZK-tól való elszakadás és a történelmi előzményekkel bíró önálló Abház SZSZK megalakítása iránt. Ezt a manifesztációt Grúzia-szerte ellendemonstrációk követték. Április 4-én grúz ellenzéki vezetők Zviad Gamszahurdia vezetésével Tbiliszi központjába hirdettek általános tömegtüntetést. Az SZKP moszkvai központjában eleinte abban bíztak, hogy a grúz és abház pártvezetők kétoldalú tárgyalásai útján rendezik a vitát, s ezzel csillapítani tudják a kedélyeket és konszolidálni tudják a helyzetet, ám a tbiliszi tüntetés egyre radikálisabbá vált, az Abházia Grúziából való kiválása elleni protestálás Grúzia Szovjetunióból való kiválása melletti demonstrációvá alakult át, a tüntetők szovjet- és oroszellenes jelszavakat skandáltak, ellenkormány létrehozását jelentették be, s petíciót fogalmaztak meg az Amerikai Egyesült Államok kongresszusához. A Kremlben úgy gondolták ezért, hogy a grúz pártvezetés a központi kormányzat segítsége nélkül már nem tudja mederben tartani a folyamatokat, ezért április 8-án a belügyi egységek beavatkozása mellett döntöttek.

Április 8-ról 9-re virradó éjjel a szovjet belügyi egységek körbevették a mintegy tízezer főt számláló tömeget, s kiszorították azt a főváros központi teréről. Az akció alig több mint negyedóráig tartott, közben a szovjet rendfenntartók könnygázt, gumibotot és egyéb kényszerítő eszközöket vetettek be, a szemtanúi beszámolók egyöntetűen azt emelték ki, hogy a rendőri erők szokatlanul durván és erőszakosan léptek fel a tüntetőkkel szemben. Az akció következtében 21 fő vesztette életét és 183 személy szorult kórházi kezelésre. A szovjet belügyi szervek brutalitása által kiváltott sokkhatás, majd azt követően a rendkívüli állapot bevezetése hosszú távon teljesen kontraproduktív volt: a grúz társadalom legszélesebb köreiben felerősödött a függetlenség eszméje, ami elsősorban a szovjetellenes grúz népfrontos erők malmára hajtotta a vizet, ráadásul tovább eszkalálta a grúz–abház ellentéteket is.[53]

Annak idején, még 14 éves általános iskolás kamaszként láttam a magyar tévécsatornákon az események után bemutatott, kamerával készített helyszíni felvételeket a tbiliszi tragédiáról következményeiről. Egy életre a retinámba égett a kétségbeesett tömeg, a jajveszékelő emberek és a földre fektetett halottak látványa. Ha ezeket a képsorokat látta Grósz Károly, akkor rá kellett, hogy döbbentsék, hogy a nemzeti kérdés nem oldható meg a szocializmus keretei között.

 

Dokumentumok[54]

 

1.

Páldi András kijevi főkonzul jelentése Várkonyi Péter külügyminiszternek a magyar–szovjet határforgalmi egyezmény életbe lépése utáni első hónap tapasztalatairól

Kijev, 1989. április 7.

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa                Szigorúan titkos!

Генеральное консульство                                      

Kijev, 1989. április 7.

Венгерской Народной Республики                       Tárgy: Egyszerűsített határátlépés

93/SZT/1989                                                              néhány tapasztalata

Készült: 4 példányban

Kapja: 2 példány Központ[55]

1 példány Nagykövetség Moszkva

1 példány Saját

 

Várkonyi Péter elvtárs[56]

miniszter

 

Az egyszerűsített határátlépés rendszere 1989. március 1. óta van érvényben. A rendelkezések nyilvánosságra hozatala nagyon pozitív visszhangot váltott ki Kárpátalján, különösen a magyar lakosságban. Nagy örömmel fogadták és a magyar kormány érdemeként tartják számon, mert – úgymond – kicsikarta a szovjetek hozzájárulását. A szabadabb határátlépés bevezetésének politikai hatását megnövelte az a tény, hogy a csehszlovák vámintézkedések szigorításával szemben – amit nagyon barátságtalan lépésnek tartanak – Magyarország új lehetőségeket teremt az emberi kapcsolatok bővítésére.

A magyarországi utazás lehetőségének nagyon örülnek Kárpátalján, de rengeteg a panasz az átkeléssel kapcsolatos tortúra miatt. A leggyakoribb panaszok a következők:

- Csak egy hónapra adják ki a határátlépésre jogosító igazolványokat, ezért feleslegesen növelik a vele járó adminisztrációt.

- A hatóságok előírják, hogy a szovjet állampolgár melyik átkelőhelyen köteles visszatérni.

- Az „egyszerűsítés” nem terjed ki az adminisztrációra, vámvizsgálatra, ezért minden átkelőhelyen mindkét irányban hosszú sorok állnak, autós átkelés csak több órás várakozás után lehetséges. A szovjet fél osztályozza az utazókat, vagyis nem érkezés sorrendjében adminisztrálják őket, hanem aszerint, milyen járművel utaznak. Soronkívüliséget élvez a gyalogos, a kerékpáros és csak ha ilyen utas nincs, akkor foglalkoznak az autós utazóval.

- A határátlépés hosszúságának fő oka az, hogy az újonnan megnyitott átkelőhelyeken csak egy-egy vámos teljesít szolgálatot. A létszám növelése a szovjet oldalon feltétlenül szükséges, mert hiába dolgozik gyorsabban a magyar fél, az utasok kénytelenek várakozni.

- A konzuli főosztály megállapodása szerint az átkelés reggel 8 és délután 18 óra között lehetséges moszkvai idő szerint. Úgy gondolom, hogy ezen is kellene változtatni, mert 18 óra a Kárpátalján délután 4 órát jelent, ami arra kényszeríti az utazókat, hogy már a délután közepén térjenek haza.

A határátlépés megkönnyítésének népszerűségét mutatja az a tény, hogy március hónapban 116.000 átkelésre került sor. A két fél részvétele azonban nagy eltérést mutat: a szovjet állampolgárok száma körülbelül 10-szer nagyobb a magyarokénál.

Az egyszerűsített határátlépés bevezetésének nagyon kedvező politikai értékelése könnyen az elégedetlenség forrásává válhat, ha a határ mindkét oldalán állandósult zsúfoltságot nem szüntetjük meg minél hamarabb.

 

Páldi

(dr. Páldi András)

főkonzul

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1989-IV-145-3-001954. (85. doboz) – Gépelt eredeti.

 

 

2.

Kijev, 1989. április 7.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1989-IV-145-7-001955. (1989/86. doboz)

 

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa                Szigorúan titkos!

Генеральное консульство                                       Kijev, 1989. április 7.

Венгерской Народной Республики                       Tárgy: Kárpátaljai Magyarok

94/SZT/1989                                                              Kulturális Szövetségének problémái

Készült: 4 példányban

Kapja: 2 példány Központ

1 példány Nagykövetség Moszkva

1 példány Saját

 

Várkonyi Péter elvtárs

miniszter[57]

 

A Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének megalakulása az itt élő magyarok számára évtizedek óta a legnagyobb eseménynek számít.[58] Ilyen szervezet a Szovjetunióban még sehol sem jött létre.[59] A lengyelek szerveztek ugyan egy testületet, de ez a „Baráti Társaságok” keretében,[60] annak alárendelve alakult meg.

A múlt év decemberében mind a kijevi pártközpont osztályvezetője, mind a Kárpátaljai PB[61] első titkára kijelentette előttem, hogy a Szövetség megalakulásának nincsen politikai akadálya. A szervezést közvetlenül nem is akadályozták ugyan, de néhány magyart rábeszéltek arra, hogy az önállóságot nem jelentő „lengyel megoldást” válasszák. Ebben az esetben anyagi segítséget is ígértek. Éles viták után ugyan, de a túlnyomó többség mégis – helyesen – az önálló szervezet mellett döntött.

Még erősebb volt a beavatkozás a Beregszászi járási szervezet megalakulásakor. A magyar származású járási titkár[62] odaküldte a PB ideológiai titkárát[63] és két osztályvezetőjét[64] és átadta a választmányba beválasztandó jelöltek listáját. A Szövetség elnöke – Fodó Sándor[65] – elutasította ezt a régimódi beavatkozást. A résztvevők szavazata eredményeként nem kerültek be a választmányba az első titkár legfőbb jelöltjei.

Veress Gábor nem nyugodott bele, ezért egy hét múlva összehívatta a választmányt és azt követelte, hogy oszlassák fel magukat. A kompromisszum az lett, hogy ideiglenes választmánynak tekintették magukat, amit akkor véglegesítenek majd, ha a falvakban is megalakulnak a szervezetek.

A falusi, a városi szervezetek sorra alakulnak meg, a múlt héten már 5.000 tagja volt. A lelkesedést mutatja az a tény, hogy a belépési díj 1 rubel, a tagsági díj pedig egy évre 6 rubel, de az elnök szerint olyan még nem volt, hogy valaki csak ennyit adott volna. Belépési díjként sokan 20-25 rubelt adnak, ezért már több mint 10.000 rubeljük van. Egyelőre nincs irodájuk, ezért Fodó Sándor lakását alakítják át erre a célra.

A Szövetség első nagy akciója a március 15-i ünnepség megszervezése volt. Minden faluban voltak ünnepségek, Ungváron 2.000 fő vett részt. Elmondták, hogy ilyen lelkesedést még sohasem tapasztaltak.

A területi VB[66] április 17-én fogja tárgyalni a Szövetség bejegyzésének ügyét, de Grósz elvtárs utazása után senki se kételkedik abban, hogy a törvényes működésnek nem lesz semmi akadálya.[67]

Nagy örömet váltott ki, hogy Grósz elvtárs beszéde foglalkozott a Szövetséggel is. Fodó Sándort meghívtam a kijevi április 4-i rendezvényekre és megismertettem a fogadáson az ukrán vezetőkkel. Az ünnepi ülésen a rendezők az elnökségbe is meghívták.

Fodó Sándor az egyetem magyar tanszékén előadó tanár. Magyarságát hirdető, másokért dolgozni és tenni kész, lelkes ember. Elsősorban ez az oka annak, hogy lényegében ellenszavazat nélkül választották elnökké egy 500 fős gyűlésen. Hozzáteszem azonban, hogy nincs – nem is lehetett – vezetői gyakorlata, és egyike a Kárpátalján gyakori forrófejű magyaroknak.

Úgy gondolom, hogy a tanév vége után meg kellene hívni Magyarországra a Szövetség néhány vezetőjét, nemcsak ismerkedés, hanem programjuk megbeszélése, esetleges segítségnyújtás módozatainak egyeztetése céljából. Az ilyen meghívás emelné tekintélyüket Kárpátalján mind a helyi vezetők, mind a magyarság előtt.[68]

 

Páldi

(dr. Páldi András)[69]

főkonzul

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1989-IV-145-7-001955. (86. doboz) – Gépelt eredeti.

 

 

3.

Páldi András kijevi főkonzul feljegyzése Major László,[70] az MSZMP szóvivője számára az ungvári magyar konzulátus létrehozásának lehetőségéről

Kijev, 1989. április 10.

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa                Szigorúan titkos!

Генеральное консульство                                       Kijev, 1989. április 10.

Венгерской Народной Республики                       Tárgy: Néhány javaslat Grósz elvtárs kárpátaljai látogatása utáni teendőkre[71]

 

Grósz elvtárs látogatása a kárpátaljai magyarok körében óriási hatású volt. Nemcsak azért, mert magyar vezető még nem járt ott, hanem inkább azért, mert a látogatásban a velük való törődés világos kifejezését látták. Beregszász utcáin több ezer ember várta a delegációt, pedig a hivatalos szervek nem mondták meg az érkezés időpontját. Grósz elvtársat olyan ünneplésben részesítették, ami minden várakozást felülmúlt.

E rövid látogatás elismerése volt annak, hogy az utóbbi két évben Kárpátalján jelentős haladás ment végbe a glásznoszty alkalmazásában. A magyarság helyzete javult, kollektív és egyéni jogaik szaporodtak, az anyaországgal való kapcsolatuk erősödött. A látogatás, az eddigi eredményekre építve, kiindulópontja lehet átgondolt és aktív kárpátaljai nemzetiségi politikának. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi kedvező politikai légkört kihasználva és azt továbbfejlesztve, két lépést kellene most tenni. Javasolom, hogy létesítsünk Ungváron konzulátust és hívjuk meg magyarországi látogatásra V[italij] Maszolt, az Ukrán Köztársaság miniszterelnökét.[72]

1.) Az ungvári konzulátus felállításának gondolatát hivatalosan H[enrih] Bandrovszkij, a területi PB első titkára vetette fel 1988. november végi találkozónkon. November 28-i jelentésemben javasoltam, hogy kezdjünk tárgyalásokat a kérdésről. Azóta a megindult egyszerűsített határátlépési forgalom még inkább indokolja a döntés meggyorsítását.[73]

A lengyelek Lvovban állítottak fel úgynevezett konzuli pontot, ami a kijevi főkonzulátus részeként működik. A csehszlovák főkonzulátus egyik konzulja havonta két napot tölt Ungváron és intézi a szűken vett konzuli ügyeket.

Véleményem szerint, nekünk állandóan a helyszínen tartózkodó kiküldöttre, konzulra lenne szükségünk. Olyanra, aki a klasszikus konzuli feladatok elvégzésén túl járatos a határmenti gazdasági kapcsolatok jogi és közgazdasági kérdéseiben, aki képes segítséget nyújtani mindkét oldal vállalatainak a partnerek megtalálásában, információk nyújtásában stb.

Az állandó jelenlét lehetőségeket nyújtana a helyi hatóságokkal való kapcsolat kiépítésére és a magyar szervekkel, azok vezetőivel, tagságával való együttműködés szervezésére.

A növekvő határmenti személyforgalom konzuli teendőit is csak helyben lakó konzul végezheti el.

Nagy jelentőségűnek tartom azt a politikai előnyt, amit egy kárpátaljai konzulátus, vagy konzuli képviselet felállítása jelent. Ez a tény újra felhívná a nemzetközi közvélemény figyelmét a konzulátust hatalmi szóval, egyoldalúan megszüntető román magatartás elszigetelődésére.[74] Egyúttal a Szovjetunió olyan gyakorlati lépést tenne a konzulátus megnyitásának engedélyezésével, ami a magyar álláspont melletti kiállást is jelentené.

Az Ungváron működő konzul a kijevi főkonzulátushoz tartozna. Számára 3 vagy 4 szobás lakást kellene bérelni, és az egyik szobáját irodaként használhatná. Olyan konzult kellene kiküldeni, akinek felesége ellátná a titkárnői teendőket. (Megjegyzem, hogy egy 120 m²-es lakás bérletéért egész évre Kijevben 5200 rubelt kell fizetnünk.)

Úgy gondolom, hogy megfelelő előkészület után, az ősz elejére, az ungvári konzuli szolgálat felállítható lenne.

2.) Javaslom, hogy hívjuk meg V. Maszol miniszterelnököt magyarországi látogatásra. Indokaim a következők:

- A kárpátaljai magyarok Ukrajnában élnek. A velük való kapcsolatunk lehetőségei, a magyarokat érintő ukrán nemzetiségi politika kérdései Kijevben dőlnek el. Nem erősíthetjük kapcsolatainkat a kárpátaljai magyarsággal, ha nem veszünk tudomást az ukrán kormányról. Márpedig hosszú évek óta egyetlen magyar vezető sem járt Kijevben (1985-ben Marjai elvtárs).[75]

- Az ukrán nemzeti tudat erősödése, a köztársaságok önállóságának növekedése megérlelte az ukrán vezetőkben azt az elgondolást, hogy Ukrajna nemzetközi kapcsolataiban is némi önállóságot kellene mutatni. Ahogy táviratomban már jeleztem,[76] Grósz elvtárs kárpátaljai utazását azért is üdvözölték, mert ennek a nyitásnak az időszerűségét látták benne. Elmondták, hogy nem szeretik, ha a külföldi vendég moszkvai tárgyalásai után látogat Kijevbe. Ők olyan felsőszintű látogatásokat akarnak, amelyek közvetlenek, Moszkvától függetlenek. Ezért megy hamarosan a miniszterelnök Bulgáriába.

- Ukrajna a szomszédunk, vele bonyolítjuk le a szovjet áruforgalom csaknem felét. Ebben az évben kereskedelmi képviseletet létesítettünk Kijevben, mert vállalataink az ukrajnai együttműködésben látnak még kiaknázatlan lehetőségeket.

- Nagyon nagy az érdeklődés az ukrán vezetők között a magyarországi politikai folyamatok iránt. A látogatás segítené az esetleges félreértések tisztázását.

A kölcsönös tájékoztatón túl lenne elegendő közös téma, amit a megbeszélés napirendjére lehetne tűzni: gazdasági együttműködés, kishatármenti forgalom; egyszerűsített határforgalom tapasztalatai; a magyarok helyzetében bekövetkezett változások és újabb javaslatok; konzuli szolgálat felállítása Ungváron; együttműködés az ENSZ-ben, a nemzetközi politikában.

E két javaslatot azért tartom fontosnak, mert megvalósulásuk fenntartaná és tovább lendítené a Grósz elvtárs látogatásával kialakult kedvező légkört és felsőszintű kapcsolatokat, erősítené jelenlétünket a kárpátaljai magyarok között.

 

Páldi

(dr. Páldi András)

főkonzul

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1990-IV-145-114-001623. (71. doboz)[77] – Gépelt eredeti.

 

 

4.

Páldi András kijevi főkonzul levele Őszi István külügyminiszter-helyettesnek magyar konzulátus felállításáról Ungváron

Kijev, 1989. április 10.

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa[78]                         Kijev, 1989. április 10.

Генеральное консульство

Венгерской Народной Республики

003/1/SZT/1989.

 

Kedves Őszi Elvtárs![79]

 

Kárpátaljai beszélgetésünk során Major elvtárs arra kért, hogy az ungvári konzulátus felállítására vonatkozó javaslatunkat küldjem meg neki.[80] Mivel neked is tartoztam egy ilyen javaslattal, mellékelten megküldöm ugyanazt a szöveget,[81] megtoldva egy másik elgondolással is.[82]

 

Üdvözlettel:

Páldi

(dr. Páldi András)

főkonzul

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1989-IV-145-1-4104. (59. doboz)[83] – Gépelt eredeti.

 

 

5.

Várkonyi Péter külügyminiszter átirata Németh Miklós miniszterelnöknek magyar konzuli szolgálat felállításáról Ungváron

Budapest, 1989. április 10.

 

A Magyar Népköztársaság Külügyminisztere

 

Németh Miklós elvtársnak,[84]

a Minisztertanács elnöke

Budapest[85]

 

Kedves Németh Elvtárs!

 

Mellékelten tájékoztatásodra küldöm feljegyzésünket a magyar konzuli szolgálat bevezetéséről Ungváron.

 

Budapest, 1989. április 10.                                        Elvtársi üdvözlettel:

                                                                                   Várkonyi Péter

                                                                                   (Dr. Várkonyi Péter)

 

Melléklet

A Külügyminisztérium I. Területi Főosztályának tájékoztató feljegyzése az ungvári magyar konzuli szolgálat bevezetésének lehetőségéről

Budapest, 1989. április 7.

 

Külügyminisztérium                           Titkos!

I. Területi Főosztály                           Készült: 3 példányban

344/1.                                                 Kapja: 1.) Várkonyi elvtárs

2.) Őszi elvtárs

3.) Saját

Tárgy: Magyar konzuli szolgálat bevezetése Ungváron

 

Feljegyzés[86]

 

Az elmúlt évben Csehszlovákia kijevi főkonzulátusa rendszeres konzuli szolgálatot vezetett be Ungváron. A kijevi csehszlovák főkonzul vagy a főkonzulátus képviselője havonta Ungvárra utazik és helyben végzi el a folyamatban lévő ügyek elintézését. A csehszlovák konzuli szolgálat bevezetését az ukrajnai lapokban jelentették be és népszerűsítették.

Hasonló gyakorlat bevezetését javasolta a múlt év őszén H[enrih] Bandrovszkij megyei párt első titkár[87] Páldi András kijevi főkonzulunknak és ilyen értelmű javaslatot tettek felénk a szovjet MID[88] különböző szintű képviselői is.

A két ország közötti határmenti gazdasági, kulturális és turisztikai együttműködés erősödése, az emberi kapcsolatok fejlődése szükségessé teszi magyar konzuli szolgálat beindítását a Kárpátalján. /A konkrét kérdések és a működés feltételeinek tisztázására kijevi főkonzulunk megbízást kapott./[89]

A szolgálat beindításakor kijevi főkonzulátusunk küldené ki képviselőjét havonta /vagy kéthetente/ Ungvárra a folyamatban lévő konzuli ügyek, a területen élő magyarság ügyeinek és a növekvő utasforgalommal kapcsolatos kérdések intézésére.

A konzuli szolgálat bevezetésének második szakaszában /gyakrabban és esetleg/ Magyarországról utazna ki konzuli képviselő a jelzett feladatok ellátására.

A konzuli szolgálat Ungváron történő beindítását az év második negyedében látjuk megvalósíthatónak.

 

Budapest, 1989. április 7.

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-k-1989-IV-145-1-4104. (59. doboz)[90] – Gépelt eredeti.

 

 

6.

Kijev, 1989. május 30.

 Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1989-IV-145-2-002591. (1989/84. doboz)

 

KÜM Távközlési Osztály                  Rejtjel Távirat                        Szigorúan titkos!

Nagykövetség Azonosító:                  Érkezett:                                 Készítette: UN

Kiev                KEV20381                 89. 05. 30. 14:05                    Ellenőrizte:

 

Grósz elvtárs látogatása óta erősödik a kárpátaljai magyarok aktivitása, nemcsak az értelmiségiek, hanem a falvak lakossága körében is. Aláírásokkal követelik a vegyes óvodák és iskolák széjjelválasztását (30 ilyen magyar–ukrán, magyar–orosz iskola van, ahol már csak néhány tárgyat tanítanak magyarul).[91] Azt követelik, hogy állítsák vissza a teljesen magyar nyelvű oktatást és adják vissza a magyar iskolaépületeket (egyes falvak küldöttsége már Kijevben is járt).

A magyar vezetőség nem tudja eleve elutasítani a kérést, mert az ukrán lakosság is egyetért vele, sőt az orosz–ukrán osztályok szétválasztását ők is követelik.

 

Lássa: I. Területi Főosztály vezetője[92]                                             – 59 – P[áldi] –

 

A dokumentum jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1989-IV-145-2-002591. (84. doboz) – Gépelt másolat.