Egy cikksorozat, amely megrengette Kárpátalját A „szovjet magyar” identitás megteremtésének kérdése a brezsnyevi érában

Balla László, a brezsnyevi korszakban a kádári magyar kormányzat által „a kárpátaljai magyarság félhivatalos vezetőjének” tekintett író, lapszerkesztő,[1] 1975–1976 fordulóján négy részből álló esszét tett közzé a Kárpáti Igaz Szó hasábjain. Ebben igazolni kívánta az úgynevezett „szovjet magyarok”, a kárpátaljai magyarság önálló politikai és társadalmi tudattal rendelkező, önálló szellemi hagyományokkal bíró közösségének létjogosultságát, kiformálódását és sajátos szociológiai és mentalitásbeli jellemzőinek meglétét az 1970-es évek derekára.[2]

Balla László gondolatmenetének lényege abban állt, hogy noha a kárpátaljai magyarság nyelvi és etnikai szempontból az egyetemes magyarság része, a második világháborút követő három évtizedben a Szovjetunió politikai, gazdasági, társadalmi és szellemi feltételrendszerében formálódott közösséggé. Emiatt a közösségi identitásának a szovjet politikai és állampolgári öntudat, vagyis a szovjet állami, politikai berendezkedés által meghatározott társadalmi, kulturális és mentális mintakövetés is a szerves részévé vált. Ezzel összhangban úgy vélte, hogy az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK) Kárpátontúli területének magyar nyelvű irodalma a magyar emigráns kommunista irodalom által megteremtett hagyomány vonulatába illeszkedik. Balla László cikksorozatának előzményeit, azaz a kárpátaljai magyar nemzeti kisebbségen belüli szellemi mozgásokat, vagyis a „másodgenerációs” magyar alkotó értelmiség irodalmi aktivizálódását és polgárjogi mozgalmát az 1960-as és 1970-es évek fordulóján már feldolgozták a Kárpátalja második világháború utáni magyar irodalmának genezisére és fejlődésére fókuszáló irodalom- és művelődéstörténeti szakmunkák.[3] A forrásközléssel a cikksorozat utótörténetének elemzéséhez egy korábban már felvetett szempontot kívánok kiegészíteni, illetve tisztázni, mégpedig a magyar diplomáciai apparátusnak a Balla László esszéjére vonatkozó, jelenlegi tudásunk szerint leginkább ezekből a diplomáciai iratokból tükröződő megítélését.

 

A cikksorozat szellemi és ideológiai előzményei

 

Amennyiben arra a kérdésre kívánunk válaszolni, hogy milyen szellemi mozgások övezték és milyen ideológiai premisszák határozták meg Balla László esszéjének megírását, két tényezőt érdemes kiemelni.

Az első a „másodgenerációs” fiatal kárpátaljai magyar alkotók aktivizálódása az 1960-as évek második felében, majd a – már fent is említett – polgárjogi mozgalmának megindulása az 1970-es évek elején. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy noha a brezsnyevi korszakban a kárpátaljai magyarság az akkori bipoláris világrend egyik szuperhatalmának politikai-állami keretei közé volt szorítva, összességében véve a centrumtól oly távol helyezkedett el, hogy szinte láthatatlan volt a moszkvai központi vezetés számára. Ez a perifériahelyzet bizonyos értelemben előnyt jelentett számára, hiszen ezáltal valamelyest kapcsolódni tudott – hacsak egyoldalúan is – a határ túloldalán zajló anyaországi kulturális folyamatokhoz. Kárpátalja magyar lakossága a magyar állami televízió és rádió adásaiból tájékozódott, közép-európai időzóna szerint élt, s nem utolsósorban nyomon követhette a szovjetnél jóval nyitottabb magyarországi kulturális élet alakulását.[4] Balla László forrásértékű memoárja érzékletes képet fest elénk arról, hogy a „káros” és „fellazító” magyarországi társadalmi és kulturális hatásoktól a kárpátaljai helyi pártvezetés mennyire tartott, s milyen elszánt küzdelmet folytatott azokkal szemben. A „káros magyarországi jelenségek” közé sorolták például a vallási élettel szembeni bizonyos fokú toleranciát vagy a fogyasztói szemlélet egyes elemeinek, az érdekeltségnek, a jövedelemorientáltságnak a meglétét. A helyi pártvezetők számára azonban a legnagyobb fejfájást a magyarországi irodalom-, s általában véve művelődéspolitika okozta, amely bizonyos fokú türelmet tanúsított az „idegen” ideológiai törekvésekkel és megnyilvánulásokkal szemben. Rendkívül aggasztotta őket a „három T-elve”. Leginkább a „tűr” kategóriával volt problémájuk, mert attól tartottak, hogy a Magyarországon megjelenő apolitikus, pesszimista vagy az élesebb szociológiai kritikát megfogalmazó írások majd a kárpátaljai tollforgatókat is befolyásolni fogják. Nem véletlen tehát, hogy a Kárpáti Igaz Szó, a legolvasottabb magyar nyelvű területi sajtóorgánum szerkesztőségét is szüntelenül ezek ellensúlyozására buzdították, sőt, a „káros magyarországi hatás” kivédését a lap egyik legfontosabb feladatául szabták. Az újság felületén kiemelten kellett kezelni az internacionalista nevelés és a szovjet hazafiság fontosságát és propagandáját.[5]

A „káros magyarországi tendenciák” hatásai és az azokkal szembeni hivatalos ideológiai és tevőleges küzdelem története egy közismert és mára rendkívül alaposan feldolgozott téma a magyar történeti és művelődéstörténeti irodalomban, ezért csak a legfontosabb mérföldköveinek a felsorolására szorítkoznék. Ennek az alábbiak: 1.) A Forrás Ifjúsági Stúdió megalakulása 1967-ben. 2.) Kovács Vilmosnak és Stumpf Benedek Andrásnak a Tiszatáj című folyóirat 1970. októberi és novemberi számában a kárpátaljai magyar irodalomról megjelent tabudöntő tanulmánya, amelyben követendőnek tartották a két világháború közötti nemzetközpontú magyar irodalom hagyományát. 3.) A József Attila Irodalmi Stúdió 1971. május 22-i megalakulása a Kárpáti Igaz Szó keretében a megszűntetett Forrás Stúdió helyett, a hivatalos politika által nyújtott „elégtételként”. 4.) A Kárpáti Igaz Szó Elidegenedés című szerkesztőségi – ténylegesen Balla László által megfogalmazott – cikke a lap 1971. augusztus 20-i számában. 5.) A fiatal kárpátaljai alkotók 1971. őszi úgynevezett „első beadványa”, amelyben tételesen válaszoltak az Elidegenedés vádjaira. 6.) A magyar értelmiségiek 1972. tavaszi úgynevezett „második beadványa”, amelyet követően véglegesen kiszorították a kulturális közéletből és az oktatásból a magyar polgárjogi mozgalom vezéralakjait, Kovács Vilmost, Fodó Sándort és Stumpf Benedek Andrást, követőiket pedig háttérbe szorították.[6]

Balla László a memoárjában részletesen kitér a cikksorozat megszületésének a körülményeire. Ezek közül is az egyik legfontosabb volt a helyi, területi pártapparátus küzdelme a Magyar Népköztársaságból az USZSZK Kárpátontúli területére beszivárgó „negatív (társadalmi és szellemi) jelenségekkel” szemben. 1975. szeptember 20-án leváltották Georgij Smanykót, a területi pártbizottság ideológiai titkárát, alighanem azért, mert még mindig kevesellték a „negatív jelenségekkel” szemben tanúsított erélyességét, s minden bizonnyal a számlájára írták a Forrás Stúdió és a Tiszatáj ügyét is. Legalább is erre vallott, hogy az utóda, Nyikolaj Szemenyjuk,[7] nagy gonddal foglalkozott ezzel, s az ideológiai titkár és a főszerkesztő közti kötelező eszmecserék során gyakran szóba hozta a „káros magyarországi hatást” és az ellene való védekezés kérdését. Ilyenkor Ballának tájékoztatnia kellett őt arról, hogy mit tesznek e hatás kivédése érdekében. Szemenyjuk átnézte a magyarországi lapokat, követte a magyarországi tévéadásokat, hallgatta a magyar rádiót, ezért felettébb tájékozott volt a kádári-aczéli politika minden vonatkozása felől, amit a kárpátaljai magyarok „politikai nevelése” szempontjából egyre veszélyesebbnek ítélt meg. Az ő ötlete volt, hogy ezzel szemben konkrétabban is állást kellene foglalni, s az ő biztatására született meg a Szovjet magyarok című publicisztika. Balla vele együtt dolgozta ki annak szinopszisát is. Eszerint Ballának nem kellett nyíltan kárhoztatni a magyarországi vonalvezetést, de rá kellett mutatnia arra, hogy Kárpátalja viszonylatában az nem érvényes, az ott élő magyaroknak ugyanis a szovjet viszonyokhoz idomult a mentalitása, s mások az ideológiai nézeteik és igényeik. Balla bevallotta még, hogy Szemenyjuk nem gyakorolt rá nyomást, ez csak egy baráti kérés volt a részéről, aminek teljesülése esetén kedvezményeket ígért neki, legfőképpen azt, hogy a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségét a magyar nemzetiségi kultúra fejlesztésének intézményi szolgálatába állíthatja. Miután a magyarországi és a kárpátaljai helyzet összehasonlítása okán kirobbant a botrány, Szemenyjuk, a karrierjét féltve, azt a szívességet kérte Ballától, hogy teljes egészében vállalja a felelősséget a sorozat megírásáért, s állítsa azt, hogy arról a pártbizottságon előzőleg semmit nem tudtak. Cserébe felajánlotta, hogy a későbbiekben még inkább számíthat a magyar kisebbségi igények támogatására a maga részéről. Balla ebbe beleegyezett.[8]

A másik tényező az általános, az egész Szovjetunióra érvényes ideológiai kurzus és keretrendszer volt. Balla László cikksorozata – ideológiai értelemben – nem egy talajvesztett ember szélmalomharcának a lenyomata, hanem éppen ellenkezőleg, az esszé megírásának hátterében álló szándék, illetve maga az esszé, tökéletesen beágyazódott a korabeli szovjet társadalompolitikai kurzusba, a „szovjet nép” megteremtésének doktrínájába.

A „szovjet nép” fogalmát már a két világháború között is használták, elsősorban a Szovjetunió lakosságának megjelölésére, de ideológiai bebetonozására és tudatos társadalompolitikai célzatú alkalmazására a brezsnyevi korszakban került sor, ekkoriban kezdett széles körben elterjedni. A „szovjet nép” terminológiájának ideológiai meggyökereztetése elsősorban a politikai és társadalmi kohézió erősítését, a partikuláris „burzsoá nacionalizmus” megnyilvánulási formáival szembeni küzdelmet szolgálta. Ezt a küzdelmet ugyanis azzal is meg lehetett indokolni, hogy a Szovjetunió állami, gazdasági és szociális fejlődésében a legmagasabb lépcsőfokot jelenti a „szovjet nép” kialakulása. Az 1960-as évek politikai, társadalmi és – a politikai dogmák alátámasztására hivatott – tudományos diskurzusában a „szovjet nép”, mint kohéziós erő és identitásképző formula tényleges megteremtésének lehetőségét illetően két megközelítés volt jelen. Az egyik az „összeolvasztás” (szlijanyie), a másik a „közelítés” (szblizsenyie) volt.

Az előbbi szerint az összes nemzetet a Szovjetunióban az egységes, s az eredeti nemzeti entitásoktól elütő „szovjet nemzetben” kell egyesíteni. A szovjet pártállam egyes korifeusai szerint a „szovjet nemzet” egyáltalán nem tekinthető a hagyományos értelemben vett nemzetnek, hanem az a polgári nemzetet és a nemzeti identitást meghaladó, annál jóval magasabb rendű és átfogóbb történelmi (sors)közösség. Ezzel szemben az utóbbi elismerte a nemzeti identitások időtállóságát.[9] A Magyarországon és Kárpátalján ezzel kapcsolatban meggyökeresedő téves nézetek miatt le kell szögezni, hogy a „szovjet nép” ebben az értelemben nem egy etnikai alapokon nyugvó új nációt takart, hanem egy új, politikai és szociális elvek, illetve az azokhoz kötődő kulturális mintázatok alapján szerveződő és működő történelmi közösséget.[10] A dogma lényege tehát nem az volt, hogy a klasszikus, XIX. századi európai nacionalizmusok mintájára etnikai értelemben is egybegyúrja az ország lakosságát, hanem az, hogy az egyes nemzeti és nemzetiségi entitásai közötti kohéziót az internacionalista politikai és társadalmi együttműködés propagálásával erősítse, a kohézió érdekében nemzetek feletti igazodási pontot kijelölve, mindezzel megteremtve az azonos állampolgári identitást vallók politikai közösségét. Ha nagyon hasonlítani akarnánk ezt valamelyik XIX. századi identitásmintához, akkor leginkább az Osztrák–Magyar Monarchia birodalmi szupranacionális tudatához lehetne.

Az 1960-as és 1970-es évek fordulójára az erről folytatott háttérviták lezárultak, s kikristályosodott, hogy a politikai gyakorlatban inkább a „közelítés” dogmája nyer teret. Minden kétséget kizáróan már ezt demonstrálta az a tény, hogy az SZKP 1971. március 30–április 9. közötti ülésező XXIV. kongresszusán a Központi Bizottság beszámolójában elhangzott az ezt konkretizáló tézis: „A szocializmus építése során kialakult egy új történelmi közösség – a szovjet nép.” Az 1976. február 24–március 5. közötti XXV. kongresszuson pedig ismét megerősítették azt: „Abból indultunk és indulunk ki, hogy egy új történelmi közösség alakult ki nálunk – a szovjet nép, melynek alapját a munkásosztály vezetése alatt a munkásosztály, a parasztság és az értelmiség megbonthatatlan szövetsége, valamint az ország összes nemzetének és nemzetiségének barátsága képezi.”[11]

Egyrészt fontos tehát leszögezni, hogy Balla László cikksorozata abban a kontextusban is értelmezhető, hogy éppen a „szovjet nép” dogmáját „kodifikáló” két SZKP-kongresszus közötti időszakban, de nem sokkal a XXV. kongresszus előtt született. Balla úgy vélte, hogy a Szovjetunióban élő magyar népcsoport létét és előrejutását az biztosíthatja, ha sikeresen integrálódik a globális erőtérben is sziklaszilárd Szovjetunió politikai, társadalmi keretei között. A létperspektívák felől nézve akkoriban a Szovjetunió még realitásnak tűnt.[12] A cikksorozat tehát a magyar nemzetiségű lakosság integráció iránti készségének a deklarálását és demonstrálását is szolgálta a XXV. kongresszusra készülő szovjet vezetés felé. Erre Váczi László kijevi főkonzul is rámutatott az 1976. február 12-i jelentésében.[13]

Másrészt azt is hangsúlyozni kell, hogy a „szovjet nép” képzetének sulykolása és társadalmi meggyökereztetésének erőltetett szándéka – még így, ebben a lebutított formájában is („közelítés”) – érezhető ellenszenvet váltott ki az egyes tagköztársaságok és közigazgatási szubjektumok anyanyelvi kultúrához kötődő fiatal nemzeti-nemzetiségi értelmisége körében.[14] Erre vonatkozó adekvát források híján nem lehet pontosan rekonstruálni, hogy a lapot előfizető kárpátaljai magyar olvasóközönség hogyan fogadta a cikksorozatot közvetlenül a megjelenése után, s mit gondolt az abban kijelölt identitáspolitikai kurzusról, bizonyos azonban, hogy a reakciói beleillettek ebbe a mintázatba. Erre a kortárs alkotók évtizedekkel későbbi, nyilván személyes emlékanyagból és érzelmekből is táplálkozó véleménye alapján lehet következtetni. Ebből elég finoman kitapinthatóak a képzett, s valamelyest autonóm módon gondolkodó csoportok ellenérzései. Vári Fábián László, aki egyenesen „megideologizált őrültségnek” titulálja a cikk mondanivalóját, azt állítja, hogy a szerzőn kívül senki nem vette komolyan annak tartalmát.[15] A szemtanúi hitelességgel véleményt formáló Stumpf Benedek András a sorozatot „szervilis hittételnek” minősíti,[16] szerinte ugyanis nem lett volna szükség arra, hogy a helyi magyar írótársadalom csatlakozzon a politikai-ideológiai kampányokhoz. Úgy véli, hogy alapvetően téves volt az, hogy Balla az 1960-as évek második felétől kibontakozó irodalmi életet erőltetetten a magyar emigráns kommunista irodalmi tradícióba akarta illeszteni.[17] Évtizedekkel később már Balla László is kritikusan viszonyult a saját irományához. Utólag úgy érezte, hogy a Szovjet magyarokért nagyobb felelősség terheli, mint az Elidegenedésért, amit kifejezetten hatalmi nyomásra kellett megírnia, míg előbbit részben kérésre, részben meggyőződésből vetette papírra. Mindemellett bevallotta azt is, hogy évtizedek távlatából visszatekintve ezt a cikksorozatot is hibásnak tartja.[18]

 

A magyar diplomáciai iratok tanúsága

 

Balla a memoárjában kész tényként említi, hogy Budapest rosszallása magyar kormányzati körökből szivárgott ki, és a szovjet központi pártvezetés magyar diplomáciai csatornán keresztül értesült erről.[19] A mellékletben publikált forrásaink ugyanakkor ezt nem erősítik meg. A cikksorozatra vonatkozóan jelenleg nem áll rendelkezésünkre más, a kormányzat vagy a pártvezetés berkeiben született dokumentum, csak az itt közölt értékelő feljegyzések. Ezek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a magyar diplomácia álláspontja az volt, hogy a Külügyminisztérium a cikksorozattal kapcsolatos kifogásait hivatalos formában ne vesse fel, sem a kormányzaton belül, sem a Szovjetunióban. Sőt, az e tekintetben született belső feljegyzések kifejezetten azt ajánlották a külügyi vezetésnek, hogy arra utasítsa Váczi László kijevi konzult, hogy semmilyen lépést ne tegyen ebben az ügyben. Ebben a Külügyminisztérium két főosztályvezetője, Sebestyén Jenő és Bobvos György is egyetértett, sőt, abban is konszenzus volt kettejük között, hogy az esszére vonatkozó információs anyagot, a felső vezetésen kívül szélesebb körben ne terjesszék.[20]

Váczi László 1976. október 14-i jelentéséből az derül ki, hogy akkor még a vele négyszemközt beszélgető Balla László is csak annyit állított, miszerint elképzelhető, hogy Konsztantyin Katusev, az SZKP KB titkára magyar forrásból szerzett tudomást a cikksorozat híréről. Beszédes, hogy Balla Lászlónak ezt a feltételezését a magyar diplomata semmilyen formában nem erősítette meg. Szükséges felhívni a figyelmet még arra az apró mozzanatra, hogy Balla a Váczival folytatott beszélgetése során betartotta a diszkrécióra vonatkozó ígéretét, amit Szemenyjuknak tett, és az őt a cikksorozat megírására buzdító szovjet-ukrán apparatcsik nevét nem említette meg a magyar diplomata előtt sem.[21]

 

Balla László.
Forrás: Kárpátaljai Magyar Művészeti Intézet honlapja (Arcképcsarnok)

 

Dokumentumok[22]

 

1.

Váczi László kijevi főkonzul jelentése a Külügyminisztériumnak Balla Lászlónak a Kárpáti Igaz Szóban megjelent cikksorozatáról

Kijev, 1976. február 12.

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa    Szigorúan titkos!

Генеральное Консульство                           Kijev, 1976. február 12.

Венгерской Народной Республики           Tárgy: Észrevételek a Kárpáti Igaz Szó

13/szt/1976.                                                   cikksorozatával kapcsolatban

Készült: 4 példányban

Központ: 2 példány

Moszkva: 1 példány

Saját: 1 példány

Készítette: Almási Sándor

Gépelte: Szabó Zosia

Melléklet: A Kárpáti Igaz Szó 1975/274[-es], 285[-ös], 297[-es] és 1976/2-es számai

 

Külügyminisztérium

Budapest[23]

 

Az Ukrán KP Kárpátontúli Területi Bizottságának és a területi tanácsnak a magyar nyelvű napilapja érdekes cikksorozatot közölt „Szovjet magyarok” címmel Balla László[24] főszerkesztő tollából, aki a terület magyar anyanyelvű értelmiségének egyik legtekintélyesebb személyisége, a megyei Pártbizottságnak is tagja.

Figyelemre méltó a cikksorozat megjelenésének időpontja. Az ugyanis megelőzte, illetve egybeesett az SZKP és az Ukrán KP kongresszusaira való felkészülés időszakával,[25] így a cikksorozat lényegében a Kárpátontúli területen élő magyar anyanyelvű lakosságnak az ország és a párt életének legfontosabb eseményéhez való viszonyulását, igazodását elemzi.

A sorozat a dolgok kulturális, tradicionális oldalaira helyezi a hangsúlyt, s az elmúlt harminc év történelmi változásainak számvetését próbálja adni.

A cikk lényegében akörül a gondolat körül forog, amelyet az SZKP KB-nak a párt XXIV. kongresszusára készült beszámolója így fogalmazott meg:

„A szocializmus építésének éveiben országunkban kialakult az emberek új, történelmi közössége, a szovjet nép.”[26]

A szerzőnek kimondatlanul is az a végső konklúziója, hogy az idézetben megfogalmazott tény a terület magyar nemzetiségű lakossága esetében tulajdonképpen most van a befejezés, a végső megvalósulás stádiumában. Természetes azonban, hogy ez a társadalmi-gazdasági mozgás nem abszolút értelmű, és nem ellentmondás nélküli. Előfordulnak még a „nemzeti elzárkózásnak, múltba kapaszkodásnak az esetei is. Vannak, akik „más úton indulnak el”, nem akarják hazájukként vállalni a Szovjetuniót, vagy nem tudnak beilleszkedni a szovjet nép közösségébe.

Tapasztalataink és értékelésünk szerint ezen kategória egy részét éppen azok alkotják, akik elsősorban Magyarországra és Izraelbe kivándorolnak,[27] illetve ezzel a gondolattal foglalkoznak.

A cikksorozat fő mondanivalójával és konklúziójával egyet lehet érteni. Ugyanakkor vitathatóak, leegyszerűsítettek a szerző egyes kulturális vonatkozású megállapításai és a magyarországi társadalmi, ideológiai, kulturális helyzettel történő összehasonlításai, szembeállításai.

A Kárpátontúlon és a Magyarországon élő magyarok társadalmi-gazdasági viszonyaiban lévő különbözőségeket nagyobbaknak érzékelteti, mint ahogy az a valóságban van. A vallással kapcsolatban a kérdést mechanikusan leszűkíti az egyházak közéleti-oktatási szerepére és a vallásgyakorlásra.

A sorozat leginkább vitatható megállapításai a területen élő mai szovjet magyarok kulturális hagyományaihoz, kulturális kötődéséhez kapcsolódnak. Helyes választ ad, amikor a hagyományok, kötődések köréből kirekeszti a két világháború közötti és alatti reakciós, esetleg fasisztoid magyar írók, művészek munkásságát. Balla László ugyanakkor a hagyományt és kötődést leszűkíti a Tanácsköztársaság bukása után a Szovjetunióban menedéket talált magyar írókra, művészekre, 1945 után pedig a Szovjetunió népeinek irodalmára, művészetére, s a területen akkor élt kisszámú magyar nyelvű írókra. Zalka Mátét, Hidas Antalt, Lányi Saroltát, Madarász Emilt, Karikás Frigyest, Illés Bélát, Balázs Bélát stb. az első szovjet magyaroknak nevezi. Ezzel lényegében teljesen figyelmen kívül hagyja, mint hagyományt és kötődést a felszabadulás előtti magyarországi haladó, forradalmi irodalmat, művészetet és a felszabadulás után születő és egyre erősödő szocialista irodalmat és művészetet.

A probléma itt véleményünk szerint abban van, hogy 1945 után Kárpátalján, az akkori sajátos körülmények között, objektív és szubjektív tényezők alapján egyaránt, nem alakult ki egy sajátos, az akkori társadalmi-gazdasági viszonyoknak megfelelő nemzeti jellegű magyar nyelvű irodalom, művészet. Ez az ellentmondás, viszonylag jelentős elmaradás végigkíséri a Kárpátontúli terület fejlődésének harminc évét. (Ezt a tényt – igaz, hogy csak zárójelben – a szerző is elismeri.) Ebben – véleményünk szerint – szerepet játszott az is, hogy azoknak az íróknak, művészeknek jelentős része, akik akkoriban a Kárpátalján éltek, a hazai három „T” kultúrpolitikai elv esetében csak a tűrt és tilt kategóriába fértek volna bele. [28] A megjelentetésre alkalmasak többsége pedig nem képviselt megfelelő irodalmi színvonalat.

Ezen a területen bizonyos jövőbeni eredményekkel kecsegtető vállalkozásnak számít a Kárpáti Igaz Szó szerkesztősége mellett működő József Attila irodalmi klub tevékenysége. Fórumot biztosít a kezdő fiatal íróknak.[29] Ezen kísérlet sikeres kibontakozása eredményeként közelebb kerülhet annak az ellentmondásnak a megszüntetése, amely a fejlett társadalmi-gazdasági viszonyok, és az annak színvonalas tükrözésében elmaradt irodalmi, művészeti szféra között húzódik.

A jelentés megírásával az volt a célunk, hogy felhívjuk illetékes politikai és kulturális vezetőink figyelmét a Kárpátalján élő magyar nemzetiségű lakosság életét, helyzetét elemző, értékelő és ugyanakkor a magyarországi viszonyokat is érintő cikksorozatra. Szükségesnek ítéljük, hogy az illetékesek megismerjék a cikksorozatot, amely más forrásból nem valószínű, hogy ismertté vált. Javasoljuk, hogy a Külügyminisztérium Tájékoztatási Osztálya gondoskodjon a cikksorozat lesokszorosításáról (esetleg az MTI[30] útján) és az illetékes vezetőkhöz való eljuttatásáról.

 

Váczi László

(Váczi László)[31]

főkonzul

 

Melléklet

 

 

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár, MD 1.059

 

 

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár, MHD 1.059

 

Az irat jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, Külügy, Külügyminisztérium, TÜK-iratok – HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1976-IV-145-8-001387. (127. doboz.) – Eredeti gépirat.

 

2.

Bobvos György értékelő feljegyzése Sebestyén Jenő számára a Kijevi Magyar Főkonzulátus Balla László cikksorozatáról szóló jelentéséhez

Budapest, 1976. április 13.

 

Sebestyén elvtársnak:[32]

 

1.) A cikksorozat értékelésével, elemzésével egyetértek.

2.) Az elemzés végén viszont mutassunk rá a cikksorozat egyik legproblematikusabb elemére: arra, hogy Balla a Szovjetunióban élő magyar nemzetiség helyzetét, a helyzetet befolyásoló, meghatározó körülményeket, viszonyokat úgy mutatja be, hogy azt szembeállítja azokkal a társadalmi-politikai körülményekkel, viszonyokkal, amelyek között a magyarországi magyarság él. Ez nem feltétlenül a szerző szándékából következik, hanem inkább hibás alapállás következménye. Objektíve határvonalat[33] húz a magyarországi és a SZU-beli magyarok életét, helyzetét meghatározó társadalmi viszonyok közé, tehát a különbségeket, és nem az azonos társadalmi rendszer felé haladást hangsúlyozza. [Ezt a gondolatot kellene egy kicsit részletesebben még kifejteni.][34]

3.) A cikksorozatban van egy-két tárgyi tévedés, pontatlanság is (például a TSZ-mozgalom befejezésének időpontja stb.),[35] ami ugyancsak a magyarországi helyzet rovására módosítja az összképet. Ezeket is ki kellene gyűjteni.

4.) Az elemzés nem tartalmaz javaslatot, nem vonja le a következtetést, mit tegyünk. Szerintem a következőket kellene megfogalmazni:

- A főkonzuli jelentést a felső vezetés megkapta, ennél szélesebb körben nem kell terjeszteni, ismertetni.

- Hivatalos formában a cikksorozattal kapcsolatos kifogásainkat ne vessük fel, sem itt, sem a SZU-ban (legalább is külügyi vonalon ne).

- Váczi elvtársat tájékoztassuk arról, hogy ebben az ügyben mit tettünk, és utasítsuk, hogy az ottani magyar nemzetiség helyzetének alakulását – a szükséges óvatossággal – továbbra is kísérje figyelemmel, jelentsen erről, de konkrét lépéseket ne tegyen.

A fenti gondolat beépítése után az átdolgozott feljegyzést meg lehet küldeni Marjai elvtársnak is.[36]

 

Bobvos[37] IV. 13.

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1976-IV-145-8-001387. (127. doboz.) – Kézírásos eredeti.

 

3.

Sebestyén Jenőnek, a Külügyminisztérium I. Területi Főosztálya vezetőjének tájékoztató feljegyzése Balla Lászlónak a Kárpáti Igaz Szóban megjelent cikksorozatáról

Budapest, 1976. augusztus 17.

 

Külügyminisztérium                                                              Szigorúan titkos!

I. Területi Főosztály[38]                                                           Készült 2 példányban

Szilánk Bertalan                                                                    1–2.) aktapéldány

225/I/1976.

Feljegyzés[39]

 

Tárgy: Észrevételek Balla László „Szovjet magyarok” című cikksorozatához

 

Balla László a cikksorozatban a Szovjetunióban, konkrétan a kárpátontúli területen élő magyar anyanyelvű lakosságnak a szovjet népen belüli helyével foglalkozik.

A négy részből álló sorozat első részében Balla László elméleti oldalról közelítve igyekszik körülhatárolni a „szovjet magyarok” fogalmát. Megállapítja, hogy a szovjet magyarok „természetesen tagjai annak az összességnek, amelynek magyar nemzet a neve... bennünket, szovjetunióbeli magyarokat szervesen kapcsol a más országban élőkhöz a közös nyelv, a közös történelmi múlt... magunkénak tekintjük a közös művelődési örökséget...”.

Rámutatva, hogy a szovjet magyarok kilétének meghatározásában „nem csupán ezek a döntő tényezők”, Balla elméleti igénnyel kísérli bemutatni azokat az objektív tényezőket, amelyek meghatározzák a szovjet magyarok és a más országokban élő magyarok közötti különbözőségeket. Az alábbi ellentétpárokat hozza fel a gazdasági-társadalmi alap terén: „Nálunk a mezőgazdaság kollektivizálása, a kisipar szövetkezetesítése, majd államosítása már az első szovjet években parancsoló szükségességként jelentkezett... Nyilvánvaló, hogy a termelés közösségi átszervezésének hatására már akkor teljes mértékben megindult lakosságunk tudatában is egy fejlődési folyamat... s a közösségi ember néhány év alatt a többi szovjet dolgozóval azonos tudati vonásokra, erkölcsi tulajdonságokra tett szert. Ha Magyarországot vesszük összehasonlításul: a mezőgazdaság kollektivizálása – az 56-os eseményeket követő részleges visszakozz után – csak az utóbbi évtizedben fejeződött be. A kisipar teljes szövetkezetesítésének vagy államosításának feladata még ma sincs napirenden. Most persze mindezt nem azért írjuk, mintha szomszédainkat sürgetni akarnánk, vagy a szocializmus útján való előrehaladásuk ütemét nem tartanánk kielégítőnek... az összehasonlítással csak azt akarjuk szemléltetni, hogy az anyagi élet szférájában jelentkező bizonyos különbözőségek óhatatlanul hasonló eltérések kialakulásához vezettek a más országokbeli és szovjetuniói magyarok tudatának formálódásában”.

Balla ezután a felépítmény terén meglévő különbözőségekkel foglalkozik: „A Kárpátontúlon a szovjet hatalom kezdeti szakaszától eredményes világnézet-formáló munka indult, dolgozóink óriási többségét sikerült megnyerni a materializmus eszméinek, s a vallást mindenképpen magánüggyé tettük, a közélettől gondosan elválasztottuk. Ha ismét déli szomszédainkat vesszük: ott ez a folyamat nem volt sem ilyen gyors, se ilyen eredményes, se ennyire átfogó; az egyházak ma még el nem hanyagolható szerepet játszanak a közéletben, sőt az oktatásban is. A szovjet magyarok tudati életét megkülönbözteti tehát a magyarországi magyarokétól – többek közt – az is, hogy általában más a valláshoz való viszonyuk.”[40]

Balla László kísérlete a különbözőségeket meghatározó objektív tényezők felsorolására elméletileg helyes módszer, önmagában helyénvaló, [de] nem meggyőző, nem kellően megalapozott. Az általa felhozott konkrét példák alapján azonban a gondolat kifejtése az, hogy Magyarországon a mezőgazdaság kollektivizálása mintegy másfél évtizede, a kárpátontúli területen pedig három évtizede fejeződött be, nem vezet törvényszerűen a parasztság tudati színvonalában is hasonló eltéréshez.[41] A magyarországi szövetkezetesítés időpontjának megjelölésekor Balla ráadásul tárgyi tévedést követ el, vagy legalábbis pontatlan szóhasználattal él („az utóbbi évtized”). Anélkül, hogy akár szándékosságot, akár tájékozatlanságot tételeznénk fel, meg kell állapítanunk, hogy ez a pontatlanság-tévedés Balla állításának alátámasztását szolgálja.

Balla túlhangsúlyozza a kisipar szerepét a tudat meghatározásában. A vallásról mondottakban az a „megállapítása”, miszerint a szovjet magyarok és a magyarországi magyarok viszonya a valláshoz általában más, pedig egyszerűen igaztalan képet kelt a tájékozatlan olvasóban.

A különbözőségek mértékének megítélésénél Balla nem következetes. Míg cikksorozata első részében arról ír, hogy „1945 októberének végén megnyílt előttünk egy új út... nem volt ez merőben más jellegű út, mint amelyen a más országbeli magyarok valahol a század felezővonala felé elindultak: Marx, Engels, Lenin eszméi alapján a szocialista országok baráti közösségének táborában kezdték meg valamennyien új életük építését, az előharcos szerepét vállalt szovjet nép tapasztalatait tekintették követendő példaképnek. A sok közös vonás mellett azonban már kezdettől jelen voltak bizonyos nem ennyire lényeges, mégsem elhanyagolható különbözőségek is”. Cikksorozatának második részében már arról is, hogy „fellelhetők eléggé lényeges (előzőleg részletesen vázolt) különbözőségek is, így a felépítmény alakulását döntően befolyásoló gazdasági-termelési tevékenységben, ezek – a két társadalom különböző fejlettségi fokából eredő – eltérései, mint láttuk, olykor eléggé jelentősek,[42] s az alap szférájában tapasztalható különbözőségek ilyenformán nem teszik lehetővé, hogy egyszerűen kitegyük az egyenlőségjelet, ha a két ország viszonylatában a felépítményt (így az irodalmat) vizsgáljuk”.

Sorozatának második részében Balla azt fejtegeti, hogy „bár a szovjet magyarok kategóriája véglegesen és tömegesen területünkön alakult ki a felszabadulás óta eltelt évek alatt, de csírái még régen, az Októberi Forradalom kezdete óta megvoltak”. Hivatkozik Hidas Antalra, Zalka Mátéra, Révai Józsefre, Gábor Andorra, Illés Bélára, Lányi Saroltára, Madarász Emilre, Varga Jenőre, Uitz Bélára, s megállapítja, hogy „valamennyien minden kétséget kizáróan szovjet magyarok”.

Cikksorozatának ezt követő részében a kárpátontúli szovjet magyar írók munkásságával, annak hagyományaival foglalkozik. Gondolatmenetének lényege az, hogy ha tartalmilag vizsgáljuk a hagyományokat, akkor a kárpátontúli szovjet magyar írók elődei a már fentebb említett szovjet magyar írók, ha pedig földrajzi szempontokat tartanánk szem előtt, „ha már vizsgálódásainkat mindenáron a mai Kárpátontúl területére akarjuk szűkíteni, ebben az esetben Vakarov és Sáfáry, Ilku Pál és Hojda együtt kell, hogy beletartozzék irodalmi múltunkba. Rácz Pálék legfeljebb egy halvány utalás erejéig érdekelhetnek minket.”

Véleményünk szerint Balla László helyesen jár el akkor, amikor a kárpátontúli magyar irodalmi élet hagyományai köréből kirekeszti az 1945 előtt Kárpátontúlon tevékenykedő reakciós, szélsőjobboldali magyar írók munkásságát.

A kárpátontúli magyar irodalom kötődéseinek vizsgálatánál Balla ezt követően leszögezi, hogy „a logikusan gondolkodó ember számára nyilvánvaló pedig: a területünkön kibontakozó magyar művelődési élet a szovjet kultúra része, szovjet előadók, alkotók, szervezők valósítják meg szovjet közönség számára, szovjet földön, szovjet esztétikai elvek alapján. Mivel azonban a cikkünkhöz hasonló okfejtések éppen azért íródnak, mert rendszerint a legtisztázottabb esetekben is számot kell vetni ellenkező véleményekkel, aggályokkal, tévhitekkel – nézzük ezt a dolgot is közelebbről.”

Balla az alábbi „aggályoskodó” kérdésekre kísérel választ adni. „Vajon vitathatatlanul a szovjet irodalom része-e a Kárpátontúlon tevékenykedő magyar írók munkássága, hiszen nyelve ugyanaz, mint a magyar irodalomé? Ha egyszer kimutathatók rokon vonások (és kimutathatók) a magyarországi (és más országokbeli) magyar irodalommal (irodalmakkal), ha egyszer kötődik (és kötődik) a kárpátontúli magyar írók munkássága a magyar irodalmi múlthoz, nem jelenti ez azt, hogy elsősorban vagy csupán a magyar irodalomhoz tartoznak?” Tagadó válaszában Balla rámutat: „a szovjet magyar írók – ha nem minden vonatkozásban is – de más társadalmi-gazdasági közegben dolgoznak... Magyarországon még érvényesülnek – szintén a társadalom fejlettségi fokából kifolyólag – bizonyos engedmények a marxi-lenini esztétikából... a három T... a [harmadik T (tűri)][43] mi nem ismerjük el, fejlett szocialista társadalmunk körülményei között semmiképp nem fogadhatjuk el, hiszen a marxizmus-leninizmus klasszikusainak mélyértelmű megállapításai szerint az apolitizmus tulajdonképpen az elveinkkel való szembenállás burkolt kifejezése.” Balla megemlíti még, hogy a kárpátontúli magyar írók munkái „több vonatkozásban más mentalitású olvasóhoz szólnak”.

Balla a tényleges helyzetet ismerteti, amikor rámutat a kultúrpolitika terén meglévő eltérésekre, azonban mechanikusan jár el, amikor kizárólag a társadalmi fejlettségi fokok eltérésére vezeti vissza, sőt a fejlettségi fokok eltérését – közvetve – a kultúrpolitika különbözőségeitől vezeti le.

Az irodalomról áttérve a művészeti élet egészére Balla – jogosan – rámutat arra, hogy „ha beszélhetünk kárpátontúli magyar írókról – itt megvan konkrét kritériumunk: az alkotás nyelve – szinte lehetetlen külön választani p[éldáu]l azokat a magyarokat, akik képzőművészeink országosan elismert egységes iskolát alkotó gárdájának tagjai”. A zeneművészet terén Márton István művészre utal, aki alkotásait a magyar és ukrán népzenére egyaránt építi.

A sorozat utolsó részében, mintegy végkövetkeztetésként, az SZKP KB XXIV. kongresszuson előterjesztett beszámolójából idézi azt a részt, miszerint: „A szocializmus építésének éveiben országunkban kialakult az emberek új történelmi közössége, a szovjet nép”, és megállapítja, hogy „Nem vitás, hogy a kárpátontúli magyarok óriási többsége ennek az új történelmi közösségnek méltó tagjává, testestül lelkestül szovjet emberré vált”.

Rámutat: „Azt sem akarjuk azonban tagadni, hogy még előfordulnak a nemzeti felzárkózásnak, múltba kapaszkodásnak az esetei is...” Végkövetkeztetésnek szinte leglényegesebb mondanivalója az, miszerint „elengedhetetlenül szükséges ennek az életnek az egyetlen lehetséges életformakénti elfogadása,” s úgy tűnik, hogy a cikksorozat egész gondolatmenete mintegy e következtetés levonására irányul, azt igyekszik alátámasztani. Balla ezen szándéka érthető, helyeselhető, azonban [a] cél érdekében Balla kifogásolható módszerhez folyamodik.

A cikksorozat mondanivalója akkor lehetett volna kifogástalan, ha Balla azt a cikksorozat első részében tett nagyon helyes megállapítást fejti ki, viszi tovább vezérfonalként, s ebbe ágyazza mondanivalóját, mely szerint a kárpátontúli magyar lakosság előtt 1945 októberében megnyílt út jellegében[44] hasonló volt ahhoz, amin „a más országokbeli magyarok valahol a század felezővonala felé elindultak” (csak megjegyezzük, hogy az időpontok körül Balla ismét pontatlan: akarva-akaratlanul, mondanivalóját alátámasztandó, az indulási fáziskülönbséget 5 év „körül” állapítja meg).

Ehelyett Balla a különbözőségekre koncentrál, felnagyítja azokat, objektíve határvonalat húz a magyarországi és a Szovjetunióban élő magyarok életét, helyzetét meghatározó társadalmi viszonyok közé, tulajdonképpen szembeállítja azokat. Érzésünk szerint ez nem Balla szándékából következik, hanem inkább a hibás alapállás logikus következménye. Fölösleges azt kutatnunk, hogy ez az alapállás csak Balla személyéhez, ha pedig nem, akkor kikhez kötődik, tarthatatlansága bizonyításához elegendő Brezsnyev elvtársnak az SZKP XXV. kongresszusán elmondott előadói beszédéből idézni azt a részt, miszerint „Minden egyes szocialista nemzet virágzásával, a szocialista államok szuverenitásának erősödésével együtt mind szorosabbá válnak kapcsolataik. Mind több a közös elem politikájukban, társadalmi életükben, fokozatosan kiegyenlítődnek a fejlettségi szintek. A szocialista országok egymáshoz való fokozatos közeledésének ez a folyamata ma egész határozottan, törvényszerűségként nyilvánul meg.”

 

Javaslat:

 

1.) A főkonzulátus jelentését az illetékes vezetők megkapták, ennél szélesebb körben ne terjesszük.

2.) A cikksorozatot – a főkonzulátus javaslatától eltérően – ne sokszorosítsuk.

3.) A cikksorozattal kapcsolatos kifogásainkat hivatalos formában ne vessük fel a szovjet elvtársak felé.

4.) Kijevi főkonzulátusunk vezetőjét tájékoztassuk a jelentéssel kapcsolatos intézkedésekről, s utasítsuk, hogy a kárpátontúli területen élő magyar nemzetiség helyzetének alakulását – a szükséges óvatossággal és körültekintéssel – továbbra is kísérje figyelemmel, erről jelentsen, de konkrét lépéseket ne tegyen.

 

Budapest, 1976. augusztus 17.

Sebestyén

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1976-IV-145-8-001387/1. (127. doboz.) – Eredeti gépirat.

 

4.

Váczi László kijevi főkonzul jelentése Puja Frigyes külügyminiszternek Balla László cikksorozatáról a Kárpáti Igaz Szóban

Kijev, 1976. október 14.

 

 

A Magyar Népköztársaság Főkonzulátusa    Szigorúan titkos!

 

Генеральное Консульство                           Kijev, 1976. október 14.

Венгерской Народной Республики           Tárgy: Észrevételek a Kárpáti Igaz Szó

13/1/szt/1976.                                                cikksorozatával kapcsolatban

Készült: 4 példányban                                   Hivatkozási szám: 13/szt/1976. saját[45]

Központ: 2 példány

Moszkva: 1 példány

Saját: 1 példány

Készítette:

Almási S[ándor]

Hajdu I[mre]

 

Külügyminisztérium

Puja Frigyes[46]

külügyminiszter elvtársnak

Budapest[47]

 

Balla László elvtárs, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője – az említett cikksorozat szerzője –, az Ukrán Békebizottság éves közgyűlése kapcsán Kijevben tartózkodott. Találkozott Hajdu elvtárssal,[48] s felkereste a főkonzulátust is. Az említett cikksorozat szovjet fogadtatásáról az alábbiakat mondta el.

A cikksorozat híre eljutott Katusev elvtárshoz,[49] az SZKP KB illetékes titkárához. (A szerző szerint elképzelhető, hogy magyar forrásból.)

Ezután Katusev elvtárs felhívta S[cs]erbickij [V. V.][50] elvtársnak,[51] az Ukrán KP KB első titkárának figyelmét a cikksorozatra, állítólag olyan megjegyzéssel, hogy el akarjátok rontani a szovjet–magyar viszonyt?![52] Ezt követően az ügy átkerült Kijevbe, politikai bizottsági szintű kivizsgálásra, komoly felelősségre vonás céljából.

Az ügynek ebben a fázisában a cikksorozat megírására megbízást adó, meg nem nevezett megyei vezető áthárította magáról a felelősséget.

Ugyanakkor Ilnickij elvtárs,[53] a Kárpátontúli Területi Pártbizottság I. titkára az ügyben magára vállalta a személyes felelősséget, és feltételezhetőleg tájékoztatta Brezsnyev elvtársat,[54] s előtte tisztázta az ügyet. Ezután az ügy az Ukrán KP Politikai Bizottságában lekerült a napirendről.

Balla elvtárs megemlítette, hogy a cikksorozat helyeslésre és egyetértésre talált az újság olvasóinak körében. Szóba került az UKP XXV. kongresszusát megelőző megyei pártkonferencián, ahol pozitív értékelést kapott. Ugyancsak megemlítette, hogy Malancsuk elvtársnak,[55] az UKP KB PB póttagjának, a KB illetékes titkárának magán véleménye az, hogy ezt a témát egyetlen élő ukrán író sem tudta volna ilyen jól feldolgozni.

 

Váczi László

Váczi László

főkonzul

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-J-1-j-1976-IV-145-8-001387/2. (127. doboz.) – Eredeti gépirat.

 

5.

Kótai Gézának, az MSZMP KB Külügyi Osztálya referensének tájékoztató feljegyzése a kárpátaljai magyarság helyzetéről

Budapest, 1978. január 23.

 

A magyar nemzetiségűek helyzete a Szovjetunióban

 

A Szovjetunió Kárpátontúli területén hivatalos szovjet adatok szerint 166 ezer fő a magyar nemzetiségű lakosság (kievi[56] főkonzulátusunk adatai szerint mintegy 185 ezer).[57] Helyzetük, jogaik egészében azonosak a Szovjetunió sok más, hasonló nagyságrendű nemzetiségével. Mégis kedvezőbb, mert nem önálló nemzetiség, van kihez kötődnie, másfelől, mert egy szocialista országhoz kötődik.

Erőltetett asszimilációs törekvések nincsenek. Helyi túlkapások lehetségesek, ezek egy része azonban a magyar származású vezetőket jellemzi. A magyar nyelvű sajtó rendszeres és megfelelő példányszámú. Arra vonatkozóan nincs adatunk, hogy a választott helyi szervekben milyen a magyarság képviseleti aránya, de panaszokról nincs tudomásunk. (A magyarság a terület lakosságának mintegy 16%-át alkotja).

A kárpátontúli magyarság számottevő értelmiséget nem tudott kitermelni. Felsőfokú magyar nyelvű oktatás gyakorlatilag nincs. Az Ungvári Egyetemen az ukrán és az orosz mellett hivatalos nyelv a magyar is, de magyar szót nem hallani.

A magyar nemzetiségűek túlnyomó többsége beilleszkedett a szovjet életbe. A hazatelepülök száma évente 350-400 fő, lassan növekedő tendenciát mutat, kevesebb, mint 50%-a zsidó származású. Zömük jó anyagiakkal rendelkezik, áttelepülési szándékát magyar származásával indokolja, vagy azzal, hogy gyermekeik fejlődése, jövője az MNK-ban[58] jobban biztosított.

Az utóbbi években elégedetlenkedés a 20–50 év közötti fiatal írók-költők részéről mutatkozott. Vezetőjük Kovács Vilmos, a Szovjetunióban és itthon is ismert irodalmár volt.[59] A csoportot egyes helyi – és magyar – vezetők nacionalizmussal és szovjetellenességgel vádolták. Ellensúlyozásukra a Kárpáti Igaz Szó mellett létrehozták a József Attila Irodalmi Stúdiót, amely azonban mindezideig nem képes számottevő szerepet játszani.

Kovács Vilmosék állítása szerint azért támadták őket, mert tudatosan vállalják a nemzeti hovatartozást. Véleményük szerint a nemzeti kultúra ápolása nem szovjetellenes, ők az ukrán nacionalizmus ellen lépnek fel. A rendelkezésünkre álló hiányos információk alapján is nyilvánvaló, hogy a kérdések kezelésében sem a kárpátontúli terület illetékesei, sem Kovács Vilmosék nem helyezkedtek megfelelő álláspontra. (Kovács Vilmos 1977 őszén hazatelepült, majd novemberben Fóton elhunyt.)[60]

Problémákat okozott a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjének, a területi PB tagjának,[61] Balla Lászlónak az SZKP XXV. kongresszusát megelőző cikksorozata. A XXIV. kongresszus azon megállapítása alapján, hogy a több évtizedes közös harcban és munkában kialakult a szovjet emberek új, történelmi közössége: a szovjet nép, azt bizonygatja, hogy „a kárpátontúli magyarok többsége az új történelmi közösségnek méltó tagjává, testestül-lelkestül szovjet emberré vált”. Balla László alapjában helyes következtetéseket vont le, érvelése ugyanakkor sok helyen hibás, pontatlan, primitivizált. A magyar nemzetiségűek helyzetét több kérdésben (például vallásgyakorlás, a mezőgazdasági dolgozók szocialista öntudatának kérdése stb.) leegyszerűsítve, egysíkúan hasonlítja össze hazánk gyakorlatával.

Nem ellenőrizhető, de mindezideig megbízhatónak bizonyult személyek információja alapján tudjuk, hogy K. P. Katusev elvtárs a cikksorozat kérdésében telefonon tárgyalt V. V. Scserbickij elvtárssal, olyan értelemben, hogy „ne rontsátok a magyar–szovjet viszonyt.” A kérdéssel az Ukrán KB Politikai Bizottsága is foglalkozni kívánt, Balla László ellen a területi pártszervek pártfegyelmi eljárást indítottak. J. V. Ilnyickij elvtárs, a területi PB első titkára a felelősséget a cikksorozatért magára vállalta, végül az ügy lekerült a napirendről.[62] Balla László azóta mérsékeltebb magatartást tanúsít.

Az áttelepülések számának növekedéséből vagy egy-egy konkrét személy magatartásából, illetve eseményből eredően lehetséges, hogy a jövőben konzultációkra kerülhet sor illetékes szovjet szervekkel. Kijevi főkonzulátusunk a „kényes” kérdéseket mindezideig kézben tudta tartani, az elmúlt év folyamán erősítette kapcsolatait a kárpátontúli terület ukrán és magyar származású vezetőivel, így nem valószínű, hogy a magyar lakosság problémákat okozna kapcsolatainkban.

 

Budapest, 1978. január 23.

Kótai[63]

 

Az irat jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok és szakszervezetek iratai, Magyar Szocialista Munkáspárt, Az MSZMP Központi Szervei, Külügyi Osztály, „SZT”-jelzésű, külön kezelt, tematikusan rendezett iratok – HU-MNL-OL-M-KS 288-32-b-90. 441–443. lap (149. doboz.) – Eredeti gépirat.