A névtelenek emlékére

Handler László második világháborús munkaszolgálatos aszódi naplója címmel 2013-ban történeti forrást ismertetett Szécsényi András történész, muzeológus e folyóiratban.[1] A naplót tartalmazó kis noteszt én adtam át a kutatónak. Megkeresésem után 2013. október 29-én találkoztunk Budapesten, zuglói kis családi házunkban, ahol egy hosszú beszélgetés keretében igyekeztem adatokat nyújtani a napló keletkezésének körülményeiről. A család világháborús levelezéséből is adtam át darabokat és fényképeket a levelek szereplőiről. Örültem, hogy nem csak történeti forrással szolgálhatok, de meg is őrizhetem a család emlékét. A napló megjelenése óta tizenkét esztendő telt el.  Mindvégig nyugtalanított az érzés, hogy el kell mondanom még, mit jelentett számomra a vészkorszak elszenvedőinek, üldözötteinek emberi példája, lelkük ereje, harcuk az életért és töretlen hűségük a hazájukhoz. Ezért írtam meg most az alábbi utószót a történetükhöz:

Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország

Ifjúkori emlékeimben halkan szól a dal, hangzása kellemes, a refrén kezdő sora megragad az emlékezetemben. Nem tudok róla semmit, de később jelentőséget kap a családi történelem eseményei között.

A 2000. év nyarán járunk, az ezredforduló felemelő ünnepségei, reményeket keltő hangulata átjárta az embereket. Sokat vártunk az új évezredtől, talán végleges kilábalást a pusztító történelmi tragédiákból. Magam is új úton indulok, nyugdíjas lettem és eladtam az örökségemet; a szülői ház felerészét a bátyám családjának. Ki kell ürítenem az ingatlant – hatalmas feladat, mert a lakás három halott család tárgyi emlékeit őrzi.

Nagyanyám festett arcképe 1960. körül – a festményt Károlyi Mária egyetemi hallgató bátyja festette.
Forrás: Károlyi Mária

Férjem végtelen türelemmel csomagolt, én a papíros hagyatékot néztem át, és meglepetésekkel találkoztam. A második világháborús időszak (1939–1945) emlékei: levelek, tábori lapok, nyomtatványok, néhány fénykép is – gondosan összerakva pihentek nagyon mélyen, szekrények alján, fiókok sarkában. Elfeledten, mégis megőrizve. Minden család érintett volt akkor, katonáskodók, menekülők, üldözöttek, lebombázott otthontalanok – a sarkaiból kifordult idő mindenkire életveszélyként leselkedett. A tárgyiasult emlékekkel láthatóan nem kezdtek semmit, de a megőrzésük azt mutatja, hogy a halálba hullottak hírt akartak adni a velük történtekről, hogy a nagy történelem akaratlan szereplőivé váltak, tragikus események ártatlan elszenvedői lettek.

Morus Tamás 1516-ban készült Utópiáját olvasgattam akkoriban, vélekedése szerint a kedves halott rokonaink itt járnak közöttünk, hiszen szerettek minket, a sorsunk alakulásáról tudni szeretnének. A papírok forgatása közben azt éreztem, hogy halott rokonaim körbe állnak, figyelnek ,és még szólnak is hozzám, súlyos, de felemelően megrendítő érzés volt.

Anyai nagyanyám, Schleininger Terézia[2] kicsiny szobájának öreg faragott szekrényében legalul találtam egy fekete bőr kézitáskát, amelyben csak két papiros lapult. Az egyik tanúsítja, hogy Weisz Magda, Dusi néném[3] beadta kivándorlási kérelmét Svédországba – az irat alján Raoul Wallenberg (svéd követségi titkár) színes ceruzás aláírása látható. Megdöbbenek és megborzongok. Az életmentő dokumentum nyilvánvalóan hamisítvány – eszembe jut Nemes Nagy Ágnes költő emlékezése, hogyan gyártották az egyetemen a hasonló papírokat a veszélyben lévő zsidó barátaik megsegítésére.[4] Nagynéném úgy tette el a közösségi történelmi emlékezet számára a retikült, mint egy szimbólumot: az őrült, értelmetlen üldözés tárgyiasult bizonyítékát.

Nagyanyám a konyhában.
Forrás: Károlyi Mária
 

A másik papírlap mintegy harminc esztendővel később született dokumentum: nagyanyámat arról értesíti a magyar állam, hogy az Ukrajnában munkaszolgálatosként megölt fia, Weisz György életéért kárpótlásként 1500 forintot kap kézhez. Az 1970-es évek elején ez az összeg egy havi átlagos kereset volt, jómagam is hasonló fizetésből éltem. Mit gondolhatott a fiát élete végéig gyászoló nagyanyám erről a pénzről – jobb, ha nem tudok róla semmit. Később köztudottá vált, hogy a nyugatnémet állam hatalmas kárpótlási összegének nagyobb részét soha nem fizették ki a magyar jogosultaknak.[5]
 

Három nemzedék Keszthelyen 1958-ban: Károlyi Mária a nagynénjével és nagyanyjával.
Forrás: Károlyi Mária
 

Ifjú nagybátyám, Weisz György huszonhat évesen fejezte be az életét és jeltelen sírban nyugszik Ukrajna földjében. Az előkerült papíros emlékek közül több darab is a személyéhez kötődött, így kissé megismerhettem az idő távolából. Nyugtalan volt – néhány rajzos vázlatát megőrizte a család, ezeken feltűnik az óra, mint a fogyó és fenyegető idő jelképe. Eszembe jut Ámos Imre[6] szintén áldozattá vált zsidó festő életműve, hasonlóan használja képein az órás jelképet. Gyurinak az anyámhoz[7] írott kedves sorait is olvashattam, a születésemkor örömmel kívánt minden jót a testvérének. Azután sorjáztak a tábori lapok, a szigorúan ellenőrzött szűk levelezés szomorú emlékei. Az utolsó fénykép az erdélyi munkaszolgálatos táborból, a Rugát-tetőről, ahová még csomagot is lehetett küldeni. A csomagokból minden tápláló ételt, szalonnát, kolbászt, zsiradékot kivesznek az őrök, de nagyanyám mákostésztáját megkapja a fia, és társaival együtt el is fogyasztja – tudjuk meg a köszönő soraiból. Az utolsó tábori lap tragédiát sejttet – rajta halvány, reszketeg ceruzás sor olvasható, mely arról tudósít, hogy éppen a Hortobágyon utaznak át fogolytársaival, útban Ukrajna felé. Talán Debrecen állomásán dobhatta ki a vagonból az édesanyának címzett lapot, valaki megtalálta és postára adta, aki így kaphatta meg Budapesten az utolsó hírt szeretett és többé soha nem látott fiáról.

A következő köteg papír az 1944 nyarán meginduló gettóba költözés fájdalmas történetét idézte meg. Rendelet jelölte ki Budapest területén az úgynevezett „csillagos házak” sorát, amelyekbe tömegével zsúfolták össze a zsidónak megnevezett polgári lakosokat.[8] Nagyanyám és Magda lánya ifjú férjével – aki éppen munkaszolgálatos – a Próféta utca 9-es házba[9] költöztek, ahol a három szobás lakásba három, több fős családot kényszerítettek. Később tudtam meg, hogy ezen a nyáron csak Budapesten több tízezer embert űztek el az otthonaikból a tömeges nyomorba, éhezésbe, kijárási tilalomba és végül a halálba.

Olvasom a rövid listát a tárgyakról, amit összekuporgatott kis otthonukból magukkal vihettek: fehérnemű, zsebkendő, ágynemű, befőttek és néhány kis bútor – mindenük ott marad és a beköltöző új lakó, a házmester húgának tulajdona lesz. A listát egyébként a házmester aláírása teszi ijesztően hivatalossá. Találtam olyan nyomtatott papírt is, amelyen a házmester azt igazolta, hogy a zsidó család pincéjében 1944 telére semmilyen fűtőanyag nem található. (Biztosíték, ha még élnének; a télen halálra fognak fagyni?) Az új lakhelyükön özvegy nagyanyám és leánya a nagybácsi Fehér Ignác és családjával élnek együtt. Náci bácsi, a Párisi Nagyáruház papír-és írószer osztályának bérlője nem volt szegény ember. A hivatalos papírok elárulják, hogyan fosztják meg a családot mindenüktől, kötelesek leadni a kerékpárt, a rádiót és a családi ékszereiket, végül az életüket is elveszik: a családfő a buchenwaldi koncentrációs táborban hal meg 1945 februárjában, az anyát és huszonöt esztendős Zsuzsa lányát január 8-án nyilasok viszik le a Duna partra és másokkal együtt a folyóba lövik. Pest tíz nap múlva felszabadul, az oroszok megnyitják a gettót, az áldozatok testét addig már messzire vitte a víz. Eltöprengtem az élethelyzeten: az oroszok már Pest utcáin harcolnak, amikor fegyveres magyar emberek honfitársaikat, ártatlan nőket és gyermekeket a folyó partjára visznek, levetkőztetnek (cipők a parton!), és halántékon lőnek. Miért akartak és tudtak az utolsó pillanatokig gyilkolni? A gyűlöletet sikerült ennyire felkorbácsolni?

Hogyan maradt életben nagyanyám és Dusi néném? Bátorság és lelkierő, az élni akarás ereje mentette meg őket. Nagyanyám szűkszavú korábbi emlékezéséből tudtam meg, hogy az áldozatokat összeterelő nyilasok elől a ház tetejére menekültek, és a szomszédos ház kéményei mögött bújtak el. Micsoda félelmet élhettek át a bujkálás alatt és után! Néném egy későbbi levelében azt írta, hogy véletlenül maradtak életben. Eszembe villan Mozsolics Amália[10] régésznő indulatos emlékezése a vasvári gettósításra: a haldokló zsidó öregasszonyt ágyastól vitték a vasútállomásra, elszállításra – nem engedték otthon meghalni a kérlelhetetlen bonyolítók.

Károlyi Mária nagynénje a zuglói kertben az 1960-as évek elején.
Forrás: Károlyi Mária
 

Egy kis köteg levél néném férjétől, Handler Lászlótól maradt meg, a munkaszolgálatból írta – főként a család vigasztalására, bátorítására. Szólnék néhány szót a létfontosságú, olykor életmentő háborús levelezés folyamatáról is. A levelezés zöme ellenőrzött, cenzúrázott, különböző katonai szervek átnézik, lepecsételik, felülvizsgálják. De születik egy új levélfajta is, apám megnevezésével élve: a „mezitlábas levél,” amelyet valamilyen rendhagyó módon juttattak ki a katonai körzetből, és a posta megkerülésével megbízható személyek adják át a címzetteknek. Családunk háborús levelezését jórészt átolvastam, az országot szinte behálózó írások legfőbb híradása, hogy a levél írója még életben van, jelenleg hol és milyen körülmények között tartózkodik, esetleg jelzi a közeljövőben várható eseményeket. Handler László munkaszolgálatos levelei bővebbek: a szerető fiatal férj folyamatosan nyugtatgatja a kényszerű költözésbe belebetegedett feleségét és anyósát, végtelen türelemmel lelkierőt próbál önteni a szenvedőkbe. Sorait olvasva meghatódtam: olyan erős a hite hogy mindezt túl lehet, túl kell élni! A levelek olykor szimbólumokat, rejtjeleket is tartalmaznak – arra számítva, ha elkapja mégis az ellenőrzés, ne találjanak büntethető háborús híreket a sorok között. Talán így tudtak a háború eseményeiről is beszámolót küldeni egymásnak, hiszen a reményt – hogy egyszer vége lesz a nehéz időknek – életben kellett tartani.

Életük körülményeiről egybehangzóan vélekedtek: apám katonaként, Handler munkaszolgálatosként érzi úgy, hogy állatok módjára bánnak velük, a földre dobott szalmán fekszenek – mint nagyapánk tehenei az istállóban – írja levelében apám a Tisza menti szolgálatából. A munkaszolgálatosok mindennapjairól nem csak a levelekből értesülünk: Handler megőrzött két kis noteszt is, amelyekben naplót vezetett a tábor eseményeiről, saját érzéseiről, az idő múlásáról. A kis noteszek, amit a táborba bevihettek, mára olyan értékű történelmi forrássá váltak, hogy elhatároztam a megmentésüket. Ez ügyben a Holokauszt Múzeumot kerestem meg később és a naplókat felajánlottam a számukra. Örömmel fogadták a mára már igen ritka értékké vált „leleteket” – feldolgozták és közzé is tették az Országos Levéltár forrásokat bemutató online folyóiratában. A kisebb hibáktól sem mentes szakmai feldolgozást kevésnek éreztem, ezért a gondolataimmal próbálom kísérni mindazt, amit e noteszek olvasása révén megtudtam az író személyéről, a korról, főként az elveszett emberről a felfordult világban.

Handler László alacsony, vékony termetű, kedves arcú fekete fiú volt. Családja megélhetését apjuk drogériája biztosította. 1926-ban faszobrászként végzett az újpesti faipari szakiskolában, de mestervizsgát nem tett soha. Járt Párizsban, Milánóban, tapasztalatokat szerzett, de a szeretett szakmáját nem tudta gyakorolni, fémipari üzletkötőként dolgozott évekig. Az önkifejezés vágya talán élt benne korábban is – egy amatőr színjátszó körben több szerepet is elvállalt. Dusi nénémmel való kapcsolatát a háborús évek felgyorsítják, elmélyítik: a második munkaszolgálatba vonulása előtt zsidó hitüket elhagyva sebtében kikeresztelkednek és összeházasodnak. Az egyik megtalált kis noteszben éppen erről írt nagyon őszintén, komoly lelki tusát jelentett számára ősei hitének elhagyása és a kérdés, vajon érdemes volt-e ekkora áldozatot meghozni? Azt csak csendben említem meg, hogy az eljegyzésük alkalmával földre dobott tányér eltörése olyan zsidó rítus megélése volt, amely évezredek vallási rejtelmeibe vezetett vissza.

Az aszódi munkatáborban készült kis napló olvasása gondolatok és érzelmek sorát indította el – itt szeretném csokorba szedni őket. Jó érzékkel felismeri, hogy valamilyen módon el kell fogadni a tábor körülményeit és alkalmazkodni kell hozzájuk. Gyenge társát, aki a szalmán fekve elveszetten sírdogál, elítéli és figyelmezteti: ha nem szedi össze magát, nem fogja túlélni a megpróbáltatásokat. Ők és a tábor többi lakója árkot ástak egész nap nagyon gyenge kosztolás mellett. Tudják, hogy foglyok, katonai parancsnokság alatt, kiszolgáltatottak és a keresztény társadalom kitaszítottjai. Mégis többször leírta – talán fiatal munkaerejére is büszkén – hogy hány száz méteres földmunkát sikerült elvégezniük aznap. A családjuktól elszakított férfiak – idősebbek és fiatalabbak egyaránt – mardosó hiányát érzik szeretteiknek és verseket kezdenek írni feleségnek, kedvesnek, a távolba veszett szeretett társnak. László is verset ír, nem is ügyetlenül, ifjú feleségéhez – én pedig Radnóti Miklós költőre gondoltam és mormolgatom a hitveshez írott sorokat: „s te messze vagy, hangod befonja álmom.”[11] A költő ugyanazt érezte, amit sorstársai mindenütt a szörnyű táborokban. László megemlíti, hogy hatalmas érzelmi feszültséggel a kiszolgáltatott élethelyzetükben többen is próbálkoznak versírással. Aszódi táboruk nem a legkegyetlenebb, többször vendégek is jönnek, mutogatják őket a nagyvilágnak. Néha kis házi ünnepséget is rendezhetnek maguknak, amelyre gondosan – talán régi szabad életükre emlékezve – fel is készülnek. Van köztük zenész, énekes, talán színész is – próbálnak élvezhető műsorral szolgálni bajtársaiknak. László mindig megdicséri az ünnepség körül szorgoskodókat, hálás a munkájukért. Minden ünnepi alkalomkor felcsendül a dal: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország, sokkal szebb, mint a nagy világ.” – a naplóíró hangja az emlékezéstől itt átforrósodik. Valamennyiük érzelmeiről beszél: úgy éneklik a dalt, mint egy imát, mint egy himnuszt – vallja meghatottan és én látom magam előtt az elgyötört, kiéheztetett, reményt vesztett férfiakat, amint az utolsó érzelmi szálba – hazaszeretetükbe – kapaszkodva állva dalolnak, és erővel próbálják bizonyítani rendületlen hűségüket szülőföldjükhöz, az igazságtalan törvények által idegenné tett hazájukhoz.

Később megkerestem a dal történetét is. Két zsidó származású művészember alkotása[12] – a trianoni tragédia után született operett zenéjéből lépett ki és vált önállóvá, közkedveltté. Sokszor meghallgattam azóta – minden mesterkéltség nélkül a tiszta hazaszeretet hangjait hallom a zenéből és a szövegből egyaránt. „Nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország…” Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága..” – írja Radnóti, a munkatáborok lakóinak azonos érzéseit költészetté örökítve. Az ember lelke ma, nyolcvan esztendő múltán is beleremeg – az embert alaptalan, gonosz törvények szellemében megbélyegzik, jogaitól, munkájától, majd minden tulajdonától megfosztják, táborokba zárják és a halálba hajszolják. Öregeket, férfiakat, nőket és apró gyermekeket is. Ez a dal nem csak himnusz volt, de jajkiáltás is a tovatűnő hazához, fogadja vissza mindig hűséges, soha ellenségessé nem vált fiait. „Táltos paripákon tovaszállunk, hazahív fű, fa, lomb s virág.” Istenem, de szerettek volna hazaszállni, hiszen egyetlen percre sem gyűlölték meg a szülőföldjüket és szeretett hazájukat! És maradt a pislákoló remény – minden kis jelbe megkapaszkodni, hátha változást érlel valahol és megváltozhat még a semmibe hulló életük. „de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!”[13] – írja noteszébe Radnóti a halálúton vánszorogva. Az aszódi táborban pedig egy fogoly decemberben szivárványt lát az égen és felsóhajt: talán a közelgő béke jeleként tűnt fel a szemük előtt.

Handler László életútja is a végéhez közeledik. Az utolsó munkatábora Dorogon van, itt zsúfolják marhavagonokba a foglyokat, és 1944 telén elindítják a transzportot az auschwitzi haláltábor felé. Maguk semmit sem tudnak, csak sejtik a végső célt: a szervezett biztos pusztulásukat. A történet megdöbbentő, szinte hihetetlen fordulatát anyám szűkszavú emlékezéséből ismerem: a foglyokkal teli vagonokat a Keleti pályaudvaron félreállítva várakoztatják és ekkor egy vagonban felfeszítik az alsó deszkákat annyira, hogy a vékony, kicsiny László ki tud bújni, és az éjszaka sötétjében megszökik a biztos halál elől.

A szökött, menekülő ember anyámat keresi föl a zuglói házban segítséget kérve. Mit tehetne szegény rettegő „árja-párja” anyám, aki – mint a leveleiből kiderül – egyre jobban életveszélyben érzi magát és minket, a gyerekeit is. Most álljunk meg kis időre és véssünk az emlékezetünkbe egy iszonyatos szót: „FELKONCOLTATIK!” Plakátok hirdetik és már mindenki tudja, hogy aki üldözöttet bújtat vagy bármi módon segít – azonnal elpusztítható, felkoncolják, meggyilkolják mindenféle büntető eljárás nélkül. Fokozva a nyomást: nemcsak az elkövetőt, de családtagjait is sújtja a szörnyű ítélet.

Két esztendő telt el azóta, hogy 2023-ban a katolikus egyház boldoggá avatta azt a lengyel családot – a szülőket és a hét gyermeküket –, akiket 1944-ben zsidók bújtatása miatt gyilkoltak meg a helyszínen saját honfitársaik.[14] A felkoncolás életbe lépő rendelete-parancsa a szabad gyilkolás széleskörű lehetősége volt, és sokan éltek is vele szerte az országban. Anyám nemcsak magát és minket féltett, de a távol lévő, katonáskodó apánkat is, nem tudta vállalni a szökevény László elbújtatását a kis családi házunkban.

Csodával határosan a menekülő férfi akadálytalanul bejutott a pesti gettóba, megkereste a családját és együtt megélték a felszabadulást, mert számukra az orosz győzelem – Pest elfoglalása – az életben maradás, a fenyegetettségtől való megszabadulás lehetősége volt. A háború után László és Dusi néném a nagyanyámmal együtt beköltöztek a családi házunk földszintjére, és itt is élték le az életüket. A férj Hontira magyarosította nevét, és egy jóforgalmú állami illatszeráruház vezetője lett, míg a felesége egy kis boltot bérelt, és írószert árult a Keleti pályaudvar közelében. Jó néhány évig élénk társasági életet folytattak, számos barátjuk volt, akikkel minden héten találkoztak, nagyokat beszélgettek, kávéztak, tréfálkoztak nagy nevetések kíséretében. Gyerekként olykor megfigyelhettem őket, és furcsa érzéseim támadtak – a gyerek érzékeny lelke sokat megsejtett a rejtett valóságból. Számomra túl hangosak, túl színesek voltak, a nők erősen festették magukat, színes ruhákban jártak – kicsit féltem is tőlük, megérezhettem valamit a tragikus múltjukból. Később megtudtam, hogy a zsidóüldözés során valamennyien elvesztették a családjukat, házastársat, gyerekeket és hallatlan lelkierővel újrakezdték az életüket a háború után. A nagy nevetések ezért nem voltak természetesek, mert a szenvedés emléke az életük végéig kísérte őket. Ma már nehezen tudom elképzelni, hogyan tudtak ilyen lelki teherrel megküzdeni és a gyilkos társadalomba visszailleszkedve normális, mindennapi életutat végig járni.

A gondolataim írás közben folyamatosan egyetlen szó, egyetlen eszme körül csoportosulnak, és ez a Hűség eszméje. Az üldözés ellenére az ismerőseim és a rokonaim is hűek maradtak az élethez, a hazájukhoz és a népükhöz, vallásukhoz is. A vészhelyzet idején nagyanyám és a néném a férjével együtt áttértek a keresztény hitre, de most villant a felismerés: ma valamennyien a Kozma utcai nagy zsidó temetőben nyugodnak. Egyetlen percre sem érezték úgy, hogy valóságosan elhagyják népüket, kultúrájukat és ősi, összetartó erőjű-vallásukat, noha nem voltak vallásos emberek. A sorsukból talán a legtanulságosabb számomra az az erő, amellyel az életükért küzdöttek iszonyatos körülmények között, és a hűség, amely a kitaszítottságból – óriási veszteségeik ellenére – visszasegítette őket a normalitás világába.

Nemrégiben felkaptam a fejem a hírre, hogy Vas vármegye zsidósága összeállította a névjegyzéket a megye valamennyi meggyilkolt zsidó áldozatáról és elküldte Jeruzsálembe. Nyolcvan esztendőnek kellett eltelnie, hogy megszülessen ez a névsor, a halálba üldözöttek listája, amely a névtelenség sötétjéből kiemelve legalább nevet adott az egykor megszületett, és aztán elpusztított emberi lényeknek. Hány kisgyermek és megrokkant öreg került mindjárt az érkezés után a haláltáborok gázkamráiba – a puszta létezésük tényét is elfüstölték a buzgó kémények! Most végre megszámolták és megnevezték őket, feltehetően fejet is hajtva az emlékük elött. Elborzadok a kisgyermekekre gondolva, akik néhány esztendősen néztek szembe a rájuk irányított fegyverekkel és élettörténet nélkül hullottak a halálba. Hiszen magam is lehettem volna ilyen helyzetben, állhattam volna reszketve a Duna partján, ha a gyilkos „ordas eszmék” tovább élhetnek és terjedhetnek az akkori társadalomban.

Károlyi Antal és családja, 1960-as évek végén.
Forrás: Károlyi Mária
 

Szóljunk-e még e szörnyeszmék utóéletéről? Az emlékeim között kutakodva bizony találok ide kapcsolható történéseket. Kissé szégyenkezem miattuk, mégis tanulságosnak gondolom az elmesélésüket. A budapesti Teleki Blanka leánygimnázium utolsó éves tanulója voltam az 1961-es esztendőben. Az érettségi vizsgákhoz közeledve beadtuk az iskola vezetőségének a továbbtanulási igényünket, terveinket. Ekkor már elszántan történelmi tanulmányokra készültem és ezért az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészet-történelem szakára jelentkeztem. Az utolsó művészettörténet órák egyikén a kissé fonnyadt, kedvetlen és csapnivalóan rosszul tanító tanárnőnk felállított és az osztály színe előtt kihirdette -az arcomba vágta – elsöprő ítéletét: engem soha nem fognak felvenni az egyetem régész szakára! Meglepetten álltam, de nem ijedtem meg, bár jól éreztem a megaláztatás súlyát. Kitűnő tanuló voltam, az országos történelmi tanulmányi versenyen az írásom bejutott a legjobb tíz pályamű közé – jelentkeztem latin nyelvi érettségi vizsgára is. Mi lehet a baj velem? Nem találtam meg a választ.

Bő egy esztendő múlva már az egyetem régészeti tanszékének hallgatója voltam tizenegy társammal együtt. Egy napon kedvelt tartózkodási helyünk, a könyvtár előterébe léptem be és az ajtóban meghallottam a nyakigláb, csúnyácska, állandóan hangoskodó és hangadó szerepre vágyó évfolyamtársnőnk kiabálását a szobában: „Most már zsidókat is beengednek erre a tanszékre?” Villám sújtva, megdöbbenten álltam. Lehetséges, hogy a neves tanszék a háború előtt és alatt nem vállalt zsidó származású hallgatókat, de tizenhét évvel a háború és a zsidótörvények után, egy megújhodott társadalomban még élhetnek a pusztító szörnyeszmék – nem akartam elhinni. A tanárnőm fenyegető jóslatára így magyarázatot kaptam, de a régészeti tanszék kiváló és emberséges professzorai akkor már nem a származás alapján döntöttek a hallgatók felvételéről.