A ,,szükségszerűség elkerülhetetlen parancsa’’ és a történetkutatás – Válasz Honvári Jánosnak

A végső igazság kimondására tehát nem törekedhetünk, vagy legfeljebb csak annyiban, mint amit Robert Musil ír: „az igazság ilyen tárgynál nem középen van, hanem körös-körül, mint egy zsák, amely minden belegyömöszölt új véleménnyel megváltoztatja a formáját, de egyre szilárdabb lesz.”[1]

Meg kell azonban jegyezni azt is, hogy a viták során keletkező szövegek éppen a lényeget leplezhetik, ahogy ez ebben az esetben is körvonalazódott.

A Honvári János által kritizált írásunkban, illusztratív és Varga Zsuzsanna állításait más megvilágításba helyező forrásválogatásunkban a kortársi, tömeges tapasztalatok érzékeltetésére tettünk kísérletet. Tiszteletben tartva, hogy bárkinek lehet személyes meggyőződése egy rezsimről, jelen esetben a kommunista diktatúra évtizedeiről, a történetkutatásban azonban mégis a világos történeti kérdéseknek, szempontoknak és forrásvizsgálatoknak van elsődlegessége. Sajnáljuk, ha egyes olvasók írásunkba több mindent látnak, éreznek bele. Figyelmes olvasás, összevetés alapján bárki számára napnál világosabb lehet, hogy Honvári János olyan állításokat tulajdonít nekünk, amelyeket mi nem írtunk és nem is képviselünk. Vitairatának a világtörténelemtől a helyi összefüggésekig terjedő felvetései mindegyikére nincs értelme itt válaszolni. Vitánk azért is látszik parttalannak, mert ő maga nem hivatkozik szöveghelyekkel igazolhatóan Varga Zsuzsanna könyvének konkrét oldalaira, továbbá figyelmen kívül hagyja vidéktörténeti kutatásaink elmúlt tíz évének mintegy tucatnyi kötetét. Ahol Ö. Kovács József könyvét említi torzított módon, ott szintén nem veszi tekintetbe a szerzőnek az 1945 és 1970 közötti időszakra vonatkozó dokumentumkötetét. Honvári János több állításának, vagy inkább véleményének bőséges cáfolatát olvashatjuk az említett kötetekben. A vélemények közé kell sorolnunk azt az állítást is, miszerint a rendszerváltás után született munkák olyanok, amelyek a „termelőszövetkezetekben […] csak a rosszat látják”. Állítását szakirodalmi tételekkel itt sem támogatja meg. Ö. Kovács József 2008-ban,[2] majd monográfiájában a historiográfiai előzmények bemutatásakor még 2012-ben (!) is azt az összefoglalást adhatta, hogy az addig megjelent munkák szerint az 1959 és 1961 közötti kollektivizálási kampányok kapcsán mindössze szelíd erőszakról és 1956 vereségtudatáról beszélhetünk.[3] Megdöbbentő, de a kötet előmunkálatait is beleszámolva, mindössze tizenöt-húsz éve kutatási kérdés és feladat, hogy vizsgáljuk ezt az állami erőszakhullámot is, s ne utaljuk mindenestül a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett korszak jellegzetességei közé.

A szovjet rendszerről szóló, 2021. októberi akadémiai vita miliője és az itteni vitánk nagyobb látószögű összefüggései is érzékeltetik a magyar jelenkortörténeti kutatás húsz-harminc éves megkésettségét.[4] Több bekezdést olvasva, feltettük magunknak a kérdést, hol kellene kezdenünk a beszélgetést?

Karikatúrák a Ludas Matyiban a téeszesítésről

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Forrás: Arcanum

Továbbra is helyesnek tartjuk, ha Varga Zsuzsanna monografikus igénnyel megírt könyvének súlyos torzításait a maguk teljességében láttatjuk. Honvári János ezeken túllép, mert láthatóan nem férnek bele a koncepciójába, amit írása utolsó bekezdésében az egyéni gazdálkodásra vonatkozóan egyértelműsít: ,,Az önállóság (vagy inkább annak hamis tudata) minden bizonnyal örömmel töltötte el, valójában azonban földjének életre szóló rabszolgája maradt, amelynek időnként családja is áldozatává vált.  Befejezésképpen választ kell adnia a következő kérdésre: azért, mert mindenféle modernizációnak vannak vesztesei, sőt esetenként áldozatai is, mondjunk le a haladásról?”

Az előbbi sorokban érzékelhető, tudományos szocializmusnak nevezett gondolkodási horizont ,,hamis tudata” önálló elemzést igényelne. A hamis tudat kapcsán viszont tisztázandó a kérdés: kik gondolták a kényszerkollektivizálást, azaz az egyéni paraszti gazdálkodást és a földmagántulajdon többségét felszámoló állami erőszakot ,,szövetkezetesítésnek”, ,,téesz-mozgalomnak”, a közös gazdálkodást felszabadulásnak, amely a ,,haladást” biztosította?

Honvári János is azt üzeni, hogy amiről vitatkozunk, az tulajdonképpen a ,,haladás” érdekében történt. Mondhatnánk, hogy ahol vágják a fát, ott hullik a forgács. Nagyon veszélyesnek, megtévesztőnek gondoljuk ezt a doktrínát. Ha már a nemzetközi összehasonlítást felvetette: a ,,modernizáció” nyugati ,,vesztesei” az adott piacgazdasági mechanizmusokkal magyarázhatták a történéseket, szemben a felülről vezérelt kelet-európai állami projektek résztvevőivel, áldozataival.[5] Hogyan lehet összemosni például a nyugat- vagy észak-európai hagyományos paraszti társadalom hosszú évtizedek alatti felbomlási, átalakulási folyamatát a kommunista terror szinte máról holnapra történő személyes és családi tragédiáival? Miként lehet túllépni Varga Zsuzsanna egyik módszerén, hogy angol nyelvű könyvének reáltörténeti (tehát nem historiográfiai) részében az erőszak során az agitátorok lettek a megtámadottak? Vajon a tatárdúlás elmondható lenne-e úgy, mint ismerkedés Magyarország nevezetességeivel és lakóival?

A magyar kommunista diktatúra projektjében is a beavatkozó, ellenőrző állam túlsúlyos működése, s nem a „munkásosztály” – nyilvánvalóan fiktív, mitizált és fetisizált – hatalma volt a meghatározó.[6] Ha mozgalomnak tekintjük a kommunizmust, akkor természetesen más meghatározó elemek kerülnek előtérbe, mint például a totális igénnyel fellépő ideológiai tanítás, a pártszervezet és a magatartásmód.[7] Éppen ezért a kutatások számára célszerű lenne, ha „ideológiamentessé” tennénk a „kommunizmus” fedőnévvel ellátott társadalmi gyakorlatot. Ez többek között azt jelentené, hogy ebben a közelítésmódban az alaphipotézis szerint a „gyakorló kommunistáknak” valójában nem a kommunizmus felépítése lehetett a céljuk (hiszen ennek eleve tisztázatlan volt a jövőképe, társadalmi megvalósulásának módja, ideje). Ha mégis, akkor azt csak a „társadalom megerőszakolása” révén vélhették megvalósíthatónak. Ezzel kapcsolatban is igen tanulságosak Kádár János 1958 decemberében, a kényszerkollektivizálási kampány elindítása előtt elmondott szavai: „…az én véleményem szerint a párt tekintélyén, tömegbefolyásán, tömegkapcsolatán múlik végső fokon a termelőszövetkezetek fejlesztése. [...] Mert azért el ne felejtsük, elvtársak, harmadszor kapaszkodunk az emelkedőnek. Negyedszer! Én nem tudom, az igazság, ugye a mese szerint mindig háromszor volt szabad megkísérelni a feladat megoldását! Igaz? És a sportversenyeken is háromszor szabad kísérletet tenni átugrani, vagy nem tudom én, mi. Hát ezt nem viccből mondom! Én azt hiszem, hogy negyedszer kísérletet tenni, ahhoz nagyon, nagyon-nagyon szörnyű dolgokon kell átmenni, ne kelljen negyedszer kísérletet tenni! És ne az óhajtól vezettessük magunkat, hanem a felelősségtől, hiszem, érzem, hogy tudunk most menni felfelé ezen az emelkedőn, de ez kapaszkodó, mindnyájan meg fogunk izzadni. De én azt hiszem, hogy fel fogunk mi oda jutni.”[8]

A „reálszocializmus” rendszerspecifikussá vált folytonos működési zavaraira tekintve, amelyeket sokszor maga a pártvezetés sem leplezett, nyilvánvaló, hogy a valódi cél tisztázatlan, vagy pedig nem egy egalitárius és szociális társadalom megteremtése lehetett. A különböző történelmi szituációknak, de még inkább az egyéni és kollektív emberi magatartásmódoknak a megértése szempontjából fontos tényező az utópia varázsa,[9] ami a kommunista projekt kivitelezői számára is felmentést adott a társadalmi következmények alól. Alapvetően ezzel is magyarázhatók a 20. századi diktatúrák „sikerei”.[10]

Néhány konkrét reflexió

A kritikára az alábbi kategóriák mentén válaszolhatunk:

1) a történelemszemlélet kérdései;

2) források és azok értelmezése;

3) érvelési hiba.

1) A történelemszemlélet kérdései

Honvári János történelemszemlélete mintha rehabilitálni szándékozná az utóbbi évtizedekben meglehetősen kompromittálódott szükségszerűségi narratívát.[11] Ennek a szemléletnek, Donáth Ferenc publikációi mellett, tárgyunkat érintő programadó írása Márkus Istvánnak Mit láttam falun? című 1967-es tanulmánya, amely egyértelműsítette a rendszerváltás előtti diskurzus kereteit. Vagyis dogmává vált az, hogy az 1959-es téeszesítés jobb, mint az 1956 előtti, illetve, hogy a nagyüzemre való áttérés elkerülhetetlen és szükségszerű. A későbbiekben árnyalatnyi kérdésekről lehetett ugyan vitatkozni, de csak az publikálhatott, aki hitet tett a nagyüzemi termelés felsőbbrendűsége mellett. [12] Szisztematikus feltárásokból ma már tudható, hogy a kor szociográfusai pontosan érezték az ellentmondásokat, sőt hírt is adtak a traumákról, a visszásságokról, ám ezt csak kódolt-szimbolikus nyelven tehették meg.[13]

Túl azon, hogy a szükségszerűség egytényezős magyarázat és passzivitásra kárhoztatja a cselekvő embert, Karl Poppernek, Leszek Kolakowskinak vagy Zygmunt Baumannak a kritikáit is érdemes idézni, vagyis azt, hogy a marxi szükségszerűség súlyos morális csapdát tartalmaz. Ha valami szükségszerű, akkor a nagy cél érdekében a kisebb-nagyobb csalások, visszaélések, ,,túlkapások” elnézhetők.[14] Így tesz Honvári János is, aki nem ismer „olyan nagy tömegeket érintő politikai-társadalmi-gazdasági változást sem, ahol az átalakítást ne kísérte volna valamilyen kényszer.” Miként magyarázható ezen elképzelés szerint a szociális piacgazdaság kiépülése ugyanezen évtizedekben a vasfüggöny másik oldalán? S ami azt a kérdést illeti, hogy volt-e alternatívája a termelőszövetkezeteknek, szintén érdemes a keleti blokkon túlra tekinteni, s Finnország vagy Ausztria példáját felhozni. Éppen a Varga Zsuzsanna által is szerkesztett finn – magyar összehasonlító kötet[15] tanulmányai mutatnak rá, hogy a megkérdőjelezhetetlennek mondott Kopátsy Sándor véleményével ellentétben volt a világnak még olyan szeglete, ahol jól – sőt jobban – élt a parasztság. Érdemes ehelyütt felidézni Andorka Rudolf összehasonlító tanulmányának konklúzióját: „A modernizáció magyarországi szocialista útja sokkal nagyobb erőfeszítéseket követelt a lakosságtól (és, mint láttuk, kisebb gyümölcsöt hozott), mint a finn út. […] Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai modernizáció magyarországi útja sokkal nagyobb fokú elidegenedést okozott, sokkal nagyobb érték- és normazavart hozott létre, mint az ebben a tekintetben sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszó finn út. Bár az egész szocialista korszak egymástól sok tekintetben nagyon különböző alkorszakokra osztható fel, a nem anyagi jólét-dimenziókban a romlás – úgy látszik – folyamatos volt.” [16]

S ha a szovjet érdekszférán belül maradunk, Lengyelország példája nem szerencsés, hiszen az államnak megvoltak azok a kényszerítő eszközei (pl. nyomott felvásárlási árak), amelyekkel az egyéni gazdaságokat hátrányos helyzetbe hozták.[17]

2) Források és azok értelmezése

Honvári János recenziónk bírálatakor olyan igényeket támaszt, amelyeknek csak egy olyan átfogó igénnyel írt monográfia felelhetne meg, mint amilyen Varga Zsuzsanna munkája. A recenzió, jellegéből adódóan csak példákat hozhat, vétót a metanarratívával szemben. Bár ő maga pikantériaként tekint arra, hogy a politikai diktatúra döntéshozói által ránk hagyott szövegeket használtunk, döntésünk tudatos volt.

Egyrészt azért fontosak a bürokrácia dokumentumai, mert Esterházy Péter szavaival: „kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” – vagyis a propaganda szólamai mellett már csak a politikai túlélés érdekében is meg kellett hallani a társadalmi valóság hangját. Tekintve, hogy Varga Zsuzsanna könyve a monolitnak látszó pártállamon belül formálódó érdekcsoporttal foglalkozik, jogos törekvésnek tekintettük, hogy olyan szövegekből válogassunk, amelyek ezen lobbi látóterébe is bekerültek. Éppen ezért fontos hangsúlyozni, hogy Honvári János állításával szemben nem mi bíráljuk az akkori termelési rendszereket a mennyiségi szemlélet miatt, hanem a kortárs források, még pontosabban az azokban szereplő döntéshozók is. Hasonlóan nem mi rójuk meg a könyvben írtakat, amiért a termelőszövetkezetbe bevitt javak esetében a szerző tulajdonról beszél a kvázi-tulajdon helyett, hanem Kornai János, és persze az érintett kortársak nagy része.

Másrészt választásunkhoz hozzá kell számolni a következő tényt: a pártállam nyilvánossága szűkre szabta a kritika lehetőségeit, a besúgóhálózat és a retorziók hatékonyan korlátozták az alternatív nyilvánosság, vagy egyáltalán a források körét. Vannak kivételek, így például az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánljuk egy parasztember visszaemlékezéseit, aki az áldozat szempontjából mondja el a termelőszövetkezetbe való beléptetés történetét.[18]

Honvári János érvelése nem vonultat fel sem kellő számú forrást, sem kellő szakirodalmat akkor, amikor állításait megfogalmazza. Naivitásként vagy a meritokrácia dicséreteként kell-e értelmeznünk azt az állítást, hogy a Központi Bizottságba olyan nagyvállalati igazgatók kerültek be, akik „jól dolgoztak, illetve sikeresen valósítottak meg egy adott időszakban fontosnak tartott célkitűzést”? A megállapítás mindenesetre szembe megy például Szalai Erzsébet kutatásával, aki már az 1980-as években feltárta a nehézipar érdekkijárásos rendszerének visszásságait. De példaként hozható Jásdi István visszaemlékezése is, akinek elbeszélése hasonló mechanizmusokra enged következtetni az agráriumban is.[19] Honvári János számadatai hasznos szempontok lehetnek, de nem megkerülhető azok elemzése. A fentieken túl érdemes elgondolkodni azon is, hogy a termésátlagot mennyiben határozta meg a politikai rendszer, és mennyire az attól sok esetben független technikai fejlődés. Például a műtrágya alkalmazása a világ bármely pontján és bármely politikai rendszerében az átlaghozam növelésének irányába hatott.

Nem tudjuk meg, mire alapozza Honvári János azt a kijelentését, hogy a téeszszervezés közben megtapasztalt erőszak nem rendszerszintű jelenség volt, hanem a „túlteljesítők, hatalommal visszaélők” egyéni akciói. Meglepő, hogy nem gondol már a Tanú című filmben is karikírozott hatalomtechnikai eljárásra, mely a felelősséget mindig alsóbb szintre, konkrét személyekre hárítja, akiket aztán a hatalom tetszés szerint rehabilitálhat, amint ezeket az eseteket Szakolczai Attila[20] az 1956-ot követő ávós gyilkosságok kapcsán már feltárt. Hasonlóan ellentmond a forrásközléseknek az is, hogy az agitátorok az erőszakot csak a távoli tanyavilágban követték volna el.[21] Honvárinak ezen sorai önmaguknak is ellentmondanak, hiszen arról írt, hogy a téeszszervezés erőszakosságát senki sem vitatta. Varga Zsuzsanna könyvében az erőszak az agitátorok fenyegetésének képében van jelen, Honvári pedig láthatóan szintén bagatellizálja a kérdést. Vajon Kopátsy Sándor erőszakot igazoló érvelése elfogadható lenne-e, ha nem a magyar parasztságra, hanem más népcsoportokra alkalmaznánk? Az ausztrál őslakók vagy a lappok szenvedései igazolhatók lennének-e azáltal, hogy utódaik villanyvilágítást és vezetékes vizet kaptak? Megengedhető volna, hogy egy teljes kultúrát egész egyszerűen a „hamis tudat” körébe utaljunk?

Miért elvárás az, hogy a többséget alkotó egyszerű téesztag hangja csak egyötöd arányban jelenjen meg a hatalom ilyen-olyan reprezentánsaihoz (függetlenített pártfunkcionárius, téesz-elnök, agronómus, brigádvezető) képest? Kutatásaink a társadalomról a társadalom tagjainak szólnak, még akkor is, ha egy politikai diktatúrában nagyon nehéz felhangosítani a nagy társadalmi csoportok hangját. Továbbá éppen a társadalmi gyakorlatot jól tükröző források, köztük dokumentumfilmek interjúi is cáfolják az előbbi beállítást.[22]

3) Érvelési hiba

Honvári János többször tulajdonít nekünk olyan kijelentéseket, amiket mi nem tettünk. Tudomásunk szerint senki sem tekinti a kollektivizálást a legtragikusabb huszadik századi eseménynek, de tömegessége és brutalitása miatt joggal láthatjuk az egyik legtragikusabbnak.[23] Nem érezzük etikusnak bírálónk részéről a különböző történelmi traumákat elszenvedett csoportok szembeállítását, már csak azért sem, mert kutatásaink szerint ezen csoportok között nem volt éles határvonal. Ezzel együtt természetesen látjuk a traumák közötti világos különbségeket. Az „iparszerű” megsemmisítést jelentő holokausztot túlélő emberek áldozatai lehettek az 1945-ös földfosztásnak[24] és a kollektivizálási kampányoknak[25] is, ennek folyamatát vidéktörténeti köteteink igyekeznek feltárni.

A szalmabáb-érvelés logikáját követi az is, hogy az „1956 utáni nomenklatúrának az lett volna az elsődleges célja, hogy a lehető legtöbb szenvedést és kárt okozza a társadalomnak.” A pszichológiai megismerhetőség korlátain túl a tabusítások és öntabusítások rendszerében, mint amilyen a rendszerváltás előtti világ volt, igen nehéz volna feltárni az egykori cselekvők motivációit. Mi erre nem is vállalkoztunk: tetteiket, tetteik következményét vizsgáltuk. Vidéktörténeti kutatásaink hangsúlyos eleme, hogy feltárjuk a társadalmi cselekvések azon célszerű és nem tervezett struktúráit és folyamatait, az alkalmazkodó ellenállásokat és kollaborációkat, a tapasztalatok és mentalitások hálózatát, amelyek a „társadalmi autonómia”, a színlelt szocializmus bizonyos formáit képezték. Jól példázza ezt a munkavégzés kérdése.

A termelőszövetkezetben megnyilvánuló rossz munkamorált nem mi, hanem Varga Zsuzsanna könyve emelte a diskurzusba. Honvári szalmabáb-érvelése ellenére a rossz színvonalú munkavégzést mi nem terjesztettük ki a háztájira, sőt azt állítottuk, hogy a gyarapodás szűkre szabott lehetőségét számosan a háztájiban, önkizsákmányolás útján igyekeztek kihasználni. Azonban azt is meg kell ismételnünk, hogy Losonczi Ágnes már a rendszerváltás előtt rámutatott arra, miszerint órabérre lebontva a háztájiból elért jövedelem a hetvenes években már a legalacsonyabb ipari munkabért sem érte el.[26] Újfent csak utalni tudunk az időmérleg-kutatásokra is.

A Kádár-korszakban is volt önreflexió, de ezt nem tekinthetjük valódi nyilvánosságnak.[27] A Honvári által kifogásolt pontok – nevezetesen, hogy a családi konfliktusok, az alkoholizmus és a túlterheltség is közrejátszottak a neurózis megjelenésében – tulajdonképpen mind köthetők a kényszerkollektivizáláshoz. Éppen ez mutatja meg, hogy az agrártermelésre koncentráló szektorális látásmód nem képes megragadni a társadalmi valóságot: a nagyüzemi mezőgazdálkodás nem csak termelési mód, hanem életformát befolyásoló tényező, amely kihat a teljesítményhez való viszonyra, a mobilitásra, a családokra egyaránt. Az 1960-as évek statisztikai adatain túl érdemes itt utalni Pisztora Ferenc[28] kutatásaira is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy 1945 előtt kevés magatehetetlen öreg került elmegyógyintézetbe, számuk viszont a hatvanas évektől mind radikálisabban növekedett.[29] Vagyis Honvári sugalmazásával ellentétben, igenis jellemzővé vált a kiebrudalás. A téesznyugdíjasok helyzete részleteiben még nem kutatott téma, de sok illúziót az általunk idézett statisztika nem hagy a helyzetükkel kapcsolatban. Ha szépirodalmi példát keresünk, akkor az idősek feleslegessé válását drámai erővel mutatja be Galgóczi Erzsébet regénye, a Szent Kristóf kápolna: az értékét vesztett falusi lakóházért nem akad örökös, aki az idősek ellátását vállalná. A nómenklatúra tagjai Borsodban „frontális helyzetnek”, „idegharcnak”, „idegháborúnak” nevezték a „téesz-szervezést”.[30]

Igaz, hogy Juhász Pál professzor és kutatócsoportja legális lapokban közölhette téeszneurózissal kapcsolatos eredményeit, de a kutatás elé számtalan akadály gördült: nem készült országos felmérés, Kopp Mária visszaemlékezése szerint a publikálást is megnehezítették.[31] Az, hogy a jelenséget egyáltalán vizsgálhatták, leginkább Juhász Pál egyéni erőfeszítéseinek köszönhető. Jellemző azonban a pártállami nyilvánosságra és a közlés szabadságának nagyon is erős határaira, hogy a téeszneurózist adaptációs zavarként kellett tárgyalniuk, vagyis a rendszer működésében nem jelölhették ki a problémákat, lényegében mindvégig az az áldozathibáztató mechanizmus működött, mint ami a társadalmi beilleszkedési zavarok kutatását is jellemezte.[32] Meg kell jegyezni továbbá, ha valaki nem az elvárt nyelven, vagy a szűkre szabott szakmai fórum helyett a kocsmában, netán a munkahelyén adott hangot rosszalló véleményének, tettét rendszerint izgatásnak bélyegezték.

Még egy kérdéskört érintenünk kell, a rendszerváltozás privatizációjának, földkárpótlásainak történetét, amit vitapartnerünk igen leegyszerűsítő módon említ meg. Éppen most folyó kutatásaink, kézirataink tükrében csak arra szeretnénk utalni, hogy a ,,ki járt jól” felvetés pontatlan, hiszen a kényszerkollektivizálás által elindított „földindulások” teremtették meg azokat a vákuumokat, új konfliktusokat, amelyek további visszaéléseket generáltak. Kovács Teréz így összegezte kutatási eredményét: ,,Összességében megállapítható, hogy a mezőgazdaság privatizációjának több volt a vesztese, mint a nyertese. A vesztesek a kollektivizált mezőgazdaságban dolgozó beosztott mentalitású kisemberek nagy része lett.  A nyerteseknek három csoportja jött létre: az addig működő kollektivizált mezőgazdaság menedzsmentjei közül azok, akik átmentették hatalmukat. A brókerek, ügyeskedők, spekulánsok, akik a kárpótlási folyamat során meggazdagodtak, mert tömegesen vásárolták fel alacsony áron a kárpótlási jegyeket, amelyeket azután az állami vagyon privatizációja során névértéken tudtak felhasználni. Végül az egykori földtulajdonosok és / vagy leszármazottjaik egy csoportja, akik éltek az előállt lehetőséggel és visszaigényelték őseik földjét, esetleg vásároltak is hozzá területeket és gazdálkodásba kezdtek.”[33]

*

Tapasztalattörténeti szempontból ezen a helyen a fentiekkel tudunk hozzájárulni a korszak jobb megismeréséhez. Végezetül, a kortársak is feltették a kérdést – nevezetesen, hogy „azért, mert mindenféle modernizációnak vannak vesztesei, sőt esetenként áldozatai is, mondjunk le a haladásról?” Ahelyett, hogy Honvári János előbb idézett felvetését illetően a haladás fogalmának kritikai elemzésébe kezdenénk,[34] inkább Galgóczi Erzsébet 1959-es, kortárs soraival válaszolunk: „olyan áron, hogy embereket kitelepítsünk, öngyilkosságba kergessünk, tönkretegyünk – ilyen áron a nagyüzemi gazdálkodás nem éri meg.”[35]