Az „albinaszerű tevékenység” – Adatok az észak-erdélyi birtokpolitika történetéhez (1940–1944)

Bevezető

A 19. század végén a magyar nemzetiségpolitikai szakértőkben egyre inkább tudatosult, hogy az erdélyi románok nemzeti önállóságukat a Romániához való csatlakozás révén kívánják megvalósítani. A veszélyérzethez hozzájárultak olyan tényezők is, mint a régió gazdasági elmaradottsága vagy a magyar tulajdonú földbirtok apadása. A közép- és nagybirtok csökkenése országos jelenség volt, ez azonban a nemzetiségileg vegyes vidékeken hangsúlyosabban jelentkezhetett, egyrészt azért, mert a vásárlók elsősorban nem a magyarok köréből kerültek ki, másrészt, mert a nemzetiségi pénzintézetek jól kiépült hálózattal rendelkeztek, tovább növelve ezzel vásárlóerejüket. Az erdélyi magyar birtokcsökkenés egyik korabeli, széles körben is elfogadott okának az első erdélyi román pénzintézetnek, az Albina Takarékpénztárnak a nemzetiségpolitikai célokat hordozó birtokvásárlási és parcellázási munkáját tartották.

Visarion Roman

Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Visarion_Roman._jpg.jpg

Az Albinát 1872-ben Visarion Roman[1] erdélyi román üzletember alapította és vezette 1885-ig. Az intézet néhány éven belül az erdélyi románság egyik legfontosabb gazdasági intézményévé vált. Alapításával együtt indult meg az erdélyi románság vidéki pénzintézeti hálózatának kiépülése is. Égisze alatt (szász mintára) alapították meg a hatékonyabb együttműködés érdekében a Solidaritatea pénzintézeti szövetséget,[2] és az érdekeltségébe tartozó Banca Carpatica-n keresztül a Román Királyság gazdasági életében is jelentős szereplővé vált.[3] Ugyanakkor az Albina komoly szerepet vállalt az erdélyi románság nemzetiségi mozgalmában is, elsősorban az ASTRA[4] egyesületen keresztül folyósított kulturális és oktatási támogatások által.

Az Albina mondhatni rövid idő alatt dinamikus fejlődésen ment keresztül. A többi nemzetiségi pénzintézethez hasonlóan üzletei megoszlottak a gyümölcsöző betétek, a különböző hitelek nyújtása, illetve a váltóleszámítolás között, és habár az alapításakor a jelzáloghitelek még szerény helyet foglaltak el, később ez jelentősen megváltozott. A záloglevél-kibocsátási jogot 1880-ban szerezte meg,[5] s 1903-ra már több mint ötmillió koronás forgalmat jegyzett (megelőzve ezzel a kolozsvári Jelzáloghitelbankot), de 1914-re ez már 11 millió koronára növekedett. A záloglevél-kibocsátással párhuzamosan a jelzálog-hitelezési tevékenysége is erősen növekedett, így 1914-re az erdélyi román pénzintézetek ezen üzleteinek 28%-át az Albina adta.[6]

Az Albina működése tagadhatatlanul etnikai célokat is szolgált, hiszen alapító okiratában a román nemzeti érdekek szolgálatába állították,[7] de az, hogy tevékenysége szorosan összekapcsolódott a magyar földbirtok csökkenésével, inkább volt egy általános tünet része, mintsem a jelenség oka. A 20. század elején az erdélyi nagy- és középbirtok túlnyomó része magyar tulajdonban volt, a románok a törpe- és kisbirtokos vagy a földnélküli kategóriákban voltak többségben.[8] A románok által többségben lakott vidék túlnyomórészt agrárvidéknek számított, de mezőgazdaságilag elmaradott volt. A fejlett földművelést sem a régió természetrajza, sem a lakosság technikai felszereltsége nem tette lehetővé. Általában a hagyományos nyomásos mezőgazdaság volt a jellemző, illetve a szétaprózódott, kis parcellákra töredezett birtokszerkezet.[9] Mindemellett a korszakban az ipar erőteljes fejlődésnek indult, a gazdasági súlypont pedig egyre távolabb került a mezőgazdaságtól. Az alacsony mezőgazdasági eredmények, továbbá a megváltozott gazdasági környezet jelentősen hozzájárult a nagy- és középbirtok apadásához, de ez nem nevezhető erdélyi specifikumnak, a nagybirtok csökkenése az ország más vidékeire is jellemző volt.[10]

Az egykori Albina Bank székhelye Marosvásárhelyen

Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Tg.Mures_Federalcoop.JPG

Az Albina sikeréhez a bank jól működő társadalmi hálózata is hozzájárult. Sok esetben egy-egy nagyobb birtok árverésére a tapasztalt igazgatótanácsi tagok is elmentek, de nem volt ritka, hogy a bank nevében jártak el az intézethez közelálló, széles körben ismert politikusok, közéleti szereplők is, úgymint Gheorghe Pop de Băsești[11], Iuliu Maniu[12], Vasile Lucaciu[13] vagy Ioan Rațiu[14], saját társadalmi tőkéjükkel erősítve a pénzintézetet.[15] A társadalmi beágyazottság egy további, szintén jelentős tényezővel járult hozza az Albina hatékonyságához. A bank sok esetben nem a kölcsönvevő fizetésképtelensége után lefoglalt birtokot parcellázta ki, hanem inkább a szabadpiaci felvásárlásokat preferálta. A liciten résztvevő küldött mozgósíthatta saját hálózatát, vagy jellemzőbb volt, hogy az eladásra kerülő birtok megvételére már korábban helyi román gazdák társaságokat alakítottak, s tőkeszerzés végett ők keresték meg az Albinát. Ezek a társulások egyrészt értékes információkat szolgáltattak a bank számára a helyi ingatlanpiaci viszonyokról, illetve biztos vásárlói bázist nyújtottak a parcellázáskor.[16] A bank dinamikus fejlődéséhez továbbá hozzájárult az is, hogy súlyának növekedésével a többi román pénzintézet kénytelen volt követeléseit átengedni az Albinának.[17]

A nemzetiségi pénzintézetek dinamizmusa korántsem csak az Albina jellemzője volt, erőteljesen fejlődtek a szász vagy a szlovák pénzintézetek, gazdasági erejükben jócskán meghaladva román társaikat. Az 1900-as évek elejére a magyar politikai életben egyre többen látták úgy, hogy a nemzetiségi pénzintézetekkel szemben lépnie kell a kormánynak. Ez azonban eleinte bármilyen intézkedést csakis a szabad verseny keretében kívánt tenni, elsősorban a szlovák intézetek esetében.[18] A kereskedelmi miniszter, majd bővebben a Földművelésügyi Minisztérium foglalkozott az állami beavatkozás kérdésével, azonban az előkészületek nem vezettek konkrét lépésekhez. A megszorító intézkedések a szlovák és szász intézeteket nagyarányú külföldi tőkelehetőségük következtében kevésbé érintették volna, a románokat viszont annál inkább a visszafogott határon túli hitelkapcsolataik végett.[19] Ugyanakkor az sem volt ritka, hogy szükség esetén a Román Királyság felől érkezett segítség, mint például 1911-ben, amikor ötmilliós segélyt nyújtottak az erdélyi román pénzintézeteknek.[20]

Birtokpolitikai téren a telepítésről szóló 1894. évi V. tc.[21] hozott nagyobb állami jelenlétet, s a 20. század fordulóján folytatott birtokpolitikai viták is legnagyobbrészt ekörül gravitáltak. Bírálói viszont a törvényt nem tartották elég hatékonynak, és egyre inkább teret nyertek azok a nézetek, amelyek szélesebb körű kormányzati beavatkozást kértek. Erdélyben a megoldást a telepítésekben látták, elsősorban az etnikailag vegyes területre koncentrálódva, a nagyobb városok és folyamok mentén,[22] koncentrikusan. Az emberanyagot a Székelyföldről kiáramló népfölösleg biztosította volna, de nem tartották kizártnak a csángók visszatelepítését sem.[23] Az egyik eszköz Darányi Ignác miniszterelnöknek végül a nagybirtok érdekképviselete miatt elbukott törvényjavaslata lehetett volna, amely által növelni tervezték a telepítés pénzügyi alapját, ugyanígy az állam szerepét a telepítések során, továbbá – Beksics Gusztáv[24] javaslatainak megfelelően – Erdélyben kilátásba helyezték volna a hitbizományok felállítását.[25] A törvénytervezet vitája kapcsán Bethlen István, másokhoz hasonlóan, a legfontosabb célkitűzésnek az alföldi magyarságnak a Székelyfölddel való összeköttetését, az erdélyi (etnikai) korridor megteremtését tartotta, amely az erdélyi magyar telepítésekre vonatkozó elképzelések egyik maradandó motívuma maradt.

Bethlen volt az egyike azoknak, akik a század elején széles körben tematizálták az erdélyi román tulajdonú földbirtokok növekedésének jelenségét. Munkáiban rámutatott arra, hogy a század elején kb. 44 000 hold mezőgazdasági és 20 000 hold erdőbirtok került román kézre.[26] A magyar birtokcsökkenés okainak az örökösödéssel járó elaprózódást, a pénzintézetek által generált „felburjánzott közvetítést”, amelynek az állam nem szab gátat, továbbá az erdélyi magyar hitelviszonyok igen rendezetlen voltát tartotta.[27] Ugyanakkor jelentős szerepet vállalt az 1913-ban megalakult Erdélyi Szövetség létrehozásában is. Programjában a Szövetség egyebek mellett a magyar birtokállomány konzerválását és egy erdélyi földhitelintézet felállítását kérte. Egy 1917-es tervezet alapján az erdélyi magyar etnikai korridor kiépítésére is javaslatot tett.[28] Nyomására születhetett meg a harmadik Wekerle-kormány által foganatosított 4000/1917. M. E. sz. rendelet, amely állami ellenőrzés alá vonta a birtokforgalmat.

Az első világháború kimenetele azonban radikálisan új helyzetet teremtett. Az 1919-ben meginduló román földreformra vonatkozó törvénykezés a földhiányból adódó társadalmi feszültségek feloldását tűzte ki céljául, de az újonnan szerzett tartományok esetében a birtokreform etnopolitikai célokat szolgált: a birtokátrendeződéssel a románság gazdasági pozícióit kívánták erősíteni. Az Erdélyre vonatkozó jogszabály az egyik legszigorúbb volt, melynek következtében a magyar magánbirtok-állomány komoly veszteségeket szenvedett, illetve jelentősen csökkent a korlátozott forgalmú[29] magyar birtokok aránya is. A törvény továbbá olyan előírásokat is tartalmazott, amelyek kifejezetten magyarellenesek voltak: így például a párizsi békeszerződés előírásaival szemben kisajátították az idegen állampolgárságra optálók és a tartósan távollévők ingatlanait, valamint a magyar állami telepítések juttatottjainak földjeit is. Az említett ügyekben az érintettek a magyar állam támogatásával a Nemzetek Szövetségétől kértek orvoslást, kevés sikerrel. A földreformmal szoros kapcsolatban folytak az országban a belső telepítési munkálatok is, melyeknek számottevő része a román–magyar határsávot: Temes-Torontál, Szatmár, Szilágy, Arad, Bihar és Krassó-Szörény megyéket érintette. Megközelítőleg 39 000 kat. hold területet osztottak ki 4900 román telepes család számára. Az 1940-ben meghozott második bécsi döntés után 42 román telepes falu került magyar fennhatóság alá, ebből 28 Szatmár megyében.[30]

A második bécsi döntés után megindult reintegrációs folyamat során az erdélyi román birtokreform által elszenvedett sérelmek orvoslása prioritást élvezett. A Romániában maradt dél-erdélyi magyarság helyzetére, a felvidéki negatív tapasztalatokra, illetve a trianoni országrész rendezetlen birtokviszonyaira való tekintettel a magyar kormány a román agrárreform revízióját[31] egy igen lassú jogi útra terelte. Az általános birtokátrendezés helyett olyan utakat keresett, amelyek a hatályos jogszabályok alkalmazásával a szabadpiaci felvásárlások felé tolják a birtokpolitikai tevékenységet.

Az egyik ilyen módszer az állami elővásárlások gyakorlata volt. Az 1920. évi XXXVI. tc. és annak végrehajtási utasítása írta elő a birtokelidegenítéshez szükséges hatósági hozzájárulást. Ennek értelmében, ha egy ingatlan-elidegenítési szerződés 200 kat. holdnál nagyobb területre vonatkozott, annak érvényességéhez a Földművelésügyi Minisztérium jóváhagyására volt szükség. Amennyiben a minisztérium megtagadta a jóváhagyást, és az jogerőre is emelkedett, az ingatlancserét semmisnek tekintették. A hozzájárulást általában akkor tagadták meg, ha az állam élhetett elővásárlási jogával, akár árverések esetén is. A birtokpolitikai jogszabályok végrehajtását a Földművelésügyi Minisztérium gyakorolta, Észak-Erdélyben pedig a Kolozsváron működő kirendeltsége, illetve az Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztály. Az állami elővásárlás gyakorlati végrehajtásával, illetve az állam által végzett szabadpiaci felvásárlásokkal Észak-Erdélyben az Országos Földhitelintézet (OFI) Kolozsvári Fiókja foglalkozott. Így például 1943 folyamán 512 esetben éltek az állami elővásárlás jogával adásvételi szerződések megkötése vagy árverések során. Az esetek legnagyobb részében magyar vevő javára döntöttek, vagy román vevők elől vásárolták meg az ingatlanokat. Ez egyrészt annak tulajdonítható, hogy a nemzetiségi szempontból vegyesen lakott területre koncentráltak, másrészt, hogy az 1940-es határmódosítással együtt nagyarányú népmozgás ment végbe: kb. 200 000 román és majdnem ugyanennyi magyar hagyta el otthonát és kelt át a határon. Főként az így elhagyott és eladásra kerülő ingatlanokat szemelték ki a hatóságok, ami megnövelte a románok arányát az állami elővásárlások nemzetiségi megoszlásában.[32]

1942. február 5-én a pénzügyminisztérium egy erdélyi ügyeket tárgyaló értekezletre hívta meg az anyaországi és az észak-erdélyi illetékeseket. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

A gyűlésen két nagyobb téma vetődött fel: az egyik az erdélyi pénzintézetek helyzetét és az ezek megsegítésére irányuló lépéseket érintette, a másik napirendi pont a román tulajdonban lévő ingatlanok szabadpiaci felvásárlásának lehetőségeiről szólt. Az utóbbi megvalósítása érdekében először is kívánatosnak tartották, hogy az ingatlanforgalom szorosabb hatósági ellenőrzése érdekében az ingatlancseréhez szükséges honvédelmi hozzájárulást a határsávról az egész észak-erdélyi területre kiterjesszék. Másodsorban pedig kimondták, hogy az Erdélyben burjánzó, telekkönyvön kívüli ingatlanforgalomnak valamilyen módon gátat kell szabni, vagy legalább megfigyelés alatt kell tartani a közigazgatás helyi szervei által, hogy minden eladó ingatlanról tudomást szerezhessenek.[33] Az egész ügy lebonyolítására az OFI kapott felhatalmazást, a városi ingatlanok esetében azonban bevonták az erdélyi pénzintézeteket is. Az elővásárlásokhoz hasonlóan, főként a gazdátlanul maradt nagyobb birtoktesteket szemelték ki, de az sem volt ritka, hogy az országból távozni kívánó (általában román), vagy más helyre költöző polgárok ajánlották fel megvételre birtokaikat. Ha megfelelőnek ítélték az ingatlant, a birtok bejárására is sor került. Az elemzést általában egy OFI-alkalmazott vagy az általa felkért szakértő végezte el. A birtokszemlék során törekedtek arra, hogy minél részletesebb képet kapjanak a megszerzendő ingatlanról. Egy ilyen jelentésnek tartalmaznia kellett az ingatlan tulajdonviszonyaira vonatkozó adatokat, a birtok részletes leírását, értékbecslést, javaslatokat a felhasználására és a jövedelmezőségére, továbbá egy alapos környezettanulmányt, beleértve a környékbeli településeket is, és kitérve a birtokszerkezetre, a lakosság fizetőképességére, továbbá nemzetiségi megoszlására.[34] Az OFI az ingatlanokat igyekezett az általa optimálisnak tartott 500–1000 pengős áron felvásárolni, de ha az üzlet megérte, kész volt kompromisszumokat kötni. A felvásárlásokat a pénzromlás és az ingatlanárak folyamatos emelkedése hátráltatta a leginkább. A nagyarányú pénzromlás következtében a román ingatlanok felvásárlása egyre nehezebben ment: az OFI a külügyminisztérium folyamatos unszolása ellenére sem tudta növelni ez irányú tevékenységét, a német megszállás után pedig egyenesen lehetetlenné váltak az ilyen jellegű ügyletek.

Szintén a magyar tulajdonú birtokállomány növelése érdekében jártak el az 1942. évi XV. tc. értelmében átengedésre kötelezett zsidó birtokok esetében is. A törvény előírásai szerint az átengedett ingatlanok öt kataszteri holdig az Országos Szociális Felügyelőség, a 100 holdig terjedő birtokok az Országos Vitézi Szék, az ennél nagyobbak pedig az OFI kezelésébe kerültek, illetve telepítésre jegyezték elő őket. Észak-Erdélyben az 5–100 holdas kategória szintén az OFI kezelésébe ment át. 1943-ban a visszacsatolt erdélyi területen összesen 19 703 holdat osztottak ki az átengedett birtokokból, elsősorban haszonbérletbe adva őket, vagy családok számára juttatva azokat.[35] A telepítésre vonatkozóan több terv is született. A tervek egyrészt a még mindig „divatos” elméletnek, az erdélyi magyar etnikai korridornak a megvalósítása érdekében születtek, de készültek tervek a bukovinai csángók Közép-Erdélybe vagy Szatmár megyébe való telepítésére vonatkozóan is.[36] Ez utóbbit végül 1941 folyamán, a délvidéki területek visszacsatolása után, a volt jugoszláv telepesek birtokainak felhasználásával oldották meg.[37]

Az 1940–1944 közötti időszakban a magyar kormányzat észak-erdélyi birtokpolitikája elsősorban a korábbi évtizedek román gazdaságpolitikai intézkedéseire adott válasznak tekinthető, és egyik legfontosabb célkitűzése az erdélyi magyarság gazdasági megerősítése volt. Ez nem egy esetben a román tulajdonosok kárára valósult meg. Ennek egyik eszközét a nemzetiségi tulajdonban lévő ingatlanok felvásárlása képezte, amit nem egy esetben a század eleji román pénzintézetnek, az Albina Takarékpénztárnak a birtokvásárlási és parcellázási tevékenységéhez hasonlítottak („albinaszerű tevékenység”). Az igen feszült külpolitikai helyzet, illetve a háborús körülmények által generált társadalmi és gazdasági nehézségek megakadályozták a nagyobb, átfogó tervek megvalósítását.

Dokumentum

1.

Demel Aladár,[38] az Országos Földhitelintézet vezérigazgató-helyettesének Dióssi Gézához, a kolozsvári fiókintézet vezetőjéhez intézett levele

Budapest, 1942. január 29.

Országos Földhitelintézet

vezérigazgató-helyettes

orsz. képviselő

Budapest, 1942. jan. 29.

V. Bálvány u. 7.

Kedves Barátom!

A kormány, különösen a Pénzügyminiszter Úr[39] súlyt helyez arra, hogy Erdélyben folytathassék az úgynevezett Albinaszerű tevékenység, értve ezalatt minden olyan tevékenységet, amely arra irányul, hogy a román kézen lévő ingatlanok nem hivatalos út igénybevételével az OFI vagy esetleg más bankok révén magyar kézre legyenek juttathatók. Ennek a célnak az elérése érdekében a kormány nem jelentéktelen áldozatokra is hajlandó, és ezen tevékenység lehetőségének és módozatainak a megbeszélésére kíván összehívni, melyen természetesen intézetünk is részt venne.

Miután úgy látom, hogy ezt az akciót bizonyos oldalról összekötni kívánnák az erdélyi pénzintézetek alátámasztásával, valószínű, hogy a kormányelgondolás ebbe a munkába nemcsak az OFI-t, hanem más pénzintézetet is bele szándékozik vonni. Ez lesz a szándék már csak azért is, mert a Pénzügyminiszter Úr attól tart, hogy az OFI-nak módjában sem lenne minden piacot kellő éberséggel figyelni és megfelelő segítséggel közbelépni ott és akkor, ahol, és amikor arra szükség van. Ezzel szemben az én véleményem az, hogy ezt az egész munkát az OFI egyedül is el tudja végezni, s legfeljebb csak közvetítőként kellene itt-ott a helyi pénzintézeteket is igénybe vennie. Az egész csak szervezés kérdése.

Neked, aki úgy látom, nyitott szemmel nézed lent a dolgokat, és a helyi hatóságokkal és egyéb szervezetekkel is megfelelő érintkezést tartasz fenn, ebben a kérdésben mindenesetre gyakorlatibb elgondolásaid lehetnek, mint nekünk itt fent a központban. Éppen ezért, hogy az értekezleten megfelelő előterjesztést tehessünk, arra kérlek, légy szíves foglalkozni a kérdéssel és javaslatot kidolgozni arra vonatkozólag, miképpen lehetne gyakorlatilag a leghelyesebben elérni azt, hogy:

1) lehetőleg minden eladásra kerülő ingatlanról tudomást szerezzünk,

2) hogy a venni szándékozó magyarok kellő formában tudomást szerezhessenek arról, hogyha vételhez hitelre van szükségük, ez a hitel kedvező feltételek mellett, esetleg normális hitelezési keretet meghaladó mértékben is rendelkezésükre állhat,

3) hogy a vevőnek támogatásra érdemes volta és a vételnek nemzeti szempontból szükségessége egységes szempontok és bürokráciamentesen bíráltassék el.

Az 1–3) alatt felsorolt célkitűzések természetesen nem akarnak kimerítő felsorolást jelenteni, csak tájékoztatásul szolgálnak, és javaslatodnak mindarra ki kellene terjedni, amit a magad elgondolása szerint szükségesnek tartasz arra vonatkozólag, hogy ez a kérdés a legjobban és a legegyszerűbben (és lehetőleg egyedül az OFI-n keresztül) legyen megoldható.

Az előbb említett megbeszélésen velem együtt Te is részt fogsz venni, de azt megelőzőleg fel kell majd jönnöd, hogy javaslataidat együtt átbeszélhessük. Miután pedig az értekezletre úgy látszik, rövidesen sor fog kerülni, arra kérlek, hogy javaslataidat lehetőleg sürgősen küldjed el.

Szívélyes üdvözlettel:

Demel Aladár

Nagyságos dr. Dióssi Géza úrnak

igazgató-helyettes, Kolozsvár

Az irat jelzete: MNL OL Z 892–8 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Gazdasági Levéltár, Országos Földhitelintézet Kolozsvári fiókja – Eredeti, gépelt.