A moszkvai osztrák követ és 1848 centenáriuma

„Magyarország és a magyar nép a századok során igencsak számottevő előnyt húzott abból, hogy a Habsburg Birodalomhoz tartozott. A Habsburgok nem mint hódítók érkeztek Magyarországra, hanem a magyarok szabadon és alkotmányosan választottak őket a trónra a török hódítás után a 17. század végén. I. Lipót ezt a helyzetet nem arra használta, hogy megsemmisítse a magyar alkotmányt – hanem ellenkezőleg, azonnal és önszántából bevezette azt a törököktől felszabadított területeken.”

1948-ban ünnepelte Magyarország 1848 forradalmának 100. évfordulóját. A magyar parlament ez alkalommal törvénybe iktatta (1948:XVI.tc.) a forradalom és szabadságharc emlékét, és nemzeti ünneppé emelte március 15-ét. Ez azt is jelentette, hogy a korábbi nemzeti ünnep, augusztus 20., Szent István király ünnepe (legalábbis átmenetileg) elvesztette kiemelt jellegét. A magyar külképviseletek természetesen utasítást kaptak arra, hogy méltó módon emlékezzenek meg az ünnepről. Így történt ez Moszkvában is, ahol 1945 októberétől a kiváló történész, akadémikus és egyetemi tanár, Szekfű Gyula látta el a követi teendőket. Miután március első napjaiban Szekfű távol volt állomáshelyétől, az ideiglenes ügyvivő, 

 tanácsos készítette elő az ünnepi koncertet és a fogadást. Az ő tiszte volt szétküldetni a meghívókat is a többi diplomáciai testületnek. Horváth vélhetően arra gondolt, hogy új nemzeti ünnepről lévén szó, célszerű magáról az eseményről rövid történelmi tájékoztatót mellékelni a meghívóhoz. Az összefoglaló azonban kis híján diplomáciai bonyodalomhoz vezetett.

Az eseményről március 9-én szétküldött francia nyelvű tájékoztatóban (lásd a mellékletben!) Horváth a lényeget némileg „osztályharcos" módon a következőképpen foglalta össze:

„A magyar nép, amely idegen iga alatt szenvedett Kossuth, Táncsics Mihály és Petőfi Sándor vezetésével, fegyveres harcba kezdett az osztrák elnyomás ellen - egy független Magyarországért, a szabadságért, a földek újrafelosztásáért.
1848-1849-ben a Habsburg abszolutizmus elnyomta a magyarok hősies küzdelmét. Kossuth, Táncsics és Petőfi forradalmi eszméi sem a Habsburgok, sem a Horthy rendszer 25 éve alatt nem valósultak meg. 100 évvel a vérbe fojtott polgári forradalom után a magyar nép a népi demokratikus eszméket követve - és ezzel 1848 egyedüli törvényes örököseként - a szocializmus megvalósítását készíti elő az agrárreformmal, ill. a nehézipar és a nagybankok államosításával.
A demokratikus forradalom centenáriuma alkalmával az egész magyar társadalom, munkások, parasztok és értelmiségiek méltó módon ünnepelik Kossuth, Táncsics és Petőfi eszméinek megvalósításával a magyar szabadságharc hőseit."

Az utalás az osztrák elnyomásra láthatóan felbőszítette Norbert Bischoffot, ekkori hivatalos rangja szerint „az Osztrák Köztársaság kormányának politikai képviselőjét a Szovjetunióban" (azaz lényegében az osztrák nagykövetet), aki ügyet csinált a magyar tájékoztatóból. Két nappal később nem csupán bővebben válaszolt az ügyvivő levelére, mint ahogy azt a diplomáciai protokoll ebben az esetben megkövetelte volna, hanem azonnal jelentést tett külügyminiszterének is. Az 1948. március 11-én Horváthnak küldött válasz arról tanúskodik, hogy a tapasztalt régi diplomata (Bischoff a két világháború között kezdte szolgálatát és 1945-1957 között volt moszkvai külképviselet vezetője) csak osztrák szempontból ismerte, vagy értelmezte a történelmet. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Bischoff 1947 októberében az olaszok „Győzelem Napja" elnevezésű nemzeti ünnepét tette szóvá, amely az első világháború utolsó napjaiban Vittorio Veneto mellett az osztrák-magyar monarchia csapatai felett aratott győzelemre emlékeztetett.- [Az akkori német nyelvű levelet lásd külön!]):

„Kedves Kolléga!
Nagy érdeklődéssel vettem tudomásul, hogy Önök nyugdíjazták Szent Istvánjukat. Megvallom, egészen idáig nem tudtam azt, hogy Ausztria és az osztrák nemzet ilyen nagy szerepet játszottak volna a magyar nép szenvedéseiben és, hogy különösen felelősek lettek volna a magyar jobbágyok sajnálatos sorsáért, akik verejtékükkel öntözték a magyar nagybirtokosok földjeit. Tudni vélem, hogy az 1848. március 13-án, két nappal a magyar nép felkelése előtt, Bécs népe ugyancsak fellázadt az osztrák nép számára legalább annyira gyűlöletes abszolutizmus ellen. Ha jól emlékszem, Bécs népe 1848 októberében fegyvert ragadott, hogy megakadályozza egy császári ezred elindulását Bécsből a magyar forradalom leverésére.
Ha emlékezetem nem csal, ez a bécsi októberi forradalom testvériesen a magyar forradalom segítségére sietett és Bécsre vonta Windisch-Grätz seregeit, amelyek a bécsi forradalmat éppúgy felszámolták, mint ahogy néhány hónappal később a magyar forradalmat Paskievics ezredei és Miklós cár, mint Ferenc József szövetségese tiportak el. Ez az, amit az iskolában tanultam, és ami alapján osztrák lelkiismeretem a magyar néppel szemben tiszta.
Ugyanakkor Magyarország és a magyar nép századok során igencsak számottevő előnyt húzott abból, hogy a Habsburg birodalomhoz tartozott. A Habsburgok nem mint hódítók érkeztek Magyarországra, hanem a magyarok szabadon és alkotmányosan választottak őket a trónra a török hódítás után a 17. század végén. I. Lipót ezt a helyzetet nem arra használta, hogy megsemmisítse a magyar alkotmányt - hanem ellenkezőleg, azonnal és önszántából bevezette a törököktől felszabadított területeken.
Az idegen iga nem nehezedett oly szörnyen a magyar népre, ha 1867-ben, attól a pillanattól kezdve, hogy az abszolutizmust végérvényesen legyőzték, mind Ausztriában, mind Magyarországon, és megvalósulhattak a forradalmárok számára oly kedves társadalmi reformok, amelyeket azonban igencsak nagy körültekintéssel hajtottak végre a nép között. Ugyanakkor a legkevésbé sem vették figyelembe a magyar földön élő kisebbségeket.
Mindebben természetesen tévedhetek. Amint látja kedves Kollégám, a történelmet elég nehéz interpretálni. Mindez arra int minket, hogy legyünk óvatosak a történelmi tények megítélésében és kerüljük el azt az alapvető hibát, hogy jelen politikai mércénket alkalmazzuk rég elmúlt korszakok eseményeinek értékelésében.
Szívből csatlakozik ahhoz az örömhöz, amivel a magyar nép ünnepli a forradalmi megemlékezéseket - Bischoff."(A német nyelvű levél fotómásolata nem áll rendelkezésünkre.)

Ennél jóval tágabban fogalmazta meg véleményét a Karl Gruber külügyminiszterhez küldött jelentésében, amely 1948. március 12-én kelt (Az eredeti német nyelvű levél másolatát lásd külön!):

„Szövetségi Miniszter Úr!
A pillanatnyilag egy ügyvivő vezetése alatt álló magyar nagykövetség március 9-dikei dátummal körlevelet adott ki a misszióknak, miszerint az augusztus 20-ai állami ünnepség helyett március 15-ét fogják ünnepelni. A képviseletek számára tájékoztatásképpen Horváth úr egy történelmi kitekintést fogalmazott meg, melyben ifjúkommunista buzgalmában a történelmi tényekkel meggondolatlanul, illetve osztrák szempontból tiszteletlenül járt el. Levelében végül meghívta a képviseletek vezetőit és diplomáciai testületét egy magyar koncertre, ami a konzervatórium nagytermében kerül késő délután megrendezésre.
Lehetetlennek tűnt számomra, hogy a régi Ausztria - aminek a nevét egyszersmind viseljük - badar és felesleges piszkálását hallgatólagosan ignoráljam, illetve a koncertről való távolmaradásommal bojkottáljam. Tudtommal a diplomaták azért vannak, hogy ilyen és hasonló nézeteltéréseket elkerüljék, illetve tompítsák, és nem azért, hogy provokálják vagy felfújják. A hallgatás részemről azt jelentette volna, hogy Ausztria nevével bárki bármilyen meggondolatlanságot és provokációt, minden rizikó nélkül elkövethet. A visszautasítás és helyreigazítás formájának és tartalmának mérlegelésénél mértékadó volt számomra:
- először, hogy a magyar követséget itteni jelenlegi szabályozatlan helyzetében nem szabad teljes hivatalossággal felelősségre vonni olyan miatt, amit a főnök rövid távollétében az ügyvivő hazafias buzgalmában elkövetett;
- másodszor, Szekfű professzor úrral, a katolikus történésszel, aki soha nem engedett volna meg egy ilyen hangvételű levelet - és Bécsben született nejével a lehető legjobb kapcsolatokat ápoljuk;
- harmadszor, Horváth úr szintén egy becsületes, tiszteletreméltó és szimpatikus ember és kolléga, aki sokat szenvedett, többek közt német koncentrációs táborokban, utoljára Mauthausenben, aki általában jó szándékú velünk szemben, ám ezúttal soviniszta meggondolatlanságból, minden sértő szándék nélkül követte el ezt a hibát.
Ilyen okokból kifolyólag, és a húsz év korkülönbség miatt is, ésszerűnek tartottam a levelemet személyes formában, atyai és tanító hangnemben fogalmazni, és egyúttal tudatni, hogy az esetet barátilag lezártnak tekintem. Levelem másodpéldányát a misszióvezetőnek is megküldtem névjegykártyával ellátva. [A március 16-ai dátummal Szekfű Gyulának küldött német nyelvű kísérő levél másolatát lásd külön!]

Fogadja Miniszter Úr legmélyebb tiszteletem"

Nem volt véletlen, hogy Bischoff levelére az állomáshelyére visszatérő Szekfű Gyula válaszolt, aki vélhetően figyelemmel Horváth Imre hazai kapcsolataira is, finom eleganciával tette helyre a dolgokat március 17-én.

„Miniszter Úr!
Moszkvába való visszatértem óta csak most volt alkalmam elolvasni március 11-i, Horváth úrnak, a távollétemben megbízott ügyvivőnek címzett levelét, amely a moszkvai követeknek március 9-én küldött körlevélre született válaszként. Sajnálattal látom levelében, hogy az ügyvivő úr által küldött szöveg Önt osztrák nemzeti érzéseiben sértette. Bizonyára ez lehetett az oka, hogy Horváth úr fiatalságára tett utalást - meg kell mondani - némi gúnnyal. Meg vagyok győződve róla, hogy az ügyvívő úr távolról sem akarta megsérteni az Ön hazafiasságát, éppúgy, ahogy tőlem is messze áll, hogy az Ön által képviselt mai Ausztriát is megsértsem, amellyel hazám nemrég állította helyre a normális diplomáciai kapcsolatot. Elismerem, hogy a ügyvivő úr nehéz feladattal találta magát szemben akkor, amikor néhány sorban kellett vázolnia a száz évvel ezelőtti forradalom jelentőségét.
Amint Ön azt oly nagy igazsággal mondja, „a történelmet nehéz interpretálni...", így vitatkozhatunk az 1848-as magyar forradalom polgári jellegét illetően; a mai történészek szerint akár a marxisták, akár a nem-marxisták szerint a forradalom ennél sokkal összetettebb volt. Egészében azonban nehéz azt a tényt kétségbe vonni, hogy Magyarország állami léte, függetlensége, politikai és gazdasági élete századokon keresztül annak a birodalomnak az elnyomása alatt állt, amelynek a központja Bécs volt, vezetői az osztrák háznak a tagjai, és amelynek a neve mindig is Ausztria volt anélkül, hogy ez bármiféle kapcsolatban lenne a mai Osztrák Köztársasággal.
Ez, a birodalom nemzetközi jellegének megfelelően különböző népeket foglalt magába, és bizonyára Ön is nagyon jól tudja Miniszter Úr, hogy a 16. századtól kezdve a belgák, a csehek, a magyarok, a lombardiaiak, a dél- olaszok és a lengyelek csak felkelés, forradalom és szabadságharc útján tudtak, vagy éppen nem tudtak felszabadulni az osztrák uralom alól. Az 1848-as magyar forradalom is e megmozdulások közé tartozik. Ezzel összefüggésben engedje meg, hogy felhívjam figyelmét egy olyan ténybeli tévedésre, mely szerint I. Lipót császár Magyarország török uralom alól való felszabadítását nem arra használta volna, hogy a magyar alkotmányt megsemmisítse. A tény az, hogy 1673-ban formálisan is megszüntette a magyar alkotmányt, amelyet csak részlegesen állított vissza a nemzeti felkelés nyomására. A teljes elnyomással szemben, amely ezt követte, a magyar nemzet teljes egészében Rákóczi zászlaja alá sorakozott fel. Az 1848-as magyar mozgalomban népi demokratikus elemek is voltak, ám végül a nemzeti elemek kerekedtek felül az idegen hatalom, a bécsi hatalom elleni harcban.
A nemesség, az értelmiségiek, az egyébként nem túl népes polgárság és a paraszti tömegek társadalmi különbségektől függetlenül vettek részt ebben a küzdelemben. Ez a mozgalom azonban képtelen volt széles társadalmi bázist kialakítani, mert a nemesek nem mondtak le kiváltságaikról a törvényesen felszabadított jobbágyok javára. Másrészt a magyarok nem tudtak jó viszonyt kialakítani az ország nem magyar lakosságával, és nem találták meg a velük való igazságos és egyenlő bánásmód eszközeit. A nemzeti felkelés elbukott annak ellenére, hogy a haladó Európa rokonszenvvel követte. A forradalom bukása után Ausztria - a Habsburgok osztrák birodalma -, az osztrák Felix Schwarzenberg miniszter és az osztrák Haynau tábornok voltak azok, akik tömeges a kivégzéseket és bebörtönzéseket irányították a magyarok legjobbjaival szemben.
Bocsásson meg Miniszter Úr, de ebben az értelemben nem tudjuk eltüntetni Ausztriát a magyar történelemből éppúgy, ahogy véleményem szerint nem tudjuk ezt megtenni a csehszlovák, a lengyel, az olasz és más népek történelmével sem. Ezzel semmilyen módon nem akarjuk tagadni az 1848-as márciusi és októberi, sajnos csak kérész életű bécsi népmozgalmak érdemeit.
Mielőtt befejezném igen hosszú levelemet, engedje meg, hogy néhány szót szóljak arról, hogy mit jelent nekünk magyaroknak ma 1848. Nem adta meg nekünk a függetlenséget, a politikai szabadságot, a békét, a földtulajdont és a parasztok milliói számára az emberi életet, de egy olyan nagy, nemes és klasszikus kísérletnek a megtestesítője, amely ezeknek az ideáloknak az elérésére törekedett. Most, hogy a II. világháború után mindezt sikerült egyetértésben és barátságban a szomszédos népekkel megvalósítanunk, illetve azzal a Szovjet-Oroszországgal, amelynek abszolutisztikus császára 100 évvel ezelőtt Ausztriát segítette a magyar mozgalom legyőzésében - az újjászülető nemzeti öntudatunk szeretettel és tisztelettel fordul a nagy erőfeszítés felé, amelyben példát keres és talál a maga számára. Örülnék, ha ?exellenciája ily módon értelmezné megemlékezésünket, és nem találna benne sem a saját hazája, sem más népekkel szembeni támadásokat.
Fogadja legmélyebb tiszteletem,
Szekfű Gyula
Magyarország rendkívüli követe és
meghatalmazott minisztere"

A klasszikus diplomáciai szokásoknak megfelelően franciául írt levél mellett Szekfű rövid német nyelvű kísérő levélben megerősítette, hogy sem az Osztrák Köztársaságot, sem a követ hazafias érzéseit nem akarták megsérteni, s kifejezte reményét a baráti viszony megőrzését illetően. Személyesen még ezen felül is sajnálkozását is kifejezte a történtek miatt. (Szekfű német nyelvű kísérő levelét lásd külön!)

Talán ezzel az ügy be is fejeződött volna, ám az angol nagykövetség egyik munkatársa átadta Bischoff Horváthhoz írt levelét Alexander Werther angol újságírónak, aki erről Bischoffra vonatkoztatva finoman gúnyos hangnemben egy glosszát tett közzé. - Különösebb visszhang nélkül. A nem kívánt publicitásról Bischoff az osztrák külügyminiszter számára 1948. március 25-én írt levelében is említést tesz (A német nyelvű levél másolatát lásd külön!):

„A magyar nemzeti ünnep ügyének lezárása

Szövetségi Miniszter Úr!

Mivel a magyar követ úr közvetlenül azután, hogy én az előző jelentésemben említett levelet elküldtem az ügyvivőnek, visszatért állomáshelyére, ám Horváth úr levelét még nem kapta meg, arra kért, hogy ama levél egy másolatát bocsássam rendelkezésére.
A levélre Szekfű úr nagyon tiszteletre méltó módon reagált, és ennek másolatát szétküldte a misszióvezetőknek is, miként ezt tettem én is a Horváth úrnak szóló levelemmel. Ehhez az íráshoz még egy személyes levelet is mellékelt. Hogy az ügy lezárását jelezzem, válaszoltam neki, ennek mellékletét eme levélhez csatolom.
Szekfű úr, aki ezekben a napokban fog nálam más kollégákkal együtt ebédelni, azt mondta nekem, hogy feltételezi, el tudom képzelni, mennyire másképp lett volna, ha ezt a „történelmi" állásfoglalást szerkeszthette volna. A felesége még egyértelműbben fejezte ki véleményét Horváth úrról.
A jelenlegi diplomáciai testületben a reakcióm sok oldalról egyetértésre talált, és korántsem csak a nyugati képviseleteknél. Csak a jugoszláv nagykövet tett baráti szemrehányást a „kiélezett" hangnem miatt.
Sajnálatos módon a kollégák egyike nem bírta ki - lám, ilyen előrehaladott a partizánszellem a diplomáciai testületen belül -, hogy ne ismertesse meg a Horváth úrhoz írt levelemet az angol tudósítóval, s ezzel az ügynek nem kívánt nyilvánosságot teremtsen. Nem mulasztottam el, hogy emiatt az angol nagykövetnek ne fejezzem ki őszinte sajnálatomat.

Engedje meg Szövetségi Miniszter úr, hogy teljes elkötelezettségemről biztosítsam

Bischoff s.k.

Dr. Karl Gruber úrnak, külügyminiszter, Bécs"

Bécsben Clemens Wildner, a külügy főtitkára április közepén végül is azzal zárta le az ügyiratot, hogy öröm, ha a diplomáciai levelezés magasabb színvonalon és méltóbb stílusban folyik, mint általában. Nem mulasztotta el azonban megjegyezni, hogy az ügy érintettjeinek Moszkvában nyilván több idejük és alkalmuk van az ilyesfajta eszmefuttatásokra, mint másutt. A főtitkár a témát illetően úgy ítélte meg, hogy az osztrák történetírásnak is vannak feladatai a további kutatásban, és ennek megfelelően kérte az ügyirat bemutatását Leo Santifaller történésznek, az Osztrák Állami Levéltár főigazgatójának. Tudjuk azt, hogy 1848-1849 eseményeinek eltérő megítélése a következő évtizedekben is még sokáig foglalkoztatta a két ország szakembereit.

Az iratok lelőhelye: Österreichisches Staatsarchiv, Archiv der Republik, Bundeskanzleramt, Minister für Äussere Angelegenheiten Pol. II. Ungarn 3 112.542-pol/1948

Ezen a napon történt január 24.

1989

Kihirdették az egyesülési jogról szóló 1989:II. törvényt. (Módosítva az 1989: XXXIII. tv. által.) Ez adott törvényes alapot az 1945 és...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő