Nemzetpolitika és kormány 1945

„Ilyen megértő és jóindulatú magatartást a magyar nemzet azonban nemcsak a Szovjetunió államférfiai és diplomatái részéről tapasztalt, hanem a szovjet hadsereg részéről is. A szovjet hadsereg, amikor a Magyarországgal szomszédos államokban való előrenyomulása alkalmával látta, hogy ezekben az államokban jelentékeny számú magyar lakosság él, e magyar lakosságot mindenütt igyekezett megvédeni a szomszéd államok felelőtlen és még a fasiszta ideológia által befolyásolt elemeinek erőszakoskodásaival szemben.”

Bevezetés 

Az 1945 utáni kormányok történetének megírásával adós a magyar történettudomány. Pedig például a koalíciós kabinetekben igen sok kérdésben érdemi, sőt éles vita zajlott és ha a kormány nem is egyedüli és meghatározó, de mindenképp az egyik fontos döntéshozó centrum volt a korabeli hatalmi gépezetben. Különösen érdekes az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikája, amelyben 1945. július közepéig - azaz működése nagyobb részében - a polgári erők voltak többségben, de ezt követően sem kizárólag az történt az ülésein, amit a kommunista miniszterek akartak. Az 1945 augusztusa és novembere közötti néhány hónapot sokkal inkább a kisgazda-kommunista konfliktusokkal egyre inkább megterhelt együttműködési, kompromisszumkeresési kísérletként tudnánk meghatározni.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységéről hosszú ideig azért sem lehetett pontos képet alkotni, mert a legfontosabb történeti forrásegyüttest - a kormány üléseinek jegyzőkönyveit és egyes minisztériumok iratanyagát - sokáig még a hazai történészek elől is elzárták. Mára ezek a korlátok megszűntek, aminek következtében jó néhány meglepő, korábban nem ismert fontos részlet került napvilágra a kormány működését és politikáját illetően.

Az alább közölt irat az Ideiglenes Nemzeti Kormány külpolitikai magatartásának egyik reprezentatív dokumentum. Az 1945. július 4-én a Szovjetunió magyarországi képviselőjének eljuttatott emlékeztetőre az 1990-es évek első felében Fülöp Mihály hívta fel a szakma figyelmét - nem indokolatlanul, abban ugyanis 1945 nyara három legfontosabb külpolitikai kérdésében került rögzítésre a Miklós-kabinet álláspontja, mégpedig a Szovjetunió számára. Egyrészt a jóvátételi szerződésből adódó kötelezettségek és a magyar gazdaság katasztrofális állapotának összefüggése, másrészt a csehszlovákiai magyarság helyzete és végül a Duna-medence háború utáni területi újjárendezésének elvei.

Ami a teljesíthetetlen jóvátételi szerződés 1945. június 15-ei aláírását illeti, itt az Ideiglenes Nemzeti Kormány kényszerhelyzete nem egyszerűen a vállalt fegyverszüneti kötelezettségekből, a teljes külpolitikai elszigeteltségből fakadt, hanem abból, hogy a gazdaság idegen megszállásának és kifosztásának elhúzódása más eszközzel nem volt megakadályozható. A kormány ezért a szerződés aláírása pillanatától igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a nagyvállalatok minél előbb magyar irányítás alá kerüljenek, hogy a gyárak leszerelése és elszállítása befejeződjön, hogy a szerződésben rögzített feltételek enyhüljenek, s hogy a nyilvánvalóan bekövetkező nem teljesítéssel kapcsolatban a Szovjetunió megértését megszerezze. A nyilvánosság erről természetesen mit sem tudott, mint ahogy 1945 szeptemberéig arról sem igen értesült, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány intenzív diplomáciai tevékenységet folytatott a csehszlovákiai magyarságot ért üldözések megfékezése érdekében. Ismeretes, hogy 1945 áprilisától júliusáig nem kevesebb, mint 27 alkalommal fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz a csehszlovákiai magyarság, elsősorban a tömeges kiutasítások ügyében. Ezúttal azonban többről volt szó. A magyar fél a június közepi amerikai jegyzékváltás után a Szovjetunió kormányának most már közvetlen és nyomatékos közbenjárását kezdeményezte a Csehszlovákiában kialakult embertelen állapotok megszüntetése érdekében, hivatkozva az ENSZ 1945. június 26-án aláírt alapokmányának emberi jogokra vonatkozó részeire. Ez fontos lépést volt abba az irányba, hogy a magyar-csehszlovák konfliktus nemzetközi szintre emelkedjen, ahol egyáltalán megoldás remélhető lehetett. (Ismert, hogy a csehszlovák kormányhoz az 1945. szeptemberi nemzetgyűlési ülésszakot követően, szeptember 13-án jutatta el a magyar fél azt a jegyzéket, amelyben a vitás kérdések megoldását a négy nagyhatalom képviselőiből álló nemzetközi bizottság vizsgálatára bízta volna.)

A közvélemény arról sem értesülhetett, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány nemcsak a felkészülést kezdte meg a béketárgyalásokra, de diplomáciai lépésekre is rászánta magát a területi rendezés elvi kérdéseinek, nevezetesen a nemzetiségi elv alapján történő határrevízió gondolatának elfogadtatása érdekében. Ismereteink szerint az alább közölt irat az első hivatalos diplomáciai okmány, amelyben a Kertész István vezette külügyminisztériumi békeelőkészítő osztály által kidolgozott és a Minisztertanács által 1945. július 25-én megismert rendezési koncepció belekerült. Ebből a szempontból az aide memorie előzménye a három szövetséges nagyhatalom képviselőihez a potsdami határozatot követően 1945. augusztus 14-én eljuttatott, Magyarország békecéljait összefoglaló jegyzéknek.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fenti három kérdésben kialakított álláspontja működésének utolsó hónapjaiban nem változott. Ebben vitathatatlanul fontos érdemei voltak Gyöngyösi János külügyminiszternek, de egyben tükrözték a koalíció pártjainak a külpolitika egyes kérdéseiben is megnyilvánuló kompromisszumra való készségét. Az első törésvonal 1946 februárjában alakult ki, amikor az MKP és szövetségesei nyíltan szembehelyezkedtek a Nagy Ferenc miniszterelnöknek és Gordon Ferenc pénzügyminiszternek a jóvátétel végrehajtásával szemben kibontakozó aktív rezisztens álláspontjával. Ez óhatatlanul magával vonta az addig csak az elismerés szavaival illetett előd, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külpolitikai magatartásának bírálata is. Az 1946. február 28-ai minisztertanácsi ülésen az a Bán Antal mondta ki, hogy a Dálnoki Miklós Béla nevével fémjelzett politikát folytatni nem lehet, aki ipari miniszterként korábban maga is képviselője volt annak.

Ezen a napon történt március 01.

1915

Megindult Budapesten a menetrend szerinti autóbusz-közlekedésTovább

1917

Babits Mihályt perbe fogják „Fortissimo” c. háborúellenes verse miatt, és elkobozzák a Nyugat e számát.Tovább

1920

A nemzetgyűlés az államfõi hatalom kérdésének végleges rendezéséig Magyarország kormányzójává  választotta nagybányai Horthy Miklóst, a...Tovább

1920

Horthy Miklóst a Nemzetgyűlés a Magyar Királyság kormányzójává (ideiglenes
államfővé) választottákTovább

1920

Pozsonyban, az egykori Városi Színház épületében elkezdi működését a Szlovák Nemzeti Színház.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők