Nemzetpolitika és kormány 1945

„Ilyen megértő és jóindulatú magatartást a magyar nemzet azonban nemcsak a Szovjetunió államférfiai és diplomatái részéről tapasztalt, hanem a szovjet hadsereg részéről is. A szovjet hadsereg, amikor a Magyarországgal szomszédos államokban való előrenyomulása alkalmával látta, hogy ezekben az államokban jelentékeny számú magyar lakosság él, e magyar lakosságot mindenütt igyekezett megvédeni a szomszéd államok felelőtlen és még a fasiszta ideológia által befolyásolt elemeinek erőszakoskodásaival szemben.”

Bevezetés 

Az 1945 utáni kormányok történetének megírásával adós a magyar történettudomány. Pedig például a koalíciós kabinetekben igen sok kérdésben érdemi, sőt éles vita zajlott és ha a kormány nem is egyedüli és meghatározó, de mindenképp az egyik fontos döntéshozó centrum volt a korabeli hatalmi gépezetben. Különösen érdekes az Ideiglenes Nemzeti Kormány politikája, amelyben 1945. július közepéig - azaz működése nagyobb részében - a polgári erők voltak többségben, de ezt követően sem kizárólag az történt az ülésein, amit a kommunista miniszterek akartak. Az 1945 augusztusa és novembere közötti néhány hónapot sokkal inkább a kisgazda-kommunista konfliktusokkal egyre inkább megterhelt együttműködési, kompromisszumkeresési kísérletként tudnánk meghatározni.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységéről hosszú ideig azért sem lehetett pontos képet alkotni, mert a legfontosabb történeti forrásegyüttest - a kormány üléseinek jegyzőkönyveit és egyes minisztériumok iratanyagát - sokáig még a hazai történészek elől is elzárták. Mára ezek a korlátok megszűntek, aminek következtében jó néhány meglepő, korábban nem ismert fontos részlet került napvilágra a kormány működését és politikáját illetően.

Az alább közölt irat az Ideiglenes Nemzeti Kormány külpolitikai magatartásának egyik reprezentatív dokumentum. Az 1945. július 4-én a Szovjetunió magyarországi képviselőjének eljuttatott emlékeztetőre az 1990-es évek első felében Fülöp Mihály hívta fel a szakma figyelmét - nem indokolatlanul, abban ugyanis 1945 nyara három legfontosabb külpolitikai kérdésében került rögzítésre a Miklós-kabinet álláspontja, mégpedig a Szovjetunió számára. Egyrészt a jóvátételi szerződésből adódó kötelezettségek és a magyar gazdaság katasztrofális állapotának összefüggése, másrészt a csehszlovákiai magyarság helyzete és végül a Duna-medence háború utáni területi újjárendezésének elvei.

Ami a teljesíthetetlen jóvátételi szerződés 1945. június 15-ei aláírását illeti, itt az Ideiglenes Nemzeti Kormány kényszerhelyzete nem egyszerűen a vállalt fegyverszüneti kötelezettségekből, a teljes külpolitikai elszigeteltségből fakadt, hanem abból, hogy a gazdaság idegen megszállásának és kifosztásának elhúzódása más eszközzel nem volt megakadályozható. A kormány ezért a szerződés aláírása pillanatától igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy a nagyvállalatok minél előbb magyar irányítás alá kerüljenek, hogy a gyárak leszerelése és elszállítása befejeződjön, hogy a szerződésben rögzített feltételek enyhüljenek, s hogy a nyilvánvalóan bekövetkező nem teljesítéssel kapcsolatban a Szovjetunió megértését megszerezze. A nyilvánosság erről természetesen mit sem tudott, mint ahogy 1945 szeptemberéig arról sem igen értesült, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány intenzív diplomáciai tevékenységet folytatott a csehszlovákiai magyarságot ért üldözések megfékezése érdekében. Ismeretes, hogy 1945 áprilisától júliusáig nem kevesebb, mint 27 alkalommal fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz a csehszlovákiai magyarság, elsősorban a tömeges kiutasítások ügyében. Ezúttal azonban többről volt szó. A magyar fél a június közepi amerikai jegyzékváltás után a Szovjetunió kormányának most már közvetlen és nyomatékos közbenjárását kezdeményezte a Csehszlovákiában kialakult embertelen állapotok megszüntetése érdekében, hivatkozva az ENSZ 1945. június 26-án aláírt alapokmányának emberi jogokra vonatkozó részeire. Ez fontos lépést volt abba az irányba, hogy a magyar-csehszlovák konfliktus nemzetközi szintre emelkedjen, ahol egyáltalán megoldás remélhető lehetett. (Ismert, hogy a csehszlovák kormányhoz az 1945. szeptemberi nemzetgyűlési ülésszakot követően, szeptember 13-án jutatta el a magyar fél azt a jegyzéket, amelyben a vitás kérdések megoldását a négy nagyhatalom képviselőiből álló nemzetközi bizottság vizsgálatára bízta volna.)

A közvélemény arról sem értesülhetett, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány nemcsak a felkészülést kezdte meg a béketárgyalásokra, de diplomáciai lépésekre is rászánta magát a területi rendezés elvi kérdéseinek, nevezetesen a nemzetiségi elv alapján történő határrevízió gondolatának elfogadtatása érdekében. Ismereteink szerint az alább közölt irat az első hivatalos diplomáciai okmány, amelyben a Kertész István vezette külügyminisztériumi békeelőkészítő osztály által kidolgozott és a Minisztertanács által 1945. július 25-én megismert rendezési koncepció belekerült. Ebből a szempontból az aide memorie előzménye a három szövetséges nagyhatalom képviselőihez a potsdami határozatot követően 1945. augusztus 14-én eljuttatott, Magyarország békecéljait összefoglaló jegyzéknek.

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fenti három kérdésben kialakított álláspontja működésének utolsó hónapjaiban nem változott. Ebben vitathatatlanul fontos érdemei voltak Gyöngyösi János külügyminiszternek, de egyben tükrözték a koalíció pártjainak a külpolitika egyes kérdéseiben is megnyilvánuló kompromisszumra való készségét. Az első törésvonal 1946 februárjában alakult ki, amikor az MKP és szövetségesei nyíltan szembehelyezkedtek a Nagy Ferenc miniszterelnöknek és Gordon Ferenc pénzügyminiszternek a jóvátétel végrehajtásával szemben kibontakozó aktív rezisztens álláspontjával. Ez óhatatlanul magával vonta az addig csak az elismerés szavaival illetett előd, az Ideiglenes Nemzeti Kormány külpolitikai magatartásának bírálata is. Az 1946. február 28-ai minisztertanácsi ülésen az a Bán Antal mondta ki, hogy a Dálnoki Miklós Béla nevével fémjelzett politikát folytatni nem lehet, aki ipari miniszterként korábban maga is képviselője volt annak.

Ezen a napon történt május 15.

1902

Megnyílt a Budapesti Állami Gyermekmenhely. Ez jelezte – írta a Bu-dapesti Orvosi Újság – „hogy az állam saját kezelésébe vette az elha-...Tovább

1908

Marosán György magyar baloldali politikus (előbb szociáldemokrata, majd kommunista, a két párt egyesülésének szorgalmazója) (†1992)Tovább

1916

Az asiagói csata kezdete, az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai támadást intéznek az olasz csapatok ellen.Tovább

1917

Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével az osztrák–magyar hadiflotta köteléke a Novara gyorscirkáló vezetésével győzelmet arat az...Tovább

1931

XI. Piusz pápa kiadja a „Quadragesimo anno” kezdetű enciklikát.Tovább

  •  
  • 1 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből

 

Levéltárosok, történészek régóta vitatkoznak azon, hogy a múlt megismerésében mi a szerepük az olyan személyes dokumentumoknak, mint a naplók, visszaemlékezések, önéletrajzok vagy magánlevelek. Van-e egyáltalán forrásértékük, és ha igen, milyen kritériumoknak kell megfelelniük? Sokáig úgy vélték, hogy csupán kiegészítő funkciójuk van: az elsődlegesnek tekintett levéltári források mellett mindössze a történeti összkép árnyalására, a kor hangulatának megfestésére, valamint a többi adat ellenőrzésére használhatóak. Változás e téren az 1970-es évektől állt elő a történettudomány módszertanában bekövetkezett átalakulás, valamint a társadalomtörténet, a mikrotörténet és a történeti antropológia előtérbe kerülésével. Ma már jogos elvárásnak számít, hogy a múltat kutató szakemberek ne csak a nagy összefüggéseket vizsgálják, hanem a megélt történelem sokszínűségét is bemutassák, és a kortársi tapasztalatok közvetítésével a mai olvasóhoz közelebb hozzák a rég letűnt korszakok változatos mindennapjait. Egyre többen vallják: a történész egyik fő feladata, hogy minél személyesebbé, átélhetőbbé tegye a múltat, és a korábbinál nagyobb figyelmet fordítson a hétköznapi emberek sorsának kutatására.

Mindez át- és felértékelte az ún. ego-dokumentumok jelentőségét is: másodlagos források helyett primer dokumentumokká váltak, amelyeket önmagukban is érdemes vizsgálni. „A naplót és a többi hozzá hasonló dokumentumot ‒ írta Gyáni Gábor ‒ az teszi kivételesen becsessé, hogy a bennük foglalt információk a múlt személyes átéléséről szólnak.” A korabeli naplók vagy magánlevelek segítségével megtudhatjuk, miként élt és gondolkodott azok szerzője, milyen hétköznapi tapasztalatokra tett szert, milyen kapcsolati hálóval rendelkezett. Ez a forrástípus éppen ezért a társadalomtörténet elsőrangú kútfője, nélküle nehezen tudnánk rekonstruálni a múltat a maga változatosságával.

De nemcsak a „banális”, békebeli hétköznapok megismerése végett fontosak a személyes források. Ha össze tudnánk számolni, hogy nagyjából hány szereplője lehetett a 20. század két nagy világégésének ‒ Ormos Mária becslése szerint csak a második világháború több mint egymilliárd embert érinthetett ‒, akkor képet alkothatnánk arról is, hányféle módon lehetséges bemutatni a harctéri eseményeket, az otthon maradt családtagok sorsát, vagy a hadifogságban eltöltött időszakot. Attól függően, hogy ki miként élte át és dolgozta fel magában a vele történteket.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája tehát: „Megélt történelem ‒ személyes források a két világháború idejéből”. Szerzőink két korabeli napló és egy terjedelmes beszámoló formájában megírt levél segítségével elevenítik fel az első, illetve a második világháború egyes eseményeit. Salga Kristóf az üknagyapja, Damásdi Imre első világháborús naplóját dolgozza fel, Sőregi Zoltán pedig Szabó József főhadnagy második világháborús naplójából közöl hosszabb részletet. Kőfalviné Ónodi Márta egy szerzetesi csoportra irányítja a figyelmet, és a kalocsai székhelyű iskolanővérek társulatának Budapesten élő, vagy oda menekült tagjai háborús tapasztalatairól számol be. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Marosi Tibor a Somogyi‒Bacsó-gyilkosságról ír, míg Seres Attila korabeli magyar diplomáciai jelentéseket publikál az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről.

 

Budapest, 2021. április 16.

 

A szerkesztők