Összefoglaló a Külügyminisztérium a számára az 1919-es párizsi békekonferenciáról

„Azt, hogy a Wilson–Clemenceau párbajban Wilson maradt alul, azt részben Wilson pszichológiai és értelmi fogyatékosságainak tulajdonítja Keynes, részben a párizsi környezet befolyásának. Clemenceauval ellentétben Wilsonnak nem volt semmiféle összefoglaló terve. Amint elvei gyakorlati megvalósítására került sor, eszméi ködössé és homályosokká váltak. Részletjavaslatai nem voltak, európai kérdésekről rosszul volt informálva, az európaiak között nehézkesen mozgott. Előzékenységgel és látszólagos engedékenységgel könnyen el lehetett mozdítani álláspontjáról.”

Bevezetés 

Az alábbiakban egy olyan forrást teszünk közzé, amely a második világháborút lezáró párizsi békén Magyarországot képviselő Békeelőkészítő Osztály számára készült. A dokumentum keletkezésének pontos idejéről, szerzőjéről (szerzőiről?) sajnos nincs információnk, a célja azonban egyértelmű: a trianoni béke magyar tapasztalatainak összegzése, hogy afféle munícióval lássa el a magyar küldöttséget.

1919. január 18-án Versailles-ban kezdetét vette az első világháborút lezáró békekonferencia, élén elvileg a Legfelsőbb Tanáccsal, a gyakorlatban azonban a „négy nagy" (Woodrow Wilson amerikai elnök, David Lloyd George brit miniszterelnök, Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök és Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök) alkotta Négyek Tanácsával.

Azáltal, hogy az Antant elfogadta Horthy Miklós személyét, kikerülhetetlen volt, hogy Magyarország is megjelenjen a béketárgyalásokon. 1919. december 29-én a még augusztusban életre hívott úgynevezett Béke-előkészítő Iroda előterjesztését tárgyalta meg a magyar minisztertanács, arra készülve, hogy a magyar békedelegáció milyen álláspontot képviseljen. E munkálatok egyik vezéralakja gróf Teleki Pál, a későbbi külügyminiszter és miniszterelnök, a jeles földrajztudós volt. Itt kell jelezni, hogy a Horthy-kor későbbi elitjének számos tagja volt ott Párizsban vagy igyekezett munkájával itthonról elősegíteni a kitűzött célokat. Az Iroda Teleki vezetésével készítette el azokat a tanulmányokat, statisztikákat és különböző térképeket - köztük a magyar lakosság többségét vörös színnel jelző, és nevét innen nyerő úgynevezett Vörös Térképet (Carte Rouge) -, amelyekre alapozva az Apponyi Albert vezette békeküldöttség 1920 elejétől Párizsban megpróbálta védelmébe venni és érvényesíteni Magyarország érdekeit. Nem nélkülözte a naivitást az a végül elfogadott kormányzati álláspont, hogy bár elvileg ragaszkodni kell a történelmi Magyarországi területi sérthetetlenségéhez, ugyanakkor a Wilson elnök által meghirdetett pontokra hivatkozva a vitatott területeken népszavazást kell kezdeményezni. Nem kevésbé volt irreális az az elképzelés sem, hogy az esetleges kompromisszumos megoldásokat eleve tárgytalannak tekintették.

Az Apponyi vezette delegáció reménytelen küldetésre vállalkozott, amikor megpróbálkoztak az általuk összeállított érvrendszer mentén méltányos békét kicsikarni Magyarország számára. Erre esélyük sem volt, a győztesek teljes mértékig kihasználták pozíciójukat, békeszerződésről valójában nem is beszélhetünk, hiszen Trianonban békediktátum aláírására került sor. A valós tárgyalások helyett azzal kellett beérnie a vesztes államok képviselőinek - így Magyarországnak is -, hogy álláspontjukat ismertethették, ám ettől teljesen függetlenül különféle szankciók árnyékában diktált, előre kidolgozott feltételeknek kellett megfelelniük, anélkül, hogy bármibe is érdemi beleszólásuk lett volna. Apponyi érvei, amelyeket a wilsoni pontokra, elsősorban a népek önrendelkezési jogára alapozott, nem hullhattak termékeny talajra. Hiába érvelt azzal, hogy a vitatott területek történelmi jogon ezer éve Magyarország részei voltak, hiába vetette fel, hogy azok sorsát népszavazással kell eldönteni épp az önrendelkezési jog érvényesítése okán, és hiába érvelt azzal, hogy az etnikailag kevert térségben az újonnan létrehozandó államokban a kisebbségek aránya épp olyan nagy, sőt nagyobb lesz, mint a status quo fenntartása szerinti Magyarországon. A lényegi kérdések eldőltek, nem a magasztos elvek, hanem a nagyhatalmi politika pillanatnyi érdekei mentén az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán miniszterelnökeiből (előbbi esetében az elnökből) és külügyminisztereiből álló Tízes Tanácsa, majd a Négyek Tanácsa és a Külügyminiszterek Tanácsa tárgyalásain.

Az elcsatolt területekről három szinten határoztak. A hierarchiában legalul elhelyezkedő szervek, a Területi Bizottságok voltak azok, ahol a tényleges döntések megszülettek. Ezek 1919 elejétől kezdték meg működésüket - jellemző módon valamennyi élén francia tisztviselő állt elnökként. Ezek a márciusban életre hívott Központi Területi Bizottsághoz terjesztették fel javaslataikat, amelyek elvileg az etnikai elv elsődleges érvényesítése mentén születtek, ám valójában maximálisan alárendelték ezt a kisebb szövetségesek, ill. az újonnan létrejövő államok stratégiai szempontjainak. Ezt elősegítette, hogy képviselői a Területi Bizottságok ülésein durva túlzásoktól, sőt valótlanságoktól sem mentesen képviselték álláspontjukat, kivétel nélkül élvezve a francia elnökök teljes körű támogatását. Bizonyos értelemben az egész béke-előkészítésre a káosz volt jellemző, és sokáig az sem volt eldöntött, hogy béke-előkészítő alsóbb bizottságok milyen szerepet fognak betölteni? Csak később vált világossá, hogy döntéseiket e „nagyok" lényegében szó nélkül átveszik. Ilyen értelemben e bizottságok „nyugodtan" dönthettek, hiszen nem tudhatták, hogy javaslatuk „csont nélkül" átmegy a végén.

A felterjesztett javaslatokat 1919 májusában hagyta jóvá a Központi Területi Bizottság, majd pedig júniusban már a Legfelsőbb Tanács is. Ezek között kivételként egyetlen pont volt, amit újratárgyalásra bocsátottak, a színmagyar Csallóköz Csehszlovákiához csatolása, ám jellemző módon Eduard Benes csehszlovák külügyminiszter hamis érvei nyomán végül ez a kérdés is Magyarország kárára dőlt el. Május 3-án a Külügyminiszterek Tanácsa, május 5-én pedig az úgynevezett Csehszlovák Területi Bizottság vitatta meg ismét a Csallóköz hovatartozásának kérdését, végül május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa véglegesítette a magyar határokat, melyeket egyedül az amerikai külügyminiszter kifogásolt, mint a Magyarországra háramló büntetés aránytalanságát.

A későbbiekben Lloyd George jelezte ugyan a Legfelsőbb Tanácsban, hogy túlzónak tartja a Magyarországot sújtó büntetést, ám a franciák ezúttal is hajthatatlannak bizonyultak. A román, csehszlovák és jugoszláv delegációk pedig egyértelműen nem engedtek a már nekik ígért területekből, így végül Nagy-Britannia visszakozott, az Egyesült Államok pedig ekkorra már elhagyta a konferenciát. Eközben Magyarországon Kun Béla tanácskormánya a lehető legrosszabb időben jött létre, hiszen a bolsevizmus, a kommunizmus fenyegető terjedésére hivatkozva a szomszéd államok haddal támadtak Magyarországra. Az azonban nem igaz, hogy a Tanácsköztársaság miatt sújtották ennyire durván a békediktátumban az országot. A környező, illetve létrejövő új államok vezetőinek - mint már esett róla szó - a területszerzés volt az elsődleges célja, a kommunista rendszer léte csak az argumentációt segítette. Horthy Miklós szintén nem élvezhette szimpátiájukat, számukra a Monarchia embere volt.

Hogy mennyire nem a kommunizmus léte volt a lényeg, azt a román bizottság 1919. február 17-ei ülésén - tehát a kommün létrejötte előtt - felmerült ellentétek is bizonyítják. A franciák és angolok a Szatmárnémeti-Nagykároly-Nagyvárad vasútvonalat Romániának akarták juttatni, míg az olaszok és amerikaiak tiltakoztak ez ellen az etnikai elv alapján. Sir Eyre Crowe brit szakértő bizottsági tag ekkor mondta következőket: „Ha néhány százezer magyart fel kell áldozni egy jobb közlekedési vonal biztosítása érdekében [Románia számára], akkor véleményem szerint nem szabad haboznunk."

A békeszerződés végleges szövegét 1920. május 6-án nyújtotta át a nagyhatalmak nevében a magyar békedelegációnak az új francia miniszterelnök, Alexandre Millerand. Ennek kézhezvétele után „válaszul" Apponyi Albert bejelentette lemondását posztjáról. 1920. június 4-én került sor a később trianoni béke néven híressé vált „békeszerződés" aláírására. Ennek következményeként Szlovákia (a korábbi magyar Felföld) és Kárpátalja területe Csehszlovákiához, a nyugati határsáv Ausztriához, Horvátország, Szlovénia, a Bácska és a Bánát egy része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került, a Bánság másik részét, valamint Erdélyt és Magyarország keleti területeit (Partium/Részek) pedig Romániához csatolták. E döntés következtében a történelmi Magyarország elveszítette egykori területe kétharmadát. Horvátországot nem számítva 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre csökkent az ország területe, lakosainak száma 18,2 millióról 7.6 millióra esett vissza. Százalékban kifejezve: egykori területének 33%-a, népességének 36%-a maradt csupán fennhatósága alatt. Magyarország képviseletében Bénárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli és teljhatalmú követ látta el kézjegyével a békefeltételeket. Ez a feladat az Apponyi lemondását követően voltaképp gróf Teleki Pálra várt volna, ám ő ekkor már a miniszterelnöki poszt várományosa volt, és nem lett volna szerencsés a magyar belpolitikában, ha nevéhez kötődik a békediktátum aláírásának ódiuma.

***

Két és fél évtizeddel később a magyar Külügyminisztérium 1945 májusában kezdte meg a felkészülést a békekötésre. A Béke-előkészítő Osztály megszervezésével Gyöngyösi Jánoskülügyminiszter a korábbi béke-előkészületeket is irányító Kertész István követet bízta meg. Az osztály munkája kezdetben főként a különböző beérkezett anyagok értékelésében merült ki. Kertész ugyanakkor szükségesnek tartotta, hogy a magyar kormány a békével összefüggő legfontosabb kérdésekben fogalmazza meg álláspontját, és azt hozza a szövetségesek tudomására. A békecélok mielőbbi megfogalmazása mellett szólt, hogy az 1945. július 17. és augusztus 2. között ülésező potsdami háromhatalmi értekezleten megalakították a Külügyminiszterek Tanácsát, amely döntő szerepet játszott a csatlós államokkal kötendő békeszerződések kialakításában és a területi kérdések rendezésében.

A magyar Külügyminisztérium 1946. február 1-jei jegyzékében foglalta össze Magyarország általános szempontjait a béketárgyalásokat illetően: a nemzetiségi és a területi elv összhangba hozását, a gazdasági és kulturális együttműködés biztosítását, az államközi politikai és társadalmi ellentéteket okozó tényezők kiküszöbölését. A párizsi békekonferencia 1946. július 29-én kezdte meg munkáját részben plenáris üléseken, részben bizottságokban és albizottságokban, hogy döntsön a Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal, Olaszországgal és Romániával kötendő békeszerződésről. Az ellenséges államok képviselőinek plenáris meghallgatása után a tervezetekről a vita a bizottságokban, ill. albizottságokban folyt, ahol azonban a vesztes államok képviselői általában már nem lehettek jelen. A magyar békedelegációt Gyöngyösi vezette, aki augusztus 8-tól a békekonferencia bezárásáig, október 15-ig tartózkodott a francia fővárosban. Helyettese előbb Bolgár Elek volt, akit augusztus végén Gerő Ernő váltott fel. A kormány felkérésére a delegáció munkáját segítette Károlyi Mihály párizsi követ is.

A második világháborút lezáró magyar békeszerződést 1947. február 10-én látta el kézjegyével Gyöngyösi János. A békeszerződés a trianoni békeszerződés területi döntéseitől csak annyiban tért el, hogy a Csehszlovákiának ítélt három Pozsony környéki magyar faluval (Oroszvár, Dunacsúny és Horvátjárfalu) tovább csökkentette az ország területét. A békeszerződés ratifikációs vitájára a Nemzetgyűlésben 1947. június 24-én került sor. Az amerikai törvényhozásban 1947. június 5-én, Nagy-Britanniában júliusban, a Szovjetunióban augusztus 31-én fogadták el a magyar békeszerződést. A ratifikációs okmányok letétbe helyezésére 1947. szeptember 15-én került sor Moszkvában - ezzel hivatalosan is érvénybe lépett a békeszerződés.

Az itt közölt forrás a célt tekintve tehát hiába jött létre, azonban történészi szemmel nézve igen értékes dokumentum. Gondos munka eredménye, amelyet valószínűleg többen állítottak össze, keletkezése pedig időben nem esik olyan távol a trianoni békéétől. Gondos és részlet-, valamint adatgazdag áttekintés egy olyan történelmi döntésről, amely Magyarország 20. századi sorsát döntően befolyásolta. Közlését indokolja, hogy az összefoglaló könnyen és érthetően hozza közelebb a mai olvasóhoz is a nagyhatalmi politika döntési mechanizmusát Trianon 90. évfordulóján is, néha egészen az apró részletekig.

Ezen a napon történt február 02.

1907

Dmitrij Ivanovics Mengyelejev orosz kémikus (*1834)Tovább

1920

Szinyei Merse Pál magyar festőművész (*1845)Tovább

1933

Adolf Hitler feloszlatja a német parlamentet.Tovább

1943

Véget ér a sztálingrádi csata, a 6. német hadsereg megadja magát.Tovább

1957

Kádár János salgótarjáni beszédében Nagy Imrét ellenforradalmi felkelés szításával vádolja és árulónak nevezi.Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő