1944 – A Frantic fedőnevű légi hadművelet: A brit és amerikai légierő több csapást mér magyarországi célpontokraTovább
"Föltétlen búzakalász legyen a címeren"
A második világháború harcai során a Dunába lőtt budapesti hidak felújítását létfontosságúnak tekintette az új vezetés. A legnagyobb figyelem a főváros legrégebbi hídjára, a Lánchídra irányult. E terv végrehajtása során 1949 augusztusában egy „komoly” – ideológiai indíttatású – probléma merült fel: a Lánchíd pillérein látható faragott koronás címerek ügye. A közlekedési tárca augusztus elején utasítást adott, hogy a koronás címereket azonnali hatállyal el kell távolítani és a helyükre az új népköztársasági címert kell elhelyezni.
Bevezetés
A második világháború harcai során a Dunába lőtt budapesti hidak felújítását - értelemszerűen - létfontosságúnak tekintette az új vezetés. A legnagyobb figyelem a főváros legrégebbi hídjára, a Lánchídra irányult: ezt a hidat avatásának 100. évfordulóján, 1949. november 20-án akarták ismét átadni a forgalomnak. E terv végrehajtása komoly szervezést, gyors munkát és stabil pénzügyi fedezetet igényelt. Miközben folytak az újjáépítés munkálatai, a lázas előkészületeket óriási arányú, ideológiai köntösbe csomagolt propaganda körítette. Ennek jellemző adalékaként 1949 augusztusában egy "komoly" - természetesen ideológiai indíttatású - probléma merült fel az átadással kapcsolatosan: a Lánchíd pillérein látható faragott koronás címerek ügye. A háború előtti rendszert idéző címerek többeknek is szemet szúrtak, egyebek mellett maga Gerő Ernő is tollat ragadott e tárgyban - levelének címezettje Rákosi Mátyás volt. Gerő felvetette, hogy vagy maradjon minden úgy, ahogy van, esetleg csak a koronákat szedjék le a címerek tetejéről, vagy pedig cseréljék ki a címereket is. A közlekedési tárca augusztus elején utasítást adott, hogy a koronás címereket azonnali hatállyal el kell távolítani és a helyükre az új népköztársasági címert kell elhelyezni. A sürgető novemberi határidő miatt a minisztérium illetékesei megpróbáltak utánajárni annak, hogy mennyi idő alatt és milyen költségekkel oldható meg a címerek cseréje. Augusztus 9-én kelt az a jelentés (1. dokumentum), amely felsorolja a különböző lehetőségeket: innen derül ki az is, hogy egyebek mellett a pécsi Zsolnai gyárat, valamint Kovács Margitot is megkereste a tárca az új címerek elkészítése okán. A legmeglepőbb azonban a jelentés végén szereplő javaslat: mivel határidőre úgysem lehet elkészülni, hát csináljanak az átadásra fából készült, ideiglenes címereket, amiket idővel lecserélnek. Ezek a "Potemkin-címerek" végül nem készültek el.
Nem sokkal később, egy augusztus 18-án datált, "MINISZTER" fejlécű levélpapíron, aláírás nélkül kelt néhány sor (2. dokumentum) ismét az ideológiát helyezte előtérbe: írója úgy foglalt állást, hogy el kell távolítani az oroszlánfejes záróköveket is, de ami ennél is fontosabb: az új címernél jól ki kell dolgozni a búzakalászokat, "mert az van elfogadva az alkotmányban is". Szerencsére, az oroszlánfejet eltávolítására nem került sor: ebben talán az is szerepet játszott, hogy Kodály Zoltán mint a Művészeti Tanács elnöke, személyesen állt ki azok megmentése érdekében.
A címer megmintázásával a tárca végül Pátzay Pál szobrászművészt bízta meg (3. dokumentum), aki a feladatot el is vállalta. A híd felújítása zavartalanul folyt tovább, de, hogy az ideológia és ehhez kapcsolódva a megnyitási ceremónia mennyire fontos eleme volt az újjáépítésnek, azt jól példázza, hogy 1949. november 12-én még mindig csak javasolt költségvetés létezett az átadás költségeivel kapcsolatosan. Az akkori adatok szerint az erre szánt összeg 240 000 forintra rúgott, de ebben benne volt a dísztribünök felállításától az emléklapok elkészítéséig minden, sőt az is, hogy az újjáépítésben résztvevő fizikai munkásoknak ebédet adjanak a megnyitó alkalmából. A kapkodó és megkésett költségvetés ellenére azonban 1949. november 20-án minden gond nélkül sor került az ünnepélyes átadásra.
Az itt közölt 3 rövid dokumentum jellemző példáját adja a korszak mindent átszövő ideológiai túlterheltségének.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt június 02.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Az ArchívNet frissen megjelent idei második lapszámában négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek család-, (kultúr)diplomácia-, valamint politikatörténet számára biztosíthatnak további ismeretanyagot. Jelenlegi számunk különlegessége, hogy nemcsak két, eddig még nem publikált interjút közlünk, ezzel engedve teret az oral history számára, hanem egy olyan, komplex képi-szöveges forrást is bemutat egyik szerzőnk, amely a 20. század gyorsan változó nagypolitikai helyzetének egy megmaradt lenyomata.
Éppen ez utóbbi ismertetés forrása keletkezett a legkorábban. Segyevy Dániel (térképész, Herder-Institut für historische Ostmitteleuropaforschung) saját tudományának diszciplínája szerint mutat be egy 1941-ben publikált szovjet térképet, amelynek különlegessége, hogy Moszkva akkori sajátos nagypolitikai álláspontjának a lenyomata. Ez a helyzet gyorsan megváltozott, ugyanakkor a bemutatott térkép azt az álláspontot-állapotot tükrözi, amely értelmében a Szovjetunió csak a második bécsi döntés területi változásait ismerte el, míg az elsőét nem.
Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) az 1956-ot követő megtorlások időszakába kalauzolja el az olvasót publikációjában. Az általa ismertetett források központi szereplője Szénási Géza, aki 1957-ben mint legfőbb ügyész működött. Pozíciójából adódóan volt rálátása a megtorló intézkedésekre, és az ezekkel kapcsolatos gondolatait foglalta össze Biszku Béla belügyminiszternek. Levelét nem ad acta kezelte a szaktárca, hanem megvizsgálták Szénási észrevételeit.
A hidegháborús időszakban a befolyásszerzés egyik módszere volt a különböző harmadik világbeli országok egyetemistái számára juttatott ösztöndíjak rendszere. Magyarország a szovjet blokk részeként szintén élt ezzel a módszerrel. Farkas Dániel (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) forrásismertetésében a bolíviai-magyar ösztöndíjprogramra vonatkozó dokumentumokat mutat be, köztük egy olyan diplomáciai jelentést is, amely Bolívia első állandó magyarországi diplomáciai képviselőjétől származik.
A Jankovich, Károlyi és Apponyi családok fordulatokkal teli 20. századi történetéhez hozza közelebb az olvasót két, eddig még nem publikált interjúval Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár). Jankovich Ilona és Jankovich-Blanquet Ilona saját szavaikkal mutatják be, hogy miként alakult családjuk sorsa a magyarországi kommunista hatalomátvételt követően a franciaországi emigrációban.
Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2025. május 30.
Miklós Dániel
főszerkesztő