Bevezetés

A második világháború harcai során a Dunába lőtt budapesti hidak felújítását - értelemszerűen - létfontosságúnak tekintette az új vezetés. A legnagyobb figyelem a főváros legrégebbi hídjára, a Lánchídra irányult: ezt a hidat avatásának 100. évfordulóján, 1949. november 20-án akarták ismét átadni a forgalomnak. E terv végrehajtása komoly szervezést, gyors munkát és stabil pénzügyi fedezetet igényelt. Miközben folytak az újjáépítés munkálatai, a lázas előkészületeket óriási arányú, ideológiai köntösbe csomagolt propaganda körítette. Ennek jellemző adalékaként 1949 augusztusában egy "komoly" - természetesen ideológiai indíttatású - probléma merült fel az átadással kapcsolatosan: a Lánchíd pillérein látható faragott koronás címerek ügye. A háború előtti rendszert idéző címerek többeknek is szemet szúrtak, egyebek mellett maga Gerő Ernő is tollat ragadott e tárgyban - levelének címezettje Rákosi Mátyás volt. Gerő felvetette, hogy vagy maradjon minden úgy, ahogy van, esetleg csak a koronákat szedjék le a címerek tetejéről, vagy pedig cseréljék ki a címereket is. A közlekedési tárca augusztus elején utasítást adott, hogy a koronás címereket azonnali hatállyal el kell távolítani és a helyükre az új népköztársasági címert kell elhelyezni. A sürgető novemberi határidő miatt a minisztérium illetékesei megpróbáltak utánajárni annak, hogy mennyi idő alatt és milyen költségekkel oldható meg a címerek cseréje. Augusztus 9-én kelt az a jelentés (1. dokumentum), amely felsorolja a különböző lehetőségeket: innen derül ki az is, hogy egyebek mellett a pécsi Zsolnai gyárat, valamint Kovács Margitot is megkereste a tárca az új címerek elkészítése okán. A legmeglepőbb azonban a jelentés végén szereplő javaslat: mivel határidőre úgysem lehet elkészülni, hát csináljanak az átadásra fából készült, ideiglenes címereket, amiket idővel lecserélnek. Ezek a "Potemkin-címerek" végül nem készültek el.

Nem sokkal később, egy augusztus 18-án datált, "MINISZTER" fejlécű levélpapíron, aláírás nélkül kelt néhány sor (2. dokumentum) ismét az ideológiát helyezte előtérbe: írója úgy foglalt állást, hogy el kell távolítani az oroszlánfejes záróköveket is, de ami ennél is fontosabb: az új címernél jól ki kell dolgozni a búzakalászokat, "mert az van elfogadva az alkotmányban is". Szerencsére, az oroszlánfejet eltávolítására nem került sor: ebben talán az is szerepet játszott, hogy Kodály Zoltán mint a Művészeti Tanács elnöke, személyesen állt ki azok megmentése érdekében.

A címer megmintázásával a tárca végül Pátzay Pál szobrászművészt bízta meg (3. dokumentum), aki a feladatot el is vállalta. A híd felújítása zavartalanul folyt tovább, de, hogy az ideológia és ehhez kapcsolódva a megnyitási ceremónia mennyire fontos eleme volt az újjáépítésnek, azt jól példázza, hogy 1949. november 12-én még mindig csak javasolt költségvetés létezett az átadás költségeivel kapcsolatosan. Az akkori adatok szerint az erre szánt összeg 240 000 forintra rúgott, de ebben benne volt a dísztribünök felállításától az emléklapok elkészítéséig minden, sőt az is, hogy az újjáépítésben résztvevő fizikai munkásoknak ebédet adjanak a megnyitó alkalmából. A kapkodó és megkésett költségvetés ellenére azonban 1949. november 20-án minden gond nélkül sor került az ünnepélyes átadásra.

Az itt közölt 3 rövid dokumentum jellemző példáját adja a korszak mindent átszövő ideológiai túlterheltségének.