Egészségügy és kollektivizálás Szolnok megye példáján (1961)

Bevezető

 

A magyar vidék egészségügyi helyzete olyan rendszerszintű problémának tekinthető, amely lényegében politikai kurzusokon ívelt át.[1] A betegségek magyarországi megjelenésének mintázata a 20. század első évtizedeiben sok hasonlóságot mutatott a nyugat-európai folyamatokkal: előbb a csecsemő- és gyermekhalandóság csökkent drasztikusan, azt követően pedig a felnőtt ráta javult: a folyamat eredménye, hogy az 1960-as évek elejére számos egészségügyi mutatóban kiegyenlítődés állt be Ausztriával. Míg az 1900-as évek elején a tüdőbetegség, a bél-, illetve gyomorfertőzések jelentették a vezető halálokokat, a század végére előtérbe kerültek a szív- és érrendszeri betegségek hasonlóan más nyugat-európai országokhoz.[2] Mindezeket figyelembe véve elmondható lenne, hogy a szocialista Magyarország egészségügyének története tulajdonképpen európai trendekbe simul.

 

Az egykori Kútvölgyi úti Központi Állami Kórház (ma Semmelweis Egyetem Kútvölgyi Klinikai Tömb), rendelő, 1962
Forrás: Fortepan / Juráncsik Norbert

 

A szocialista egészségügy kezdeti éveit (1947–1965) Józan Péter[3] reményteljes időszakként értékelte. Ellentmondásnak tűnhet, hogy a társadalom traumatikus állapota megférhetett a javuló egészségügyi mutatókkal. Ennek oka a szocialista rendszer által biztosított általános egészségügy volt. Miközben 1949-ben a lakosság kevesebb mint felének (41%) volt csak betegbiztosítása, tíz évvel később már közel kétharmadának (72%): vagyis az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevők köre jelentősen kitágult.[4] Hozzávehető még, hogy bizonyos területeken egyértelmű sikerek regisztrálhatók ezekben az évtizedekben, így például az, hogy akár a nyugat-európaival is versenyképes körzetesített ellátás alakult ki, valamint jó színvonalúnak számított a népességszámra vetített orvoslétszám vagy éppen a kórházi ágyak száma is.[5]

Hangsúlyozni kell ugyanakkor azt is, hogy az 1960 utáni időszakból származó makroadatok vizsgálata romló folyamatokat rajzol meg. Noha a nemzeti össztermék tovább növekedett, az egészségügyi mutatók mind gyorsuló ütemben kezdtek romlani, és ez a tény a nyolcvanas évekre a Kádár-rendszer önképének is részévé vált.

Ha az alkoholizmus mint egészségkárosító tevékenység példáját vesszük, elmondható, hogy míg 1950-ben a májzsugorodás okozta halálesetek száma százezer lakosra bontva még csak öt fő volt, 1984-ben viszont már 43,1 főre emelkedett. Az alkoholizmus prevalenciáját nehéz pontosan meghatározni – többek között az 1980-as években fellendülő idegenforgalom miatt –, 1945 után viszont regisztrálható a fokozott növekedés. Különösen az 1950-es évektől lett általános a mindennapos alkoholfogyasztás az alacsonyabb végzettségű munkások között, és mivel a teljesítmény visszafogása általánossá vált, a társadalom is elnézően viszonyult az alkoholizmushoz. A jelenségre a kormányzat korlátozó politikával felelt. 1961 decemberétől megemelték a sör és a dohányipari termékek árát, de jellemző adalék, hogy a szesz munkahelyi árusítását csak 1976 őszén tiltották meg. A korlátozás tetőzéseként 1986-ban reggeli szesztilalmat vezettek be, amely azonban mindössze néhány évig, 1989-ig maradt érvényben.[6]

Kimutatható az önpusztító viselkedés mind gyakoribbá válása is, a devianciák össztömegének növekedése. Magyarország három évtizeden keresztül őrizte világszintű elsőségét az öngyilkosságok számában.[7] A fiatalok halálozása 1938 és 1955 között 3,5 ezrelékről 1 ezrelékre csökkent, 1965-től azonban újra növekedésnek indult a balesetek és az öngyilkosságok számának emelkedése következtében. Különösen veszélyeztetettek voltak a késő húszas éveikben járó falusi férfiak.[8] Nem volt feltétlenül szerencsésebb az idősek helyzete sem, különösen a falvakban élő időseké, akik paraszti egzisztenciájuk kényszerű feladása után általában segédmunkások lettek. Egy 1986-os tanulmány megállapítása szerint a hetvenes évektől meginduló heterogén modernizáció, amely a fejlesztéseket a fővárosra, illetve a megyeszékhelyekre koncentrálta, hátrányokat is teremtett, így azt, hogy a növekvő szegény réteg legnagyobbrészt a falvakból került ki. [9]

Azt a benyomást, miszerint a mintázatok romlásában a vidék különös súllyal szerepel, számos tényező egymásra hatása eredményezi, amit a szocialista egészségügy mérlegre tételekor is figyelembe kell venni. Egyrészt beszélhetünk múltbéli örökségről. A második világháború előtti időszakban a falvak egészségügye kapcsán talán elég Kerbolt Lászlónak már címadásában is valóságos segélykiáltásként értékelhető könyvére utalni.[10] A rá öt évre válaszul született kötet – Johan Béla munkája[11] – számba vette a cselekvési lehetőségeket, a falusi egészségügy központi témájává pedig a fertőző betegségek (mindenekelőtt a tuberkulózis) elleni küzdelmet tette. A szerző fontos üzenete, hogy az egészségügyi kérdések csak tágabb szociálpolitikai összefüggésekben válaszolhatók meg. Másrészt, legalább ilyen fontos tényező a modernizáció is. Ez érthető úgy, mint politikai rendszerektől függetlenül megvalósuló technikai fejlődés, amelynek következtében éppen a hatvanas évek elején javult az egészségügy hatékonysága a védőoltásoknak és antibiotikumoknak a fertőző betegségeket visszaszorító hatása miatt. Érzékeltetésül: 1947-ben még az összhalálozás harmadát tették ki fertőző betegségek, 1966-ban azonban csupán tizedét.[12] De a modernizáció felfogható egyfajta paradigmaként is, amely a technikai fejlődésen túl kulturális változásokat is magában hordozott.  A modernizációs paradigma – amelyre öndiagnózisa során a kommunista rendszer is hivatkozott – az adaptációs kapacitás kimerülésének kockázatát hangsúlyozza mind egyéni, mind társadalmi szinten. A megközelítés nem újkeletű, hiszen már a 19. század végén is tekintélyes szakirodalma keletkezett annak, hogy a felgyorsult élettempó,[13] a belső és külső migrációk, a tradicionális közösségek felbomlását követő elidegenedés, illetve a társas támogatás hiánya mind kórnemző tényezőkké válhatnak.

Végül, részben ezzel összefüggésben, az egészségügy megvizsgálásakor szót kell ejteni magának a kommunista diktatúrának a természetéről. A kelet-európai társadalom-átalakító projektek számos úton befolyásolták a (mentális) egészség alakulását, amely során megfigyelhetők a diktatúrának a függőséget, bizalmatlanságot kialakító, az egyéni autonómiát és felelősségvállalást kiiktató hatásai;[14] az irányított társadalmi átrétegződés, amely felbomlasztotta a civil társadalmat és mindössze a családra korlátozta a magánszférát. Ez az állami ráhatás a modernizációs hatásokkal együtt számos korábbi konfliktuskezelési stratégiát számolt fel.[15] Az egészségügyre koncentrálva pedig elmondható, hogy problematikus volt a rendszer kórház-centrikussága és az, hogy a járóbeteg-ellátásra nagyon kevés forrást biztosítottak. Jellemző volt az is, hogy a kórházak tervezésénél nem annyira a betegek szükségletei voltak meghatározóak, sokkal inkább az orvosok lobbizó tevékenysége.[16]

Makroadatok azt mutatják, hogy a kommunista rendszereknek önmagukban jelentős befolyásuk volt a lakosság egészségének alakulására. A keleti blokk országaiban a várható női élettartam lassú növekedést mutatott ugyan, viszont a férfiak esetében jellemzően stagnáló vagy akár még vissza is eső értékeket találunk. A mortalitási mutatóknak az 1960-as években bekövetkező romlása nem rögzíthető például Anglia vagy Franciaország esetében, ezért feltehető, hogy rendszerszintű jelenségről van szó.[17] 

 

Várható élettartam 1950 és 1990 között Közép-Európa némely országában Tomka Béla kutatása (2013) alapján[18]

 

A vidék egészségügyi problémáinak magyarázatában a kortárs narratíva azt hangsúlyozta, hogy az életforma változása, s vele a szabadidő növekedése járult hozzá az alkoholizmus terjedéséhez.[19] Későbbi elemzések viszont felvetették, hogy az alkoholfogyasztás számos esetben a túlmunka okozta stressz kompenzálására szolgált, és ezen a téren valóban tömegek voltak érintettek a háztáji gazdálkodás jelentette többletmunka miatt, ami egyébként már önmagában is romló egészségmutatókat eredményezett. Kopp Mária kutatásai hangsúlyozták, hogy a dominanciasorrend felborulása, illetve a relatív depriváció olyan tényezők, amelyek súlyos egészségromlást okoznak. A szocializmus ennek érzetét felerősítette, hiszen az 1950-es években szinte kizárólag Budapestre összpontosultak a központi fejlesztések, ez bővült aztán a hatvanas évek végén a megyeszékhelyekkel. A községek vagy a falvak fejlesztésére azonban a korszak egészében nem volt akarat. Andorka Rudolf elemzése említi ugyan, hogy a városok és a községek jövedelmi különbségei csökkentek a hetvenes években, mindez azonban a központi akarat ellenében, egyéni áldozatvállalással volt csak kivitelezhető. A háztáji ennek jó példája: a rendszer kényszerű engedménye a paraszti érvényesülés egy szűk ösvényét adta.[20] A kollektivizálás, a túlmunka és az alkoholizmus olyan tényezők, amelyek nem pusztán a korábbi romló trendek folytatásai, hanem a kora hatvanas évektől folytatott társadalom- és gazdaságpolitika hatásai, amelyeknek nagy szerepük volt az epidemiológiai válság kialakulásában.[21]

Kevéssé feltárt a magyar történeti szakirodalomban, hogy a fentebb részletezett makrotrendek miként jelentkeztek a társadalmi gyakorlat szintjén. Míg a kollektivizálási hullámok erőszaktörténetei az utóbbi évek kutatásainak köszönhetően már viszonylag jól feltártak, vagyis a közvetlen fizikai erőszak megvalósulása levéltári dokumentumok alapján is regisztrálható volt, addig a termelőszövetkezetek által megvalósított életmódváltás egyelőre még feltárás alatt lévő terület. E forrásközlés a kommunista társadalom-átalakító projekt mindennapi tapasztalataira koncentrál az egészségügy vetületében. Mivel a termelőszövetkezetek a propaganda ígérete szerint a modernizáció közvetítői, az életszínvonal emelői, így joggal várható, hogy befolyást gyakorolnak a vidéki egészségügyi mutatókra is. Ez volt a kortárs elvárás is, mint az orvosoknak küldött felhívásban is szerepel: „A mezőgazdasági termelőszövetkezeti mozgalom propagandamunkájához mellékelten küldöm Főorvos kartársnak azt a tájékoztatót, mely a termelőszövetkezeti tagok egészségügyi ellátásának kedvezményeit tárgyalja ötven példányban. Kérem Főorvos kartársat, hogy ezeket kellő számban sokszorosítsa saját tanácsa keretén belül és használja fel ezeket arra, hogy a lakosság tájékozódjék a tsz-tagság egészségügyi kedvező helyzetéről. Evégből ahol lehet, ossza szét, előadásokon tárgyalja, más tárgyú előadások végeztével is sorolja fel a brosúrákban felhozott előnyöket, orvosi várószobákban függessze ki stb. […] Általában felhívom a Főorvos kartársat, hogy a termelőszövetkezeti mozgalom népszerűsítése érdekében úgy maga, mint a beosztott orvosi és egészségügyi dolgozók útján minden lehetőséget tegyen meg. Különösképpen fokozott gondot fordítson arra, hogy a termelőszövetkezeti dolgozók egészségügyi ellátása során állandóan térjen ki mindazokra az előnyökre, mely [!] a nagyüzemi mezőgazdasági termelés során a gépi munka alkalmazásával a dolgozók egészségére kedvezően hat.”[22]

A levél címzettje egy Szolnok megyei főorvos volt. S hogy miért éppen Szolnok megyére esett a választás a forrásközlés kapcsán? A szocialista szakzsargon jellemzően iparilag elmaradottként hivatkozott erre a megyére, amely 1876-ban eltérő (feudális) múltra visszatekintő régiók egyesítésével jött létre. Ez a különbözőség mind az 1945-ös földosztás, mind a kollektivizálási kampányok kapcsán jelentős módosító hatásokkal bírt. A megye területén helyezkedett el az ország első termelőszövetkezeti városa, Túrkeve; de egyike lett az ország első, teljesen szövetkezesített megyéinek is. Számottevő nagyiparról csak Szolnok, Martfű és Törökszentmiklós kapcsán beszélhetünk; az első ötéves terv kiemelte Jászberényt, ahol 145 millió forintos beruházás keretében alapították a Fémnyomó és Lemezgyárat, valamint az Aprítógépgyárat. Igaz, a „kétlakiság” továbbra is jellemző maradt, 1970-ben a jászberényi gyári munkások közel felének volt háztáji földje. A mezőgazdaság kollektivizálásával felszabaduló munkaerő jellemzően nem maradt a megyében, hanem megkezdődött a migráció Budapestre. Ezt az elvándorlást kezdetben a természetes szaporulat még ellensúlyozta, a hatvanas éveket követően azonban Szolnok megye népessége is csökkenésnek indult.[23]

Az itt közölt forrás a megye által képviselt mezoszinten közvetíti a szocializmus egészségügyi rendszerét. A megyei főorvosnak nem sokkal a kollektivizálás országos befejezését követően készült jelentése kitér az egészségügy tömegessé válására. Sorait olvasva szembetűnő lehet a komplex megközelítés, amely az egészségügy tárgyalását jellemzi. Ez tetten érhető abban, hogy az egészségügyi ellátás hatékonyságát számos szektor (védőnői hálózat, kórházak, termelőszövetkezetek, állategészségügy) kooperációjában látja megvalósíthatónak. A jelentés alapján a lakosság egészsége nem pusztán gyógyászati kérdés, hanem számos komponens (kezdve a víztisztaságtól az élelmiszer minőségéig) egymásra hatásának eredménye. A komplex tárgyalás rejtett üzenete ugyanakkor, hogy az állam befolyást szerez olyan területeken, ahol korábban magánkezdeményezések domináltak. Ennek példája az 1949-ben szovjet mintára bevezetett üzemi étkezés, amely jelentős mértékben formálta át nem csupán az étkezési kultúrát, de a nők feladatainak megváltoztatásával befolyással volt a családi struktúrákra is. A főorvos beszámolójának visszatérő üzenete, hogy a gyógyítás helyett a megelőzésre kellene figyelmet fordítani. Egy kiszólásként is értelmezhető megjegyzés ugyanakkor megemlíti, hogy a mezőgazdasági dolgozók számára készült propagandafilm gyenge minőségű, ami utalhat a vidék alárendelt szerepére, hátrányos helyzetére. (Lásd az 1. számú dokumentumot!)

A megelőzés esélyeit rontotta a bevezetőben már tárgyalt kórház-centrikusság, illetve az egyes területek gyengébb orvosellátottsága. Ezekben a kezdeti években ezek az egyenlőtlenségek követték a kollektivizálás korábbi mintázatait. Az egészségügy helyzetét kedvezően leíró beszámolók olyan településekkel kapcsolatban születtek, amelyek már a kora ötvenes években is termelőszövetkezeti városok voltak (Túrkeve, Mezőtúr, Karcag), miközben a téeszesítéssel leginkább dacoló Jászságban akadozó egészségügyi ellátásról számoltak be. Érdemes utalni arra is, hogy az orvosi ellátás megszervezése bizonyos esetekben nem annyira az állam érdeme volt, hanem éppen a szocializmus deklarált céljaival szembemenő helyi káderek lobbi-tevékenységén múlt. A szocializmuson belül megvalósuló színlelések és együttműködések rendszere az egészségügy terén is tetten érhető. A forrásban is közölt tiszavárkonyi eset kapcsán például a következő feljegyzés született: „A vezsenyi körzeti orvoshoz tartozik Tiszavárkony község, ahova az orvos rendszeresen kiszáll. Hogy az orvos kiszállásait megkönnyítse, az orvos részére autóvásárlás céljára 30 000 forint készpénzt biztosítottak, melynek segítségével az orvos autót vásárol, és így könnyűszerrel látogathatja a termelőszövetkezeteket, a kapott kölcsönt pedig a fuvarátalányból törleszti.” A gépelt dokumentum végén ott is a ceruzás megjegyzés: „Dr. … szerződését szó szerint hozni / nem kívánatos akciót, mely politikailag is elítélendő telefonon/”[24]

Végül érdemes kitérni arra is, hogy szocializmust a pazarlás rendszerével leíró megközelítés[25] talán legplasztikusabban éppen az egészségügynél ragadható meg, hiszen az itt feltételezett pazarlás a rendszer önképének is része volt, különösen a gyógyszerfogyasztás és a táppénz kapcsán. A táppénzt illetően jellemző, hogy az orvosok már az első években is számos ellenőrzésre számíthattak, miközben az országos és megyei sajtó csak másfél évtizeddel később artikulálta a problémát. Az internetes adatbázisok[26] szerint a táppénzfegyelem jelenségét tárgyaló 318 hatvanas–hetvenes évekbeli cikknek több mint 90%-a 1976 után keletkezett, a hatvanas évekből mindösszesen öt (1,6%) található. Szolnok megyében a népi ellenőrök jelentései ebben az időszakban rendszerint nem is rögzítettek komoly, rendszerszintű problémát. „Hiányosságot sem a körzeti orvosok, sem a betegek részéről nem észleltem. Rendkívüli ellenőrzést két esetben tartottam, mindkét esetben 2‒2 beteget ellenőriztem a lakásán. Ez alkalommal 3 beteget a lakásán találtam, egy beteg a fodrásznál volt. Mivel az ünnepek előtt a fodrászoknál nagy forgalom volt, a várakozási idő megnyúlt, ez okból találtam az említett beteget az engedélyezett kijárási időn túl is távol. A helyzetre tekintettel a beteget csak szóbelileg figyelmeztettem a kijárási idő pontos betartására.”[27]

Csak az orvosok beszámolóiban merülnek fel olyan (vélhetően saját élmények során megtapasztalt) strukturális nehézségek, mint például az orvoshiány. A jászberényi járásban betöltetlen állás és tartós betegség miatt két körzeti orvost is helyettesíteni kellett, s ez „a körzeti orvosi szolgálatra nagy megterhelést ró, aminek szerepe van a táppénzes állomány emelkedésében.” „Akadozó patronálás” és „többszörös helyettesítés” szerepelt a kengyeli helyzet indokolásában.[28] Igaz, hogy az orvosi ellátottság javult, hiszen az 1958-as 379-es megyei orvoslétszám 1965-re 539-re emelkedett, ám a korábban vázolt területi egyenlőtlenségek még az évtized közepén is nehézségként jelentkeztek.   

 

 

A gyógyszerek túlfogyasztása kapcsán lefolytatott hivatalos vizsgálatok jellemző fordulata, hogy „túlzott gyógyszerfogyasztást nem észleltem”, a statisztikában jelentkező növekedést az influenzával kötötték össze. Igaz, a megyei főorvos 1961. decemberi (ismételt) felhívása kikelt az ellen, hogy „a jelentések semmitmondóak, olyan látszatot keltenek, mintha egyáltalán nem foglalkoztak volna a kérdéssel.” A következő vizsgálatok aztán felelőssé tettek ugyan bizonyos személyeket, de a rendszer egészét érintő kritikával – a szocializmusra jellemző hiánygazdaság – nem találkozunk. A forrásként közölt beszámoló pedig pozitív átkeretezésben – gyógyszerek helyettesítése azonos hatóanyag alapján – beszélt a jelenségről.  A megyei főorvos az összesített beszámolójába nem építette be a jelentést, amely a nehézségek között említette a gyógyszerészek elöregedését, a raktárak elhelyezésének megoldatlanságát, illetve a gyógyszerészetek modernizációjához szükséges tőke hiányát.[29] Még ebben a jelentésben sincs szó ugyanakkor a terhes múltbéli örökségről, mindazon viszontagságokról, amelyeket a gyógyszerésztársadalom a háborús időszaktól kezdve elszenvedett: értve ezalatt a zsidótörvények szellemében történt engedélymegvonásoktól, kisajátításoktól a kommunista államosításokig bezáróan.[30]

A karcagi rendelőintézet főorvosa szerint viszont a statisztika mögé kell tekinteni, hiszen az egyes gyógyszerfelírások voltaképp a takarékoskodást is szolgálhatják. „Egy-egy betegnek nagyobb mennyiséget is felírnak igen ritkán, azon meggondolás alapján –, hogy népgazdaságilag egy nap munkából való kiesést, útiköltséget jelent, krónikus esetekben a betegnek hosszabb időre való gyógyszerellátását szükségesnek tartják.”[31] Emellett egy részletezett mezőtúri eset: „Vörös október tsz-tag részére Pemplygus vegetanus Dg-al a Megyei Kórház Bőr osztálynak, illetve az osztály főorvosának, dr. S. főorvosnak rendeletére napi 8 tabletta Prednisolont kell juttatni. Nevezett beteg 10 km-nyire tanyán lakik, ezért egyszerre 2, illetve 3 fiola Prednisolon felírására jogosult, tekintettel arra, hogy egy fiolában csak 20 tabletta van, és ez 3 napi gyógykezelésre sem elég. A szakrendelésre pedig hetenkint legfeljebb egyszer tud bejárni, mert a Tsz járművet rendelkezésére bocsájtani nem tud. Ennek szíves tudomásul vételét kérem.”[32]

Végül figyelemre méltóak az itt közölt első dokumentum utolsó bekezdései. „A megelőző egészségügyi és betegellátási problémák mellett a termelőszövetkezeti felfejlődés szociális problémákat is felszínre hozott” – áll az 1961-es jelentésben, amely a kollektivizálás egészségügyre gyakorolt hatásaival foglalkozott. Az előadó arra utalt, hogy a magánklinikák és a családi ápolás rendszerének felszámolása számos tartós beteg ember helyzetét lehetetlenítette el. Noha hatástanulmány sosem készült, a pártállami propaganda feudális maradványnak bélyegezte a családi ápolás rendszerét, mely során jellemzően paraszti magángazdálkodók vontak be segítő pótcsaládtagot értelmi fogyatékos vagy pszichés beteg személyek esetében. Ezeket az embereket a Rákosi-korszakban állami gazdaságokba, illetve termelőszövetkezetekbe irányították, ami számos konfliktust és szenvedést okozott, mivel a gazdasági vezetők jellemzően nem értették a foglalkoztatás terápiás céljait, a többi dolgozó pedig sok esetben viselt ellenszenvet velük szemben. A Kádár-korszakban aztán megszervezték a munkaterápiás intézetet,[33] amely voltaképp a kollektivizáláshoz hasonlóan az emberek összegyűjtésével válaszolta meg a társadalmi kihívásokat. (Lásd a 2. számú dokumentumot!)

Összefoglalásul és a forrásközlés indoklásául elmondható, hogy a szakirodalom makroszinten tárgyalta ugyan a szocialista rendszer egészségügyét, ám ennek társadalmi tapasztalattörténete jelenleg még kevéssé feltárt. Szolnok megye szerencsés tárgya lehet egy ilyen mezoszintű vizsgálatnak, hiszen az ország elsőként kollektivizált megyéi között találjuk. Vitathatatlan, hogy az egészségbiztosítás kiterjesztésével a Kádár-korszak tömegek számára tette elérhetővé az ingyenes egészségügyet, ám a mindennapi gyakorlat számos olyan tényezőre is ráirányítja a figyelmet – együttműködés és színlelés rendszere, lobbitevékenység, pazarlás –, amelyek esetszintű vizsgálata nagyban gazdagíthatja ismereteinket a korszakról.

 

 

Dokumentumok:

 

1.

Dr. Tóth Lajos Szolnok megyei főorvos jelentése a megyei mezőgazdasági lakosság egészségügyi ellátásáról

Szolnok, 1961. május 8.

– részlet –

 

Felszabadulásunk után lényeges változás következett be a kizsákmányolás megszűnése folytán parasztságunk életében is, de a legmélyrehatóbb változás a nagyüzemi gazdálkodásra való áttéréskor – mezőgazdaságunk szocializálása révén érte el mezőgazdasági lakosságunkat. Megnyílt az út a fejlődés és egyben a felemelkedés, a jólét előtt.

A termelőszövetkezeti felfejlesztéssel kapcsolatban a társadalmi biztosításra igényjogosultak száma 90 000-ről 145 000-re emelkedett. Szolnok megyében a betegellátást igénylő tsz-tagok száma 18 000-ről 62 216-ra nőtt fel. Ezek szerint 1958 óta a betegellátást igénylő tsz-tagok száma három és félszeresre emelkedett. Ezenkívül azonban a szentesi, a gyöngyösi és az egri rendelőintézetekhez tartozik megyénk 10 166 tsz-tagja, így a Szolnok megyei tsz-tagok össz-száma jelenleg 72 382. Elérkeztünk ezzel a népbiztosítás határához.

Ez a nagy társadalmi átalakulás az egészségügyi ellátás szempontjából is új, jelentős feladatot teremtett. A mezőgazdaság kollektív életformája, a kollektív munka fokozottan előtérbe helyezte a betegség-megelőző közegészségügyi, járványvédelmi és egészségügyi felvilágosító munkát, mert meg kellett előzni azokat a veszélyeket, amelyek a megváltozott munkakörülmények kollektív együttéléséből következően mezőgazdasági dolgozóinkat fenyegetik.

A KÖJÁL megfelelő személyi és technikai felszerelése ezen a munkaterületen értékes eredményeket produkált. Körzeti orvosainkat azonban a fokozott gyógyító munka e nagyon fontos munkaterületen akadályozza. Akadályként szerepel az is, hogy a közegészségügy és járványvédelem irányítására, ellenőrzésére rendszeresített 12 állami közegészségügyi felügyelői [állás] közül jelenleg is csak 3 van betöltve.

Nehezíti a termelőszövetkezeti munkát az is, hogy a termelőszövetkezetek közegészségügyi és szociális normáira alkalmazható rendelkezés még nem jelent meg. Az 1952-ben megjelent 80-Szn/1/1952. FM. számú utasítás a mezőgazdasági vállalatok egészségügyi és szociális normáit állapítja meg maximális igényekre alapozva, melyek éppen ezért a kezdeti nehézségekkel küzdő termelőszövetkezeteknél nem használhatók jól fel.

A település-egészségügy terén egészségügyi felvilágosítással, többször hatósági intézkedésekkel sikerült elérni, hogy az állami gazdaságok települési viszonyai ma már kedvezőek. Megfelelő területen higiénikus munkáslakások, munkásszállások és munkahelyek épültek. A települések létesítésénél az egészségügyi követelmények megértésre találtak. A KÖJÁL 1960-ban 82 termelőszövetkezeti építkezésnél működött közre az egészségügyi követelmények előírása útján. Állami gazdaságainkban ma már a tisztálkodás, élelmezés, pihenés, a szemét, trágya és ürülék kérdése megfelelő létesítmények útján rendezettnek tekintendő. Jelentős hibák itt főként a tehénistállók terén állnak fenn, mert egy korábbi nem megfelelő típusterv alapján a tehénistállók szennyezett közvetlen környezetébe tejkezelőket is létesítettek. Ma már több állami gazdaságunk települési viszonyai is oly fejlettek, hogy vízvezeték és villanyvilágítás is biztosítva van a gazdaság területén. (A bánhalmai, bánrévi, karcagi, mezőhelyi stb. állami gazdaság.)

Termelőszövetkezeteinknél az építkezések még inkább csak állati istállókra, egyes helyeken üzemi munkahelyek építésére terjednek ki. Az üzemi helyiségeknél a KÖJÁL biztosítja a munka végzéséhez szükséges egészségügyi előírásokat, a tejkezelő helyiségeknél a fentebb említett nehézségek fennállnak.

Külön település-egészségügyi probléma a mezőgazdasági nagyüzemeknél az ivóvíz-nyerés és -ellátás kérdése. A fejlettebb üzemekben már a hydroglobusos vezetékes vízellátás is látható. Általában azonban főként termelőszövetkezeteinkben a vízforrás egyetlen módja az ásott kutakból való víznyerés. A KÖJÁL tehát ezen ásott kutak vizsgálatára és megjavítására fektette munkája fő súlyát.

[…]

Település-egészségügyi probléma a szennyvíz-elvezetés kérdése is, elsősorban a gépállomásokon, állami gazdaságokban jelentősek [!]. A Szolnok megyei KÖJÁL javaslatát felsőbb szervek is elfogadták akkor, amikor az előírt igen költséges biológiai derítés helyett sokkal egyszerűbb oldómedencés megoldást helyezték a törekvések középpontjába.

Az élelmezés-egészségügy terén állami gazdaságainkban az üzemi étkeztetés körülményei lényegesen javultak. A kezdeti szükségmegoldások helyén az állami gazdaságokban ma már a célnak megfelelő üzemi konyhák és étkeztető helyiségek, kulturált körülmények között biztosítják a dolgozók élelmezését. Mezőgazdasági üzemi konyhák létesítésére a lehetőségek nincsenek ilyen mértékben meg. A dolgozók kicsiny száma és a helyiségek, a pénzügyi adottságok az üzemi konyhák létesítésének itt nem kedveznek. Szakszempontok szerint a termelőszövetkezeti dolgozók meleg étellel való étkeztetése a sürgős feladatok közé tartozik. Egyes termelőszövetkezetek tagsága maga is látja ezt. Saját kezdeményezésükből kezdetleges körülmények között meleg ételt főznek nagyobb munkaszezon-időben tagjaiknak. A KÖJÁL a közös étkezésre előírt normákat az ilyen egyéni kezdeményezéseknél érvényesíteni nem tudja, meg kellett elégedni azzal, hogy a főzésben szereplők egészségi állapotát, az anyagkezelés, vízszerzés módjait ellenőrizve nagyobb egészségügyi hiányosságokat szüntessenek meg.

Túrkevén helyi és országos kísérletezések folynak a mezőgazdasági dolgozók közös élelmezésének megoldására. Az Országos Élelmezéstudományi Intézet felmérte a termelőszövetkezeti dolgozók anyagszükségletét. Kísérleti étrendeket vezetett be, mely étrendekben biztosítani kívánta a mezőgazdasági dolgozók élelmiszerszükségletét, lehetőleg számba véve a termelőszövetkezeti dolgozók ízléses [!] és korábbi élelmezési viszonyait is. A kísérlet folyik. Az Élelmezéstudományi Intézetben Túrkevén ez a kísérletsorozat már komolyabb eredményeket is hozott létre, amikor is az úgynevezett gulyáságyúk bevonásával a központi konyháról félig kész ételeket munkahelyre szállított ki, és a gulyáságyúkban a munka helyszínén fejezték be a főzést. […] Megállapítást nyert, hogy mezőgazdasági dolgozóink [többsége] túlnyomóan szénhidráttal (cereáliákkal) táplálkozik, fehérjében és vitaminban keveset vesz magához. Megállapítást nyert az is, hogy a mezőgazdaságban kézi erővel dolgozók nyári nagy testsúlycsökkenésének a fehérje- és vitaminszegény táplálkozáson kívül az is okozója, hogy az izzadáskor eltávozó vízmennyiséget pótolják ugyan, de az izzadtsággal együtt eltávozó sót nem kielégítő mértékben, ennek következményeképpen csökken a gyomornedv-elválasztás és ezzel karöltve az étvágy is. Megállapítást nyert az is, hogy a mezőgazdasági nyári munkáknál nehéz testi munkát végző dolgozók bővebb B1 vitamin felvétele esetén sokkal nagyobb teljesítmény kifejtésére képesek. Éppen ezért fő feladat a mezőgazdasági dolgozók között tudatosítani nyári időben nemcsak a víz-, hanem a sóveszteség pótlásának szükségességét, valamint a B1 vitamint tartalmazó tápanyagok fokozottabb fogyasztását.

A tej kezelése, szállítása területén sajnos igen sok tennivaló akad mezőgazdasági üzemeinkben. Igen kívánatos annak a mozgalomnak a továbbfejlesztése, melynek célja a tuberkulin pozitív teheneket elkülönítve tartani, hogy a negatív tehénállomány szaporodhasson évről évre jobban, és így mind több tuberkulózistól mentes tejhez jusson országunk lakossága.

[…]

A munka egészségügyének biztosítása terén is új feladatokat adott a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése. Gépeknek az erőmunkába való beállítása általánossá vált. Kezdetben az erőgépek üzemanyag-kezelése okozott csak égési sérülést. A későbbiekben az erőgépek beindításával, vezetésével és kezelésével kapcsolatban voltak jelentős számban balesetek. A gépek fokozott igénybevételével összefüggően a balesetek száma még a jelenben is emelkedik. […] Tiszta mezőgazdasági balesetek: gépi, állami és építkezési eredetűek. Gépek közül a traktor, eke, silótöltő, szecska és szalmavágó szerepel. Állattól származó balesetek: lórúgás, bika által való megtaposás, öklelés, jászolhoz nyomás. […] A mezőgazdasági balesetek 40‒50%-a 20 napon túl gyógyuló súlyos balesetek. Jelentősen emelkednek a mezőgazdasági dolgozók közlekedési balesetei is. És itt már nem csupán az elragadott fogatolt járművek, hanem traktorok, gépkocsik, de leginkább motorkerékpár-szerencsétlenségek a gyakoriak. A mezőgazdasági dolgozók életszínvonalának emelkedése következtében ma már nem ritka az olyan tsz (pld. a mezőháki Táncsics), ahol 14 téesztagnak van autója és 40 motorkerékpárja. […] A mezőgazdasági dolgozóink között is elég nagy számmal akad foglalkozási megbetegedés, illetve munkaártalom. A tarlósömör, toklászártalom, a sok bőrgennyesedés, a sugárgombabetegség, a tüdő gombás megbetegedései, a tűző nap által okozott ártalmak, iszapláz, lépfene, tetanusz és sok más, speciálisan mezőgazdasági megbetegedés szükségessé teszi, hogy egyrészt kioktassuk parasztságunkat ezek megelőzéséről, de egyben lehetővé kell tenni, hogy a megbetegedettek minél szakszerűbb kezelés folytán mielőbb meg is gyógyuljanak. […] Járványügyi szempontból feltétlenül szükséges, hogy a nyári mezőgazdasági idénymunkásokat is munkába állításuk vagy munkásszállásra [való] felvételük előtt fertőző és járványos betegségekre alaposan kivizsgálják, mert különösen a betakarítási munkák idején a járványok fellépte nemcsak közegészségügyi, de gazdasági veszélyt is jelent. A fertőző betegségek terén jelentős a gümőkóros betegek felkutatása és gondozása terén végzett fokozott munka. Kibővítették és korszerűsítették a tiszafüredi, mezőtúri, kunszentmártoni, túrkevei gondozóintézeteket. A kunhegyesi tüdőgondozó a közeli hónapokban költözik át új, korszerű helyiségeibe. Új gondozóintézet nyílt meg 1960-ban Öcsödön és Tiszaföldváron, mely utóbbi főleg a Martfűi Tiszacipőgyár több ezres munkáslétszámára jelent közvetlen előnyt. Új, korszerű röntgen készüléket kapott a mezőtúri, tiszafüredi, kunszentmártoni és szolnoki tüdőbeteggondozó intézet. Jelenleg már 4 vidéki gondozó intézet maga is tud rtg-felvételeteket készíteni, és ezzel a betegek Szolnokra való felesleges bejárása megszűnt. A megyei tüdőgondozói intézet stabil ernyőszűrő készüléket kapott, mely könnyebbé és szervezetebbé tette a szűrővizsgálatokat. Az új calmettizáló[34] nővérhálózat kiépítése befejeződött, és ezzel a BCG-oltások és újraoltások terén igen komoly előrehaladás történt. Nagy nehézséget okoz a jászberényi gondozóintézet jelenlegi nem megfelelő elhelyezése, valamint az a tény, hogy ez a gondozó egy orvossal több mint 70 ezer lakost lát el. […]

Kibővítettük a védőnői hálózatot. Míg 1950-ben 60, 1960-ban már 140 védőnő látta el az anya- és csecsemővédelmi gondozást. Különösen jelentős munkájukban a kültelki munka. Sajnos éppen ez a munkarész nagyon akadályozza a fennálló fuvarnehézséget. Egyes városok, járások a védőnők fuvar-átalányának megállapításával a tsz-vezetők a természetbeni fuvarjuttatásával ezt a munkát segítik, általában azonban az a helyzet, hogy a védőnők a külterületi rossz szociális körülmények között élő anyák és csecsemők látogatását csak a legnagyobb nehézségek útján tudják ellátni. A kérdés viszont nem közömbös, mert például még a városaink területén is pld. Karcagon 20,3 és Mezőtúr városban 22,4 a külterületeken lakók száma.[35] […]

A gondozás terén a megye területén szervezett helyi 60 órás üzemi orvosi ellátás jelentősebb eredményeket csak a szolnoki állami gazdaság terén [!] mutatott fel, a többi hat helyen az alkalmazott üzemorvos inkább betegellátó munkát végez. Az üzemorvosi ellátás biztosítása a mezőgazdasági üzemben a szakvélemény szerint patronálás útján volna megoldható. Ennek a patronáló munkának azonban nem az eddig általában gyakorolt betegellátás terén, hanem inkább a megelőzés terén kellene megnyilvánulnia. Helyes kezdeményezés pld. a jó patronáló munkára a jászberényi kórház, ahol a patronáló munkát elsősegélynyújtás oktatására, egészségügyi felvilágosításra irányítottak, emellett a kórház dolgozói 100 munkanapot ajánlottak fel, és a kiselejtezett fehér köpenyegekből és fehérneműkből a tsz részére köpenyt és törlőruhákat biztosítottak. Nagyon helyes, hogy ezért a munkáért a tsz-től – az ottani Vörös Csillag tsz – biztosítékot kapott a kórház burgonya-, zöldség- és gyümölcs-ellátásának hivatalos áron való ellátására [!]. Helyes kezdeményezés tapasztalható Mezőtúron is. Ott ugyanis a kórház egyes osztályai, a rendelőintézet és a gondozóintézet a körzeti orvosok bevonásával valamennyi tsz patronálását megszervezték. Ugyanilyen patronálás állott fenn a karcagi kórház és a termelőszövetkezetek között Mezőtúron és Karcagon, azonban a preventív munka nem domborodik ki oly élésen, mint a jászberényi patronálásnál. Külön akció indult be a termelőszövetkezetek és a körzeti orvos által egyénileg kezdeményezetten a megye területén, egyes helyeken. Ezek közül vannak, amik szakszempontból kívánatosnak látszanak. Különösképpen jelentős ez azokon a helyeken, ahol egy faluban egy orvos van, mert ezáltal ezeken a helyeken a körzeti orvosok némi mellékjövedelemre tesznek szert, és ez szorosabbra fűzi úgy a községhez, mint a vele szerződött termelőszövetkezetekhez is. Az ilyen egyezségek termelőszövetkezet és körzeti orvos között általában arra jönnek létre, hogy a körzeti orvos meghatározott időben a termelőszövetkezetben látja el a betegeket, így megtakarítja a termelőszövetkezet a beteg és az orvos fuvarköltségét. Továbbá a dolgozóknak a munkából való kiesését előzi meg vele. Igen hasznos az ilyen egyezség azért is, mert a körzeti orvos fokozottan figyel a termelőszövetkezeti munkafegyelemre és a betegvizsgálat és -ellátás terén kedvezően gyakorolja le. […]

Tiszabő községben a Petőfi tsz elnöke […] a körzeti orvossal korábban túldotált szerződést kötött. E szerződés szerint dr. […] a fenti termelőszövetkezet üzemorvosi ténykedéséért 7 q búzát, 1 öl fát, 3 kocsi szalmát, 180 kg hízott sertést, 100 kg cukrot, havi 700 forintot és 1 hold háztáji földet kapott. Ez kb. 20 000 forintnak megfelelő szolgáltatás. A Vezsenyi Tisza Kanyar tsz is túlértékelte a körzeti orvossal való kapcsolatot, és ezért az orvos részére 30 000 Ft készpénzt adott, hogy az orvos saját maga részére autót vásároljon, és a fuvardíjakból fizesse vissza a kölcsönt. A fenti példák mutatják, hogy a körzeti orvossal való kapcsolat a mezőgazdasági üzemekre előnyös, mutatja azonban azt is, hogy annak értékelése a termelőszövetkezetek részéről nem megfelelően történik. A havi 700 forint körüli díjazást a megyei tanács vb egészségügyi osztálya megfelelőnek és kifizetőnek tartja, azért, hogy a körzeti orvossal szorosabb kapcsolatba kerüljön a termelőszövetkezet. Viszont helytelennek, nem megengedhetőnek tartja a tiszabői és vezsenyi túlértékelést.

Az egészségügyi felvilágosítás fokozásával oda kell tehát hatnunk, hogy dolgozó parasztságunk jobban megismerje és azután magáévá is tegye az egészségének fenntartására irányuló módozatokat. Míg ipari területen sok és jó filmjeink, plakátjaink és más ismeretterjesztő eszközeink vannak, addig mezőgazdasági vonatkozásban mindössze egy film forog (Péterpáltól Istvánnapig), de az nem a legsikerültebb. Szükséges volna, hogy egészségügyi állami és társadalmi szerveink sok, jól sikerült mezőgazdasági vonatkozású ismeretterjesztő anyagot hozzanak forgalomba. […]

A meglevő adottságok mellett a hatalmasan megnövekedett betegellátást jó szervezéssel kellett megoldani. Szolnok megyében az 1952. évi termelőszövetkezeti szervezés tanulságai alapján az 1958‒1959. évi felfejlesztés során adódó feladatok ellátására már korábban értékes kezdeményezések történtek. Szolnok megye indította be a körzeti orvosoknak adminisztrátorokkal, asszisztensekkel való megsegítését. Ma már minden körzeti orvosnak orvosírnoka vagy adminisztrátora vagy asszisztense van. Emellett 70 házi betegápolónő alkalmazásával ma már csak 39 körzeti orvosunk van olyan, akinek munkáját házi betegápolónő ne is segítené. Ugyancsak jó szervezésnek bizonyult a körzeti közületi orvosi rendelők felállítása. Mindezek ellenére még ma is van körzeti orvos, akinél a napi betegforgalom a 100-at megközelíti, vagy túlhaladja. A jelenlegi törekvések fő iránya az, hogy az orvos munkájának, a körzetek területének felmérésével, a hibák kiküszöbölésével és társadalmi nevelő munkával a körzeti orvosi napi forgalmat 40 átlagra állítsuk be. Ilyen forgalom mellett ugyanis még megkívánhatjuk a jó orvosi munkát és kiküszöbölhetjük azt a felületességet, hogy a túlterhelt orvos betegétől úgy menekül, hogy azt alapos ok nélkül rendelőintézetbe vagy kórházba küldi. […]

A mezőgazdasági dolgozók fogászati ellátásának javítására a megyében 12 vizsgázott fogász helyezkedett el a községekben. A mezőgazdasági felfejlesztéshez a kórházi ágyfejlesztés sem volt kielégítő. Kevés lehetőséget adott erre a beruházási keret. […] Jelenleg a megyében 10 ezer lakosra 27 ágyunk van. Ezzel szemben az országos vidéki átlag 34 tízezreléken felül van. […] A gyógyszertárak számában változás nem történt, annak ellenére, hogy a gyógyszerforgalom két év alatt 46%-os emelkedést mutat. Ez kb. arányban van a biztosított létszám felfutásával. Ezzel szemben a gyógyszerészek száma 128-ról csak 144-re emelkedett, mivel a gyógyszerész-technikák számában történt lényegesebb fejlesztés, akik a magasabb forgalom lebonyolításában segítkeznek a gyógyszerészeknek. Számuk 59-ről 115-re emelkedett. A gyógyszerellátás – eltekintve a gyártásnál előálló időszakos lemaradásokat és nehézségeket – kifogástalan. Ha időnként van is szűk keresztmetszetű vagy hiánycikk, az mindig pótolható azonos hatású, rendelkezésre álló más gyógyszerrel.

A megelőző egészségügyi és betegellátási problémák mellett a termelőszövetkezeti felfejlődés szociális problémákat is felszínre hozott. Itt különösen jelentősek azok a szociális problémák, melyek abból adódtak, hogy egyes gondozásra szorulókat a földjükért mások eltartatásra vállaltak, ezek az egyezségek a termelőszövetkezeti felfejlődés során felbomlottak. Ezzel magyarázható, hogy szociális otthonaink zsúfoltsága tovább fokozódott. Fokozta a szociális otthoni elhelyezés iránti igényt az is, hogy azok a csökkent szellemi képességűek, akik eddig odahaza saját gazdaságukban, szüleik vagy eltartójuk környezetében dolgoztak, a termelőszövetkezetben már munkára nem alkalmazták őket. Így jelentősen felemelkedett a csökkent, szellemi képességűek aránya a szociális otthonokban.

 

Az irat jelzete: MNL JNSzML XXIII. 16. 35.699/1961 – Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára, Szolnok Megyei Tanács VB Egészségügyi Osztályának iratai – Eredeti, gépelt.

 

 

2.

Feljegyzés megyénk területén a mezőgazdaság felfejlesztése során felmerült szociális problémákról
Szolnok, 1961. május 8.

 

 

A mezőgazdaság 1959. évi felfejlesztése során a termelőszövetkezetek a be nem lépett tagokkal haszonbérleti, a belépettekkel pedig eltartási szerződést kötöttek.  A 6/1960. korm. számú rendelet megjelenésekor, mely a mezőgazdasági termelőszövetkezeti tagok öregségi és munkaképtelenségi járadékát rendezte, e szerződéseket a legtöbb helyen megváltoztatták, és azokat az egyéneket, akik előbb haszonbérbe adták földjüket, beléptették a termelőszövetkezetbe. Azokon a helyeken, ahol a tanácsi szervek felismerték a beszervezés jelentőségét, a szociális problémák igen jelentékeny részét az öregségi, illetve rokkantsági járadékkal megoldották. Ki kell emelni e téren a jászapáti járást, ahol minden egyes öregnek megvizsgálták a helyzetét, és ennek eredményeként a járás területéről 1180 személy kapta meg mindjárt az első hónapokban az öregségi járadékot. Jó munkát végeztek Törökszentmiklós város területén is, ahol csaknem 600 személyt, Jászberény város területén, ahol több mint 400 személyt hoztak javaslatba öregségi vagy rokkantsági járadékra.

E problémával egyáltalán nem törődtek a szolnoki Városi Tanácsnál, ahol a mai napig sem tudnak felvilágosítást adni arra, hogy a város területéről hány személy részesül mint termelőszövetkezeti tag öregségi vagy rokkantsági járadékban, noha az Országos Nyugdíjintézet minden egyes megállapításról értesíti a lakhely szerinti tanács végrehajtó bizottságát.

Természetesen a szociális problémákat e járadékkal nem minden esetben sikerült megoldani. Részben a járadékösszeg alacsony volta, különösen, ahol két személynek kell ebből élni, nem biztosítja a teljes megélhetést, s így hozzátartozói nincsenek, vagy a tsz nem viszonylik [!] a problémához megfelelően, nincs biztosítva a megélhetés.

A megváltozott viszonyok magyarázzák azt is, hogy 1959 óta a szociális férőhelyszükséglet lényegesen emelkedett. 1959. I. negyedévben 56, 1960-ban 73, 1961-ben pedig már 80 személyt utaltak megyénk területéről szociális otthonba. Ezeknek nagy többsége volt mezőgazdasági dolgozó, aki vagy a saját földjén vagy mások földterületén, de rendszeresen a mezőgazdaságban dolgozott. Addig, amíg a beutalások száma egyre növekszik, az otthonokban az elhalálozás csökken. 1960. I. negyedévében a 73 beutalttal szemben elhalálozás volt 47, 1961 I. negyedében pedig a 80 beutalással szemben csak 15 haláleset volt. Az országos elhalálozási statisztika adatai szerint 1956-tól 1961-ig az elhalálozás 57%-kal csökkent. Ez magyarázható az otthonokban is kétségtelenül jelentkező életkor-kitolódással, részben pedig a fiatalon gondozásba vett szellemi fogyatékosak létszámának emelkedésével.

A felfejlesztés során különben a fiatal szellemi fogyatékosok elhelyezésének problémái jelentkeztek élesen. Ezeknek a fogyatékosoknak egy része maga is kiment a családdal dolgozni, míg a felfejlesztés után már a termelőszövetkezetben nem vihető, de a legtöbb esetben nem is akarják vinni a hozzátartozók. Másrészt viszont állandó felügyeletet kíván, s egy gondozót köt le maga mellett. Jellemző a szellemi fogyatékosak számának emelkedésére, hogy 1954-ben az akkori felmérés szerint 720 gondozottunk közül mindössze 32 volt olyan, akiről otthonvezetőink úgy találták, hogy zavarják a rendes szociális otthonban gondozott társaik nyugalmát. Jelenlegi tájékozódásunk szerint az engedélyezett 820 gondozott közül több mint 200 az olyan személy, akinek eltávolítása volna indokolt a szociális otthonból az otthon rendje és nyugalma érdekében. Ezeknek a gondozottaknak jelentékeny része fiatal, 20‒30 év közötti, akiknek több évtizedes gondozásával kell számolni.

A szociális otthoni férőhely-problémát növeli azoknak a személyeknek a száma, akiket eddig földjükért tartási szerződéssel, igen gyakran csak szóbeli megállapodás alapján tartották rokonaik vagy idegen személyek, ezek azonban tartásukról tovább nem gondoskodnak, s bíróságaink is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy csak a földjük után kapott haszonbér vagy földjáradékuk erejéig kötelesek tartásdíjat téríteni. Ezeket a szerződéseket csaknem kivétel nélkül felbontják.

Számottevő azoknak a száma, akik a felfejlesztés során kerültek olyan helyzetbe, hogy jelenleg segélyre szorulnak. Ezeknek többsége olyan, aki földdel egyáltalán nem rendelkezett, és mint csökkent munkaképességű, rendszeres munkát már nem végzett. A nagyobb mezőgazdasági munkák idején azonban egyéni gazdáknál még el-eldolgozgatott, amelyből szerényen bár, de létfenntartásáról gondoskodni tudott. Ezeket a föld nélküli csökkent munkaképességű, sőt egyes helyeken még az ilyen földdel rendelkező személyeket sem szervezték be a Tsz-be. Többségük szociális otthonba menni nem kíván, vagy pedig ha kívánna is, férőhelyet biztosítani részükre nem tudunk, s így kénytelenek segélyért jelentkezni. A segélyezettek száma egyes helyeken igen emelkedik. Így például Szolnok város területén 1960 I. negyedévben 30 fő, folyó év I. negyedében pedig már 52 fő részesült rendkívüli segélyben. Ezzel szemben a jászapáti járás[ban] [vagy] Törökszentmiklós város területén, ahol az átszervezéskor felmérték az öregek helyzetét, alig van emelkedés, tehát kétségtelen, hogy a segélyezettek számának emelkedését bizony mértékig a mezőgazdasági átszervezés kedvezőtlenül befolyásolta.

A termelőszövetkezeteken belül jelentkezik a kettős biztosítás problémája, mely különösen a hadigondozottakat érinti. Ugyanis a hadigondozottak gyógykezelésre és gyógyszerellátásra jogosultak és mégis ugyanazt kell fizetniük tsz-tagságuk esetén, mint a közgyógyellátásra nem jogosultak. Vonatkozik ez a kisnyugdíjasokra is, akiknek még a kis összegű biztosítási díj megtérítése is számottevő [teher].

 

Az irat jelzete: MNL JNSzML XXIII. 16. 35.699/1961 – Eredeti, gépelt.