Elbeszélés és történeti magyarázat ‒ „Magyar agrárcsoda” és a források vétójoga

„Azzal csak eltorzítjuk a múltat, ha egy olyan terminológiát kényszerítünk rá, amelynek mindössze az a célja vagy eredménye, hogy kategóriáit a mi kategóriáinkhoz közelítsük, amelyeket alkalmilag örökkévalónak emeltünk. Az egyetlen racionális viszonyunk ezekhez a címkékhez csak az lehet, hogy kiküszöböljük őket.”

(Marc Bloch: A történész mestersége. Történetelméleti írások. Bp., 1996,121.)

 

„Az anyagi javak munka szerinti elosztásával gyakorlatilag bizonyítják be a parasztságnak, hogy nem a földmagántulajdon a jobb, a biztosabb megélhetés forrása, a társadalmi elismerés alapja, hanem a szocialista nagyüzemben végzett munka. […] A szövetkezeti tag elhalálozása után a földöröklést, az öröklési illeték összegének megállapításával úgy kell befolyásolni, hogy az a nem szövetkezeti tag örököst vagy örökösöket a földhagyatékról való önkéntes lemondásra ösztönözze. A hagyatéki illeték összegének megállapításánál a szövetkezeti tag örökösöket viszont jelentős előnyben kell részesíteni.”

(Dimény Imre előterjesztése a Politikai Bizottságnak a földtulajdonról és földhasználatról, 1966. szeptember 12. HU-MNL-OL-M-KS 288-28.-1966-1.)

 

 

Szerzői beszédmód

 

Varga Zsuzsanna angol nyelvű könyve az első olyan szintézis, amely a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyalja.[1] A munka a modern gazdaság- és társadalomtörténet iránt érdeklődők számára is érdekes lehet, hiszen témáját rendszereken átívelő transzferek történeteként jeleníti meg, a szovjetizálási és amerikanizálódási folyamatok összefüggéseire fókuszálva. Nyomon követhetjük, hogy a keletiek miként formálták át a kapitalista mezőgazdasági rendszert sztálini típusúvá, másrészt, hogy a nyugati transzfer miként tette lehetővé a szovjet modell gyors átalakítását. Az előbbi végeredményben élelmiszerellátási és termelési krízist, utóbbi egy mennyiségi mutatóiban drasztikus növekedést mutató termelési rendszert eredményezett. Ennek tükrében az is látszik, hogy az erőszakos kollektivizálás gyenge eredményeiből miként lett mégis siker. A „magyar agrárcsoda” eredetének vizsgálatakor a szerző nem csupán a nagypolitika, a kereskedelmi tárgyalások kérdéseivel foglalkozik, hanem a kutatói látogatásokkal, a vállalkozói és tudományos kapcsolatokkal is. A létrejövő érdekcsoportok tevékenysége bizonyítja a totalitárius rendszereken belüli érdekérvényesítés lehetőségeit és teszi átjárhatóbbá a vasfüggönyt. A szerző a minisztériumi dokumentáció mellett közép- és mikroszintű történeti forrásokat is kutatott Nógrád, Hajdú és Zala megyében, valamint hasznosította az 1949 és 1989 között széles körben keletkezett történeti szakirodalom mellett a szociológia, szociográfia, valamint a néprajz eredményeit is.

A bevezető két megközelítésmódot jelöl ki a kollektivizálás történetének historiográfiájában: az egyik a sikertörténetet, a másik pedig a zsákutcát képviselőké. A könyv újdonsága, hogy a transzfer koncepciójával és a történeti összehasonlítás módszertanával túllép e dualizmuson.

A mezőgazdaság kollektivizálását más országokhoz hasonlóan az adaptáció kérdéskörével hozza összefüggésbe, arra is utalva, hogy Magyarországon korábban erős szövetkezeti hagyomány létezett. A szerző által hivatkozott Nigel Swain érvelésében az itteni téeszek kétféleképp tértek el a kolhozmodelltől. Először is: nem államosított földön működtek, hanem azon, ami, ha csak formálisan is, de a parasztok egyéni tulajdonában maradt. Másrészt Magyarország nem egyszerűen csak átvette a kolhozmodellt, hanem többféle szövetkezet létezését engedte. Egy speciális politikai és gazdasági miliő alakult ki, amelyben a mezőgazdaság az ipari fejlesztések alárendeltje lett, az agrártársadalomhoz tartozók pedig a munkásosztályhoz képest másodrendű állampolgárnak számítottak. A kulákokat vagyonuk miatt „kizsákmányolóknak” bélyegezték. A mezőgazdasági tevékenység döntően az állami gazdaságokra, a gépállomásokra és a szövetkezetekre támaszkodott. Az utóbbiak egyik részét jelentette a háztáji föld, amivel a tagok maguk rendelkezhettek.

Az 1945. évi földreform jellemzése után a könyv több fejezetben foglalkozik a magyar mezőgazdaság szovjetizálásával, a több mint egy évtizedig tartó folyamatot a kollektivizálás és dekollektivizálás kapcsolódó periódusainak egységeként értékelve. Az 1949-ben elindított kolhozmodell-transzfer végül kudarc lett. Noha a Sztálin halála utáni dekollektivizálást az agrártörténeti kutatások majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták, a szerző kutatásainak eredményeként világossá vált a Nagy Imre körül csoportosuló agrárlobbi jelentősége, amelynek tagjai radikálisan elítélték az 1953 előtti agrárpolitikát. Az ő szerepük akkor értékelődik fel, amikor az 1956-os felkelés leverése után Moszkva nagyobb teret engedett a magyar pártvezetésnek annak bizonyítására, hogy a szocialista rendszer a kapitalistához képest felsőbbrendű. Ez a kivételezés különös erővel mutatkozott meg a mezőgazdaság területén (37–69.).

 

A Kossuth Termelőszövetkezet zárszámadó közgyűlése, 1968
Forrás: Fortepan / Bojár Sándor

A kötet narratívája, hogy az utolsó kollektivizálási kampányban az MSZMP tanult a testvérpártok és Rákosi tapasztalataiból. A szervezők először a befolyásos gazdákat próbálták meggyőzni a belépésről, miközben az állambiztonsági dokumentáció növekvő számú fenyegető levélről, graffitiről, pamfletről és tüntetésről számolt be. 1960–1961 fordulóján olyan esetek is előfordultak, amikor a parasztok késekkel támadtak rá az agitátorokra, és megpróbálták őket forró vízzel leönteni. A pártvezetés azonban végül a parasztság többségét bekényszerítette a téeszekbe, amelyek az első években számos nehézséggel, mindenekelőtt a munkamorál alacsony szintjével küzdöttek. Nem oldotta meg a helyzetet az sem, hogy akik a közös munkából származó jövedelmükkel elégedetlenek voltak, távozhattak (107–147.).

Az átszervezést követő nehézségek kezelésében a szerző az agrárlobbi tevékenységét tárgyalja részletesen. 1968-ra ez a csoport rendkívül befolyásossá vált, így már a törvényi szabályozók tekintetében is eltávolodhattak a szovjet kolhozmodelltől: az 1970-es években kapitalista elemek is beépülhettek a magyar gazdaságba. Több állami gazdaság és termelőszövetkezet a nyugati cégek partnere lett: Bábolna és Nádudvar technológiaközvetítő szerepe a magyar termelőszövetkezeti szektorban jelentős volt.

 

A Galgamente Termelőszövetkezet aratói ebédszüneten, 1971
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

 

A szerző a Fehér Lajos vezette agrárlobbi törekvéseit egyfajta civiljogi mozgalomként értelmezi (195.). A nyugati sajtóban „magyar agrárcsodának” tartott, a kolhozmodelltől eltérő magyar mezőgazdasági szövetkezeteket független entitásokként, vállalkozásokként ábrázolja.  A következő innovatív elemek jelentek meg: a téeszek a szociális alapból segítették a fiatalok házépítését, ösztöndíjat adtak, az öregeket nem bocsáthatták el. Míg a szovjet kolhoz nem kínált perspektívát, a magyar reformok lehetővé tették, hogy az 1960-as évek második felére a termelőszövetkezetek gondoskodhattak az egyéni és közösségi célok megvalósításának kereteiről is. A Tudományos Szocializmus és Továbbképzési Intézet 1982. évi kiadványa szerint az éves magyar agrártermelés 1960 és 1975 között gyorsabban nőtt, mint a világátlag. Külön fejezet foglalkozik az 1973 utáni reformellenességgel, az agrárlobbi „lefejezésével”, a téesz-vezetők elleni perekkel, amelyek következményeként a mezőgazdaság belső gyarmat szerepébe kényszerült (221–276.). Mindez azonban nem halványítja el az agrárlobbi érdemeit. A könyvnek az összefoglalóban is hangsúlyozott fő üzenete, hogy különböző politikai hátterű rendszerekből is sikerrel importálhatók a modellek, ha azokat jó szakembergárda adaptálja az adott ország viszonyaira.

Termelőszövetkezet, 1977
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

 

*

 

A könyv a címe és a fenti vázlatban érzékeltetett mondanivaló alapján egy ország egészéről kínál átfogó képet. Adódik tehát a kérdés, hogy az ország lakói miként élték meg a történéseket? A szerzői tematizálás tudomásul vétele mellett is ott marad a kétely: a kötet történeti szereplőinek, az egykori döntéshozóknak a látásmódja elégséges-e az „egész” megragadására? Hogyan lehetséges az, hogy ugyanazon sorsfordító évek eseményeiről gyökeresen eltérő a könyvben olvasható értékelés és az alábbiakban közölt forrásrészletek tartalma? Meglátásunk szerint a kortársi tapasztalattörténetek jobban láthatóvá teszik azokat az összefüggéseket és életvilágokat, amelyek a történeti valóság szerves részét képezték. Célszerű, ha a szerzői narratívát ütköztetjük ezekkel. A kérdés röviden úgy fogalmazható meg, hogy a vidék második világháborút követő történetét továbbra is felülnézetből kategorizáljuk, vagy azt a tényleges gyakorlat, a politikai programok napi szintű megvalósulásainak alapján értelmezzük? Más szavakkal: vizsgáljuk-e azt, hogy a „törvény szelleme” miként öltött testet a gyakorlatban?

 

Téeszesítés, 1960
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

 

A kényszerkollektivizálás 1958 és 1961 közötti befejezése

 

A szerző szerint keveset tudunk a sztálini mezőgazdasági rendszer kialakításában résztvevő szereplőkről, mert eddig a kutatók jobbára az átalakítást fogadó paraszti társadalom történeteivel foglalkoztak. Ennek megfelelően a kötetben a nómenklatúrán belüli szereplők nézőpontját követhetjük nyomon. Ez azonban azzal járhat, hogy tömeges társadalmi tapasztalat marad láthatatlan, sőt felmerül a hamis státusátfordítás is! Az erőszakot a kötet alapvetően akkor jeleníti meg a „reáltörténeti” részekben, amikor a makacs parasztok megtámadják az agitátorokat (135.).

Vajon a vidéki lakosság által elszenvedett erőszak ismertetése nélkül a külföldi olvasók miként értelmezhetik az alacsony munkamorált, a folyamatot, amely révén az egykori gazdák megtanultak rosszul dolgozni (147.)? És ha a nómenklatúra szintjén maradunk: a napi jelentések valóban nem jelezték volna számukra az eseményeket?

Első szövegünk egy ügyészi vizsgálat eredményét rögzíti. A legfőbb ügyészségi jelentés a Szabolcs megyei esetről 1960. február 13-án, a történtek után 11 nappal keletkezett. A társadalom peremén élő tanyai lakosságot is bekerítő, brutális kollektivizálás körülményeit tárja elénk, amelynek beszédmódját a Nagykálló melletti tanyavilágban élő hat ember vallomása alapján konstruált joghatósági szemlélet határozza meg.[2]

 

 

 

 

Budapest, 1960. február 13.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-28.-1960-21. (301–304. o.) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Szocialista Munkáspárt, MSZMP Központi Szervei, KB Mezőgazdasági Osztály ‒ Gépelt eredeti.

 

 

A második ügyészségi leírás a Pest megyében történteket részletezi.[3]

 

 

 

 

Budapest, 1961. december 13.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-28.-1961-12. (22–25. o.) ‒ Gépelt eredeti.

 

 

A brutális erőszak alkalmazása területileg minden megyét érintett, az valamilyen formában szabályszerűségnek számított. A „munkás-paraszt” kapcsolatoknak a mitikus és fetisizált hivatalos színpadiasságától nyilvánvalóan eltérő, ám rendkívül életszerű tapasztalatait mutatja meg a következő dunaföldvári levél:

„Szeretném, ha tudnának arról, ami öt héten keresztül történt Fejér megye déli részében, Cecén, Alapon, Sárszentmiklóson, Sárbogárdon. Először kezdték a bányászok, azok nem értek el eredményt, aztán jöttek a sztálinvárosiak, azok kivetkőztek minden emberi érzésükből. Nem tudtak azok se boldogulni, tehát más módszerekhez folyamodtak. Adókivetések, idős, munkában megrokkant emberek leköpdösésével. Akikkel így sem boldogultak, azokat berendelték a tanácsházára. Ott szidással, pofozással, revolverek mutogatásával kicsikarták az aláírást. Sok ember a házát reggel otthagyta, bujkált, mint az űzött vad a szárkupacokban. Lesték, mint a betörőt, és este, ha megjött, lecsaptak rá. Most jelentik, mint a győztes vezérek, hogy megszervezték a tsz-t.”[4]

 

Budapest, 1960. március 10.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-11.-622. (1‒13. o.) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az 1945 utáni munkáspártok iratai, Magyar Szocialista Munkáspárt, MSZMP Központi Szervei, MSZMP KB Információs jelentések ‒ Gépelt másolat.

 

 

A szocialista modernizáció önértékelései

 

A szocialista modernizációnak Varga Zsuzsanna által választott önértékeléseit érdemes ütköztetni az alábbi hivatalos, szintén a nómenklatúra körében keletkezett forrásokkal. A következő három tényező (föld, gépek, emberek) érthetően más megvilágításban, de folyton megjelenik a szerzői narratívában is.

 

1) Föld

 

Az állandó növekedést megcélzók számára készült dokumentációban még 1982-ben is a növénytermesztés 2000-ig terjedő megduplázásáról tervezgettek, miközben azzal kellett szembesülniük, amit ebben az idézetben olvashatunk:

„Az elmúlt évtizedben a növénytermesztés termésátlagainak növekedési üteme nemzetközi összehasonlításban is figyelemre méltó volt. Ezt úgy értük el, hogy a műtrágya, növényvédőszer, üzemanyag stb. felhasználása másfél-kétszerte gyorsabb ütemű volt, mint a hozamok növekedése. Az energia árának emelkedése, valamint a felhasznált mesterséges energiák arányának gyors növekedése következtében az input energia költségszintje meghaladta a gyengébb minőségű talajok optimális termékenységi szintjét, s ezzel a termésfokozás korábbi típusainak tartalékai kimerültek. Ezeken a területeken a termés továbbfokozása csak a talaj termékenységének növelésével érhető el. Az intenzitás fokozásával hatványozottan nő a termelés kockázata, a terület kárérzékenysége is.”[5]

 

A kemizálás és a melioráció terhe, „ördögszekere”[6] az egyik buktatója volt a szocialista agrárprogramnak.

 

Budapest, 1981. november

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-9-bk-513.-1982-14.544-3. (631. doboz) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az Államigazgatás felsőbb szervei, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, Országos Földügyi és Térképészeti Hivatal ‒ Gépelt másolat.

 

Az erőforrások csökkentek, miközben 1982-ben a térségi üzemek költségének többségét (62%) kellett volna központi keretből biztosítani. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) Növényvédelmi és Agrokémiai Főosztályának 1982. évi szakvéleménye még élesebben világította meg a szocialista állami erőszak, a kényszerkollektivizálás következtében kialakult helyzetet:

„A talajjavítás ütemének fokozását a savanyú talajok területének nagysága és a műtrágyázás hatására végbemenő talajsavanyodás felgyorsulása indokolja. Jelenleg több mint 2 millió hektárra tehető az a terület, ahol a talaj savanyú kémhatása korlátozza a műtrágyák érvényesülését, a termésátlag további növekedését. E területek kémiai talajjavítása a közvetlen termésfokozáson túl mintegy 20–30%-kal növeli az itt felhasznált műtrágyák hatékonyságát is. A talaj típusától és savanyúságától függően a meszezés megtérülési ideje 3–5 év között változik.” [7]

A strukturális problémák következő szintje az volt, hogy az adott régióban meglévő gépkapacitás mellett a dréncsőhiány akadályozta a meliorációs programok megvalósítását. A szerződések ellenére a hazai ipari termelés az igényeknek csupán 60–70%-át tudta kielégíteni. 1982-ben háromezer kilométernyi import termékre lett volna szükség.[8]

A mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter 1945-től 1980-ig a művelésből kivont terület nagyságát 871 ezer hektárban határozta meg. A területcsökkenés mellett az „ipari eredetű tápanyagok és egyéb tényezők hatására” a termésátlagok emelkedtek. A termésátlagok a minisztériumi vélemény szerint így is elmaradtak a lehetségestől, amelynek okát a melioráció lassú ütemében jelölte meg. Összességében az ország termőterületének több mint 60%-án a talajtermékenységet csökkentő tényezők megszüntetését, mérséklését a meliorációtól várták.[9] Az arányszám és az ekkor már nyilvánvalóan retorikai elemnek számító „várakozás” ismét beszédes bizonyíték az agrárvilág napi szintű vergődésére, az életszerű történésekre.

 

 

Budapest, 1981. március 13. és 23.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-9-bk-513.-1982-14.314. (631. doboz) ‒ Gépelt másolat.

 

A mezőgazdasági területcsökkenés okait összegző hivatalos adatok szerint az első helyen az erdősítés (57%) szerepelt.[10] Emögött valójában magának a nagyüzemi rendszernek a strukturális problémái húzódtak meg, így például a „gyenge” üzemek erdőtelepítéssel is igyekeztek megszabadulni földjeiktől.

A miniszter meghatározó tényezőként a „gyenge adottságú üzemek krónikus tőkehiányát”, a „műtrágya ára és használati értéke közötti ellentmondást”, a „tárolási és kijuttatási technológia elmaradottságát” emelte ki. A megoldatlan problémák felsorolása között visszatérően szerepelt a környezeti károkat okozó hígtrágya-kezelés, a „technológiai fegyelem megsértése (egyenetlen szórás, rossz minőségű bemunkálás, táblaszélek túladagolása vagy kihagyása stb.)”. A több évtizedes gyakorlatról sokat mondó summázatában Váncsa Jenő az „uralkodó mennyiségi teljesítményszemlélet és érdekeltség” minőségi szempontokkal való kiegészítését tartotta fontosnak.[11] A meliorációt illetően az „ország termőterületének több mint 60%-án kialakult termelést gátló, talajtermékenységet csökkentő tényezők”, illetve negatív hatásuk kiiktatását tűzte ki célként:

„Az üzemi talajvédelmi, vízrendezési, talajjavítási és területrendezési feladatok – felméréseink szerint – 57,2 milliárd Ft-ot tesznek ki, s ehhez kapcsolódva 14 milliárd Ft társulati (üzemközi), valamint 20 milliárd Ft értékű főművi (OVH) kiépítés szükséges. […] Ahhoz, hogy a meliorációra szoruló területeken – komplex módon – a szükséges feladatok megvalósításra kerüljenek, illetve a talajban lejátszódó negatív folyamatok megállíthatók és megelőzhetők legyenek, a melioráció hosszútávú koncepciója alapján ötéves tervidőszakban mintegy 15 milliárd Ft értékű meliorációs munka kivitelezésére van szükség. Ebben az esetben a termelést gátló és akadályozó tényezők húsz év alatt nagy részben megszüntethetők, a komplexitás minden területen biztosítható és a meliorációtól elvárható legnagyobb termésterület lenne elérhető. Ezen túl megteremtené a termésbiztonságot és a belvizek által okozott termésingadozások is megszűnnének. A melioráció elhanyagolása vagy lassú üteme mellett ezek a talajpusztulási folyamatok nem állíthatók meg, hatásukra az ezredfordulóra igen jelentős területek válhatnak intenzív szántóföldi növénytermesztésre alkalmatlanná.”[12]

Váncsa Jenő 1981. évi megfogalmazása a több évtizedes szocialista projekt „progresszív pazarlásának” rendszerspecifikusságát világítja meg, ami minden történetkutatói értékelés egyik meghatározó szempontja lehet. A problémahalmaz kiiktatására becsült húsz év végképp a távoli, valójában elérhetetlen jövő képét mutatta. Valódi tendenciákat említett meg, amelyek az eddig feltárt és írásunkba beemelt kortársi tapasztalatokkal, beszámolókkal koherens összefüggésben vannak. 

 

 

Budapest, 1981. február 6.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-9-bk-513.-1982-14.314. (631. doboz) ‒ Gépelt másolat.

 

A rendszercsődre reagáló és a témánkat érintő egyik 1987. évi vélemény a fentiekben kifejtettek logikus folytatása volt. A Központi Népi Ellenőrzési Bizottság (KNEB) Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Főosztályának jelentése Somogy, Vas, Zala és Veszprém megyei minták alapján fogalmazta meg a következőket:

„A gazdaságok változatlanul nem fordítanak megfelelő figyelmet a talaj szervesanyag tartalmára. A képződő istállótrágyát ugyan felhasználják, de többnyire csak az állattartó telepek közelében szórják ki, vagyis igyekeznek tőle megszabadulni. A vizsgálat találkozott olyan szélsőséges esettel is, ahol a gazdaság egyes szántóterületein 47 éve nem végeztek istállótrágyázást. A vizsgált gazdaságok szakemberei ezt a nemtörődöm magatartást a szervestrágya kezelés és felhasználás túlzottan magas költségeivel indokolják. Az istállótrágyázás gazdaságosságának bizonyítására kérésünkre a bajnai Alkotmány Mg. Tsz-ben feldolgozták az 1985. évi talajerőgazdálkodási költségadatokat. Az elemzések eredménye még az azt végzőket is meglepte. Kiderült ugyanis, hogy abban az esetben, ha a szervestrágya mikroelemtartalmát is figyelembe vesszük, az azzal kijuttatott hatóanyag nem került többe a műtrágyánál. Emellett több, nem számszerűsíthető tulajdonsága révén a növények kedvezőbben fogadják, mint a műtrágyát. Ez a szemlélet jut kifejezésre abban is, ahogyan a gazdaságok többsége az istállótrágyát kezeli. Általában az a jellemző, hogy a trágyát az istállók környékén, szétszórt kupacokban tárolják, ha felgyülemlett, tolólappal összetolják. Ilyen körülmények között a trágya kiszárad, nitrogéntartalmának közel fele ammónia formájában elpárolog, illetve más hasznos alkotóelemekkel együtt a talajba szivárog”[13]

 

Budapest, 1987. november 23.

Az irat jelzete: MNL-OL-XVII-2-a-191.-1987-V-38-6. (1672. doboz) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Néphatalmi és különleges feladatokra alakult bizottságok, Központi Népi Ellenőrzési Bizottság, Általános iratok ‒ Gépelt eredeti.

 

2) Gépek

 

A szovjetizálás programjának és propagandájának egyik legfontosabb ígérete az emberi kézierőt leváltó tömeges gépesítés volt. A könyv megemlíti ugyan, hogy a termelőszövetkezetek gépesítése az 1960-as évek elején elégtelen volt (147–148.), ám arról már nem informálódhatunk, hogy ennek a gépparknak az elemeit döntően a rendszerellenségnek tekintett birtokosoktól rekvirálták a hosszú ötvenes években. Ezek az eszközök a hatvanas években valóban leromlott állapotban lehettek. Vajon a szektor bőkezű támogatásának és fejlesztésének eredményeként kedvezőbb helyzetértékeléssel találkozunk-e a hetvenes évek közepén? 1974-ből származik a következő forrásunk:

„A mezőgéphálózat gyártástechnológiai színvonala – vállalatonként differenciált mértékben – túlnyomórészt elmaradott, korszerűtlen s nem biztosítja az igényeknek megfelelő műszaki színvonalú gyártmány előállítást s a gazdaságos gyártás feltételeit.”[14]

Az 1974. évi termelési normaóraigényben a kézi műveletek aránya 68%, az üzemi szerszámgéppark 15%-a 20 évnél idősebb, de a 10 évnél idősebb gépek aránya is 57% feletti volt. A technológiai elmaradottság igen negatívan hatott az előállított gépek minőségére, a gyártás gazdaságosságára és termelékenységére. A kedvezőtlen hatást elsősorban a gyártmányok alacsony üzembiztosságában és élettartamában, valamint az alkatrészek csereszabatosságának hiányában nevezték meg. Összességében ezek eredményezték a hazai gyártású mezőgazdasági gépekről kialakult negatív véleményt.[15] A külföldi összehasonlítás még inkább fokozta a frusztrációt, hiszen a fejlett mezőgépiparral rendelkező országokban a mezőgépipari vállalatok összlétszámának 6–8%-a foglalkozott fejlesztő tevékenységgel. Magyarországon ez az arány, az élelmiszer-gépiparhoz hasonlóan, 2–3% volt.[16]

 

Budapest, 1974

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-9-ak-1974-00514 (5. doboz, 5‒6.) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az Államigazgatás felsőbb szervei, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, TÜK iratok ‒ Gépelt eredeti.

 

 

„A mezőgazdaságban üzemeltetett gépek, géprendszerek közül a baleseti veszély és egészségkárosító hatás szempontjából első helyen állnak a traktorok. A megvizsgált üzemekben a traktorállomány 46%-a több mint felére amortizálódott, a 0-ra leírt traktorok részaránya pedig meghaladja a 20%-ot. […]  A műszakilag és erkölcsileg ilyen mértékben elavult, de üzemben tartott erőgépekről általában hiányoznak a védőberendezések. A mezőgazdaságban évenként bekövetkezett halálos baleseteknek 10–15%-a (7–33 eset) például a védőkerettel el nem látott traktorok borulásánál következett be. Számításaink szerint 1973. I. 1-én a mezőgazdasági nagyüzemekben országosan mintegy 19–21 ezer (MTZ, Zetor-Super 50) védőkeret nélküli traktor üzemelt. […] Az Országos Munkaegészségügyi Intézet adatai és vizsgálatainak megállapításai egyértelműen bizonyítják, hogy 50 éven felüli traktoros alig van az üzemekben, de a traktorról nyugdíjba ment dolgozók száma is igen alacsony.  […] Legtöbbször gyomorbántalmak, belgyógyászati és mozgásszervi panaszok jelentkeznek. […] Azt is feltárták, hogy az üzemek saját maguk gyártottak gépeket, berendezéseket, amelyeket a biztonságos feltételek figyelmen kívül hagyásával üzemeltetnek. Az import gépeket is a biztonságtechnikai minősítések nélkül üzemeltetik. A minősítési szabályok a gyártót, a forgalmazót és a beruházót kötelezik a gépek munkavédelmi minősítésére, de a rendelkezések nem vonatkoznak az mgtsz-ekre. A téeszek részben ezért, részben pedig költségcsökkentés miatt mellőzik a gépek minősítését. Így azonban hiányzik a dolgozók biztonságos munkavégzésének egyik feltétele.”[17]

 

Budapest, 1973. szeptember 17.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XVII-2-a-13-1973-322-55006. (837. doboz) ‒ Gépelt másolat.

 

A KNEB 12 megyében 162 téesz és 17 szakmunkásképző iskola adataira hivatkozva folytatott vizsgálatot 1978-ban.[18] A téesz-összevonások következtében az egy üzemre jutó terület átlaga 4000 hektárra növekedett. Ezzel egyidejűleg az üzemi foglalkoztatottak létszáma is átlagosan 400–500, olykor 800–900 főre emelkedett. Minél nagyobb volt a létszám, annál nagyobb jelentősége volt az üzemszervezet és munkarend hatékonyságának. A téeszekben általában az ágazati (növénytermesztés, állattenyésztés, gépüzem), illetve a területi (üzemegységnyi) üzemszervezési forma kombinációja volt a jellemző. Az üzemszervezet rendszerint utólagosan igazodott a termelés, a munkaerő-szükséglet, a technikai ellátottság, valamint a központi célkitűzések követelményeihez. Ez az utólagos és folyamatos korrekciós kényszer, kísérlet szintén rendszerspecifikus jelenség lett, amelynek elsődleges oka a vizsgálatot végzők szerint is az volt, hogy „az üzemek jelentős része nem jutott el a korszerű üzemi szervezet kialakításának igényéig, de az ezzel kapcsolatos tudományos fejlesztő-kutatómunka is késedelmesen indult meg. Ennek következménye, hogy a termelőszövetkezetek jelentős részében nem található olyan korszerű üzemi szervezet, ahol a termelés mérete, technikai színvonala és az adott terület mellett a munkaerő hatékony kihasználtsága biztosított lenne.”[19]

Optimális eszközhasználással összhangban álló munkarendről általában nem lehetett beszélni, ami logikusan következett a folytonos szanálási eljárásokból, téesz-egyesítésekből. Csupán a zárt termelési, iparszerű rendszerekbe tartozó nagyértékű gépek kihasználása érdekében és a szakosított állattenyésztő telepeken fordult elő a kétműszakos, illetve folyamatos üzemeltetés.[20]

 

 

Budapest, 1978. február 28.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-9-d-1978-32.176. (79. doboz) ‒ Az Államigazgatás felsőbb szervei, Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, Munkaügyi és Szociálpolitikai Főosztály – Gépelt másolat.

 

3) Emberek

 

A könyv fontos állítása, hogy amíg a szovjet típusú kolhozok dezintegrálták a falut, addig a magyar modell termelőszövetkezetei a közösség és az egyén számára is életcélokat, jövőképet kínáltak (222.). Ez az állítás nehezen összeegyeztethető az 1970–1980-as években folyó devianciakutatások eredményeivel, amelyek nagyfokú elidegenedéssel, érték- és normazavarral magyarázták a kiugróan rossz alkoholizmus-, öngyilkosság- és neurózis-adatokat Magyarországon.[21] Juhász Pál és Losonczi Ágnes[22] kutatásai különösen a falvak lakóiban jelölték ki azt a társadalmi csoportot, akik körében a legnagyobb megterheléssel járt a „szocialista átalakulás”. A társadalmi beilleszkedési zavarok kutatásának egyik első helyzetjelentése is kimutatta, hogy az öngyilkosok és alkoholisták aránya a mezőgazdasági munkások és a „szövetkezeti parasztság” körében volt a legmagasabb.[23] A kortárs szociográfiák töredékes közlései[24] mellett az újabb kutatások[25] már az egyéni életutakban is azonosították a vidék átalakítását kísérő töréspontokat.

Dokumentumok sora igazolja azt is, hogy a földjüktől megfosztott idős téesz-tagok bevallva, bevallatlanul teherré váltak. Az utánuk elvileg fizetendő földjáradék nagysága papíron sem fedezte az SZTK- és a nyugdíjjárulék összegét.

„A tavasz folyamán ezeket az öregeket tagként szervezték be a tsz-be, földjük használatáért pedig földjáradékot vagy haszonbért ígértek. Most csak az öregek a kötelező nyugdíjjárulék, stb. fizetés miatt, semmit sem kapnak. A szövetkezetek vezetői félnek megmondani az ilyen tagoknak a való helyzetet. […] A vezetőség tanácstalan, az öreg tagok kizárásának gondolatával foglalkoznak, vagy pedig pártoló tagként való felvétellel akarják az öregek helyzetét megoldani.”[26]

 

 

Budapest, 1959. július 31.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-28.-1959-9 ‒ Gépelt eredeti.

 

Baranyában a Központi Statisztikai Hivatal 73 község 77 téeszében vizsgálta a munkaképtelenség okait 1959-ben, és a következő megállapításokra jutott. Először is úgy látták, hogy a településeken élő öregek és betegek, rokkantak két éven belül nem tudják magukat ellátni. Számuk közel 2500 fő, többségében nők tartoztak közéjük. A munkaképtelenek kétharmada egykor földterülettel rendelkező gazdálkodó volt.[27]

 

 

[Pécs], 1959. május

Az irat jelzete: HU-MNL-BaML-XXXV-1-1959-42 ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Baranya Megyei Levéltára, MSZMP Baranya Megyei Bizottsága ‒ Gépelt másolat.

 

 

Az öregek bánásmódjáról a minisztériumban 1962-ben így írtak:

„[a] kilépni szándékozók között nagy számú az idős tsz-tag. Esetükben joggal feltehető lenne, hogy ők nyugdíjat vagy öregségi járadékot kapnak, és így kilépésüknek nem lehet értelme. Logikailag ez helyes, de van a dolognak egy másik oldala, és pedig az, hogy sok tsz-ben mostohán bánnak az idős tagokkal. Megnyilvánul ez abban, hogy rájuk is kimérik a területet, ha vállalja, ha nem, és ha nem műveli meg, úgy kártérítésre kötelezik. Pl. Vas megyében a bukácsházai tsz egy 80 éves asszonyt kötelezett kártérítésre. A másik, igen helytelen bánásmód abban van, hogy az idős tsz-tag háztájiját azzal az indokkal, hogy idős, 800 négyszögölben állapítják meg, tehát egyik évről a másikra hirtelen lecsökkentik a korábbi nagyobb háztájit, amit az idős tsz-tagok joggal kifogásolnak.”[28]

 

Budapest, 1962. július 24.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-K-1-af (10. doboz) ‒ Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az Államigazgatás felsőbb szervei, Mezőgazdaság- és élelmezésügy, Losonczi Pál miniszter iratai ‒ Gépelt másolat.

 

Másutt a következő jellemző példákat találták:

„Találkozunk olyan termelőszövetkezettel, ahol a tagság nem vállalja a munkaképtelenek tartását (szebényi, lovászhetényi, szüri, nagypalli tsz), a munkaképtelent a szövetkezetből kizárják, igyekeznek tőlük megszabadulni (pl. tarrósi tsz). Több termelőszövetkezetben az öregeket, munkaképteleneket törlik a tagnyilvántartásból, hogy ne kelljen utánuk SZTK-járulékot fizetni, megfosztva őket mindazoktól az előnyöktől (orvosi kezelés, gyógyszerellátás, stb.), amit részükre a társadalombiztosítás nyújthat.” A jelentésírók szerint a „szövetkezeti községekben most már az ő feladatuk gondoskodni a falu valamennyi lakosáról, beleértve az öregeket. Az öregek száma pedig a megfigyelt termelőszövetkezeti községekben igen magas, és világosan tükrözi a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság elöregedését, a fiatalság más pályán való elhelyezkedését.”[29]

A parasztellenes politika és a kényszerkollektivizálás kiterjedt hatásainak igen beszédes példája a „földek felajánlása”-ként hivatkozott kérdéskör 1965. évi összegzése:

„A mezőgazdaság szocialista átszervezése során célszerű volt az az intézkedés, hogy csak a földműveléssel élethivatásszerűen nem foglalkozó személyek ajánlhatták fel földjüket. Ezt a lehetőséget politikai megfontolásból nem lehetett kiterjeszteni a földműves foglalkozású személyekre, mert az volt a cél, hogy ezek lépjenek be és vigyék be földjüket a termelőszövetkezetbe. A mezőgazdaság szocialista átszervezése során ez a célkitűzés általában megvalósult. Jelenleg nem jelentős az egyénileg gazdálkodók száma. Többségük idős, beteg, munkaképtelen, olyan személy, aki földjének megműveléséből már nem tud megélni. A megváltozott körülményekre tekintettel ma már nem indokolt a foglalkozás szerinti megkülönböztetés fenntartása. Ezért minden földtulajdonos számára lehetővé kell tenni, hogy földjét felajánlhassa és azt a termelőszövetkezet használatra megkaphassa.”[30]

 

 

Budapest, 1965. szeptember 30.

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-M-KS 288-28.-1965-14 ‒ Gépelt eredeti.

 

A téeszeknek elvileg saját szociális alapot kellett képezniük, ami azonban az 1970. évi 800 millió forintról két éven belül 63%-kal lecsökkent. Ebben a tekintetben is érzékelhető a termelési mutatók „sikerességének” kreált volta. Az eleve kis összeg drasztikus süllyedése utáni maradékból kellett volna 1972-től a tagok betegsége esetén a keresettérítést, vagy a baleseti keresetkiegészítést és segélyezést kifizetni. A papíron meglévő alapok gyakorlati felhasználásáról sokat mond a kortársi összegzés:

„A szociális alapból beruházásokra 1970-ben 7,4 millió, 1972-ben pedig 8,1 millió forintot fordítottak, mivel a szociális beruházások nagyobb részét, az említett 2,7 milliárd Ft-ot a fejlesztési célkitűzések megvalósítása során (pl. szakosított telepek) a fejlesztési alapok terhére finanszírozták. […] Mivel a védelmi berendezések beszerzésének, kiépítésének és az azok üzemszerű fenntartásának költségei a termelés költségeit növelik, a mezőgazdasági üzemek elsősorban e tételeket hanyagolják el és rangsorban az utolsó helyre kerülnek.”[31]

A nyugdíjasok életkörülményeiről szóló, hetvenes évek végi összegzés is foglalkozik a téesznyugdíjasok kedvezőtlen helyzetével. Az átlagnyugdíj – 1600 forint – a fele volt az átlagos keresetnek, de ettől is elmaradtak a termelőszövetkezeti nyugdíjak (1300 forint). Ez az össznyugdíjasok 37%-át jelentette. 1000 forintot meg nem haladó havi ellátásban részesült a mezőgazdasági téeszek öregségi nyugdíjasainak 56, a téeszjáradékosok 85%-a. (Ez utóbbi kategóriában 1977-ben az átlagos juttatás mindössze 850 forint volt.) Tanulságos ugyanakkor, hogy a nyugdíjasok kétharmadát kitevő, 1500 forint alatti nyugdíjjal rendelkezők ötöde jónak, fele pedig kielégítőnek látta akkori helyzetét, ami utalhat egyrészt az 1970-hez képest számított emelkedésre, másrészt pedig arra, hogy a nyugdíjasok 80%-a másokkal közös háztartásban élt.[32] Harmadrészt pedig, tehetjük hozzá, feltehető, hogy korábbi alacsony kereseti viszonyaik tükrében az átlag alatti nyugdíj nem volt jelentős visszalépés. 1981-ben a saját jogú munkásalkalmazott nyugdíjasok átlagos nyugdíja 26%-kal volt magasabb a saját jogú téesznyugdíjasokénál. A 161 ezres tömböt képező téesz-járadékosok átlagosan havonta 1609 forintot kaptak, ami az említett munkásalkalmazotti nyugdíj 48%-át jelentette.[33]

 

Kérdések

 

Varga Zsuzsanna a publikációiban évtizedek óta közvetíti a politikai diktatúra nómenklatúráján belüli véleményeket és törekvéseket. Felhívja a figyelmet, hogy a monolitnak tekintett pártállamon belül is voltak érdekcsoportok, illetve a társadalommal vállalt konfliktusok bizonyos fokú alkalmazkodásra kényszerítették a döntéshozókat is. Ezekben a leírásokban természetesen vannak igaz mozaikképek, de azok az „egészet”  nem magyarázhatják meg. Tetszetős a narratíva, de komoly kételyek merültek fel már húsz évvel korábban is, amikor az 1956 és 1967 közötti időszakot tárgyaló könyvének címébe a „paraszti érdekérvényesítés” fogalmát helyezte.[34] Miért félrevezető, ha a szerző kutatási eredményeit a korszakra és a témára vonatkozó általános történeti értékelésként fogadjuk el? Hogyan oldható föl az ellentmondás a tömeges tapasztalattörténetekkel?

Terjedelmi okból csak megemlítjük azokat a történelemformáló tényezőket, kutatási eredményeket, amelyek torzítva vagy egyáltalán nem jelennek meg a könyvben. Alapvető kérdés, hogy a modelltranszfer keleti és nyugati tartalmi jegyeinek átfogó leírása és értelmezése nélkül mit kezdjünk a kiragadott agrártechnikai és agrártechnológiai tényezőkkel? Vajon azok hitelesen bemutathatók úgy, hogy a társadalom (emberi együttélési formák), ha úgy tetszik, a „társadalmi mechanizmus” mintegy csatolmánya lesz az éppen aktuális politikai döntéseknek, például az „új gazdasági mechanizmusnak”? A szerző a leszűkített, szektorális látásmód miatt elsősorban az agrárpolitika, a kényszerszövetkezetek politikatörténetének egyes kérdéseit tárja az olvasó elé. Ha már az olvasót a határon túlra vezeti és egy tömör mondatot megfogalmazott a parasztok ukrajnai „izzasztásáról”: miként lehetséges az, hogy a több millió áldozat említés nélkül maradt (12.)? Ha a belső gyarmatosítás jelensége megjelenik „szovjet” területeken, akkor az miért maradt ki az 1945 utáni magyarországi történések bemutatásából? Az utóbbi években folytatott vidéktörténeti kutatásaink (a szerző ezekre tévesen, hiányosan és a lényeget meg sem említve utal; 296.) szerint a vidék- és parasztellenesség az egyházközségeket is alapvetően érintette. A kulákok és más, a szómágiát tükröző kifejezések is értelmezés nélkül maradtak, holott a „kuláktörténetek” valójában a gazdaelitekről szólnak. A szómágiával különösképpen egy külföldieknek szánt szövegben kellene foglalkozni, hogy például jobban értsék az egyébként Magyarországon túl is ismertnek számító Ottlik Géza „kulákságát”.[35] Ezen kontextus kimaradása magyarázat nélkül hagy társadalmi jelenségeket, amik sztereotípiákat és előítéleteket mozgósítanak az olvasóban: a könyv parasztgazdái a változással szembenálló, csökönyös emberek, akik ellenzik az életüket megjavító változásokat. Marx és Lenin parasztjait „láthatjuk” itt megjelenni, szó sincs Alekszandr Csajanov[36] orosz vagy Fél Edit és Hofer Tamás klasszikus művének átányi gazdáiról.[37]

A kommunista nyelvi uralom, a szükségszerűség nézőpontjának feloldása aligha megkerülhető egy ilyen átfogó szándékkal írt munka esetében. Mintha a szerző forrásainak foglyává vált volna, így idézőjel és elemzés nélkül olvashatunk a földelkobzásokat jelentő földfelajánlásról; a bekényszerített helyett bevitt földről, tárgyakról; bekényszerített emberek helyett belépettekről. Torzít az ábrázolás, ha a bekényszerítettek nevén papíron meghagyott javak esetében tulajdonról, majd pedig „szövetkezeti tulajdonról” beszélünk. Ennek cáfolataként itt csupán Kornai János közismert fejtegetéseire hivatkozhatunk.[38] Ez esetben konkrétan mutatkozik meg, hogy mennyire aggályos főként a tulajdonjog, a munkakultúra és a politikai hatalom tényezőinek figyelmen kívül hagyása a „modelltranszfer”-felvetésben.

Ha életszerű és analitikus fogalmakkal akarunk dolgozni, hogy helyükre kerüljenek a történeti jelenségek, akkor – az igényes külföldi munkák alapján – a kényszerkollektivizálás kifejezéshez hasonlóan indokolt kényszerszövetkezetekről beszélni. Ezzel egyrészt kutatóként is jelöljük, hogy a vidéki Magyarországon jelenlévő, a helyben maradtak számára meghatározó történeti realitásról, a legnagyobb munkahelyi hálózatról van szó, de egyben azt is kifejezzük, hogy azok eredetüket tekintve a szocialista bekerítés, a terror hatására jöttek létre. Az már egy újabb történeti jelenség, hogy mind az 1945. évi földelkobzások, földosztások és a kényszerkollektivizálás folyamatai az indoktrináció, az (ön)cenzúra miatt sem voltak publikálhatók történeti valóságukban a rendszerváltást megelőzően.

A téesz-vezetők elleni 1970-es évekbeli perek nem tekinthetők az 1956 leveréséhez kapcsolódó perek utáni időszak első nagy politikai eljárásainak. A szerzői beállítással szemben, ha már „elsőket” keresünk, akkor a „téeszellenes izgatás” 1959 és 1961 közötti tömeges koncepciós pereit, majd pedig az 1960-as évek egyházi személyek elleni ismétlődő pereit kell megemlítenünk. Továbbá a téesz-vezetők elleni eljárások minden bizonnyal valóban első feldolgozásai közé tartozó Ne sápadj! című, a Gulyás-testvérek klasszikus kortársi dokumentumfilmjét miként lehetett figyelmen kívül hagyni?[39]

 

Pörös Géza beszélgetése Gulyás János fimrendezővel, 2015

 

 

Bábolna, Nádudvar és a többi, az iparszerű mezőgazdasági termelés közismerten kis hányadot jelentő és politikai kiváltságos helyzetét miként lehet jellemzőnek tartani a korabeli vidéki Magyarország átfogó képét illetően?[40] A még nagyobb mértékű eladósodás/eladósítás pályájára állított országban miként lehet a politikai és a gazdasági szereplőket így elválasztani? Csak példaként említjük, hogy megtévesztő a szocialista modernizációt illetően a bábolnai állami gazdasági helyzet és a „szövetkezeti szektor” ilyen módon való összemosása. A táblázatokra vonatkozóan példaként említhető, hogy a 149. oldalon közölt táblázatban kommentár nélkül maradt a munkabér és a második gazdaság alapvető különbözősége. A hetvenes években végzett időmérleg-kutatások eredményei szerint a mezőgazdaságból élőknek az átlagnál napi két órával volt több a kötött idejük: ennyivel dolgoztak többet a háztájiban s maradt ennyivel kevesebb szabadidejük.[41] Az egyéni és társadalmi önkizsákmányolás nem volt jellemzője a hagyományos paraszti értékrendnek. Már az orosz/szovjet körülményeket tárgyaló részben megjelenhetett volna a csajanovi értelmezés, azonban sem ott, sem a magyar fejezetekben ez a kérdéskör nem szerepel.

Bár a bevezetőben olvashatjuk, hogy a szerző szociológiai, szociográfiai és néprajzi művekre is támaszkodik, azonban ezek hatását csak igen részlegesen érzékeljük. Nehezen elfogadható, hogy Juhász Pál téesz-neurózissal kapcsolatos kutatásait, vagy például Andorka Rudolf, Losonczi Ágnes, Enyedi György vagy éppen Beluszky Pál deviáns viselkedésformákkal és a hátrányos vidéki helyzettel foglalkozó műveit a szerző nem hasznosította, amelyek pedig külföldi összehasonlításban is kivételes módon tárták fel a szocialista modernizáció ellentmondásait.[42] Vajon a klasszikus átányi monográfiában leírt, a kényszerkollektivizálás befejezése előtti miliők, valamint az utána végbement társadalmi dezintegrálódási folyamatok miként illeszthetők be a termelőszövetkezetek kínálta jövőkép koncepciójába? Ezek tükrében még inkább érthető, hogy a nézőpontok valójában folyamatosan az úgynevezett agrárlobbihoz sorolt személyekhez tartoznak. Ebben az elbeszélésben a mezőgazdaság sikerei valójában az ő sikereik.

Feltűnő, hogy Fehér Lajos életrajzából kimaradt az 1945–1946. évi politikai rendőrségi vezetői szerepvállalása és az, hogy 1957 elején miként állt ki a karhatalom bevetése mellett. Vajon milyen értelemben lehet 1974-ben politikai bukásáról beszélni, ha 1981-es haláláig az MSZMP KB tagja maradt? A nómenklatúráról szóló hosszú szövegközlések a retusált képek, a naiv realizmus és egyoldalúság keverékét képezik. Mintha csak mindig egy, bölcs történeti szereplő („agrárlobbi”) lenne a színpadon. A tendenciózus, esetleges forrásválogatás, a döntéshozói körben végzett interjúk nehezen követhető, szűk köre önmagában is problematikus. A „társadalom tagjai”, „mások” hol vannak a tablóképen? Hasonlóképpen a mikroszintű kutatásokra vonatkozó három megyei utalás is kérdéseket vet fel. Sem módszertani, sem pedig tartalmi tekintetben nem érzékelhető a bevezetően kijelölt mikrotörténeti megközelítés.

A jobbágyparaszti világból átöröklődött vidék- és parasztellenességnek, a vidéki tereket csak kiaknázható erőforrásnak tekintő állami beavatkozásnak az egyik jellemzője, hogy lényegében nem vesz tudomást a helyi-regionális nézőpontokról.[43] A jelenkortörténeti kutatás egy része folytatja ezt a hagyományt, amikor a kommunista iparosítási politikáról és az erőforrás-elosztási rendszerről szóló elemzéseket negligálja, a „tervgazdálkodáshoz” kapcsolódó kényszerkollektivizálást és (össz)társadalmi változásokat, lényegében a szükségszerűség nézőpontjából kiindulva, ma is rendszerint a „sikeres” szóval illetik.[44] Tiszteletben tartva, hogy bárkinek lehet átfogó véleménye egy rezsimről, történetkutatóként azonban még inkább tiszteletben kell tartani történeti forrásaink vétójogát. Különös, ünnepi tanulmányokat eredményezhet az, ha a politikai diktatúra legfőbb döntéshozói által ránk hagyott, alapvetően politikai szövegek és gondolkodási horizontok alapján próbálunk bemutatni egy korszakot. Ha szisztematikusan megnézzük a nagyszámú 1956 utáni, főként politikatörténeti publikációk főszövegeinek és lábjegyzeteinek tartalmát, az információk keletkezési helyét és az azok alapján formált írásokat, ráismerhetünk arra, hogy ezek a „sikertörténetek” csak akkor lennének igazak, ha nem veszünk tudomást a kényszerkollektivizálás káros társadalmi és környezeti hatásairól, magáról a rendszercsődről. Vajon a szovjetizált és „amerikanizált” téesz-udvarok és földjeik mindennapi képei, fotói mit mutatnak? Vajon a „sikeres tabusítások” évtizedei után meddig kell várni, hogy a jelenkortörténeti kutatók egy részét a tömeges történeti források tükrében valóban érdekelje az, ami a társadalom tagjaival történt?