„Ellenséges politikai beállítottság, nyugatimádat…” ‒ A „hazatérés-megtagadási ügyek” vizsgálata egy 1966-ban készített állambiztonsági jelentés alapján

Bevezetés

Az alábbiakban közölt irat a Belügyminisztérium (BM) III. (Állambiztonsági) Főcsoportfőnökség Vizsgálati Osztályának jelentése, amely bepillantást enged a politikai rendőrség hatvanas évek közepére kialakult nehézségeibe, dilemmáiba.[1] A dokumentum 1966 októberében készült, tíz évvel a forradalom leverését követően. Az évszám nemcsak ezért volt különleges – az állambiztonság egész évben, de különösen ősszel feszült várakozással tekintett október 23-ára –, hanem azért is, mert ekkorra a megtorlást követő konszolidáció, valamint az 1963-as általános közkegyelem megengedő politikája (például a ki-és beutazási korlátozások enyhítése) átváltott egyfajta keményebb, szigorúbb belpolitikai hangvételre. Ennek okai az „ellenforradalom” kerek évfordulója mellett a nemzetközi életben végbement változások voltak: a Szovjetunióban 1964-ben leváltották Hruscsovot,[2] Kádár János[3] legfőbb támogatóját, ami Magyarországon is találgatásokra adott okot és bizonytalanságot szült. A szovjet‒kínai kapcsolatok lehűlése 1966-ban Magyarországon egy kis létszámú, rendkívül csekély ismertséggel és hatással bíró maoista csoport megszerveződését eredményezte, amely balról támadta a kádári berendezkedést. Ez merőben új kihívást jelentett a belügyi szerveknek, az amerikai csapatok és az észak-vietnámi fegyveresek közötti összecsapások pedig egy újabb világháború lehetőségével riogattak. Mindezek együttes hatására 1965 és 1966 folyamán olyan párt- és kormányhatározatok, valamint belügyminiszteri parancsok születtek, amelyek adminisztratív eszközökkel próbálták orvosolni a problémákat.[4]

A komáromi határállomás, 1964
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

1964-ben több szocialista országgal szemben megszűnt a vízumkényszer, így ugrásszerűen megnőtt a ki- és beutazások száma. (1964 nyarán 600 ezer turista érkezett Magyarországra, míg 1963-ban összesen 85 ezer.) Ugyanakkor fél év alatt a külföldön maradtak száma (több mint 500 fő) felülmúlta a korábbi, 1964-es év tizenkét hónapja alatt (437 fő) disszidáltak számát.[5] Ráadásul az 1963–1964-ben „realizált” 17 kémkedési ügyben a nyugati hírszerző szervek a legális, elsősorban idegenforgalmi kapcsolatokat használták ki a kiválasztott személyek tanulmányozására, beszervezésére, a (kém)kapcsolat tartására, és egyre fokozódott a budapesti kapitalista követségek mint fedőszervek alatt működő ellenséges hírszerző rezidentúrák tevékenysége is. Az MSZMP legfelső vezetését sokkolták a számok. A Politikai Bizottság egyik 1965. júliusi ülésén megvitatták az idegenforgalom helyzetét. A vita során Kállai Gyula, a Minisztertanács elnöke kijelentette, hogy az idegenforgalom fejlődése az állam biztonságát nagymértékben veszélyezteti.[6] Ezért olyan javaslat született, hogy a kapitalista országokba történő magánutazások iránti kérelmek elbírálásakor még körültekintőbben járjanak el. A vita során Kállai sérelmezte továbbá azt is, hogy szinte minden kérelmezőnek javasolták az útlevél kiadását, ezért a hazai közvéleményben az terjedt el, hogy mindenkinek joga van útlevélre, s ha valaki azt nem kapta meg, állampolgári jogainak megsértését látta benne. Benkei András belügyminiszter ezt úgy fogalmazta meg, hogy az útlevél egyben „politikai priusznak” is számít, és ezért sok volt „ellenséges elem” kér útlevelet, hogy megtudja: a Belügyminisztériumban hogyan ítélik meg őt.[7] Szerinte azonban az elutasítások száma (1964-ben 0,4%) a kiutazásokhoz képest elenyésző volt. A belügyi tárca vezetője hozzátette: szerinte az „átlagember” nincs kellően felkészítve az „idegenforgalom politikai hatását” illetően, hiszen 1964-ben viszonylag kevés bejelentés érkezett a lakosság részéről, ráadásul sok volt a fecsegés, a dicsekvés, a meggondolatlan adatközlés a nyugati turisták felé. Ezért Benkei a minisztériumokban, főhatóságokban pár éve kialakított Nemzetközi Kapcsolatok Osztályai (NKO) bővítését szorgalmazta. Az NKO-k feladata a hivatalos útlevél- és vízumügyek intézése, a nemzetközi értekezletek szervezése, a kapitalista országokból visszaérkezett magyar állampolgárok beszámoltatása volt. Nemcsak a hivatalos kiküldetéssel kiutazó vagy beérkező személyeket vizsgálták, hanem a magánjellegű, turista- vagy rokonlátogatások során történő be- és kiutazások ellenőrzését is végezték.[8]

Az ajánlási rendszer gyengeségére hívta fel a figyelmet a vita során Gosztonyi János,[9] a KB tagja, a Népszabadság főszerkesztője, aki szerint ha valaki disszidált, akkor az ajánlást tevő főhatóságnál kell megállapítani a közbenjáró felelősségét, valamint javasolta, miszerint ezekben az esetekben a politikai rendőrség a párt Közigazgatási és Adminisztratív Osztályához (KAO) forduljon, hogy a hanyag állami vezetőket megbüntessék.[10]

Később Benkei azt is megemlítette, hogy 37 millióról 50 millióra nőtt a Nyugatra címzett levelek száma, egyre szélesedett a kapcsolatfelvétel, ezért egyre több lehetősége van az „ellenségnek” a különböző titkok megszerzésére. Kitért arra is, hogy szerinte nagyon rossz a külföldre szököttek büntetésének szabályozása, mert ha valakit tiltott határátlépés kísérlete miatt elfogtak, arra börtön várt, aki viszont sikeresen átszökött s két-három év múlva visszatért, büntetlenséget élvezett. A vita lezárásaként Kádár kijelentette, hogy a kiutazásokat korlátozni kell. Mint fogalmazott: „Nem normális dolog, hogy egy tízmillió lakosú országból évente másfél millió külföldre utazzon. Elfogadható volt átmenetileg. Olyan intézkedésekre van szükség, melyek ténylegesen korlátozzák a kiutazást. Hogy hogyan és mint, ezen kell gondolkodni. Ne legyen durva, ésszerű, értelmes legyen és mindenki számára elfogadható.”[11]

A röszkei határátkelő, 1966
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

Tehát a politikai vezetés úgy érzékelte, hogy még ez a korlátozott utazási szabadság is egyre több állambiztonsági veszélyt rejt magában, ezért tovább finomítottak a hivatalos és magánjellegű ki- és beutazások szabályozásán. 1966 áprilisában a PB újból foglalkozott a kérdéssel, s a kapitalista országokba történő turistautazást, illetve rokonlátogatást három-, illetve kétévenként tette lehetővé. Bár a fent említett gyakorlatot pár éve már alkalmazták a BM szerveinél, a szabályozás előtt a mintegy „ajándékként”, „kegyként” adott – elvileg korlátlan – nyugati kiutazási lehetőséget ezzel megszüntették.[12]

1966 nyarán a belügyi vezetés újabb szervezeti intézkedéseket tett az idegenforgalom növekedéséből adódó lehetőségeket kihasználó külföldi és magyar állampolgárok hatékonyabb ellenőrzésére. Az ún. „csempészközpontokban” és „zugbankokban” valuta-, deviza-, illetve vámbűntetteket elkövető „ellenséges elemek” elleni elhárítás eredményesebb végrehajtására a kémelhárítás szervezetén belül a BM III/II-9. Osztály egyik részlegeként egy öt főből álló ún. koordinációs csoportot hoztak létre. Ennek az volt a feladata, hogy a BM II. és III. Főcsoportfőnökség operatív szervei közötti akciókat összeegyeztesse, de nyilvántartást vezetett a csempésztevékenységet folytató személyekről is.[13] A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány pedig úgy döntött, hogy hivatalos útra, nyugati országokba csak különösen fontos államérdekből, feltétlenül indokolt esetben lehet engedélyezni a kiutazást; magánkezdeményezésű, de nem turistaút esetén a BM pedig csak abban az esetben járulhatott hozzá az ország elhagyásához, ha az a nyugati tudományos és kulturális élet olyan területére irányult, amely egyébként a hivatalos, államközi kapcsolatokon keresztül elérhetetlen lett volna a magyar kutatók, mérnökök (és az állambiztonság) számára. Ekkor arra kellett törekedni, hogy a magánjellegű szakmai kapcsolatok előbb félhivatalossá, majd hivatalossá fejlődjenek.[14] Ez lett és maradt a fő rendezőelv a hivatalos kiutazások engedélyezésekor a következő évtizedekben is. 1966 októberétől általában nem engedélyezték a sorköteles korúaknak a nem szocialista országokba történő kiutazását sem, továbbá a nyugati országokba nem kaphatott útlevelet a leszerelést követő két éven belül az sem, aki korábban valamilyen különleges alakulatnál szolgált, vagy a fegyveres erőktől fegyelmi úton bocsátották el.[15]

Az 1966-os kormányhatározat végrehajtása során általános szabályozás volt, hogy kiutazási és meghívási tervet kellett készíteni az egyes szervezeti egységeknél, ezt meg kellett küldeni az illetékes NKO-nak, ahol a tervjavaslatokat összesítették, majd a miniszterhelyettesi értekezlet elé terjesztették. Az NKO csak hivatalos utat készített elő, és nyugati országokba csak fontos államérdekből volt engedélyezhető a kiutazás. A hivatalos kiküldetésre utazó személyek kiválasztásáért a munkahely vezetője volt a felelős, és a jelöltnek több szempontból is meg kellett felelnie. A legfontosabb kritérium a politikai megbízhatóság, a szocialista rendszerhez való hűség volt, de figyelembe vették a kiutazni kívánó személy erkölcsi magatartását, életvitelét, szakmai felkészültségét, elemző és értékelő képességét, az új iránti fogékonyságát, a tapasztalatok hasznosítására irányuló készségét, nyelvismeretét, családi körülményeit, sőt a külföldi kapcsolatait is. A kiutazásra javasolt személyről a munkahely vagy a személyzeti osztály vezetője, illetve a pártszervezet titkára is készített jellemzést. A nyugati országba történő utazás esetén még a családtagok, a hozzátartozók munkahelyén is tájékozódtak az esetleges „befolyásoló körülményekről”. Amennyiben a miniszterhelyettes jóváhagyta az utazást, az útlevélkérelmeket az NKO-hoz kellett benyújtani, onnan azokat a Belügyminisztériumba továbbították, ahol a miniszterhelyettes és az NKO vezetője együttesen írtak alá.[16]

A munkahelyi párttitkárnak a magánkezdeményezésű utazások esetében is előzetes véleményező, illetve egyetértési joga volt. Általában nem lehetett kiutazásra javasolni az olyan személyeket, akiknek a hozzátartozói illegálisan hagyták el az országot, a hazautazás megtagadásának bűntettét követték el, vagy a rendszerrel szemben ellenséges magatartást tanúsítottak. Az állami és katonai titkok birtokában lévő, különösen fontos munkakörben dolgozó személyek magánjellegű utazása csak feltétlenül indokolt esetben volt engedélyezhető. A munkahely vezetőjének fel kellett hívnia az utazó figyelmét arra, hogy csak az utazás céljával összefüggő és a kivitelre engedélyezett iratot, dokumentációt viheti magával, állami és hivatali titkot természetesen nem közölhet senkivel, a kint tartózkodása alatt ügyelnie kell a „szocialista erkölcs normáinak” betartására, és persze katonai objektumokat sem fényképezhet. Az eligazítás során figyelmeztették, hogy kerülje a provokációkra lehetőséget adó helyzeteket, csomag vagy üzenet átadására vonatkozó megbízást ne vállaljon el, és amennyiben ez elől kitérni nem tud, hazatérésekor adjon erről tájékoztatást. Ellenséges tartalmú propagandaanyag behozatala természetesen tilos volt, és amennyiben a nyugati szervek a szocialista országok elleni ellenséges tevékenységre, adatok kiszolgáltatására akarták rábírni, akkor az illető országban lévő magyar külképviselettől kérhetett védelmet, segítséget. A külföldön szerzett tapasztalatok hasznosítása érdekében a külföldről hazatért szakembert beszámoló készítésére kötelezték, melynek tartalmaznia kellett a munkaprogram teljesítését, a meglátogatott szervek és intézmények felsorolását és az ott megismert egyéb adatokat is.[17]

A bűntett egységes jogértelmezése, a BM különböző szervei közötti feladat- és hatáskörmegoszlás rendezése, a differenciált nyomozások, a hazatérésre való felhívást kiadható szervek körének meghatározása, az itthon maradt vagyontárgyak felderítése, mind olyan kérdések voltak, amelyek miatt 1966 nyarán-őszén a Belügyminisztérium központi folyóiratában, a Belügyi Szemlében egy kisebb „vita” alakult ki. Hernádi György és Virágh Pál A hazatérés megtagadása bűntettének egyes kérdéseiről című írásukban az egységes értelmezés hiányával indokolták cikkük megírását. Nagy volt ugyanis a bizonytalanság a hazatérés bűntettének jogi minősítése terén, mert sem a bűnüldöző szervek, sem pedig a bíróságok nem voltak egységesek az adott bűntett megítélése kapcsán. Amennyiben a hazatérés megtagadása előre kitervelt módon, a hatóság félrevezetésével megszerzett útiokmány segítségével történt, az már a tiltott határátlépés kategóriájába tartozott és másfajta büntetőeljárást, illetve büntetési tételt jelentett. Az egyik problematikus elem az ún. hatósági felhívás kérdése volt, méghozzá az, hogy mely szerv adhatja ezt ki, illetve el kell-e jutnia a címzetthez a felhívásnak, vagyis tudomást kell-e szereznie az elkövetőnek erről, továbbá a felhívást követően mennyi időt kell várni a BM-nek a válaszra. Ennek a kérdéscsoportnak azért volt jelentősége, mert az érvényes szabályozás szerint a hazatérés bűntettét csak az követhette el, aki a „hatósági felhívás” ellenére sem tért vissza az országba. A szerzőpáros szerint bűncselekmény csak abban az esetben valósult meg, amikor az elkövető a hatósági felhívás ellenére sem tért vissza, vagy egyéb módon (levélben) juttatta kifejezésére azt a szándékát, hogy külföldön marad. Kérdés volt a kiskorúakkal együtt disszidáló szülők felelőssége is, hogy mennyiben tekinthetők felbújtónak, de vita volt a vagyonelkobzás kérdésében is.[18]

A cikk egy kisebb lavinát indított el, mert a szerkesztőség véleményt kért a Legfelsőbb Bíróságtól a felmerült vitás kérdések tisztázása céljából, igaz, az csak a cikk megjelenést követően érkezett meg. A Legfelsőbb Bíróság több konkrét ügyben hozott határozata alapján ekkorra már kialakította azokat az általa helyesnek tartott jogalkalmazási elveket, amelyeket már korábban az alsóbíróság számára ajánlásként fogalmazott meg. Eszerint tiltott határátlépést valósított meg az, aki a hatóság félrevezetésével szerzett útiokmánnyal lépte át az ország határát, míg a hazatérés megtagadását csak az követhette el, aki érvényes útlevéllel távozott. Ennek értelmében a két bűntett kizárta egymást, vagylagos viszonyban álltak egymással. További kérdésként merült fel, hogy mit tekinthettek „hatósági felhívásnak”. A Legfelsőbb Bíróság szerint minden olyan szerv, amely államhatalmi vagy államigazgatási funkcióval rendelkezett (tehát nem csupán belügyi vagy külügyi szervek), kiadhatott ilyen felhívást. A gyermekeikkel távozó szülőkkel szemben pedig nem látta jogosnak a felbujtás bűntettét, s leszögezte, hogy a hazatérés megtagadása és a tiltott határátlépés törvényi büntetése alapesetben teljesen azonos, de felhívta a figyelmet arra, hogy az előbbi minden esetben befejezett bűntett, míg az utóbbi rendszerint kísérleti szakaszban van. A vagyonelkobzás kérdésében azt az elvet vallotta, hogy ez a büntetés az egy évet meghaladó szabadságvesztés mellett is kiszabható, elsősorban akkor, ha a hazatérés megtagadását „az önzés, a nagyobb jövedelem hajszolása, vagy más anyagi körülmény motiválta.”[19]

A szerkesztőség egy nappal később kapta kézhez a BM III/1. (Vizsgálati) Osztálya vezetőjének, Deák József rendőr alezredesnek a kérdéskörről készített feljegyzését.[20] Ebben az osztályvezető ellentmond a vagyonelkobzás fenti indoklásának, mert Deák úgy látta, hogy a „generális prevencióhoz fűződő érdek” szélesebb körű alkalmazást indokol, ráadásul ez az egyetlen ténylegesen kiszabható büntetés a távolmaradó elkövetőkkel szemben. Azt a dodonai kérdést is feltette, hogy mi a teendő akkor, ha a hazatérést felszólító iratot nem tudták kézbesíteni a címzettnek, mivel annak tartózkodási helye ismeretlen volt? Továbbá mennyi ideig lehet a felszólításra adandó válaszra várni – kérdezte Deák –, mert a nyomozás megindításának időpontját ez határozza meg.[21]

A vita folytatódott. A Belügyi Szemle egyik következő számában írt cikkében dr. Kása Tibor – leginkább a gyakorlati életből vett példák alapján – mintegy feloldva a vita egyik kérdését, a „végleg külföldön marad” szóhasználat helyett, a „jogellenesen külföldön marad” kifejezést ajánlotta.[22] Szerinte ez a meghatározás magába foglalja azt az esetet is, amikor az elkövető az egyébként érvényes útlevelének lejárta után marad külföldön, és azt is, amikor az útlevele lejárta előtt hozzá intézett hivatalos felszólításra nem tér vissza. A felhívással kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy a gyakorlatban a legtöbbször a munkahely intézte a „hatósági felhívásokat”; a tapasztalatok szerint a legtöbben válaszoltak is erre, s közölték, hogy tekintsék a munkaviszonyt megszűntnek, mert nem kívánnak hazatérni. Deáknak a nyomozás elrendelésének időpontjára való kérdésére azt válaszolta, hogy legtöbbször az történik, hogy vagy egyes állampolgárok, szomszédok, ismerősök, vagy az illető munkahelye tesz feljelentést a nyomozó hatóságoknál. A rendőrség ekkor automatikusan el szokta rendelni a nyomozást, függetlenül attól, hogy a hivatalos felhívás megtételére még nem került sor.[23] A szerkesztőség végül a szemle következő számában lezárta a vitát, kihangsúlyozva, hogy a hazatérés megtagadása bűntetőügyekben a megelőzésre kell a hangsúlyt fektetni, amely nemcsak belügyi, de össztársadalmi feladat is.[24]

Az itt közölt – a fenti cikksorozat tanulságait már jórészt figyelembe vevő – dokumentumból kiderül, hogy az állambiztonság egyértelműen a nyugati imperialista országok fellazítási politikájában látta az egyre nagyobb számú magyar állampolgár kinn maradásának okát, s ezzel azt is elismerték, hogy országosan csupán 1965 második felében kezdtek bűntetőjogi eszközökkel is fellépni a jelenség ellen. A jelentés arra is kitér, hogy feltehetően jóval többen voltak azok az elkövetők, akiket eddig nem tudtak eljárás alá vonni, mint azok, akik ellen sikerült adminisztratív intézkedéseket hozni. Hazatérés megtagadása esetén a vizsgálatnak ki kellett térnie arra is, hogy vállalati javaslat alapján vagy anélkül utazott-e a kiküldött, továbbá megvizsgálták-e az illető személyi, családi, munkahelyi körülményeit (volt-e külföldi hozzátartozója, a magatartása milyen anyagi, érzelmi vagy politikai okokra vezethető vissza). Ellenőrizték, hogy elkövetett-e valaki mulasztást az illető kiutazásának engedélyezésekor, és ha a disszidensnek volt kormány- vagy egyéb kitüntetése, akkor annak visszavonására történt-e intézkedés. Problémát jelenthetett a nyomozás során, hogy a megyei rendőrfőkapitányságok bűnügyi vizsgálati szervei, illetve a BM központi vizsgálati szerve (BM III/1. Vizsgálati Osztály) sokszor eltérően minősítették az adott esetet, nem alkalmazták kellő hatékonysággal a differenciálás elvét. Ha például egy idős, beteg ember utazott ki és maradt a gyermekeinél külföldön, ennek egészen más elbírálás alá kellett (volna) esnie, mint például egy államtitok birtokában lévő fiatal értelmiségi vagy szakmunkás disszidálásának az esete. A nyomozás különlegessége volt az is, hogy minden esetben a terhelt távollétében folytatták le az eljárást, ráadásul a hozzátartozók, ismerősök tanúvallomásai, illetve az otthonmaradottaknak írt levelek alapján. Miután ez a módszer kitudódott, egyre többen semmisítették meg a Nyugaton maradt hozzátartozó magyarországi rokonaihoz írt leveleit, hogy ne legyen ellene bizonyíték. Ezek miatt a bizonyítási eljárás rendkívüli nehézségekbe ütközött – panaszkodott Deák József, a Vizsgálati Osztály vezetője.

Az összegzés kitér arra is, hogy milyen végzettséggel, illetve társadalmi státussal rendelkeztek a disszidálók. Jelentős számú magasan képzett tudós, kutató, illetve értelmiségi (a hazatérést megtagadók mintegy 42%-a) hagyta el végleg az országot ily módon. Turista, illetve látogató útlevél birtokában disszidáltak a legtöbben, szolgálati útlevéllel már jóval kevesebben, és tanulmányi vízummal még kevesebben maradtak végleg külföldön. A legnépszerűbb úti cél, illetve letelepedési célország az NSZK, Ausztria, Kanada és végül az Amerikai Egyesült Államok voltak. A jelentésben megpróbálták összegezni az országot végleg elhagyók motivációit is. Ezek szerint a legtöbben elsősorban egzisztenciális okokból, a jobb karrierlehetőség reményében indultak útnak és tagadták meg a hazatérést, de fontos indok volt az ellenséges politikai beállítottság, a „nyugatimádat”, s végül személyes okok, vélt vagy valós sérelmek, rendezetlen családi élet is közrejátszhatott a döntésben. A jelentés összeállítói megpróbálták megválaszolni azt is, hogy miként sikerült végrehajtani a külföldre szökést, kik, illetve milyen körülmények segítették őket. A válasz első helyen említi meg az útlevél-kérelmet javaslók felületességét, illetve a kérelmeket elbíráló belügyminisztériumi szervek felelősségét, a határellenőrzés problémáit, illetve azt a tényt, hogy amikor a gyerekeikkel együtt kaptak a szülők útlevelet, és teljes családok együtt utazhattak, az akkorra csábítást jelenthetett, hogy sokan éltek a disszidálás lehetőségével.

Akiknek az ügyében a politikai szervek folytatták le a vizsgálatot, vagy már előzőleg egyéb államellenes bűncselekményt követtek el, azok alapnyilvántartásba kerültek. A „csak” a hazatérést megtagadó, tiltott határátlépő személyek adatai a központi kutató nyilvántartás adatbázisát bővítették. Az alap- és a kutató nyilvántartás a korabeli állambiztonsági nyilvántartási rendszer két formája volt. Alapnyilvántartásba azok a személyek kerültek, akik a fennálló társadalmi berendezkedéssel szemben ellenséges magatartást tanúsítottak, míg a kutató nyilvántartásban a kevésbé veszélyes társadalmi csoportok és egyének adatait rögzítették.[25]

Útlevélkezelés a Ferihegyi (ma Liszt Ferenc) repülőtéren, 1974
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás

Érdemes kitérni arra, hogy egy évvel később hogyan változott a „hazatérés megtagadása bűntett” állambiztonsági kezelése. 1967 augusztusától a hazatérés megtagadása, a tiltott határátlépés, illetve az úti okmánnyal történő visszaélések előkészületeire utaló jelzéseket, adatokat a BM Útlevél Osztályának, illetve a megyei rendőr-főkapitányságok III/3. (útlevél) csoportjainak, továbbá a BM Határőrség Felderítő Osztályának (vagy az illetékes Határőr Kerület Felderítő Osztályának) kellett megküldeni. Politikai vagy állambiztonsági szempontból fontos személyekről, vagy csoportosan, fegyveresen és repülőgépen történő szökés előkészületeiről a BM III/II-5. Osztályt kellett értesíteni. Ez az osztály felelt a tiltott határátlépés megakadályozásáért és az ezzel összefüggő egyéb operatív feladatok kidolgozásáért, végrehajtásáért. A hazatérésre való felszólítást – a külképviseleti szerveken keresztül – a szolgálati útlevéllel külföldön tartózkodók esetében a kiküldő intézmény, egyéb esetekben a BM Útlevél Osztály végezte. A hazatérés megtagadása, illetve tiltott határátlépés gyanúja esetén – ha azt a közkegyelemről szóló törvényrendelet megjelenése, 1963. március 22. után követték el – a vizsgálatot a terhelt távollétében meg kellett kezdeni, azonban amennyiben a tettesek társadalmi veszélyességét csekélynek minősítették, vagy jelentéktelen beosztásban dolgoztak, illetve egyéb bűncselekményt nem követtek el, az eljárást határozatlan időre fel lehetett függeszteni.[26]

A soproni határátkelő, 1982
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

Egy 1969. október végi javaslat szerint az 1966-os kormányrendelet beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen a hazatérést megtagadók száma az 1965-ös évhez viszonyítva lényegesen csökkent. A Jugoszlávián keresztül disszidáltak száma a vízumkényszer megszüntetése óta (1966) ugyan növekedett, de a nyugati országokba irányuló turistaútlevelek iránti kérelmek elutasításának aránya a „differenciáltan alkalmazott korlátozó intézkedések” miatt az utolsó három évben 17%-ról 9%-ra csökkent.[27] A későbbiekben pedig az útlevélügyek intézését, mivel az valójában elsősorban igazgatási és nem rendőrségi jellegű feladat volt, szervezetileg is az igazgatásrendészet hatáskörébe utalták; a BM Igazgatásrendészeti Csoportfőnöksége 1971-ben kezdte meg működését.[28]

Ahogyan Köbel Szilvia tanulmányában megállapította, a tiltott határátlépés jogi minősítése a Kádár-korszakban egy változáson ment keresztül: a közrend elleni bűncselekményből (1961-es Btk.) államigazgatás elleni bűncselekmény (1978-as Btk.) lett, ami a külföldre utazás és a külföldön tartózkodás szabályainak kijátszását jelentette.[29] A nyolcvanas évek végén Magyarországon a külföldre utazás lehetőségei ugyan egyre jobban szélesedtek, ez azonban nem jelentette azt, hogy a politikai rendőrség ne foglalkozott volna később is kiemelten az ebbe a körbe tartozó ügyekkel egészen a rendszerváltásig.[30]

 

Dokumentum:

 

Állambiztonsági jelentés az ún. hazatérés-megtagadási ügyekről

Budapest, 1966. október 3.

 

 

Belügyminisztérium                                                                          Szigorúan titkos!

III/1. Osztály

 

Tárgy: A BM III. F[ő]cs[oport]f[őnökség]ség vizsgálati szervei által 1965. január 1. – 1966. június 30-ig terjedő időszakban nyomozott hazatérés-megtagadási ügyek tapasztalatai

 

 

Jelentés

 

Az MSZMP Központi Bizottsága 1960. október 18-i határozatát[31] követően a kapitalista országokkal is erőteljesen fellendült idegenforgalmunk, kiszélesedtek gazdasági, kulturális és egyéb kapcsolataink. Megnövekedett idegenforgalmunk politikai és gazdasági szempontból egyaránt jelentős eredményei mellett mutatkoznak nemkívánatos kísérő jelenségei. [!] A nagyarányú turistaforgalom és az egyéb külföldi utazások számának növekedése szélesebb lehetőséget teremtett a tőkés államok agresszív köreinek arra, hogy azt kihasználják a Magyar Népköztársaság elleni aknamunkájuk céljaira.

Az imperialista államok fellazítási politikájának következtében a hazánkban még meglévő belső ellenséges erők részéről fokozódott a nyugati életforma népszerűsítése társadalmunk egyes rétegei, különösen az értelmiség, a kispolgári elemek és az ifjúság irányában. Egyes hazalátogató disszidensek feltűnően költekező életmódja, a szocialista államunk[at] és társadalmi rendünket becsmérlő izgató kijelentései a politikailag tájékozatlan, megfelelő kritika híján lévő személyekre esetenként szintén nem maradt[ak] hatástalan[ok]. Az egyes nyugati államokban átmenetileg tapasztalható gazdasági konjunktúra, párosulva a magasan képzett műszaki értelmiségiek és szakmunkások irányában jelentkező munkaerő-csábítással, kozmopolita beállítottságú, karrierista elemeket – gyakran jóhiszemű tájékozatlanokat is – arra indít, hogy külföldi tartózkodásuk alatt munkát vállaljanak, esetleg végleg hátat fordítsanak hazájuknak. Az utóbbi években az ellenséges hírszerző szervek – felismerve a disszidálásokban rejlő operatív és propaganda-lehetőségeket – nyugatra utazó állampolgárainkat a legkülönbözőbb módszerekkel, pl. jó állások, kutatómunka-lehetőségek, ösztöndíjak stb. kilátásba helyezésével megkörnyékezik és megpróbálják őket kémkedésre beszervezni, vagy hazatérés megtagadására bírni.

 

I.

 

A hazatérés-megtagadást elkövetők ellen osztályunk, az illetékes operatív szervekkel egyetértésben, már 1964-ben kezdeményezett eljárást, sőt 6 fő ellen a nyomozást le is folytatta. Következetesen és országos viszonylatban azonban csak 1965 második felében kezdtünk fellépni a büntetőjog eszközeivel a hazatérést megtagadókkal szemben. Ez a magyarázata annak, hogy a BM III. F[ő]cs[oport]f[őnök]ség szervei országos viszonylatban

 

1965 első felében                                                      21 fő

1965 második [felében]                                            119 fő

1966 első [felében]                                                   133 fő ügyében folytattak nyomozást e bűntett alapos gyanúja miatt.

                                                                                  

 

A fenti adatok értékelésénél figyelembe kell venni egyrészt, hogy e bűntett elkövetőinek száma sokszorosa az eljárás alá vontakénak, másrészt a bűnügyek terheltjeinek 50%-a cselekményét a korábbi években követte el. Végül figyelmet érdemel, hogy a fenti számadatokban nem szerepelnek azok a kiskorú személyek (53 fő), akik szüleikkel együtt hagyták el az országot és maradtak külföldön.

A hazatérés-megtagadási ügyek nyomozásának szélesebb körű beindulásakor tapasztaltuk, hogy – részben a vonatkozó törvényszakasz (Btk. 205. §.) joghézagai folytán – bizonytalanság, eltérő értelmezés tapasztalható a bűnüldöző szerveknél.[32] Ennek megszüntetése céljából a BM II. F[ő]cs[oport]f[őnök]séggel, valamint a Legfőbb Ügyészséggel egyetértésben kiadtuk az 1965. október 2-i körlevelünket, melyben megjelöltük, hogy a politikai vizsgálati szervek milyen ügyekben és hogyan járjanak el.[33] Ennek ellenére még napjainkban is tapasztalható, hogy egyes megyei szerveink a körlevélben foglaltakat, mind a differenciált eljárás módozatait tekintve, helytelenül értelmezik.

 

Nógrád, Szabolcs-Szatmár megyében a politikai vizsgálati szervek egyetlen személy ellen sem indítottak eljárást, más megyékben, mint pl. Fejér, Zala és Borsod, mindössze 1-1 főt vontak felelősségre. Ezekben a megyékben szinte kizárólag a bűnügyi szervek folytatják a nyomozást a hazatérést megtagadókkal szemben.

 

Viszonylag nagyobb számban a Tolna (35 fő), Vas (35 fő), Somogy (16 fő), Csongrád (16 fő) és Győr (15 fő) megyei RFK III/1. alosztálya indított eljárást hazatérés megtagadása miatt. E megyékben viszont elenyészően kevés azon ügyek száma, melyekben a bűnügyi szervek jártak el.

 

E bűntett elkövetőinek többsége (46,6%) 26 és 40 életév közötti, de viszonylag magas a 40–60 életév közötti elkövetők száma is (27,8%).

A tárgyidőszakban e bűntett elkövetése alapos gyanúja miatt 6 magas képzettségű, kutatómunkát végző tudós, illetve külföldön is nagy szaktekintéllyel rendelkező személy ellen folytattunk nyomozást.

 

Így pl.: Dr. [F. Gy.] Állami-díjjal kitüntetett vegyészmérnök, a Petrokémiai Beruházási Vállalat igazgatója 1966-ban családjával együtt nyugatra utazott, és az NSZK-ból tagadta meg a hazatérést.[34]

 

Dr. [L. L.] neves vegyészkutató, a biológiai tudományok kandidátusa, a streptomycin egyik feltalálója 1965-ben feleségével együtt disszidált az USA-ba.[35]

 

Dr. [M E.] Kossuth-díjas, az Országos Vízügyi Főigazgatóság Munka Vörös Zászló Érdemrenddel kitüntetett főosztályvezetője 1964-ben szolgálati útlevéllel Olaszországba utazott. Jelenleg az NSZK-ban él, ahol, mint írja, „a világ leghíresebb laboratóriumát” vezeti.[36]

 

Dr. [M. L.], a Budapesti Műszaki Egyetem Finommechanikai Tanszékének docense, aki UNESCO-szakértőként az Algériai Műszaki Főiskolán tevékenykedett, feleségével és egész családjával együtt tagadta meg a hazatérést.[37]

 

A fentieken kívül 51 mérnök, műszaki értelmiségi, 26 orvos, gyógyszerész és eü.[egészségügyi] dolgozó, 15 pedagógus és 17 közgazdász, jogász és egyéb értelmiségi ellen folytattunk nyomozást. E kategóriák tehát az összelkövetők 42%-át teszik ki. Viszonylag magas az ipari munkások, főleg szakmunkások, valamint az alkalmazottak számaránya (az előbbieké kb. 18, az utóbbiaké kb. 17%). A közölt adatok értékelésénél természetesen figyelembe kell venni azt is, hogy a politikai vizsgálati szervek elsősorban azon elkövetők ellen folytattak nyomozást, akik beosztásuknál fogva fontosabb államtitok birtokában voltak, vagy egyéb személyi és tárgyi körülmények emelték ki cselekményük társadalomra [való] veszélyességét.

 

A fentiekben részletezetteknek megfelelően alakult az elkövetők iskolai végzettség szerinti megoszlása is. A hazatérést megtagadók több mint egyharmada egyetemet, főiskolát, 26%-a pedig középiskolát végzett.

Az eljárás alá vontak közül legtöbben a nehézipar területén dolgoztak a bűntett elkövetéséig (59 fő), tudományos, kulturális, művészeti, valamint pedagógus pályán 47 fő, egészségügynél [!] 23 fő dolgozott. A vizsgált másfél év alatt 11 fő disszidált különböző minisztériumok és főhatóságok dolgozói közül.

A bűntett elkövetéséhez 108 fő turista-, 145 fő látogató útlevelet használt. Ez teszi ki az abszolút többséget. Szolgálati útlevéllel 15 fő (többségükben különböző külker[eskedelmi] vállalat dolgozója) távozott, tanulmányi útról 5 fő tagadta meg a hazatérést.

Adataink szerint a hazatérést megtagadók közül 108 fő (40%) az NSZK-ban, 64 fő (23%) Ausztriában, 16 fő Kanadában, 15 fő az USA-ban, a többiek különböző más kapitalista országokban telepedtek le, vagy kívánnak letelepedni. 29 fő esetében nem rendelkezünk megbízható adatokkal arról, hogy melyik kapitalista államba disszidáltak.

A nyomozás során, mivel az elkövetők távollétében folyik, nehézségekbe ütközik annak megállapítása, hogy milyen motívumok indították az érintetteket cselekményük elkövetésére. E tekintetben a tanúk nyilatkozataira, kisebb számban az elkövetők által levélben közölt és a nyomozás során is beigazolódott adatokra támaszkodva, az alábbiak állapíthatók meg:

az elkövetők többsége, 87 fő egzisztenciális okokból, karrierizmusból, külföldi rokonok, barátok, pályatársak rábeszélésére vagy csábítása eredményeképpen határozta el magát arra, hogy hazáját – családjával egyetemben – elhagyja. Csaknem valamennyien már korábban is többször jártak külföldön, ahol ismeretségre tettek szert, és ismerőseik segítségérre támaszkodva vagy azok ajánlatára követték el cselekményüket.

 

Jellemző példa erre [A. G.] kandidátus, az ELTE Bölcsészkarának adjunktusa, [aki] mint ösztöndíjas 1962–63-ban Ausztriában tanult, járt az NSZK-ban és Svájcban is. Nevezett a bonni egyetem meghívására 1965 áprilisában szolgálati útlevéllel az NSZK-ba utazott, majd onnan nem tért vissza. Szüleinek levélben többek között így ír: „…a szakma legkiválóbb professzorai azonnal ellátták ajánlatokkal, a bonni egyetemtől, egy angol régészeti intézetig válogathattam. Végül a bonni múzeumot választottam…”. A továbbiakban arról tájékoztatja hozzátartozóit, hogy pár éven belül tanszékvezető tanár lesz és jelenleg is 10 000.- forintnak megfelelő fizetést kap.[38]

 

Dr. [B. I.] atomfizikust, a műszaki tudományok kandidátusát egy Franciaországban élő barátja hívta ki és támogatta abban, hogy egyetemi katedrát kapjon.[39]

 

Ellenséges politikai beállítottság, nyugatimádat 35 fő esetében volt bizonyítottan és meghatározó jelleggel az elkövetés oka.

 

Pl. [P. Zs.], a Vízgazdálkodási Kutatóintézet osztályvezetője, az ellenforradalom alatt forradalmi bizottsági tag, aki a szerveink által felszámolt Emődi László és társai összeesküvésben is kompromittált személy volt, 1964-ben látogató útlevéllel utazott ki Ausztriába és tagadta meg a hazatérést.[40]

 

[A. Zs.] technikus-szerkesztő, 1964 nyarán mint turista utazott Ausztriába, majd az NSZK-ba települt át, külföldről a népi demokráciát súlyosan sértő, rágalmazó leveleket küldözget hozzátartozóinak. A nyomozás során kiderült, hogy már korábban is ismert volt ellenséges beállítottságáról.[41]

 

A fentieken kívül az elkövetés okaként szerepel még vélt sérelem, személyi ellentét 14 főnél, házasságkötés vagy erre irányuló szándék 15 főnél, rendezetlen családi élet, tartási kötelezettség alól való kibúvás, betegség 31 főnél. 76 fő ügyében megbízható adatok híján nem sikerült megállapítani a bűntett elkövetésének okát. Természetesen e bűntettre is áll az a kriminalisztikában közismert megállapítás, hogy a bűnös akaratelhatározás létrejöttében és realizálódásában rendszerint nem egyetlen ok, hanem az okok láncolata és kölcsönhatása érvényesül. A fentiekben csupán egy-egy ügyben megállapíthatóan a determinánsokat emeltük ki.

Az e bűntett elkövetését elősegítő számtalan tényező sorából csupán néhányat kívánunk kiemelni, ezek közül is első helyen kívánkozik említésre az útlevél-kérelmet javasoló [!] egyes munkaadók felületessége, sőt felelőtlensége. A nyomozott ügyek között nem egy akadt, ahol a javaslattevők kimutathatóan a valóságnak meg nem felelő adatokat igazoltak, vagy lényeges körülményeket elhallgattak.

 

Pl. Dr. [P. L.] közgazdász, a Vízügyi Építővállalat p[énz]ü[gyi] osztályvezetője esetében, aki 1965 februárjában látogató útlevéllel ment az USA-ba és tagadta meg a hazatérést, a vállalat igazgatója igen kedvező javaslattal látta el a nevezett útlevél-kérelmi lapját, elhallgatva, hogy nevezett ellen 7 esetben folyt fegyelmi, és kiutazása idején is fegyelmi eljárás alatt állott.[42]

 

Ilyen eset előfordult Csongrád megyében is, ahol a röszkei Petőfi TSZ adminisztrátora igazolta [T. J.] helyi lakos munkaviszonyát és javasolta útlevelének kiadását, holott nevezett a TSZ-szel nem is állt munkaviszonyban. Tóth a feleségével együtt Olaszországban maradt.

 

A szerveink által nyomozott hazatérés-megtagadási ügyekben feltárt adatok arra engednek következtetni, hogy egyes esetekben a belügyi szervek sem járnak el kellő körültekintéssel és kiadják az útiokmányokat olyan kérelmezőknek is, akiknél a körülmények világosan utalnak disszidálási szándékukra.

 

Dr. [G. Z.] szegedi ügyvéd 1965 augusztusában a Moszkva‒Helsinki társasutazásról nem tért vissza. A nyomozás során kiderült, hogy a felesége két gyermekével ugyanabban az időben az NSZK-ba utazott kitelepített rokonai meglátogatása céljából. A család az NSZK-ban találkozott, letelepedett. Mint figyelemre méltó körülményt kell megemlíteni, hogy [G.] kiutazása előtt eladta gépkocsiját és értékesebb vagyontárgyait.[43]

 

1964 nyarán [B. J.] budapesti kisiparos feleségével együtt betegsége gyógyítása céljából az NSZK-ba utazott. Néhány hónappal később idősebb, orvostanhallgató fia egyéni turistaként Ausztriába, majd egy héttel később kisebb fia meghívására ugyancsak Ausztriába, ugyanebben az időben a fiatalabb [B.] mennyasszonya az NSZK-ba kért útlevelet. Koordinációs hiba folytán – mivel az útlevél-kérelmi lapjukat külön-külön nyújtották be – az egész családnak sikerült disszidálnia.[44]

 

Arra is volt példa, hogy az útlevél- és vámellenőrzés során merültek fel olyan momentumok, melyek félreérthetetlenül jelezték, hogy a kiutazó nem kíván hazájába visszatérni.

 

Pl. [G. B.] tervező-gépészmérnök, a Szakma Kiváló Dolgozója 1964 szeptemberében 9 éves gyermekével egyéni turistaként utazott Ausztriába. Röviddel később felesége turistacsoporttal szintén Bécsbe utazott. A család nem tért vissza. A [G]nénél kiutazása során megejtett vámvizsgálat megtalálta ugyan diplomáját, iskolai bizonyítványait és egyéb személyi iratait, ennek ellenére – kisebb huzavona után – kiléptették az országból.[45]

 

Végül meg kell említeni, hogy az esetek jelentős részében éppen az a körülmény mozdította elő, illetőleg könnyítette meg a hazatérés megtagadására irányuló bűnös akaratelhatározás realizálását, hogy a kiutazó magával vihette feleségét, kiskorú gyermekeit is. (E bűntett elkövetőinek 54%-a házastársával, illetőleg családjával együtt maradt külföldön.) Ezt a következtetést támasztja alá nagyszámú olyan eset, amikor az elkövető már korábban is több ízben járt külföldön – tudományos ülésszakokon, konferenciákon, hivatalos küldetésben stb. –, nemegyszer éppen abban az országban, ahonnan legutóbb a hazatérést megtagadta, – azonban minden alkalommal visszatért, mert annak idején a családját nem vihette magával.

 

Az elmondottakra jellemző a már említett dr. [B. I.] saját személygépkocsiján Franciaországba disszidált atomfizikus ügyének nyomozása során tanúként kihallgatott édesapjának alábbi vallomása: „… csupán annyit kívánok még megjegyezni, hogy mélységes hiba volt a Belügyminisztérium részéről egy 3 éves gyermek külföldre vitelének engedélyezése. Ha ezt a fiamnak nem engedték volna meg, nem történt volna bűncselekmény, amiért most őt elmarasztalják.” Dr. [B.] egyébként 1958-ban hivatalos küldetésben Svájcban, 1963-ban feleségével együtt turistaként Olaszországban járt, azonban mindkét alkalommal visszatért, mert gyermekét nem vihette magával.

 

A Békés megyei RFK III/1. alosztálya folytatott nyomozást dr. [M. J.] orvos és felesége bűnügyében hazatérés megtagadása alapos gyanúja miatt, mert 3 kiskorú (2, 9 és 11 éves) gyermekével együtt az NSZK-ból nem tértek vissza. A nyomozás megállapította, hogy dr. [M. J.] és felesége 1964-ben már járt az NSZK-ban, azonban gyermekeiket ez alkalommal nem vitték magukkal. Visszatérésük után [M]né és a gyermekek magánúton németül tanultak, tehát nyilvánvalóaz már ekkor készültek a következő évben megvalósított disszidálásukra.[46]

 

Mint fentebb már említettük, a hazatérést megtagadók többsége házastársával, gyermekeivel együtt követte el cselekményét. Ez a körülmény és más, a nyomozás során feltárt momentum gyakran arra enged következtetni, hogy az elkövetők már előre készültek a disszidálásra. (Több bűnügyben is megállapítottuk, hogy értékesebb vagyontárgyaikat, ingatlanaikat kiutazásukat megelőzően eladták, vagy itthon maradt hozzátartozóiknak elajándékozták, lakásukba másokat költöztettek be stb.) Ezek a személyek, miután e magatartásukkal az útlevelet kiadó hatóságot utazásuk célját, útirányát stb. illetően félrevezették, tulajdonképpen nem a hazatérés megtagadása, hanem „a hatóság félrevezetésével szerzett útiokmány” felhasználásával elkövetett tiltott határátlépést (Btk. 203. §.) követték el.[47] A szerveink által nyomozott több bűnügyben ezt a minősítést vettük alapul, amit a bíróságok általában magukévá is tettek. (Ezen ügyek számszerű kimutatásunkban nem szerepelnek.) Itt kell megemlíteni, hogy nem minden bíróság fogadta el ezt az álláspontot, másrészt nem minden ügyben sikerült megnyugtatóan bizonyítani azt a minősítés szempontjából lényeges körülményt, hogy az elkövető olyan magatartást tanúsított már az útiokmányok megszerzése kapcsán, amely a tiltott határátlépés említett törvényi tényállását meríti ki.

Ritkábban, de előfordult az is, hogy a terhelt a hatóság félrevezetésének nyíltabb, durvább formáját alkalmazta:

 

[Sz. D.], a „Komplex” Külkereskedelmi Vállalat osztályvezetője 1965 szeptemberében a turistaútjához benyújtott útlevélkérelmét saját maga véleményezte és látta el a vállalat csalárd úton megszerzett hivatalos pecsétjével. Az ily módon birtokába került útlevéllel Ausztriába utazott, ahonnan nem tért vissza.[48]

 

[P. T.] büntetett előéletű gázszerelő 1966 nyarán a testvéröccse személyi igazolványának felhasználásával szerzett útlevéllel tett kísérletet arra, hogy Törökországba disszidáljon.[49]

 

A hazatérést megtagadást elkövetők közül 7 fő e bűntettel halmazatban, megállapítottan más bűncselekményt is elkövetett. Éspedig:

 

Kémkedést                                                                1 fő

Összeesküvés előkészületét                                       1 [fő]

Izgatást                                                                      2 [fő]

Állam- és szolgálati titoksértést                                2 [fő]

Tiltott határátlépéshez való segítségnyújtást            1 [fő]

 

 

E kérdéssel összefüggésben meg kell jegyezni, hogy a hazatérést megtagadók között viszonylag magas azoknak a száma, akik fontos államtitkok birtokában voltak.

 

Pl. A Győri Vagon- és Gépgyárból 6 fő vezető-műszaki beosztású dolgozó, a Központi Fizikai Kutató Intézetből 2 fő, a honvédségtől két hivatásos tiszt és más fontos beosztású személy mellett olyan hazatérés-megtagadó is akadt, aki a BM-szervekkel állt titkos kapcsolatban. (Ez utóbbiról konkrétan tudjuk, hogy a dán rendőrségen e kapcsolatát fel is fedte.)

 

Az elmondottakból következik, hogy e bűntettnek, az esetek egy részében, politikai jelentősége van még akkor is, ha az illetőt nem kifejezetten ellenséges érzülete indította cselekménye elkövetésére. Emellett azt is figyelembe kell venni, hogy a külföldön letelepedett magyar állampolgárok közül egyeseket – hiszen többségük egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetben van a fogadó országgal szemben – az ellenséges hírszerző és propaganda-apparátus felhasználhatja a Magyar Népköztársaság elleni aknamunkára, a fellazító politika céljaira.

 

II.

 

A hazatérés megtagadása bűntettét elkövetők ellen indított büntetőeljárások a nyomozással összefüggő több problémát vetettek fel. A lényegesebbek ezek közül a következők:

A 0014. és 0024/1966. sz. miniszteri parancsokban meghatározott elveket egyes megyei rendőrfőkapitányságok figyelmen kívül hagyják azáltal, hogy nem differenciálnak kellőképpen.[50] Az e bűncselekmények miatt indított nyomozásokat ugyanis egyes megyékben kizárólag a bűnügyi vizsgálati szervekre bízzák, más megyékben pedig olyan ügyekben is a III/1. alosztály folytatja a nyomozást, melyekben azok jellege, az elkövető személyi körülményei, sem pedig operatív érdekek azt nem indokolják.

Kevés kivétellel, csaknem valamennyi politikai vizsgálati alosztályra vonatkozik az a megállapítás, hogy a büntetőeljárás megindításánál nem alkalmazzák következetesen a differenciálás elvét, és esetenként olyan hazatérés-megtagadási bűnügyekben is eljárnak, amikor a nyomozás lefolytatása célszerűségi okokból mellőzhető lenne. (Pl. elaggott, beteges, Magyarországon hozzátartozókkal nem rendelkező személyek, nyugdíjasok stb. ügyében.)

E bűntett specifikus jellegéből – a terhelt távollétében folyik az eljárás – adódik, hogy a bizonyítás általában bonyolultabb, mint más bűnügyekben. A nyomozás legtöbbször a hozzátartozók vallomásaira van utalva, akik éppen a rokoni kapcsolatból adódó, törvényben biztosított jogaikkal élve nem hajlandóak vallomást tenni, vagy ha vallomást tesznek, azt nem a valóságnak megfelelően adják elő. Miután mind a II., mind a III. F[ő]cs[oport]f[őnök]ség vizsgálati szervei viszonylag nagy számban folytattak nyomozást hazatérés-megtagadási ügyekben, kezd közismertté válni, hogy a nyomozó szervek e bűntett bizonyításához az elkövetők külföldről írott leveleit használják fel, az itthon maradt rokonok e levelet elégetik, vagy más módon megsemmisítik. Ebből adódik, hogy több ügyben pótnyomozásra került sor, vagy a nyomozást fel kellett függeszteni. (Hazatérés-megtagadási ügyekben országos viszonylatban 9 ügyben rendeltek el pótnyomozást, és 12 ügyben részben az említett és részben más okoknál fogva a nyomozást fel kellett függeszteni.)

Az említett okok játszanak közre abban is, hogy a bűncselekményt kiváltó okok és az elkövetést elősegítő körülmények megnyugtató tisztázása nem minden ügyben járt sikerrel. Ez viszont a bűnmegelőzés szempontjából fontos szignalizációs tevékenység teljesítését hátráltatja. (Osztályunk mindössze 4 esetben szignalizálta az érintett szerveknek az általa észlelt hiányosságokat. A megyei III/1. alosztályok viszont – adataink szerint – egyetlen esetben sem teljesítették e kötelességüket, holott annak fontosságát az említett miniszteri parancsok külön kiemelik.)[51]

A bizonyítási eljárás bonyolultsága sok esetben azt is akadályozza, hogy a törvényben megszabott vagyonelkobzás feltételeit már a nyomozás során biztosíthassuk. Több ügy tapasztalata utal arra, hogy a hazatérés-megtagadást elkövetők ingó és ingatlan vagyontárgyaikat külföldre távozásuk előtt elidegenítik, így azok zár alá vétele iránt a nyomozás csak akkor tud intézkedni, ha előzőleg felderíti hollétüket, megnyugtatóan tisztázza az elajándékozásukkal, eladásukkal összefüggő körülményeket.

Az említett intézkedések végrehajtása pedig, különösképpen 1967. január elsejétől – a Be [büntető eljárási törvény]-t módosító 1966. évi 16. sz. tvr. hatályba lépését követően, mivel az említett tvr. 31. §. b. pontja lehetővé teszi a vagyonelkobzást az 1 évet meghaladó szabadságvesztés esetén is – fokozottabb terhet ró a nyomozó szervekre, és esetenkint kihatással lehet a hazatérés-megtagadási ügyekben a vizsgálat alaphatáridejének betartására is.[52]

 

Bár a koordinációs bizottság[53] döntése alapján a Belügyi Szemlében a közeljövőben megjelenő cikk[54] a nyomozással összefüggő problémák közül többet tisztáz, távolról sem mondható, hogy minden kérdést megold, hiszen a Belügyi Szemle mint szakfolyóirat nem tekinthető sem a Btk., sem a Be. értelmezése szempontjából autentikus, minden nyomozó hatóságra kötelező, vagy irányadó jogforrásnak. A nyitott kérdések tehát, mint

 

            a hazatérésre való felhívás kibocsájtására jogosult hatóságok köre,

            a felszólításra adandó válasz időpontja,

            a tiltott határátlépés és hazatérés megtagadásának elhatárolása,

            a távollevő elkövető terheltté nyilvánításának és ezzel összefüggésben a védelem szerepe,

            szükséges-e hatósági felszólítást küldeni annak a hazatérés megtagadását elkövető személynek, akinek esetében bűntettet megvalósító magatartásának körülményei félreérthetetlenül utalnak végleges külföldön maradási szándékára,

 

továbbra is eldöntetlenek, elvi állásfoglalást igényelnek.

 

A BM III. Főcsoportfőnökség vizsgálati szervei által nyomozott és bíróság elé került ügyek közül ezideig I. fokon 39, II. fokon 114 fő ügyében született ítélet. A csatolt statisztikai adatokból kitűnően az eddig letárgyalt ügyeinkben a vádlottak 33%-a 1 éven aluli, 51%-a pedig 1-2 évig terjedő szabadságvesztés büntetést kapott.[55] A bíróság elé állítottaknak csupán 6,5%-ában szabott ki a bíróság 3 évet meghaladó, tehát vagyonelkobzás kimondását is lehetővé tevő ítéleteket. Az ítélkezési gyakorlat egyébként a hazatérés-megtagadási ügyekben szinte megyénként, sőt egyes megyéken belül járásonként is eltér. (Komárom megyében pl. valamennyi bíróság elé került személy ügyében ‒9 fő ‒ 1 éven aluli szabadságvesztés büntetést szabott ki a bíróság.)

A jelentésünkben már említett számos tisztázatlan és a különböző jogalkalmazók által különféleképpen értelmezett kérdések következtében 9 fő esetében kellett pótnyomozást folytatni.

A nyomozást 3 fő ügyében különböző okok folytán megszüntettük, 12 fő ügyében a felügyeletet gyakorló ügyész elvtársakkal egyetértésben felfüggesztettük. A büntetőeljárás felfüggesztésére az esetek többségében azért került sor, mert a hazatérésre felszólító felhívásra válasz még nem érkezett, vagy a törvényben előírt felhívás nem történt meg.

 

A bíróságok hazatérés-megtagadási ügyekben összesen 3 fő ügyében hoztak felmentő ítéletet bűncselekmény hiányában. (Időközben a terhelt visszatért, betegsége akadályozta hazatérésében.)

 

Javaslat:

 

1) A Btk. 205. §-ának joghézagai folytán felmerült jogviták eldöntése érdekében, az egységes joggyakorlat kialakítása céljából a Legfelsőbb Bíróság adjon ki elvi állásfoglalást.

2) A Belügyminisztérium az alárendelt szerveire kötelező érvénnyel, belső utasításban rendezzen minden olyan, a hatáskörébe tartozó kérdést, melyek vitatottak, vagy a különböző nyomozó szervek gyakorlatában eltérően értelmezettek.

 

Differenciálás. Mikor, melyik szerv köteles a nyomozást lefolytatni? Melyek a hazatérés megtagadásának azon esetei, amikor politikai vagy egyéb célszerűségi okokból az eljárás megindításától el lehet tekinteni?

Hazatérésre való felhívás. Figyelemmel arra, hogy a felhívás nem nyomozati cselekmény, hanem államigazgatási intézkedés, helyesnek tartanánk, ha azt az Útlevél Osztály Vezetője kezdeményezné és küldené meg a címzettnek az illetékes külügyi szerveken keresztül.

Vagyontárgyak felderítése. Célszerűnek látszik, figyelemmel a nyomozás alaphatáridejére és a módosított Be. rendelkezéseire, meghatározni azoknak a nyomozati intézkedéseknek a körét és terjedelmét, melyeket a külföldre távozott elkövető vagyontárgyainak felderítése, valamint az elidegenítés körülményeinek tisztázása céljából a nyomozó szerveknek végre kell hajtaniok.

Szignalizáció. A bűntettek nyomozása során valamennyi feltárt hiányosságot haladéktalanul szignalizálni kell, mind a társszerveknek, mind pedig más, intézkedésre jogosult szerv vezetőjének.

Azokban az esetekben, amikor az útlevél kiadását javasoló [!] vezető minden kétséget kizáróan rosszhiszeműen járt el, a cselekmény súlyától függően az eljáró nyomozó szerv kezdeményezzen fegyelmi vagy büntető eljárást.

 

Megjegyzés:

 

Javaslatainkba nem vettük fel azokat a korábban vitatott kérdéseket, melyeket azóta rendeztünk, illetőleg melyek megnyugtató rendezése folyamatban van.

 

Dr. Deák József r[endőr] alezr[edes]

osztályvezető

 

 

 

Mellékelve: 1 db. statisztikai kimutatás (6 lap)

Készítették: RL. r[endőr] alezr[edes] és dr. KT. r[endőr] őr[na]gy.

Gépelte: BL-né.

Készült: 4 pld.

1. sz. pld. felterjesztve: Rácz Sándor r. v[ezér]őr[na]gy, miniszterhelyettes elvtársnak[56]

2. sz. pld.:                      III/1-d alosztály[57]

3. sz. pld.:                      II. Főcsoportfőnökség

4.sz. pld.:                      TÜK.[58]

Nyt. sz: 798-742/66.[59]

 

 

Az irat jelzete: HU-ÁBTL-1-11-9. ‒ Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Belügyminisztérium állambiztonsági szerveinek iratai, BM III/1. Vizsgálati osztály ‒ Gépelt eredeti.