Szénási és Biszku – A legfőbb ügyész és a belügyminiszter az 1956-os forradalmat követő vizsgálati eljárásokról

Bevezető

A legfőbb ügyészi posztot 1956 novemberétől dr. Szénási Géza töltötte be. Életútja és karrierje a Horthy-korszakban kezdődött, majd a forradalom leverése után folytatódott, ekkor nevezték ki legfőbb ügyésznek.[1] Szénási 1957 szeptemberében írt levelet Biszku Béla belügyminiszternek, amelyben „a bűnüldöző munkával kapcsolatos problémákat” öt oldalon keresztül sorolta fel (lásd az 1. számú dokumentumot!).[2] Biszku a levél kézhez vételekor utasította Szalma Józsefet, a Belügyminisztérium II. (Politikai Nyomozó) Főosztálya 8. (Vizsgálati) Osztályán vezetőjét, hogy véleményezze az abban leírtakat, mert meg kívánja válaszolni Szénási felvetéseit.[3] Az osztályvezető Béres Andort, helyettesét bízza meg a feladattal, aki szűk egy hónap múlva készítette el a jelentését, amit decemberben egy újabbal egészített ki (lásd a 2. és 3. számú dokumentumokat!).[4]

 

Szénási Géza.
Forrás: Wikimedia Commons

 

            Az alábbiakban ezeket a dokumentumokat elemzem, bemutatom a keletkezésük körülményeit, a levél, illetve a jelentések szerzőinek lehetséges indítékait. Biszku Béla belügyminiszter és a legfőbb ügyész fő célkitűzése – a régi-új párt- és állami vezetés kívánalmainak megfelelően – nem az igazság felderítése, a megtörtént cselekmények valósághű rekonstruálása, hanem a bosszú és a társadalom megfélemlítése volt. Szénási alább bemutatandó levelében sem a belügyminiszter céljait kritizálta, hanem a rendőrségi nyomozati munka elégtelenségét, az ügyek bizonyítottságának gyengeségeit. A pártvezetés céljaival ő is teljes mértékben azonosult, hiszen tagja volt annak az MSZMP vezetése által létrehozott operatív, illetve koordinációs bizottságként is ismert titkos testületnek, amely a KB és PB határozatai, egyes magas beosztásban lévő pártfunkcionáriusok bizalmas, konkrét utasításai és az eljárásokban különböző mértékben részt vevő szovjet elvtársak instrukciói alapján irányították a nyomozati és a vizsgálati szervek tevékenységét. Ennek a testületnek a tagjai Biszku Béla belügyminiszter, Nezvál Ferenc igazságügyminiszter, Domokos József, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és Szénási Géza legfőbb ügyész voltak.[5] Ez a bizottság egy olyan, – kezdetben feltehetően a kormányzat, a Minisztertanács mellett működő – testület volt, amely 1957-ben alakulhatott meg (a pontos dátum nem ismert), és egyfajta előképe volt a későbbiekben Koordináció Bizottság néven ismert grémiumnak – ahogyan ezt Zinner Tibor is valószínűsíti.[6]

Általában is igaz, de az alábbiakban közölt dokumentumokból is kiderül, hogy a különböző nyomozati, vizsgálati, ügyészségi és bírósági szakaszba jutott ügyek eltérő értelmezése, a megtorlásban szerepet vállaló szervek és személyek bizonytalankodása miatt a büntetőpolitika akadozott, az erőszakszervezetek felett a párt és a kormány vezetése kezdetben nem tudott egységes irányítást gyakorolni. Az alapvető nehézséget az jelentette, hogy a büntetőügyekben a politikai nyomozó szervek, az operatív osztályok kezdték meg az ügyek feltárását, s a vizsgálatot végző osztály csak a nyomozás befejezésével kapcsolódott be, így előfordulhatott, hogy a feltárt adatok kevésnek bizonyultak, a Vizsgálati Osztály, illetve az ügyészségek nem tudtak a hatalom által elvárt súlyos ítéleteknek kellő jogalapot kreálni.[7]

 

Biszku Béla (a kép bal szélén) az 1961. május 1-i felvonuláson Budapesten.
Forrás: Fortepan / Chuckyeager tumblr

 

A Belügyminisztérium vizsgálati szervei szoros kapcsolatban végezték nyomozati, vizsgálati munkájukat elsősorban az ügyészségekkel, de a bírósági gyakorlat is visszahatott munkájukra. A „törvényes megtorlás” látszatának megőrzése érdekében átalakították a büntetőeljárást. A rögtönbíráskodásról (statárium) szóló törvényerejű rendeletet 1956. december 11-én hirdették ki. Ahogyan korábban már jeleztem: a megtorlás céljára létrehozott rögtönítélő (katonai) bíróságok legfontosabb feladata nem az igazság kiderítése, hanem a társadalom megfélemlítése volt. Ez alapján 1956. december 15-én meghozták és végre is hajtották az első halálos ítéletet. A megtorlás felgyorsítása érdekében később, 1957. január 15-én létrehozták a gyorsított eljárás jogi intézményét is. A forradalom résztvevőivel szembeni tervszerű és tömeges leszámoláshoz szükséges jogi hátteret és struktúrát 1957 májusára teremtették meg. 1957. április 6-án jelent meg az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának életre hívásáról, majd a nyár folyamán további öt népbíróságot hoztak létre, kiépítették a népbírósági tanácsok országos hálózatát.[8]

Ez a rendelet – Zinner Tibor szerint – többszörösen hátrányos helyzetbe hozta a vádlottakat. A Legfelsőbb Bíróság elnöke első fokon bármely ügyet ide utalhatott, a legfőbb ügyész pedig bármely ügyben vádat emelhetett (akár vádirat nélkül is) ezen a fórumon. Az ügyekben nem érvényesült a súlyosítási tilalom, aminek következtében a csak enyhítésre irányuló fellebbezés alapján is hozhattak súlyosabb, akár halálos ítéleteket is. A népbírósági tanács jogosítványa a jogerős ügyek felülvizsgálatára is kiterjedt, azaz „törvényesen” újraindíthatott bármely eljárást, amely a politikai vezetés megítélése szerint nem az elvárásainak megfelelően zárult. A tanács elnöke szakbíró volt, mellette négy laikus népbíró működött. Ez csak külsőségeiben hasonlított egy bírói ítélkező tanácshoz, de közben lehetőséget adott a korlátok nélküli megtorlásra, a népbírósági tanács döntéseibe a politikai vezetés közvetlenül is beavatkozott.[9] A vizsgálók számára pedig sokszor nem volt egyértelmű, hogy meg nem történt cselekményeket kellett-e valóságosként kezelni, vagy „csak” a megtörténteket kriminalizálni. A valódi tettek értelmezése is eltérő volt a vádlottak és a vizsgálók között.[10]

Kevés szakirodalom foglalkozik a megtorlások során végrehajtott valamennyi vizsgálati eljárás és nyomozati cselekmény (nyomozás elrendelése, gyanúsítotti kihallgatás, előzetese letartóztatás, terheltté nyilvánítás, házkutatás elrendelése, őrizetbe vétel, nyomozás befejezéséről határozat, nyomozás anyagainak ismertetése, stb.) oly mélységű feltárásával, amely rendszerszinten foglalkozna a nyomozásoknak és a vizsgálati eljárásoknak a törvényszerűségeivel, szabályszerűségeivel, gyakorlati végrehajtásának protokolljával. Horváth Miklós alapvetően három általánosítható megállapítást tett a vizsgálati eljárásokra vonatkozóan: egyrészt a rendkívül szoros felügyelet alatt működő vizsgálati szervek önállóan szinte semmit sem tehettek, másrészt ebből következően nyomozást csak a „felülről”, vagyis az ún. operatív bizottság által meghatározott ügyekben és személyek ellen folytathattak le, harmadrészt pedig egy nyomozás keretén belül is csak külön engedéllyel vonhattak be tanúkat, illetve külön engedély kellett a gyanúsítottak letartóztatásához is.[11]

 

A dokumentumokról

Az alábbiakban közreadott források éppen ezeket a kérdéseket járják körül. A vizsgálati szervek (törvényességi) felügyeletét általában az ügyészségek, illetve országos illetékességben a legfőbb ügyész látta el. A korszakban Szénási Géza töltötte be ezt a posztot, aki 1957 szeptemberében egy feljegyzésében összeszedte azokat a problémákat, amelyek a „bűnüldözési munkával” kapcsolatosan eddig az időpontig felmerültek.[12] Tapasztalatait az 1957 júliusában lezajlott „belső reakció felszámolása és az ellenforradalmi erők osztályellenséges részének bíróság elé állítása” néven zajlott akció alapján szerezte.[13] A Fővárosi Ügyészségnek átadott ügyekből levonható tapasztalatok alapján Szénási úgy látta, hogy nemcsak a személyek összeszedése, de a vizsgálatok is „kampányszerű, nagyvonalú, rendkívül felületesek” voltak. Az ügyek túlnyomó része az eredeti vádakhoz képest „bagatell” volt, és vádiratot legfeljebb izgatás alapján lehetett készíteni. A vizsgálók elsőrendű feladata az őrizetesektől a beismerő vallomások kicsikarása volt és csupán mellékesen próbálnak bizonyítékokat feltárni. Ezért az ügyészségre átutalt ügyek csupán két-három terhelő tanú vallomásával voltak alátámasztva, így az ügyészségnek valamennyi ügyet vissza kellett volna adni pótnyomozásra, ezért a bizonyítás hiányzó részét az ügyészségnek kellett lefolytatnia. Viszont éppen 1956 decemberében szüntették meg az ügyészi nyomozó apparátust, így azok sem tudtak érdemben nyomozni, így az a helyzet állt elő, hogy a határidőket ugyan betartották a vizsgálati szervek, de az ügyek a vádiratok elkészítésére alkalmatlanok voltak – panaszkodott Szénási. Javasolta, hogy a BM szervek teljes bizonyítást végezzenek és egyúttal azt is tanácsolta, hogy a vizsgálók számát csökkentsék, a nyomozók számát pedig emeljék fel. Olyan szervezési hibákra is rámutatott, amelyek a nyomozások eredményességét alapvetően befolyásolhatták. Ilyen volt szerinte az is, amikor az őrizetbe vett személyek objektumonként kerültek őrizetbe és a szétválogatásuk letartóztató helyenként darabszámra került meghatározásra. Az őrizetesekről cédulák készültek és ezek képezték a további nyomozás alapját, ezek kerültek be az akták első lapjaiba. Ez volt az általános rendszer, vagyis, hogy ugyanazon üzem vagy gyár nemzeti bizottsági tagjaival szemben más és más vizsgáló foglalkozott, ugyanazon ügy nem volt összekötve és az összefüggés csupán véletlenül derülhetett ki, sokszor már csak az ügyészségen, amikor az egyes ügyek kiszignálásakor a csoportvezető ügyész észrevette az összefüggéseket. Ezért Szénási javasolta egy olyan utasítás kiadását, amely arra vonatkozna, hogy már jóval korábban, a vizsgálók csoportosítsák az ügyeket (lásd az 1. számú dokumentumot!).

Levelében további, a nyomozás rendszerszintű megreformálására szolgáló javaslatot is tett, mert problémásnak találta azt a gyakorlatot is, hogy a vizsgáló az ún. tanúkihallgatási csoportnak cédulán adta ki a kérdéseket, melyeket aztán a tanúkihallgatás során feltett. A tanúkihallgatást végző nyomozó azonban nem ismerte az ügyet, ezért a tanúk válaszaiból nem tudott azonnal rögtönözve további kérdéseket feltenni, így kénytelen volt a vizsgálótól kapott sémához alkalmazkodni, s ezért aztán a tanút többször is meg kell idézni, sőt előfordulhatott az az eset is, hogy az „értetlenül” feltett kérdésekből a tanú esetleg többet tudott meg, mint maga a kihallgatást végző. Szénási tehát azt javasolta, hogy térjenek vissza az „ÁVH előtti időszak” módszeréhez, amikor egy-egy nyomozó egész ügyet kapott meg és a terhelt mellett a tanúkat is ő hallgatta ki, így az egész ügy világos volt előtte (lásd az 1. számú dokumentumot!).

A Belügyminisztérium részéről a vizsgálati osztály helyettes vezetője által összeállított jelentésben próbáltak reagálni a fenti kritikákra. Béres Andor elismerte, hogy előfordult amikor az egyes csoportos ügyekben az összevonható, valójában egy ügybe tartozó gyanúsítottakkal más és más vizsgáló foglalkozott és azt is belátta, hogy a tanúkihallgató csoport nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így azt már fel is oszlatták – ismerte el. Kitért arra is, hogy a nyomozások rendkívül nehéz körülmények között zajlottak, sokszor már egy év is eltelt a vizsgált cselekmények elkövetése óta, s a kihallgatható tanúk egy része már régen külföldre távozott, de a határidő szorítása és a rendkívül nagy számú ügy miatt sokszor kénytelenek voltak a teljes körű bizonyítási eljárástól eltekinteni. Kiemelte azt is, hogy a pótnyomozásra tömegével visszaadott ügyek teljesen dezorganizálnák a munkájukat a rövid határidők miatt. Arra a problémára pedig, hogy a vizsgálatok első szakaszában a letartóztatottak, illetve az ügyek megfelelően legyenek csoportosítva, megemlítette, hogy felállítottak egy ún. szűrő-csoportot. Mivel az őrizetbe vételeket nemcsak a központi osztályok, hanem a BRFK Politikai Nyomozó Osztálya és a kerületi politikai alosztályok is végezhették, ezért volt nehéz az ügyek, őrizetesek csoportosítása – érvelt tovább Béres (lásd az 2. számú dokumentumot!). Valóban a BM II/8. Osztályán kívül a budapesti és megyei vizsgálati alosztályokon is folyt a politikai ügyek felderítése, de a Budapesti Rendőrfőkapitányság (BRFK) Vizsgálati Alosztályán és a Katonai Elhárító Vizsgálati Osztályon is folytatták az ügyészségek számára az ügyek előkészítését. A Vizsgálati Osztály (II/8.) szervezeti felépítése a BM Politikai Nyomozó Főosztály keretein belül is csak 1957 májusára alakult ki, ekkorra stabilizálódott és nyerte el véglegesnek tekinthető formáját.[14]

 

A BRFK székháza 1967-ben.
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr

 

            A Béres által fentebb említett, újonnan bevezetésre kerülő ún. szűrő-csoport működésére utalhat, hogy az értelmiségiek, politikusok elleni eljárásokat 1957 augusztusában tervszerűen felosztották. A BM vizsgálati szervei a nyolcvannyolc letartóztatottból tizenkét csoportot képeztek. Az első csoportot a későbbi Nagy Imre-per vádlottjai[15] alkották, a másodiktól a hatodikig tartó beosztás szerint ide a fegyveres testületek tagjai kerültek, míg a hetediket – többek között – Bibó István, Göncz Árpád, Lakatos István, Márkus István alkották.[16] A nyolcadikba kerültek a későbbi „nagy íróper” vádlottjai, a kilencedikbe pedig az ún. kis íróper tagjait sorolták be.[17] A tízedikbe került Földvári Rudolf, a tizenegyedikbe Szigethy Attila és végül az utolsó csoportot az ún. egyéni ügyek vádlottjai, Haraszti Sándor, Szilágyi József, Lőcsei Pál, Novobáczky Sándor és Sándor András alkották.[18] A fentiek tehát azt bizonyítják, hogy az ügyek csoportosítására, a megtorlás tervszerű és minden társadalmi csoportra kiterjedő, totális megfélemlítésére az állambiztonság ekkorra már tudatosabban felkészült.[19]

Mindhárom dokumentumban hangsúlyozottan szerepelnek a közbiztonsági őrizetesekkel kapcsolatos problémák. A közbiztonsági őrizet (internálás) 1953-as megszüntetését követően a Kádár-kormány a forradalom leverését követően ismét bevezette és a megtorlás eszközeként alkalmazta. Egy, a Legfőbb Ügyészség által összeállított jelentés szerint „az ellenforradalom […] szükségessé tette bizonyos gyors kényszerintézkedések alkalmazásának lehetővé tételét azokkal az ellenséges elemekkel szemben, akik a törvényes rendre, közbiztonságra személyükben veszélyt jelentettek” E szerint 1957-ben 6971 személyt helyeztek közbiztonsági őrizetbe, közülük 6191 főt politikai okokra hivatkozva.[20] A korábban már említett 1957 júliusi akció során azonban – jegyzi meg a jelentés – a kapkodás miatt sokan közbiztonsági őrizetbe kerültek, az „ellenforradalom” ideje alatt végrehajtott súlyos cselekményeik miatt, ahelyett hogy büntető eljárás keretében vonták volna felelősségre őket. A kontingens alapján, kampányszerűen, rövid határidőre történt begyűjtés során ezeknél az őrizeteseknél sokszor a bizonyítékok hiányosak, elégtelenek voltak. Ráadásul az a gyakorlat is lábra kapott, hogy a rendőri felügyeletet (ref.) megsértőkkel szemben nem szabálysértési vagy büntetőeljárást kezdeményeztek, hanem – törvénytelen módon – közbiztonsági őrizetet.[21]

További problémát jelentett, hogy a bíróságra beidézett internáltaknak a bíróság elé állítását a közbiztonsági őrizetet ellátó szervek sokszor megtagadták, létszámhiányra hivatkozva. Az is előfordult, hogy a táborparancsnokság nem kézbesítette a tárgyalásra beidézett vádlottnak az idézést és a vádiratot. Ennek következtében folyamatosan nőtt azon ügyek száma, amelyeket az internálás alatt lévő vádlott vagy tanú távolléte miatt nem lehetett befejezni – panaszkodott Nezvál Ferenc igazságügyminiszter 1957 augusztusában.[22] Azonban gyorsan orvosolták a problémát, mert már szeptemberben a Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokságok utasítást kaptak, hogy az internáltakat bírósági idézésekre minden körülmények között vezessék elő. Ezután már a bíróságok az idézéseket a BM Országos Rendőrfőkapitányság Igazgatásrendészeti Osztályára kellett küldeniük.[23]

 

 

Utóhang

A Politikai Bizottság 1957. december 10-i ülésén elhangzott, hogy a bíróságok első fokon 43113 személyt marasztaltak el, ebből 21686 főt börtönbüntetésre, míg politikai jellegű ügyekben 180 főt ítéltek halálra, közülük 110-et ki is végeztek. A belügyminiszteri beszámoló a Politikai Bizottság ülésén a büntetőpolitika alakulását ismertetve kifogásolta a kivégzések alacsony számát, az enyhe bírói ítéleteket, s a nyomozások folytatásának szükségessége mellett érvelt.[24] Biszku a megtorlás egyik legfontosabb szervének, BM II/8. (Vizsgálati) Osztálya munkáját elemezve megállapította, hogy nem megfelelően jegyzőkönyvezték a tanú, illetve gyanúsítotti kihallgatásokat, valamint engedékenység, lazaság, „liberalizmus” jellemezte egyes vizsgálók munkáját. Továbbá sajnálattal jegyezte meg, hogy a már tárgyalt és ítélettel zárult ügyekbe nem tud belenyúlni, természetesen súlyosbításért, de – remélte – hogy amelyek még csak az ügyészségi szakban vannak, azokban az ügyekben fel fog tudni lépni: „a vizsgálati szerveknél korábban, körülbelül ez év közepéig, sajnos a dokumentálásnál hiányosságok voltak. Személyesen ellenőriztem a munkát és magam megállapítottam, hogy vannak olyan ügyek, ahol a vizsgálatnál is liberalizmus tapasztalható. […] Mi lényegében most már teljesen befejeztük az ellenforradalmi szervezkedéseknek a vizsgálatát. Tegnap a megbeszélésen megállapítottuk, hogy ezeknél az ügyeknél, amelyek az ügyészségekhez átkerültek van lehetőség arra, hogy osztályidegen elemek ügyében szigorú ítéleteket hozzunk.”[25]

Az 1957. december 21-i zárt KB ülésen Kádár beszámolójában hangzott el a híres, hírhedt mondat: „szabad folyást kell engedni a törvényes eljárásnak.” Ekkor a belügyminiszter is ismét kitért az állambiztonsági szervek munkájára, amelyek – szerinte – a vizsgálatot teljesen törvényesen folytatták le, fizikai kényszert nem alkalmaztak. A Vizsgálati Osztály K-részlegén csupán a tények feltárására szorítkoztak, a politikai magyarázatot a vizsgálatból kihagyták. Ez nem az ő feladatuk, ez a párt feladata – adta elő Biszku.[26]

Feltehetően azonban maga a belügyminiszter sem volt teljesen elégedett az eljárások során alkalmazott módszerekkel, mert a BM Tanulmányi és Módszertani Osztálya 1958-ban egy szigorúan titkos minősítésű kiadványsorozatot indított, amelyek olyan operatív alapismereteket tartalmaztak, amelyek „ideiglenes tananyagként” segítséget jelenthettek a politikai nyomozóknak. A kiadványokat a BM II. Főosztály Vizsgálati Osztály Munkaközössége lektorálta. A módszertani tanulmányok az egyes nyomozati cselekményeket tárgyalták a korábban lefolytatott vizsgálati eljárások tapasztalatai alapján. A vizsgálati eljárás megindításáról szóló, Barna Péter őrnagy által készített módszertani sillabusz szerint az eljárás rendszerint nyomozással kezdődött, amely csak bűncselekmény alapos gyanúja esetében volt megindítható, a nyomozóhatóság írásbeli határozata alapján. A nyomozás és a vizsgálat nem volt ugyanaz, de szorosan összefonódott, a különbség az volt, hogy amíg az ügy felderítéses szakaszban volt, addig nyomozásról beszélhetünk és amint ismertté vált a bűncselekmény, akkortól, annak teljes felderítését, összes lényeges körülményeinek és a bizonyítékoknak a rögzítését már vizsgálati eljárásnak nevezték.[27]

A Vizsgálati Osztály 1958-as esztendő első felére megfogalmazott munkaterve a korábbi szólamszerű kijelentésekhez képest hangsúlyosabban fogalmazta meg a vizsgálati munka törvényes menetének biztosítását.[28] Így például a hálózati osztályoktól kapott ügyeket minden esetben véleményeznie kellett a jogi alosztálynak, hogy elegendőek-e a bizonyítékok az eljárás megindításához. A vizsgálatok elhúzódásának megakadályozásáért kivétel nélkül minden ügyet a jogi alosztálynak kell véleményeznie, még a realizálást megelőzően. Majd azt is előírta, hogy a jogi alosztály előzetes véleménye nélkül senki sem lehet letartóztatni.[29]

Ezen kívül 1958 nyarán a BM és a Legfőbb Ügyészség közti kapcsolatot is újra szabályozták, a belügyminiszter utasította a BM vizsgálati szerveit, hogy azokat a rendelkezéseket, parancsokat, amelyek a vizsgálati munkával voltak kapcsolatosak, a kiadásukkal egy időben meg kellett küldeni a Legfőbb Ügyészségnek, hogy – szól Biszku Béla belügyminiszter indoklása – a vizsgálati szervek munkája felett az „ügyészi felügyelet eredményes és zökkenőmenetes” legyen.[30]

A belügyminiszter által a pártvezetés számára készített összefoglaló szerint „az ellenforradalom alatt elkövetett bűntettek” miatti vizsgálatokat általánosságban az egész országban befejezték 1958. február végéig. A statisztikai adatok szerint 14378 főt ítéltek el első fokon; a halálra ítéltek száma 208 volt, közülük 181 főt végeztek ki.[31]

A kádári pártvezetés által elvárt szempontok érvényesítése az egyes eljárásokban nem mindig sikerült a megfelelő módon. Az elvárt cél, vagyis az „ellenforradalom” vezetőinek és legaktívabb résztvevőinek likvidálása, vagy éppen az „osztályszempontok” érvényesítése, illetve a forradalmárok köztörvényes bűnözőkkel való azonosítása, összemosása, vagy éppen a múlt rendszer, a Horthy-fasizmus kiszolgálóinak, az 1945 előtti földbirtokosi-tőkés rendszert kiszolgálók felelősségének felmutatása nem sikerült minden esetben. Szakolczai Attila szerint ezek a sokféle, egymáshoz nem kapcsolódó törekvések együttes hatása lehetett az, amely ötletszerű, átgondolatlan, véletlenszerű, logikátlan megtorlást eredményezett. Ugyanakkor ez mégis nagyon is tudatos, tervszerű volt, csak a sokféle szempont és elv egyidejű érvényesítése „kiolthatta” egymást, egyik a másikat, illetve erősebben érvényesülhetett egyik elv az egyik, míg a másik egy másik eljárás során.[32]

            Bár azt nem tudjuk, hogy a BM a most publikált jelentéseit valóban eljuttatta-e a Legfőbb Ügyészségnek, és Szénási fent közölt levelére érkezett-e válasz, s erre reagált-e az ügyészség, a levéltári anyagban ugyanis ennek nincs nyoma. Azt tudjuk, hogy a megtorlások évei alatt többször volt személyes egyeztetés, valamint levélváltás a belügyi szervek, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás (ügyészség) képviselői között a témában.

Valamennyi fentebb közölt irat a MNL Országos Levéltára őrizetében, a BM Titkárság fondjában található. A dokumentumokat teljes egészében közlöm, a szöveget a mai központozás szerint alakítottam, a nyilvánvaló gépelési hibákat, elütéseket javítottam.

 

 

 

 

Dokumentumok

 

 

1.

Dr. Szénási Géza legfőbb ügyész levele Biszku Béla belügyminiszternek

Budapest, 1957. szeptember 24.

 

Legfőbb Ügyész

171/1957. sz.                                                                                     Szigorúan titkos!

 

 

Biszku Béla Elvtársnak, a Magyar Népköztársaság belügyminisztere,

Budapest

 

Kedves Biszku Elvtárs!

 

A bűnüldözési munkával kapcsolatos időszerű problémákat az alábbiakban említem meg:

 

1. A legutóbbi nagyobb szabású rendőrségi akció az 1957 júliusában lefolytatott belső reakció felszámolása és az ellenforradalmi erők osztályellenséges részének bíróság elé állítása volt. Ezen akció elvi részével és az azóta nyilvánvaló komoly elvi hibákkal ez alkalommal nem kívánok foglalkozni, de feltétlenül szükségesnek tartom, hogy ezen akció keretében még ma is fontos nyomozati módszerekre és általában a rendőrségi nyomozás megjavítása érdekében észrevételeket tegyek.

 

A Fővárosi Ügyészségnek ez ideig átadott ügyek azt mutatják, hogy nemcsak a személyek összeszedése, hanem a vizsgálat is kampányszerű, nagyvonalú, rendkívül felületes. Az eredmény ehhez képest az, hogy az ügyek túlnyomó része az eredeti elképzeléshez képest bagatell és a vádirat többségben legfeljebb izgatás alapján készíthető el. A vizsgálat jelenleg olyan módszerrel folyik, hogy a Gyűjtőfogházban és a Hársfa utcában kb. 70 vizsgáló hallgatja ki rendszeresen az őrizeteseket, ugyanakkor a Budapesti Főkapitányság épületében 12 tagú tanúkihallgatócsoport működik.[33] Ebből a megoszlásból nemcsak a látszat, hanem a gyakorlat is olyan eredményt szül, hogy elsőrendű feladat az őrizetes beismerő vallomása és csupán mellékes körülmény a bizonyítékok feltárása. Az ügyészségre átutalt ügyek két-három terhelő tanú bizonyítékával vannak felszerelve, a gyanúsított által kért bizonyítás és ennek keretében a gyanúsított tanúi kihallgatást egyáltalán nem nyernek. Mivel ez fontos perrendi követelmény, az ügyészség olyan helyzet előtt áll, hogy szinte valamennyi ügyet vissza kellene adni pótnyomozásra. A vizsgálati osztály véleménye szerint ez munkájukat teljesen dezorganizálná, – annál is inkább, mert az egész ügy befejezésére rövid határidejük van. Ilyenformán a bizonyítás hiányzó részét – és ez a nagyobb – az ügyészségnek kell lefolytatnia. Ehhez a rendkívül nagy munkához az ügyészség azonban nyomozóapparátussal nem rendelkezik, mert megállapodásunk szerint még 1956 decemberében az ügyészi nyomozó apparátust megszüntettük. Így tehát a rendőrség lehet, hogy be fogja tartani a Belügyminisztérium által kitűzött határidőt, de az ügyek vádirat készítésére máris alkalmatlanok és továbbra is alkalmatlanok lesznek. Ezzel kapcsolatos törvényességi javaslatom az, hogy a vizsgáló elvtársak a Bűnvádi Perrendtartás értelmében a teljes bizonyítást folytassák le. Ennek megvalósíthatósága érdekében változtatni kell az arányokon oly módon, hogy a vizsgálók száma lehetne kisebb, ugyanakkor a nyomozók számát kell emelni.

 

Ebben a körben komoly szervezési hiba is van. Nevezetesen az ellenségesnek minősülő és őrizetbe vett elemek objektumonkint [sic!] (gyárak, hivatalok) kerültek őrizetbe. Ezt követőleg az őrizetesek szétosztása letartóztatóhelyenkint [sic!] darabszám szerint történt. Az őrizetesekről cédulák készültek és ezek a cédulák képezték a további nyomozáshoz az akta első darabját. Ilyen módon nem kivétel, hanem rendszer, hogy ugyanazon üzem ellenforradalmi bizottsága vagy munkástanácsának tagjaival más és más vizsgáló foglalkozik, ugyanazon ügy nincs összekötve és az összefüggés csupán véletlenül derül ki az ügyészségen akkor, mikor az egyes ügyek kiszignálásánál a csoportvezető ügyész észreveszi az összefüggést. Feltétlenül szükséges egy olyan utasításkiadása, hogy már a vizsgálók csoportosítsák az ügyeket, mert ennek az az előnye is lesz, hogy a gyanúsítottak egymásra is vallani fognak, ami által az egyes cselekedetek súlyosabb oldalai is felderítést nyernek.

 

Megfontolandó lenne a nyomozás rendszerének revíziója is. Még a korábbi évekből az a gyakorlat alakult ki, hogy a vizsgáló a jelenleg is működő tanúkihallgatási csoportnak cédulán ad ki kérdéseket, melyeket az a tanúkihallgatás során feltesz. A tanúkihallgatást eszközlő nyomozó azonban az ügyet nem ismeri. Ezért a tanúk válaszaiból nem tud azonnal rögtönözve további kérdéseket feltenni, kénytelen a vizsgálótól kapott sémához alkalmazkodni. Ennek az a természetszerű következménye, hogy a tanút többször is be kell idézni, miközben az értetlenül feltett kérdésekből a tanú esetleg többet tud meg, mint maga a kihallgatást végző személy. Ez a módszer, úgy vélem, az Államvédelmi Hatóságnál a konspiráció érdekében került bevezetésre, de ma rendkívül megnehezíti a vizsgálati munkát, és ezért kizárólag a kémkedési (elhárítási) ügyekben képzelhető el a fenntartása. Az egyéb ügyekben megfontolandónak tartom az 1946–48. évek közötti munkamódszer visszaállítását, amikor egy-egy nyomozó az egész ügyet kapta meg, és a terhelt mellett a tanúkat is ő hallgatta ki, miáltal az ügy minden részlete előtte világos volt és munkája színvonalasabbá válhatott. Ezt a munkát akkor végző elvtársak ugyancsak nem voltak kiválóan képzett nyomozók, korábban gyári munkások, stb. [voltak] és mégis gyorsabban és jobban nyomoztak. A jogi észrevételeket és kiigazításokat még mindig megteheti az általa befejezettnek vélt ügyet felülvizsgáló vizsgálótiszt.

 

Fentiek alátámasztására néhány adat:

 

a.) Az 1957. Tük. Bül. 0168. számú bűnügyben Kovács Antal [helyesen: Attila] és társai a munkástanácsnak valamennyien tagjai voltak, mégis minden egyes terhelt ellen más-más vizsgáló járt el.[34]

b.) Az 1957. Tük. Bül. 0118. számú, Kiss Géza és társai bűnügyben az a vád, hogy Kormos Károly eltávolítását követelték. Bizonyítást nyert, hogy az általuk összeállított ellenforradalmi követeléseket elsőrendűen Kormos Károly írta alá, továbbá ezen ellenforradalmi követeléseket aláírta Berki Lajos is, aki jelenleg a vállalat igazgatója és a IX. kerületi pártbizottság fegyelmi bizottságának tagja. A vizsgálat mind Kormost, mind Berkit ebben az ügyben tanúként hallgatta ki.[35]

 

c.) Az 1957. Tük. Bül. 0206. számú bűnügyben Asztalos István terhelt elismeri bűncselekményét, ezzel a vizsgálat meg is elégszik és még terhelő tanúkat sem hallgattak ki.

 

Nyilvánvaló, hogy az ügyészségnek minimálisan szüksége van a forradalmi bizottságok vagy munkástanácsok által hozott határozatokra, a fellelhető jegyzőkönyvekre, stb. Ilyen bizonyítékok beszerzésére nem törekszik a vizsgálat.[36]

 

2. A Fővárosi Ügyészség legutóbb augusztus 31-én általános vizsgálatot tartott a BM II/8. Osztály Hársfa utcai fogdájában, ahol a júliusi őrizetbevételek őrizeteseit tartják. A fogda jellemzője a túlzsúfoltság. 4x5 méteres helyiségben 25-30, esetenkint még több őrizetes van elhelyezve. Az ablakok éjjel-nappal zárva vannak konspirációs okból. A levegő rendkívül elhasznált, az őrizetesek légszomjjal küzdenek.

 

Az őrizetesek nagyobb részének júliusi őrizetbe vétele óta nem volt alkalma fehérnemű váltásra. Nem kaptak lehetőséget arra, hogy hozzátartozóiknak levelezőlapon megírják tartózkodási helyüket. A fogdaparancsnok az őrizetesek sétáltatását nem eszközli és ezt azzal indokolja, hogy a szűk udvaron az őrizeteseknek lehetőségük nyílna az őrök lefegyverzésére.

 

Mind itt, mind a Kozma utcai részlegnél a tisztasági csomagok beadása és a letartóztatottakhoz eljuttatása teljesen szervezetlen. A Gyűjtőfogházban gyakran fordul elő, hogy a hozzátartozókat elutasítják az őrizetes ott nem léte miatt, majd később kiderül, hogy az őrizetes mégis csak ott van. A rendőr elvtársak az ügyészeket arra kérik, hogy a hozzátartozókkal ne közöljék, hogy a letartóztatott a Hársfa utcában van, mert a csomagok bevételét és semmiféle felvilágosítást adminisztratíve [sic!] nem képesek megoldani. Ehelyett kérik az érdeklődők olyan tájékoztatását, hogy az őrizetesek el vannak látva mindennel, tehát nem szükséges még tisztasági csomag beadása sem.

 

Nyilvánvaló, hogy ezek a kérdések egyszerű szervezési gondoskodással megoldhatók lennének.

 

3. Ugyancsak szervezéssel lenne megoldható az a helyzet is, hogy a Kozma utcai börtönben – mint ahogyan már augusztus 27-én kelt átiratomban említettem – ne tartsanak együtt őrizeteseket, előzetes letartóztatottakat, internáltakat és rabokat.

 

4. Még 1957 márciusában Nezvál [Ferenc], Tömpe [István][37] és Szalma [József] elvtársak jelenlétében megállapodtunk abban, hogy az előzetes letartóztatottaknak általában egy hónap után engedélyezni fogják a hozzátartozóikkal való beszélgetést és kivételt csak az képezhet, ha az ügy természete, csakis átmenetileg, ilyen beszélgetést nem tesz lehetővé. Azóta is többször tapasztaltuk, hogy megállapodásunkat az egyes rendőri részlegek nem kapták meg.[38] A Kozma utcai börtönben lévő vizsgálati osztálynak (Bakos [Pál] alez[redes].) változatlanul az az álláspontja, hogy a hozzátartozói beszélgetések megadása, vagy elutasítása kizárólag az ő jogkörükbe tartozik. Legutóbb 1957. szeptember 3-án Tihanyi [Sándor] r. alezredes elvtárs jelentette ki az illetékes ügyész előtt, hogy erről a közös állásfoglalásról nincs tudomása.[39]

 

Szükségesnek tartanám, hogy megállapodásunkról az illetékesek végre hivatalos értesítést kapjanak.

 

5. A Belügyminisztérium illetékes főosztályával egyeztetett adatok szerint 1957. évben szeptember 10-ig bezárólag a Legfőbb Ügyészség 1916 személy közbiztonsági őrizetét oldotta fel hat hónapnál rövidebb idő előtt. A Belügyminisztérium ugyanekkor 41 fő közbiztonsági őrizetét szüntette meg és ebből is 37-et azért, mert a Legfőbb Ügyészség a határozatot nem hagyta jóvá.

 

Ezek szerint tehát csupán a Legfőbb Ügyészség szabadítja az internáltakat, a Belügyminisztérium pedig nem. Ebből a statisztikai helyzetből következőleg a rendőrség egyes tagjai előtt, de leginkább a közbiztonsági őrizeti ügyekkel foglalkozó elvtársak előtt olyan kép alakult ki, hogy a Belügyminisztérium kemény, a Legfőbb Ügyészség pedig szerfelett liberális.

 

Kimutatható azonban, hogy a szabadlábra helyezett személyek kb. 40%-a azért került szabadlábra, mert a közbiztonsági őrizetről szóló tvr.[törvényrendelet] szerint őrizetbe sem lett volna szabad venni. Ugyanis súlyos betegek, öregek voltak, vagy őrizetbevételük minden alapot nélkülözött. Ugyancsak a vonatkozó tvr. szerint ezt elsősorban a Belügyminisztérium illetékes osztályának kellett volna konstatálnia és intézkedni. Az osztály azonban nem mer szabadlábra helyezést eszközölni, még a törvényes feltételek fennforgása esetén sem, hanem rábízza az ügyészségre a „hálás” feladatot.

 

Mivel a Belügyminisztériumnak nem lehet érdeke sem az ilyen áron való kedvező statisztika kialakítása, sem pedig a szocialista törvényességnem nem válik javára a felsőbbség akaratának ilyen egészségtelen félreértelmezése, indítványozom a törvényrendelet keretei közé való módszerbeli visszatérést.

 

6. Értesülést szereztem arról, hogy a Belügyminisztérium kollégiuma foglalkozott azzal a javaslattal, mely szerint eredetileg 10.000, majd csupán 1.500 prostituált, huligán elem kitiltását tervezték Budapest területéről. Ez a terv nem nyert megvalósítást. De feltétlenül kiváltja azt a gondolatot, hogy ilyen természetű ügyekben, vagy más vonalon, a krimináltaktika terén való döntő elhatározásoknál a Belügyminisztériumnak gondot kellene fordítania az ügyészség véleményének kikérésére, mert azokat a jelentős bűnüldözési intézkedéseket, melyeket a Belügyminisztérium elhatároz, időrendben nem sokkal később az ügyészségnek és a bíróságnak kell realizálnia. Ha pedig nem büntető vonatkozásokról van szó, csupán államigazgatási tevékenységről, ez esetben is az ügyészség, legalább is mint a beérkező panaszok címzettje, érdekelt. A törvényesség helyzete feletti felügyelet feltétlenül megkívánja, hogy kriminálpolitikai, vagy ehhez kapcsolódó kérdésekben véleményt nyilváníthassak, még mielőtt a Belügyminisztérium befejezett tények elé állítania.

 

7. Végezetül megemlítem, hogy ez évben Belügyminiszter elvtárshoz írott leveleimre – melyek részben törvényességi óvásnak tekinthetők – egyetlen esetben sem kaptam visszaértesítést. Ezek a levelek a következők voltak:

 

a.) 1957. március 30-án arról, hogy a miskolci rendőrkapitányság egy főhadnagya indokolatlanul őrizetbe veszi és más módszerekkel is terrorizálja a helyi ügyészség tagjait.

b.) 1957. április 12-én kelt levelemben már javasoltam a fogdahálózatban való rendszer teremtését.

c.) 1957. május 29-én a Jugoszláviából átszökött személyek problémájára kértem rendelkezést és értesítést.

d.) 1957. május 28-án a kistarcsai közbiztonsági őrizeti tábor állapotáról adtam tájékoztatást és kértem intézkedést.[40]

e.) 1957. augusztus 26-án a II. negyedévi börtön és bv [büntetésvégrehajtás] munkahelyek vizsgálatáról adtam tájékoztatást az intézkedések közlésének kérésével.

f.) 1957. augusztus 27-én jeleztem a Tolnai Lajos utcai fogdában tapasztalt törvénysértéseket és azt, hogy az Országos Büntetőintézetben a vizsgáló ügyészek 98 olyan személyt találtak, kik törvényellenesen voltak fogva.[41]

 

A levelekben vázolt ügyekről nem hivatalos formában több esetben később értesülést szereztem, és így például a kistarcsai tábor helyzetében tudok arról a beállott változásról, hogy ott a karhatalmi őrséget bv.[büntetésvégrehajtás] őrség vette át.[42] Mindazonáltal nem bürokratikus igényként kérem, hogy a Belügyminisztérium intézkedéseit és elképzeléseit ne csak hírből vagy véletlen hallomásból, hanem közvetlenül Belügyminiszter Elvtárs illetékes tájékoztatásából tudjam meg.

 

Kérem a Belügyminiszter Elvtársat, hogy a fentiekben kifejtett nézeteimről véleményét írásban is kifejteni szíveskedjék. Az ügyészi munka alaposságának elemzését számomra ez is megkönnyítené.[43]

 

Budapest, 1957. szeptember 24.

 

                                                                                   Elvtársi üdvözlettel:

 

                                                                                   (Dr. Szénási Géza)

 

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-1-ai-171/1957. sz. Dr. Szénási Géza aláírásával ellátott géppel írt szöveg

 

 

 

2.

A BM Vizsgálati Osztály helyettes vezetőjének jelentése a legfőbb ügyész levelével kapcsolatban

Budapest, 1957. október 31.

 

 

Belügyminisztérium                                                               Szigorúan titkos!

II/8. Osztálya

68-1358/57.

 

Jelentés dr. Szénási Géza Elvtárs, Legfőbb Ügyész átiratában felvetett kérdésekkel kapcsolatban

Budapest, 1957. október 31.

 

Szénási Elvtárs átiratában érintett kérdésekkel kapcsolatban az alábbi megjegyzéseket tesszük:

 

 

Az átiratban közöltek jórésze – azokban a kérdésekben, melyek 1956. július második felében foganatosított akció[44] során közbiztonsági őrizetbehelyezett személyek ügyét érintik – megfelel a valóságnak és véleményünk szerint is az objektív helyzetet tükrözi. Ugyanakkor azonban néhány kérdésben Szénási Elvtárs helytelen pozícióból indul ki és nem is jutott reális végkövetkeztetésekhez sem.

 

Elöljáróban le kell szögezni, hogy nézeteinek szerint teljesen helytelen a közbiztonsági őrizetesek ügyeinek vizsgálata során ténylegesen felmerült hiányosságokat úgy felvetni, mintha azok a BM vizsgálati szerveinek egész munkáját jellemeznék.

 

A közbiztonsági őrizetesek ügyeinek vizsgálata során valóban fennálltak, kisebb részükben ma is fennállnak azok a hibák, melyeket átiratában helyesen és tárgyilagosan említ meg Szénási Elvtárs. Így kétségtelenül igaz, hogy az ügyek többségükben izgatásos jellegűek, gyengén bizonyítottak, egyes csoportos ügyekben összevonható gyanúsítottakkal más-más vizsgáló foglalkozott stb.

 

Bátran leszögezhetjük azonban, hogy a fent említett hibák és hiányosságok egyáltalán nem jellemzők a BM állandó jellegű vizsgálati szerveinek munkájára. Az is igaz viszont, hogy ezek a külön vizsgálati alosztály vizsgálati tevékenységében gyakran tapasztalhatók. Azonban ennek a kérdésnek elemzésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni több lényeges körülményt.

 

1.) A külön vizsgálati alosztály rendkívül rövid határidőt – nem egészen három hónapot – kapott kb. 1100 közbiztonsági őrizetes ügyének kivizsgálására.

2.) A vizsgálat alá vont ügyekben az előzetes operatív feldolgozó munka nagyon hiányos, gyenge és felületes volt, sőt az ügyek zömében a realizálást egyáltalán nem előzte meg rendszeres és alapos operatív munka.

3.) Egyes operatív szervek, figyelmen kívül hagyva a vonatkozó főosztályvezetői parancsot, rendezetlenül adták át az anyagokat a vizsgálatnak. Ennek eredményeképpen és mert őrizetbevételeket nem csak a központi osztályok és a BRFK [Budapesti rendőrfőkapitányság] Pol.[itikai] Nyom.[ozó] Osztálya, hanem a kerületi politikai alosztályok is foganatosítottak, különösen a vizsgálat első szakaszában nagy nehézségekbe ütközött a különböző szervektől – általában rendezetlenül érkező – anyagokban azonos vagy összefüggő bűncselekmény elkövetésével szereplő személyek megfelelő csoportosítása, illetőleg csoportos ügyekbe való összevonása. Növelte a nehézségeket az a körülmény is, hogy néhány operatív hálózati osztálytól késve érkezett az anyag, így gyakran előfordult, hogy már kivizsgált vagy vizsgálat alatt álló gyanúsítottak bűntársai más vizsgálóhoz kerültek. Ezen a helyzeten az ún. szűrő-csoport felállítása útján igyekeztünk segíteni, bár hasonló esetek szórványosan még később is előfordultak.

4.) Fokozta a vizsgálat nehézségeit az az el nem mellőzhető körülmény is, hogy a közbiztonsági őrizetesek ügyeinek vizsgálatát vizsgálati tapasztalatokkal és jogi ismeretekkel nem rendelkező állománnyal kellett elvégezni, holott ilyen feladat megoldása problémát jelentett volna még szakképzett vizsgálók számára is. E mellett ez az állomány is többször cserélődött.

5.) Az augusztus 2-án megtartott eligazítás során, melyen több elvtárs kifogásolta a rendkívül rövid határidőt, olyan álláspont hangzott el, hogy ezen ügyek vizsgálata rendkívüli körülmények között folyik le, és éppen ezért elegendő két-három terhelő tanúvallomása ahhoz, hogy a gyanúsítottakat bíróság elé állíthassuk. Ez az eligazítás ki nem mondottan ugyan, de magába hordta azt a szempontot, hogy ezeknél az ügyeknél eltekinthetünk a vizsgálati munka egyik lényeges alapelvétől, a sokoldalú, mélyreható bizonyítási eljárás lefolytatásától. Ugyanakkor azonban a jelek szerint, az ügyészség ilyen irányú eligazítás híján olyan igényeket támasztott, mintha az említett ügyekben normális vizsgálat folyt volna, melynek határideje a Bp. szerint politikai ügyekben két hónap. Figyelmen kívül hagyta az ügyészség azt a lényeges körülményt is, hogy a bűncselekmény elkövetése óta egy esztendő telt el és a kihallgatható tanúk egy része disszidált.

 

Ezen kettősség természetes következményeként jelentkezett az ügyészség részéről több ízben – általában jogosan – felmerülő kifogás az ügyek bizonyítottsága és dokumentálása tekintetében.

 

A fent leírt körülményekből szükségképpen következtek azok a hibák, amelyeket szakmai és törvényességi szempontból helyesen említ meg Szénási Elvtárs és amit a munka során több elvtárs látott és nem egyszer fel is vetett. Tény az, hogy ezekben az ügyekben nem folyt sokoldalú, mélyreható és igényes vizsgálat és az ügyek dokumentálása tekintetében is merülhetnek fel kifogások. Figyelembe véve azonban az őrizetesek nagy számát és a szűkre szabott határidőt, nézetünk szerint nem is lehet olyan igényekkel fellépni, melyeknek felvetése és szigorú megkövetelése feltétlenül helyes a normális körülmények között folyó vizsgálati munkánál. Ismételten alá kell azonban húzni, hogy véleményünk szerint ilyen irányú kifogásokat a Belügyminisztérium állandó jellegű vizsgálati szerveinek munkájával kapcsolatban emelni nem lehet.

 

Néhány módszertani kifogással kapcsolatban, melyek objektíve helyesek ugyancsak meg kell mondani, hogy azok kizárólag csak a közbiztonsági őrizetesek ügyeinek vizsgálata során a fentiekben részletezett különleges helyzet következtében fordultak elő. Ez vonatkozik a tanúkihallgató csoport munkájára, létszámára, valamint a Hársfa utcai objektumban tapasztalt fogdaviszonyokra is.

 

A tanúkihallgató csoport alkalmazása nem módszer a BM szerveinek vizsgálati munkájában. Ennek felállításánál az vezetett bennünket, hogy a vizsgálati objektum, mely kezdetben teljes egészében a Budapesti Országos Börtön Kozma utcai épületében nyert elhelyezést, a várostól távol esett, másrészt a vizsgálókat a gyorsabb vizsgálat érdekében igyekeztünk mentesíteni a tanúk kihallgatásával járó munkától. Kétségtelenül igaz, hogy a tanúkihallgató csoport alkalmazása, mint módszer nem vált be, még ezen a munkán sem. Ezt a vezetés felismerte és fel is oszlatta a tanúkihallgató csoportot.

 

A fogdák túlzsúfoltságát illető kifogás véleményünk szerint is teljesen helyes és indokolt, de ma már nem időszerű, mert a közbiztonsági őrizetesek létszámának csökkenése folytán a Hársfa utcai objektumba is normális elhelyezést biztosítunk a vizsgálat alatt álló őrizetesek számára.

 

A tisztasági csomagok beadása kérdésében a kezdeti nehézségek után megoldás született és lehetőséget adtunk a közbiztonsági őrizetesek hozzátartozóinak arra, hogy kéthetenként tisztasági csomagot juttassanak el az őrizeteseknek. Később a fehérnemű váltás kérdését hatáskörünkön belül megoldottuk úgy, hogy az őrizetesek hetenként kaptak tiszta fehérneműt. Így a tisztasági csomagok beadását megszüntettük.

 

A hozzátartozók tájékoztatása céljából a Gyűjtőfogház eligazító irodájába leadtuk a közbiztonsági őrizetesek névsorát. Egyébként a tájékoztatást az ügyészség is szorgalmazta, úgy hogy az őrizetesek hozzátartozói a Fővárosi Ügyészségen is kaptak információt hozzátartozóik holléte felől. Ennél a kérdésnél meg kell azonban jegyeznünk, hogy a hozzátartozók tájékoztatása több esetben károsan befolyásolta a vizsgálatot, mivel a Fővárosi Ügyészség Szörényi nevű ügyésze a közbiztonsági őrizetesek hozzátartozóival még azt is közölte, hogy az őrizetesek ügyében kik milyen vonatkozású terhelő tanúvallomást tettek. Ennek következtében az internáltak hozzátartozói felkeresték a tanúkat és igyekeztek őket rábírni arra, hogy az általuk tett vallomásokat vonják vissza, illetve változtassák meg. (Erről a tényről egyébként írásban tájékoztattuk a Legfőbb Ügyész Elvtársat.)

 

A közbiztonsági őrizetesek sétáltatásával kapcsolatban Szénási Elvtárs felvetése jogos, azonban meg kell jegyezni, hogy ezt a kérdést az elhelyezések, konspirációs okok és biztonságos őrzés figyelembevétele miatt megoldani nem tudtuk.

 

Szénási Elvtárs átiratában felveti, hogy a közbiztonsági őrizetesek a Kozma utcai börtönben együtt nyertek elhelyezést az elítéltekkel. Ez a megállapítás nem fedi a valóságot, mivel a börtönparancsnokkal történt megállapodás alapján a Budapesti Országos Börtön külön részt bocsátott rendelkezésünkre, ahova csak közbiztonsági őrizeteseket helyeztünk el.

 

Szénási Elvtárs átiratában mint megfontolandó kérdést veti fel a nyomozók (valószínűleg operatív munkásokat ért alatta) vizsgálati munkába történő bevonását oly módon, hogy a nyomozók végezzék a gyanúsítottak és tanúk kihallgatását is és csak az ügy lezárása után folyjanak be a jogi ellenőrzés és minősítés munkájába a vizsgáló tisztek. Nézetünk szerint ez a javaslat egyrészről megvalósíthatatlan, másrészről nem is hozná meg a kívánt eredményt. Állításunkat igazolja éppen a közbiztonsági őrizetesek ügyében lefolytatott vizsgálati munka, amelynek elvégzésében nagyobb létszámban vontunk be operatív tiszteket. Ezek az elvtársak vizsgálati tapasztalat és jogi ismeretek hiányában a jelenlegi magasabb követelményekkel járó és igényesebb vizsgálati munkát nem tudják ellátni.

 

Jelen jelentésünkben nem érintett kérdésekkel kapcsolatban, e kérdésekre vonatkozó bővebb és alaposabb ismereteink hiányában véleményünket kifejteni nem állt módunkban.

 

Béres Andor r[endőr]ny.[omozó] őr[na]gy.

osztályvezető h.

 

Készült:          3 példányban

      5 oldal.

 

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-1-ai-68-1358/57. Béres Andor aláírásával ellátott géppel írt szöveg. A dokumentum végén Szalma Józsefnek, a Vizsgálat Osztály osztályvezetőjének kézi láttamozása („L: Szalma ov.) található

 

 

 

3.

A BM Vizsgálati Osztály helyettes vezetőjének jelentés-kiegészítése a legfőbb ügyész levelével kapcsolatban

Budapest, 1957. december 11.

 

 

BM II/8. Osztály                                                                               Szigorúan titkos!

 

 

Jelentés-kiegészítés a f.[olyó] év október 31-én készített anyaghoz dr. Szénási Géza elvtárs levelére

Budapest, 1957. december 11.

 

 

Szénási elvtársnak a Belügyminiszter Elvtárshoz írt f. év szeptember hó 24-én kelt levelére az alábbi kiegészítő megjegyzéseket tesszük:

 

1. A közbiztonsági őrizetesek vizsgálatánál felmerült jogi problémákat f. év október hónapban Horváth Gyula r. ezredes és dr. Szénási Géza Legfőbb Ügyész elvtársak előzetes megbeszélése alapján a Legfőbb Ügyészség helyiségében értekezleten megtárgyaltuk.[45] A megbeszélésen a Legfőbb Ügyészség részéről Szalai [helyesen: Szalay József] elvtárs főügyészhelyettes, Rákos [Ferenc] elvtárs Politikai Főosztály vezető, továbbá Avar [Jenő] elvtárs és a Fővárosi Ügyészség Politikai Osztályának vezetője, Gönczi [György] elvtárs volt jelen.[46] A Belügyminisztérium részéről jelen volt Horváth ezredes elvtárs és Béres őr[na]gy. a II/8. Osztály részéről.

 

Az értekezleten minden lényeges problémát megvitattunk. közös megállapodás történt, melynek értelmében leszögeztük, hogy a közbiztonsági őrizetesek ügyének kivizsgálását a normális vizsgálat színvonalától eltérően lehet és kell is lefolytatni. Kifejezetten tisztáztuk, hogy a minden bűnös kapcsolat felderítése és az összes bűncselekmények tisztázása ezekben az ügyekben nem lehetséges. A Büntetőperrendtartás előírásainak a figyelembevételét és végrehajtását úgy láttuk megoldhatónak, hogy a vizsgálat befejezése után a rendelkezésünkre álló adatokról az illetékes hálózati operatív osztályokat jelentésben tájékoztatjuk a szükséges további nyomozás lefolytatása végett.

 

Megállapodtunk továbbá abban, hogy a vizsgálatnak fel kell deríteni és be kell szerezni a szükséges „jogi minimumot”, amelyet ezen az értekezleten úgy definiáltunk, hogy a vádlott személyében elkövetett bűncselekmények jogi erejű bizonyítását jelenti. Feltételezhető, hogy a Legfőbb Ügyész Elvtársat erről a megállapodásról Szalai elvtárs vagy a jelenlévő többi elvtársak megfelelően tájékoztatták. Szénási elvtárs levele az értekezletet megelőző időpontban keletkezett.

 

2. A tanúkihallgató csoportokkal kapcsolatos megjegyzés lényegében helyes. Erre vonatkozóan f. év október 31-én kelt jelentésünk megfelelő választ tartalmaz. Egy dolgot azonban meg kell említeni.

A tanúkihallgató csoport létszáma egy bizonyos periódusban a 20 főt is meghaladta. A csoport tagjai ugyan abból a kategóriából tevődtek ki, amelyekből a vizsgálókat alkalmaztuk. A munka, amelyet végeztek csak annyiban különbözött a vizsgálati munkától, hogy a Deák-téri objektumba helyeztük el őket, mert a gyűjtőfogházban nem tudtunk tanúkat fogadni.[47] Továbbá a tanúkihallgató csoport részére az esetek túlnyomó többségében nem tudtunk több anyagot adni, mint egy gyanúsított jegyzőkönyvet vagy egy határozatot, amelyben a közbiztonsági őrizetbevétel indoklása volt. A valóságban tehát nem az történt, hogy a vizsgáló jelentős mennyiségű anyaggal rendelkezett, amelyről a tanúkihallgató nem tudott, hanem egyszerűen a tanúkihallgató csoport külső munkát végzett, amelynek végrehajtása alól egy ideig a vizsgálókat mentesítettük.

 

Egyébként a tanúkihallgatásokat a Belügyminisztérium II/8. Osztályán és országos viszonylatban az összes vizsgálati szerveknél, de a közbiztonsági őrizetesek vizsgálatánál is szervezetszerűen az ügyekkel foglalkozó vizsgálók végzik.

 

3. Azt a megállapodást, melyre Szénási elvtárs utal az előzetes letartóztatottak kedvezményben részesítése vonatkozásában lényegében betartjuk. A megállapodás azonban úgy történt, hogy a vezetőknek elbírálásától függővé van téve az engedély kiadása. Lehetséges, hogy ilyen meggondolás több esetben eredményezte a beszélgetés letiltását. Intézkedni fogunk, hogy a Budapesti Főkapitányság Vizsgálati Alosztálya és országos viszonylatban az összes vizsgálati szervek betartsák ezt a megállapodást.

 

4. A Jugoszláviából Magyarországra szökött személyek kérdése jelentésünk elején említett értekezleten is felmerült. Az elvtársak hivatkoztak arra, hogy a Belügyminiszter Elvtárs, illetve a Belügyminiszter Elvtárs I. helyettese bizonyos megállapodást kötött Szénási elvtárssal ebben a kérdésben. A Legfőbb Ügyészségnek az a kívánsága, hogy a Jugoszláviából illegálisan Magyarországra érkező jugoszláv állampolgárok ügyében a nyomozati szervek 72 órán belül döntsék el a végleges intézkedést. (Kiutasítás, befogadás, bírósági eljárás, stb.)

 

A vizsgálat véleménye szerint a kérdés bonyolultabb annál, hogy 72 óra alatt minden ügyben ezt végre lehessen hajtani. Nem ismerjük azt a rendelkezést sem, amely a Belügyminiszter Elvtárstól, illetve a Belügyminiszter Elvtárs I. helyettesétől ebben a kérdésben keletkezett volna.

 

5. Utalás van a levélben a fogdahálózati rendszer bizonyos rendszabályozására. Helyes lenne, ha az erre vonatkozó anyagokat a BM II/8. Osztály megkaphatná és érdemben véleményt tudna alkotni.

 

6. Végül Szénási elvtárs levelének 4. oldalán 5. sorszám alatt szemrehányást tesz, hogy a közbiztonsági őrizetesek szabadlábra helyezésére a Belügyminisztérium kezdeményezésére intézkedés nem történik, illetve ez elenyésző esetekben tapasztalható. A rendelkezésünkre álló statisztikai adatokban is már többször kimutattuk, hogy a Belügyminisztérium szervei, jelen esetben a Politikai Főosztály és ezen belül a BM II/8. Osztály kb. 300 közbiztonsági őrizetes ügyében tett szabadlábra helyezési javaslatot, amelyet közösen a Legfőbb Ügyészséggel túlnyomó százalékban már végrehajtottunk.

 

Végül megjegyezzük, hogy válaszunk arra a levélre történik, amelyet Szénási elvtárs 1957. szeptember hó 24-én szerkesztett. Ebből folyóan a kérdések túlnyomó többsége csupán analízis szempontjából érdekes, mert a közbiztonsági őrizetesek vizsgáltára szervezett csoport megszűnt és jelenleg csupán néhány pótnyomozási üggyel foglalkozik. A Hársfa utcai objektumot a Belügyminisztérium más szervei használják, így ott ma már őrizetesek nincsenek. Hasonlóképpen nem gyakorlati probléma a nyilvántartás, csomagbeadás, stb. kérdés a közbiztonsági őrizetesek viszonylatában. Az ügyek bizonyítottsága és feldolgozottsága tekintetében a f. év október 31-én készített jelentésünk ad választ. A Fővárosi Ügyészséggel jelenleg is kapcsolatot tartunk és tapasztalataink szerint a visszaérkező pótnyomozásos anyagok a szokásos minimális százalékot teszik ki. Véleményünk szerint itt elsőrendű megoldásra váró probléma a nagy mennyiségben felhalmozódó feldolgozott ügyek bírósági tárgyalásának elhúzódása.

 

 

Béres Andor r.ny.őrgy.

osztályvezető h.

 

Készítette:      BA.

Készült:          2 pld.

                        3 old.

Gépelte:          B-né.

 

 

Az irat jelzete: HU-MNL-OL-XIX-B-1-ai. Béres Andor aláírásával ellátott géppel írt szöveg