„Erre a felhívásra semmiféle érdemi választ adni nem szabad (sem ellene, sem mellette)” – A magyar püspökök javaslatai a II. vatikáni zsinatra

A magyar püspökök zsinati javaslatai

Amikor XXIII. János pápa[1] 1959. január 25-én meghirdette a következő egyetemes zsinatot, majd a Zsinatot Előkészítő Bizottság elnöke, Tardini[2] bíboros államtitkár június 18-án kelt levelében felkérte a világegyház püspökeit, hogy a jövendő zsinat munkatervének meghatározásához adjanak javaslatokat, a magyar katolikus egyház meglehetősen nehéz helyzetben volt. Az 1956-os forradalmat követő konszolidáció egyúttal az egyház feletti állami ellenőrzés helyreállítását is jelentette. Az állammal együttműködni nem hajlandó papokat és püspököket félreállították,[3] és a rendszer iránt lojális magatartást tanúsító püspökök is csak igen korlátozott egyházkormányzati szabadsággal rendelkeztek.

Domenico Tardini bíboros, szentszéki diplomata

A nehéz szituációval természetesen a Szentszék is tisztában volt. Az új pápa mégis ismételten megkísérelte a magyar egyházzal való kapcsolatfelvételt. Annak ellenére, hogy a püspökök ad limina látogatásra[4] való 1959. februári meghívása sikertelen volt,[5] a Zsinati Előkészítő Bizottság nem habozott a magyar püspöki kart is felkérni javaslatai megküldésére, minek eredményeként 1959. július második felében legalább öt megyéspüspök megkapta Tardini bíboros e tárgyban írt levelét.[6]

Grősz József kalocsai érsek

1.

Domenico Tardini bíboros államtitkár, az Egyetemes Zsinatot Előkészítő Pápai Bizottság elnökének levele Grősz József kalocsai érsekhez[7]

Vatikánváros, 1959. június 18.
Jelzet: MNL OL XIX–A–21–a. K–28–2/1959/Eln. – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Az államigazgatás felsőbb szervei, A Központi (nem miniszteriális) kormányzati szervek, Állami Egyházügyi Hivatal, Elnöki iratok – Eredeti, gépelt.

A rendelkezésünkre álló adatok szerint közülük négyen meg is írták zsinati javaslataikat, de az elkészített válaszokból az állami cenzúra miatt csak egyetlenegy érkezett meg Rómába.[8]

Miután az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke, Olt Károly, a püspöki aulákat ellenőrző – közkeletűen „bajuszos püspöknek” nevezett – egyházügyi főelőadókon keresztül értesült a szentszéki felhívás megérkezéséről,[9] 1959. augusztus 5-én kelt utasításában ellenőrzés céljából bekérette a választervezeteket.[10] A Grősz József kalocsai érsek és Papp Kálmán győri püspök által készített válaszszövegek ismeretében nem sokkal később úgy döntött, hogy nem küldhető válasz Rómába.[11] Álláspontján Hamvas Endre csanádi püspök szeptember 23-án az ÁEH-központba megérkezett választervezetének ismeretében sem változtatott,[12] és október 13-án Hamvas javaslatainak kiküldését is leállíttatta.[13] A magyar püspökök által készített javaslattervezetek így egy kivétellel elakadtak az Állami Egyházügyi Hivatalban.

A működő megyéspüspökök között a hatóságok által leginkább „reakciósnak” tekintett Shvoy Lajos székesfehérvári püspök annak érdekében, hogy a lehetőségekhez mérten megőrizze egyházkormányzati szabadságát, gyakran eltért az ügyek intézésében a hivatalos rendtől. Nem adott például tájékoztatást az ÁEH megbízottjának a székesfehérvári püspöki aulába 1959. július 17-én beérkező vatikáni levélről,[14] és szeptember 3-án elkészített válaszjavaslatainak Rómába küldését is titokban intézte. Az országból bizalmas úton kicsempészett, és Németországból postázott levele végül eljutott a zsinati előkészítő bizottsághoz.[15]

A zsinati javaslatok tartalmi jellemzői

A magyar püspökök által készített négy zsinati javaslat legfeltűnőbb közös vonása, hogy többnyire a gyakorlati tapasztalatokból kiindulva, pontokba szedve, címszavakban fogalmazzák meg a zsinat által tárgyalandó kérdéseket, gyakran anélkül, hogy azoknak teológiai indoklást vagy akár csak megoldási javaslatot is adnának. Az előterjesztett témák túlnyomó része konkrét egyházfegyelmi kérdésekre vonatkozik, amelyek bemutatásában könnyen fel lehet fedezni a szerzők alapvetően jogi, szabályokhoz kötött gondolkodásmódját. Míg Grősz érsek és Hamvas püspök igyekeztek a teológiai tárgyaknak megfelelően csoportosítva tárgyalni az egyes javaslatokat (Grősz: egyházfegyelmi és erkölcsi kérdések; liturgikus kérdések, doktrinális kérdések. Hamvas: hitigazságok, erkölcs, egyházfegyelem, liturgia), a többi votum, azaz zsinati javaslat esetében ez a rendszerezés hiányzik.

A javaslatok nagy érdeme, hogy híven tükrözik azokat a gyakorlati problémákat, amelyekkel a katolikus lelkipásztorok az 1950-es évek Magyarországán szembesültek. Természetes tehát, hogy mindegyik szövegben nyíltabb vagy burkoltabb formában megjelenik az egyház életkörülményeit meghatározó ideológiai és politikai rendszer, a kommunizmus kérdése. Grősz érsek igen árnyaltan fogalmazott: nem a tévtanok elítélését követelte, hanem az egyház álláspontjának leszögezését szorgalmazta a leginkább vitatott kérdésekben – köztük név szerint is felsorolva a materializmust, a szocializmust és a kommunizmust. Egyúttal igyekezett rámutatni a közös pontokra, és különbséget tett a kommunizmus eszméje és gyakorlata között. Hangsúlyozta, hogy az egyház nem az eszmét, hanem az istentelenséget ítélte el, és az emberek szabadságát védelmezte minden társadalmi rendben.

2.
Grősz József kalocsai érsek zsinati javaslatainak magyar fordítása

Kalocsa, 1959. augusztus 24.
Jelzet: MNL OL XIX–A–21–a. K–28–2/1959/Eln. – Eredeti, gépelt.
 

Hamvas püspök azzal kívánta a marxizmus elítélését kérő javaslat élét tompítani, hogy általánosabb összefüggésbe helyezte a problémát, melynek gyökerét – más tévedésekhez hasonlóan – a gondviselésről szóló hittétel ismeretének hiányában látta. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy az eredetileg a problémát csak általánosságban felvető tervezethez a csanádi püspök kapcsolta hozzá konkrétan is megfogalmazva a marxizmus kérdését. Sőt, tovább menve, a két tökéletes társaságról (societas perfecta) szóló egyháztani modell hivatalossá tételét kívánta a zsinattól, hogy ezzel védelmezzék az egyház jogait az állam teljes hatalmát hirdető totalitárius rendszerekkel szemben.

Shvoy püspök meglehetősen nyíltan kérte a materializmus minden formájának elítélését, beleértve ebbe a kapitalista rendszerekre jellemző konzum-materializmust is, „ami megmérgezi a hívők lelkét, minthogy az időleges javak és földi gyönyörök követését hirdeti.”[16] Az ideológia elutasításának igényén kívül, a szocialista diktatúra konkrét gyakorlatának közvetett elítélését célozták továbbá azok a javaslatai, amelyek a püspökök egyházkormányzati szabadságának kinyilvánítását, illetve a hierarchia joghatóságának a hit és erkölcs kérdésein túl az élet más területeire való kiterjesztését szorgalmazták.

A pápai „aggiornamento”[17] szándékával egybevágóan számos javaslat célozta a hívek életének egyszerűbbé tételét, illetve az apostoli munkába való bevonásukat a megváltozott világban. Az összes püspök egyetértett abban, hogy az adott – nem egyszerűen csak szekularizált, hanem egyenesen harciasan ateista – magyar viszonyok között fontos a vasárnapi és ünnepnapi misehallgatás, a böjt, a szentségek vételével kapcsolatos előírások rugalmasabb szabályozása. A liturgia területén javasolt konkrét változtatások – egyszerűbb és a népnyelv használatának kiterjesztése révén közérthetőbb szertartások – is jórészt ugyanebből a megfontolásból fakadtak. Egyedül Shvoy Lajos hangsúlyozta a hívek liturgikus cselekményekbe való fokozottabb bevonásának fontosságát, bár ezt ő is pápai dekrétumok útján vélte megvalósíthatónak. Ugyancsak a székesfehérvári püspök volt az, aki – ha csak általánosságban is – rámutatott a modern eszközök alkalmazásának lehetőségére az evangelizáció területén, valamint felvetette a teológia megújításának és gyakorlatiasabb oktatásának szükségességét. Míg Papp Kálmán és Shvoy Lajos püspökök fontosnak tartották a házasság szentségével való visszaélések megakadályozását, és hangsúlyozták a gyermekek elfogadásának, vallásos nevelésük vállalásának szükségességét, Hamvas püspök egyáltalán nem emelte be votumába az egyik papja által javasolt, a házassági erkölcs kérdéseit igen részletesen tárgyaló pontot. A csanádi püspök elhagyta az eredeti tervezet azon pontját is, amely a cölibátus fenntartásának követelménye mellett az aposztata papok[18] státusának megoldására tett javaslatot. A magyar püspök cölibátussal kapcsolatos hagyományokhoz ragaszkodó álláspontját így egyedül Shvoy Lajos levelében találjuk meg. Hivatásuk könnyebb megéléséhez a székesfehérvári püspök ugyanakkor a közösségi életformát ajánlotta a világi papoknak is. Az „aggiornamento” kérdését ellentétes módon fogta fel Papp Kálmán és Shvoy Lajos a cenzúra kérdésében: míg a győri püspök szerint a tiltott könyvek listáját meg lehetne szüntetni, addig a székesfehérvári ordinárius a jegyzék felülvizsgálatát és annak az új kommunikációs eszközök figyelembevételével való megújítását tartotta szükségesnek. Hasonlóképpen nem találunk egységes álláspontot a magyar püspököknek az ökumenizmussal kapcsolatos hozzáállásában sem. Papp Kálmán javaslattervezete erélyes fellépést kívánt a különböző felekezetek közötti vegyes házasságok ellen. Hasonlóképpen nem kedvezett az keresztények közötti egység ügyének az egyetlen dogmatikai jellegű javaslat: Szűz Mária kegyelmet közvetítő szerepének hangsúlyozásával Hamvas Endre éppen ebből a megfontolásból nem értett egyet. Úgy tűnik, hogy bár a különböző felekezetekkel való jó viszony igénye nem állt távol a magyar papságtól, a keresztények közötti egységet a többi egyháznak a katolikus egyházba való visszatéréseként képzelték el. Erre utal a fenti javaslatok mellett a székesfehérvári püspök előterjesztése is, amelyben megértő szabályozást kért „az egyház kebelébe visszatérő különböző felekezetek pásztorai és hívei számára.”[19]

3.
Papp Kálmán győri püspök zsinati javaslatainak magyar fordítása

Hely és dátum nélkül
Jelzet: MNL OL XIX–A–21–a. K–28–2/1959/Eln. – Eredeti, gépelt.

4.
Hamvas Endre csanádi püspök zsinati javaslatai

Szeged, 1959. szeptember 1.
Jelzet: MNL OL XIX–A–21–a. K–28–2/1959/Eln. – Eredeti, gépelt.

5.
Jelentés a székesfehérvári püspökség vezetőinek a II. vatikáni zsinatra küldött dokumentumairól[20]

Jelentés a székesfehérvári püspökség vezetőinek a II. vatikáni zsinatra küldött dokumentumairól

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

ElőzőKövetkező

Tovább a galéria oldalára

Budapest, 1962. június 25.
Jelzet: ÁBTL 3. 1. 5. O–14 963/2. „Canale” – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Hálózati, operatív és vizsgálati iratok, A központi operatív nyilvántartást végző szervezeti egységek által kezelt dossziék, Operatív dossziék – Gépelt másolat.

A magyar votumokról összefoglalóan elmondhatjuk, hogy – miként az várható volt – a zsinati javaslatoknak abba a kategóriájába illeszkednek, amelyek inkább kapcsolódnak a megelőző századok egyházképéhez, mint a jövendő zsinatnak az „idők jeleit” figyelembe vevő új szemléletéhez. Ezek a megközelítésükben inkább egyházjogi-kazuisztikus[21] mint pasztorális votumok az újlatin országokban hegemón helyzetben lévő egyházak püspökei mellett a más felekezetű vagy ellenséges politikai környezet által fenyegetett helyi egyházak hierarchiájára voltak a legjellemzőbbek.[22] A magyar püspökök konzervatív felfogása többek között abból táplálkozott, hogy a vallásellenes kommunista rendszer keretei között nem láttak más lehetőséget az egyház fennmaradására, mint a belső egyházi fegyelem megszilárdítása és a külső szabadság biztosítása. Az egyházfegyelem erősítésére való törekvésük ugyanakkor nem zárta ki, hogy pasztorális megfontolásokból több területen kérjenek rugalmasságot vagy enyhítéseket. Éppen ezeken a javaslatokon keresztül nyerhetünk egyfajta állóképet a magyar katolikus egyház II. Vatikáni Zsinat előtti állapotáról, melyre az uralkodó konzervatív szemléletből fakadó, elsősorban elvi síkon jelentkező szigorúság és a körülményekhez való alkalmazkodási kísérlet kettőssége volt jellemző.

Az elkészült – bár az Előkészítő Bizottsághoz el nem jutó – javaslatok száma és a válaszok gyorsasága arra utalnak, hogy jóllehet a magyar püspököket számos sürgető belső egyházpolitikai kérdés foglalkoztatta, a zsinat előkészítő munkájával szemben sem voltak érdektelenek. A Zsinati Előkészítő Bizottsághoz csak azért érkezett egyetlen magyar javaslat, mert a Szentszékben fő ideológiai és politikai ellenfelét látó állami vezetés ekkor még mindenfajta kapcsolatfelvételt veszélyesnek tartott, és a zsinatot is elsőrendűen politikai kérdésként fogta fel. Amíg a zsinatban nem fedeztek fel a rendszer érdekeit szolgáló lehetőséget, hanem csupán a kommunizmus elítélésének és egy keresztény antikommunista egységfront megteremtésének alkalmát látták benne, mindenfajta párbeszédtől elzárkóztak. Az egyház szabadságát komolyan korlátozó pártállamban csak az ellenőrzés elkerülése, az „illegális csatornák” használata biztosított szabad kapcsolattartást a Szentszékkel.