Főispáni kinevezések 1918 végén, gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején

„Tudvalevőleg minden olyan kormányváltozásnál, amely politikai párt- és programváltozással van egybekötve, az összes vármegyei és városi főispánok beadják lemondásukat, hogy az új kormány a saját politikájának megfelelő főispánokat nevezhessen ki. Így történt 1918. november 1-én is. Azt hiszem, mióta Magyarországon alkotmányos élet van, még belügyminiszter a főispáni kinevezések körül nagyobb nehézségek elé nem jutott, mint e sorok írója.” A fenti idézet az 1918. október 31-én kinevezett Károlyi-kormány belügyminisztere, gróf Batthyány Tivadar tollából származott, és jól tükrözte a hivatala egyik sarokpontjának számító problémakört, a kormány politikájához hű főispánok kinevezését övező nehézségeket.

Batthyány Tivadar egy olyan kormányban vállalt miniszteri posztot, mely hatalomra kerülését a forrongó októberi kül- és belpolitikai eseményeknek köszönhette. 1918 októberében az Osztrák‒Magyar Monarchia nehéz katonai helyzetbe került. A szeptember 15-én megindult antant-támadás nyomán egyik szövetségese, Bulgária a hónap végén kilépett a háborúból, és ezzel az antantcsapatok számára megnyílt az út a Monarchia felé.[1] Ebben a helyzetben az előremenekülés politikáját választó Osztrák‒Magyar Monarchia uralkodója a Völkermanifest néven ismertté vált kiáltványában szövetségi állammá nyilvánította birodalmának osztrák felét, és felszólította birodalma nemzeteit a saját nemzeti tanácsaik létrehozására október 16-án. A proklamáció hatására Magyarországon Wekerle Sándor miniszterelnök bejelentette, hogy Magyarország és Ausztria között immáron perszonálunió van, így a több mint ötven éve fennálló államberendezkedés, az Osztrák‒Magyar Monarchia megszűnt létezni.[2] Mindeközben Magyarországon az október 23-ról 24-re virradó éjjel gróf Károlyi Mihály elnökletével megalakult a Magyar Nemzeti Tanács a három ellenzéki párt – a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az Országos Polgári Radikális Párt – összefogásából. A Tanács politikai programjában az azonnali béke megkötése mellett olyan mélyreható demokratikus reformokat fogalmazott meg, melyek a társadalom helyzetének javítását szolgálták. A Magyar Nemzeti Tanács egyfajta alternatívát jelentett a társadalom számára a fennálló politikai rendszerrel szemben. Ezzel párhuzamosan – a helyzet kilátástalanságát felmérve – Wekerle Sándor miniszterelnök október 24-én benyújtotta lemondását IV. Károly magyar királynak.[3] Utódja azonban nem a társadalom körében egyre népszerűbb Károlyi Mihály lett, hanem gróf Hadik János. Károlyit majd csak az őszirózsás forradalom eseményeinek hatására nevezte ki IV. Károly nevében Habsburg József Ágost főherceg homo regiusként, és így alakulhatott meg Károlyi új, demokratikus politikai irányvonalat mutató kormánya október 31-én.[4]

 


Batthyány Tivadar 
Strelisky Sándor fényképe

 

A három párt – a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és az Országos Polgári Radikális Párt – koalíciójából megalakult kormány politikai programja merőben eltért az előző kormányokétól, mivel fő célja az ország első világháborúból való kivezetése és a polgári, demokratikus rendszerváltás volt, amiért e pártok már jó pár éve harcoltak.[5] A kormány feladatául tűzte ki az általános, titkos, egyenlő, közvetlen és a nőkre is kiterjedő demokratikus választójog megalkotását, a nagy tömegeket földhöz juttató radikális birtokpolitika megvalósítását, a sajtószabadság, a gyülekezési és az egyesülési jog biztosítását.[6]

A Károlyi-kormány nehéz időszakban került hatalomra, a miniszterekre a megszokottnál is nagyobb kihívás várt. A kormánynak szembe kellett néznie az első világháború nyomán kialakult gazdasági és társadalmi problémákkal, mint például a november elején kibontakozó paraszti megmozdulásokkal és a közrend felbomlásával, amihez a háborúból hazatérő katonák is nagyban hozzájárultak.[7] Emellett a kormánynak a nemzetközi legitimáció megszerzésével és az ország integritását veszélyeztető nemzetiségi törekvésekkel is foglalkoznia kellett, ami jelentősen megnehezítette működését és a polgári, demokratikus rendszerváltást.

 


Károlyi kormánya

 

A kormány hatékony működését az is akadályozta, hogy három, többnyire különböző nézetekkel, politikai súllyal és társadalmi bázissal rendelkező párt alkotta, miniszterei pedig különböző egyéniségű, nem egyforma vezetői képességgel rendelkező személyek voltak. A miniszterek közötti egyetértést nehezítette a kormány bal- és jobbszárnya közötti megosztottság is, ami a gyors, forradalmi, radikális változásokat hirdető és a vele szemben álló lassabb, mérsékeltebb irány szembenállását jelentette.  

A kormány baloldalán állt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt[8] (dr. Kunfi Zsigmond munkásügyi és népjóléti ügyek vezetésével megbízott tárca nélküli miniszter és a nála mérsékeltebb Garami Ernő kereskedelemügyi miniszter), valamint az Országos Polgári Radikális Párt.[9] Utóbbit képviselte a kormányban Batthyány Tivadar hivatali ideje alatt dr. Jászi Oszkár, a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezési joga előkészítésével megbízott tárca nélküli miniszter, dr. Nagy Ferenc, a közélelmezési ügyek vezetésével megbízott tárca nélküli miniszter, dr. Berinkey Dénes igazságügyi miniszter november 4-től és dr. Szende Pál pénzügyminiszter november 25-től. Rajtuk kívül a kormány baloldalához húzódott a miniszterelnök, gróf Károlyi Mihály is, aki egyébként a függetlenségi párt tagja volt. A kormány jobbszárnyát a korábban parlamenti képviselettel is rendelkező Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt[10] képviselte, melynek tagjai gróf Batthyány Tivadar belügy- és (november 1-ig) a király személye körüli miniszter, Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter, valamint dr. Buza Barna földművelésügyi miniszter volt. A függetlenségi pártnak nem volt a tagja, de a kormány jobboldalát erősítette a párton kívüli Linder Béla helyébe lépő Bartha Albert hadügyminiszter is november 9-től. A kormányon belüli jobb- és baloldali megosztottság azonban nem volt ennyire egyértelmű. A szociáldemokrata Garami Ernő például annak ellenére, hogy a kormány baloldalához tartozott, elsősorban a kormányzati egység megőrzését tartotta fontosnak, és politikusi magatartását a miniszterek között fellépő ellentétek mérséklése jellemezte.[11]

A kormányt alakító pártok és miniszterek közötti egyetértés többnyire a régi rendszer tagadásáig tartott egy válságos kül- és belpolitikai helyzetben, de az előttük álló feladatok megvalósításáról már másképp gondolkodtak. Ami Batthyánynak és Lovászynak sok, az Garaminak elegendő, de Kunfinak és Jászinak kevés volt.[12] A kormány jobb- és balszárnya, illetve a miniszterek közötti nézeteltérések hamarosan felszínre kerültek, és ennek a feszültségnek egyik lecsapódási pontja lett Batthyány belügyi tevékenysége, azon belül is a főispáni karban történt személyi változtatások.

Batthyány belpolitikáját sok kritika érte a kormány baloldaláról, elsősorban Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár és Szende Pál személye felől. A szociáldemokraták és a polgári radikálisok többsége politikai nézeteikből adódóan nem értett egyet a velük szemben mérsékeltebb politikusi magatartást mutató belügyminiszter hivatali tevékenységével, mivel hiányolták belőle – leszámítva a demokratikus választójogi törvény megalkotását –  a gyors és radikális változtatásokat, leginkább a közigazgatás területéhez tartozó főispáni karban. Jászi például úgy vélekedett, hogy „a kormány mai összetételében hiányzik az a demokratikus elszántság, merész kezdeményezés és forradalmi lendület, amely egyedül menthetné meg szerencsétlen hazánkat a mai tragikus helyzetben.”[13] Ehhez járult hozzá, hogy a szociáldemokraták már kezdettől fogva bizalmatlansággal fogadták a grófi származású Batthyány kinevezését, mivel ők inkább egy szociáldemokrata pártállású személyt szerettek volna a belügyi tárca élén látni. Miután ez nem valósult meg, Batthyány tevékenységének ellensúlyozása és felügyelete céljából a belügyi államtitkár pozíciójára Landler Jenő személyében egy, a saját pártjukhoz tartozó személyt szerettek volna kineveztetni, de Batthyány ebbe nem akart beleegyezni a kettőjük között lévő korábbi konfliktusa miatt.[14] A kritikák Batthyányt is érzékenyen érintették, melyről emlékiratában a következőképpen emlékezett vissza: „Már az előzetes kinevezések is ugyancsak kemény próbára tették idegeimet, mert hisz minden egyes kormánybiztosi állás körül hetekig tartó harcokat kellett megvívnom a radikálisok és Kunfiék koncentrikus támadásival szemben. Ezek az urak szélsőséges meggyőződésükből kifolyólag rohamlépésben akarták átalakítani az egész országot a maga összes intézményeivel együtt. Igen természetes, hogy én, aki ezzel a törekvéssel szemben a fennálló törvényes politikai, társadalmi és szociális rend fenntartására törekedtem, minden egyes kinevezésnél velük szembekerültem.”[15]

 

Batthyány tárcája a miniszterelnöké után a legfontosabb volt a kormányban, mivel hatáskörébe olyan fontos területek tartoztak, melyek az egész ország alapvető működését meghatározták, mint például a rendészet és a közigazgatás. Ennek okán Batthyány hivatali működését nagy figyelem övezte, konkrétan azt, hogy mennyire sikerül tárcájának megvalósítani a belső demokratikus rendszerváltást. Ennek egyik legfontosabb fokmérője volt – az ellenzéki politikát már jó pár éve meghatározó demokratikus választójogi törvény megalkotása, a sajtószabadság, az egyesülési és gyülekezési jog biztosítása mellett – a törvényhatóságok élén álló, még a dualizmus korában kinevezett főispánok leváltása és helyükre az új kormány politikai programjának megfelelő személyek kinevezése.

A miniszterek számára a főispánok[16] jelentősége abban állt, hogy rajtuk múlt a demokratikus rendszerváltás megvalósítása vidéken. Ők a kormány bizalmi emberei voltak, akiknek az volt a feladatuk, hogy a kormány politikáját képviseljék a rájuk bízott törvényhatóságokban. Politikai tisztviselőknek számítottak az államtitkárokhoz és a miniszterekhez hasonlóan, mivel az állás betöltéséhez elsősorban a belügyminiszter, illetve a kormány bizalmára volt szükség. A főispánok kinevezése a belügyminiszter hatáskörébe tartozott, és az ő előterjesztésére nevezte ki vagy mentette fel őket az államfő.[17] Az államfő a dualizmus korában a király volt, de a Károlyi-kormány esetében az államfői hatalmat már a népkormány gyakorolta a november 16-án kihirdetett néphatározat értelmében.[18] Ennek alapján a főispáni állások betöltéséről a belügyminiszter javaslatára a minisztertanács döntött, ami azt eredményezte, hogy a többi miniszternek is lett beleszólása a kinevezésekbe. Bár így is érdemben a belügyminiszter döntése érvényesült illetékességéből adódóan.

Egy kormányváltáskor, amely programváltozással járt – mint a Károlyi-kormány esetében –, illetve a belügyminiszter személyében történt változáskor természetesek voltak a személyi változások a főispáni karban is. A kormány megalakulása után a főispánok annak rendelkezésére bocsájtották állásaikat, majd ezután kerülhetett sor az esetleges leváltásokra. Emellett a főispánok dönthettek úgy is, hogy benyújtják lemondásukat a belügyminiszternek, mivel néhányan nem tudtak azonosulni az új kormány politikai nézeteivel. A főispánok lemondásának hivatalos indoka többnyire a megváltozott politikai helyzet volt, amiben közrejátszhatott az új köztársasági államforma létrejötte[19] és az ország területi integritásának veszélybe kerülése is, főleg ha az illető főispán a nemzetiségi területi követelések miatt veszélyeztetett törvényhatóságok élén állt. Az igazsághoz hozzátartozott az is, hogy számos főispán a törvényhatóságában uralkodó közigazgatási és rendészeti problémák miatt mondott le. A közigazgatás sok esetben nem tudott megfelelően és hatékonyan működni, mert a társadalom többsége elvesztette hitét a korábbi rendszer képviselőivel szemben – főispánok, alispánok, jegyzők, főszolgabírók – és inkább az újonnan megalakult, különböző elnevezésű és hatáskörű nemzeti tanácsokban bíztak, illetve a demokratikus eszmék megvalósítását hirdető személyekben.

A miniszterelnök mostohaöccse, gróf Károlyi József, Fejér vármegye és Székesfehérvár város főispánja is benyújtotta lemondását politikai okokra hivatkozva, mivel nem tudott azonosulni az új kormány politikai nézeteivel.

Székesfehérvár, 1918. november 16.

Az irat jelzete: MNL OL K 148–603–2–16–4832 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatóságok levéltárai, Belügyminisztérium, Elnöki iratok – Eredeti, gépelt.

 

Ennek ellenére Batthyány szerette volna továbbra is meghagyni hivatalában, de a miniszterelnök nem engedte, mivel úgy gondolta, hogy mostohatestvére „ó konzervatív és klerikális érzelmeinél fogva nem illeszkedhetik be a mai kormányzatba.”[20]

Azokban a törvényhatóságokban, ahol lemondtak a főispánok, a belügyminiszternek új személyeket kellett kineveztetnie, illetve a kormány politikai irányvonalának megfelelően a hivatalban lévő főispánokat le kellett cserélnie olyan személyekre, akikkel lehetőség volt a törvényhatóságokban a demokratikus rendszerváltásra.

Bár a belügyminiszternek és a kormány többi miniszterének is voltak elképzeléseik, hogy kiket szeretnének a főispáni posztokon látni, de a törvényhatóságoktól is számos távirat és levél érkezett, melyekben a vidéki nemzeti tanácsok, a korábbi főispánok, az alispánok és önjelölt személyek is megpróbáltak lobbizni saját jelöltjeikért, kihasználva a politikai konjunktúrát. Egy idő után azonban kezdett átláthatatlanná válni a helyzet, ezért a miniszterek egy bizottságot hoztak létre november 5-én, melynek feladata volt megállapítani mindazon alapelveket, melyek szerint a főispánokat kinevezik. A bizottság tagja a belügyminiszteren kívül Kunfi Zsigmond és Lovászy Márton volt. A miniszterek a november 5-i minisztertanácson döntöttek a belügyminiszter javaslatára arról is, hogy a törvényhatóságokban uralkodó rendészeti és közigazgatási problémák hatékonyabb kezelése érdekében a kormány bizalmi embereit „főispáni hatáskörrel felruházott kormánybiztosoknak”[21] nevezik ki. A főispánok ebben a szélesebb jogkörben már nemcsak ellenőrző és felügyelő feladatokat láttak el a hatáskörükbe tartozó törvényhatóságokban, hanem a közigazgatási tisztviselői karral és a karhatalommal közvetlenül is rendelkezhettek.[22] Berinkey Dénes a november 8-i kormányülésen pedig indítványozta, hogy „a különböző elvi természetű politikai kérdések megvitatására, valamint a főispánok kiszemelésére külön minisztertanácsot tartsanak.[23] Ennek alapján a november 12-i minisztertanácsi ülésen vitatták meg az új kormánybiztos-főispánok kinevezését, de közben próbáltak tájékozódni is, hogy a pártok helyi képviselői kit tartanak a legalkalmasabbnak a pozícióra. Ezen a minisztertanácson több törvényhatóság esetében nem tudtak döntésre jutni, ezért ott függőben hagyták a kinevezéseket és csak később, november 18-án, 20-án, illetve december 6-án történtek nagyobb számban kinevezések Batthyány belügyminisztersége idején. Ezeken a tanácskozásokon döntöttek arról is, hogy elfogadják-e a benyújtott lemondásokat, vagy még maradásra kérik az adott főispánt.

Az új főispánok kinevezésében az elsődleges szempontot a kormány politikájához való hűség jelentette, aminél számított a párthovatartozás is. A pártoknak és minisztereiknek saját elképzelésük volt arról, mely személyek a legalkalmasabbak a törvényhatóságok élére, ez pedig sok esetben súrlódásokhoz vezetett. A kormány bizalmi embereinek kiválasztása lokális szinten a hatalom újraelosztását is jelentette, ami szintén növelte a kinevezések jelentőségét.

A belügyminiszter elsősorban olyan személyeket szeretett volna látni az egyes törvényhatóságok élén, akik a korábbi szokásoknak megfelelően rendelkeztek közigazgatási tapasztalattal vagy politikai előképzettséggel, és ez képesé tette őket a törvényhatóság megfelelő vezetésére. Emellett jó pontnak számított, ha az illető a függetlenségi párt híve volt.[24] A hivatalban lévő főispánok többsége megfelelt a belügyminiszter elvárásainak, ezért huszonöt törvényhatóság esetében nem történt változás.[25] Batthyány az elődjétől, Wekerle Sándortól átvett főispáni karban csak abban az esetben tartotta fontosnak a személyi változtatásokat, ha a főispánok benyújtották lemondásukat, illetve ha a nemzetiségi törekvések miatt veszélyeztetett vármegyéket vezetett. Ezzel szemben a Batthyánytól radikálisabb nézetekkel rendelkező szociáldemokraták és polgári radikálisok, különösen Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár és Szende Pál szinte a teljes államapparátust ki szerették volna cserélni, mivel szerintük a régi politikai rendszer embereivel nem lehet gyökeres, demokratikus változást elérni az országban. A szociáldemokraták és a polgári radikálisok a főispáni posztokra a saját pártjuk nézeteinek megfelelő személyeket szerettek volna kineveztetni, akik többnyire a korábbi szokásoktól eltérően más társadalmi – a munkás- és értelmiségi – réteg képviselői voltak, és akik sok esetben vallási, nemzetiségi, életkori és iskolai képzettségben is eltértek a korábban hivatalban lévő főispánoktól.

Batthyány a pártállásából adódóan többnyire függetlenségi párti főispánokat neveztetett ki, de a másik két párt is megpróbálta jelöltjeit kineveztetni, ami sok esetben feszültséget okozott a miniszterek között. Ehhez járult hozzá, hogy a kormánypártok helyi képviseletei, a helyi nemzeti tanácsok és az alispánok is felhívták a belügyminiszter figyelmét a potenciális jelöltjeikre, és erőteljesen lobbiztak érdekükben.

A pártok és politikai nézeteik közötti rivalizálást mutatja például Kis-Küküllő vármegye esete is. Itt a rendszerváltozáskor a vármegye élén Csató Gábor alispán állt, aki a főispáni teendők ellátásával volt megbízva, mivel a korábbi főispánt, dr. Gyárfás Elemért az uralkodó 1918. június 26-án felmentette hivatalából.[26] A hónapok óta főispán nélkül lévő vármegyében fontos volt, hogy a posztot betöltsék, mivel az alispán sok esetben nem tudta keresztülvinni akaratát a vármegye tisztikarán. Ezért a vármegye nemzeti tanácsa, annak elnöke: dr. Gyárfás Elemér és dr. Apáthy István, a Magyar Nemzeti Tanács Erdélyi Bizottságának elnöke is kérték a belügyminisztert, hogy minél hamarabb nevezze ki jelöltjüket, a függetlenségi párti Kispál László földbirtokost, a vármegyei nemzeti tanács alelnökét a törvényhatóság élére.[27] A helyi polgári radikális és a szociáldemokrata párt viszont nem támogatta Kispál kinevezését, ők a 26 éves városi számvevő, a polgári radikális párti Sipos Domokos mellett tették le voksukat.[28]

 

 

 

Dicsőszentmárton, 1918. november 23.

Az irat jelzete: MNL OL K 148–603–2–16–3769 – Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Polgári kori kormányhatóságok levéltárai, Belügyminisztérium, Elnöki iratok – Eredeti, gépelt.

 

Az egyik távirat szerint Sipost támogatta a román nemzeti tanács is, aminek nagy hangsúlya volt, mivel a miniszterek a nemzetiségek igényeit különösen számításba vették. A november 21-i minisztertanácsi ülésen Batthyány és Jászi is bemutatta jelöltjét, de egyelőre nem született döntés.[29] A december 6-i ülésen Batthyány újra megpróbálta keresztülvinni Kispál kineveztetését, de az ekkor sem sikerült Jászi ellenállása miatt.[30] Batthyány így emlékezett vissza az esetre: „A minisztertanácsban Jászi nagy filippikát mondott jelöltem ellen, és mint oda a legalkalmasabbat, egy soha nem hallott nevű ottani férfiút ajánlott. Érdeklődtem az illető iránt, és kisült, hogy egy jóravaló, de politikailag teljesen jelentéktelen vármegyei írnok, aki három-négy barátjával „Jászi-pártot” alakított, ezt bejelentette Jászinak, mire Jászi Oszkár, ez a jóhiszemű, nagy tudású, de amellett gyakorlati dolgokban gyermekesen tapasztalatlan ember, komolyan elhitte, hogy ezt az embert kell nekem kinevezni, mert szerinte ez a legalkalmasabb. Természetesen nem engedtem, mire nagy harag, zúgolódás és panaszkodás következett az én reakcionárius, maradi politikám miatt.”[31] Végül december 21-én nem Batthyány és nem is Jászi jelöltjét nevezték ki, hanem a vármegye korábbi főispánját, a helyi nemzeti tanács elnökét, dr. Gyárfás Elemért.[32] Azáltal, hogy a hatalmi harcok miatt ilyen sokáig húzták a főispán kinevezését, a helyi közigazgatásban súlyos helyzet állt elő. Ennek okán az alispán időközben többször kérte is felmentését a főispáni teendők megbízatása alól.[33] Mindezzel egyidőben tartani lehetett attól is, hogy a vármegye közigazgatását a románok átveszik, ami december 8-án be is következett a vármegye székhelyén, Dicsőszentmártonban felvett jegyzőkönyv szerint. Ennek értelmében a vármegyei Román Nemzeti Tanács egy helyi ügyvédet, dr. Căluţiu Marţiant nevezte ki főispánnak, akit később, 1919. január 11-én a nagyszebeni román Kormányzótanács prefektusnak is kinevezett a vármegye élére.[34]

A miniszterek és politikai nézeteik közötti súrlódásokat mutatta Jász-Nagykun-Szolnok vármegye esete is, ahonnan számos távirat érkezett a belügyminisztériumhoz a szolnoki szociáldemokrata pártelnök, Darvas Ferenc kinevezése érdekében.

 

A belügyminiszternek írt, Darvas Ferencet támogató távirat

Szolnok, 1918. november 28.

Az irat jelzete: MNL OL K 148–603–2–16–4717Eredeti, gépelt.

 

Dr. Küry Albert alispán és a Szolnoki Nemzeti Tanács a hivatalban lévő, függetlenségi párti dr. Kuszka István főispánt szerették volna felmentetni állásából és helyére Darvas Ferencet kineveztetni. Batthyány a hivatalban lévő főispánt szerette volna megtartani állásában, de Kunfi Zsigmond Darvas kinevezését pártolta, akit a polgári radikálisok is támogattak. Batthyány más jelöltet is javaslatba hozott, név szerint Udvardy Miklós miniszteri titkárt, de őt sem sikerült kineveztetnie. Batthyány Darvas Ferenc személyét illetően a következőképen vélekedett emlékiratában: „Darvas Ferenc, akit ők főispán-kormánybiztossá ajánlanak, a legszélsőségesebb kommunista irányzatú, erőszakos jellemű szocialista volt. Darvas másnap megjelent nálam, és reám intelligencia és képzettség tekintetében is a legrosszabb benyomást tette. Sehogy sem akartam kinevezni.”[35] Kunfiék pedig Batthyány pártoltjaival szemben voltak negatív véleménnyel, mivel konzervatívnak tartották őket a forradalmi és demokratikus eszmék megvalósítása tekintetében. Végül Darvas került a vármegye élére Batthyány december 11-i lemondása után.[36] Mindeközben Kuszka István is érezte, hogy a helyi támogatottsága megcsappant, ezért tartva a közrend felbomlásától, ismételten kérte felmentését és utódjának kinevezését.[37]

A legtöbb távirat és levél Nógrád vármegyéből érkezett a belügyminisztériumhoz; ezek a helyi szociáldemokraták és a polgári radikálisok gróf Mailáth István Géza lemondása okán november 12-én kinevezett függetlenségi párti Rákóczy István leváltását kérték. Rákóczyban a régi politikai rendszer képviselőjét látták, ezért nem tartották alkalmasnak a demokratikus eszmék képviseletére a főispáni poszton. A helyi nemzeti tanácsok – a balassagyarmati, a losonci és a szécsényi nemzeti tanács – is szerették volna eltávolítani a főispánt a vármegye éléről, de Rákóczi egészen 1919. február 26-ig megmaradt hivatalában.[38]

 

 

Balassagyarmat, 1918. november 18.

Az irat jelzete: MNL OL K 148–603–2–16–4080 – Eredeti, gépelt.

 

A minisztereknek a saját pártállásaik mellett számos egyéb tényezőt is figyelembe kellett venniük a kormány bel- és külpolitikai problémáinak megfelelően, mint például a nemzetiségek és a helyi társadalom hozzáállását az illető személyhez. Ennél fogva a miniszterek egyes személyek esetében ‒ a pártpolitikát félretéve ‒ egyetértettek. Jászi egyébként az egyik minisztertanácsi ülésen hangsúlyozta is: a személyi és a pártszempontoknak nem szabad, hogy jelentősége legyen a kinevezéseknél.[39]  

A miniszterek közötti legnagyobb egyetértés azoknál a törvényhatóságoknál volt, ahol a nemzetiségi igényeket és szempontokat kellett figyelembe venni. A miniszterek számára a kinevezések során a nemzetiségek igényei jelentették az elsőbbséget az országot érintő területi követeléseik miatt, de ezt természetesen próbálták egyensúlyba hozni a kormány politikai programjával is. A miniszterek a nemzetiségekkel az együttműködést keresték az új kormánybiztos-főispánok személyével kapcsolatban. Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszter fel is hívta Batthyány figyelmét, hogy a kinevezések során kérje ki előzetesen a nemzetiségek véleményét is.[40] A kormány ennek megfelelően azon személyeket részesítette előnyben a nemzetiségi törekvések által érintett területeken, akiket az adott törvényhatóság nemzetiségei elfogadtak, megfelelő kapcsolatokkal rendelkeztek az adott nemzetiség körében, és ismerték a nyelvüket is. Ez történt Bereg vármegyében is, ahol a kormány tekintetbe vette az Ungvári Ráda által Jászinak átadott emlékiratot, melyben kérték, hogy Bereg, Máramaros, Ugocsa és Ung vármegyékben ruszinbarát főispánokat nevezzen ki a magyar kormány.[41] Ennek értelmében Batthyány leváltotta Bereg vármegyében Csuha István hivatalban lévő főispánt, és helyére a függetlenségi párti dr. Kutkafalvy Miklós ügyvédet nevezte ki ruszin származása miatt.[42] Bereg vármegyéből nemcsak Kutkafalvy kinevezését támogató levelek érkeztek, hanem más jelöltek is szóba kerültek, mint például dr. Eckmann János, a munkácsi nemzeti tanács elnöke.

 

 

 

Munkács, 1918. november 20.

Az irat jelzete: MNL OL K 148–603–2–16–4728 – Eredeti, kézzel írt.

 

Bár a belügyminiszter megpróbálta az összes főispáni széket betöltetni, de néhány esetben előfordult, hogy nem tudott kineveztetni főispánokat a törvényhatóságok élére. Ennek oka egyrészt az volt, hogy nem talált rá alkalmas személyt, másrészt az is előfordulhatott, hogy a kinevezett főispán nem tudta egyelőre elfoglalni hivatalát, például betegség miatt. Batthyány azokban a törvényhatóságokban, ahol nem tudott kineveztetni kormánybiztos-főispánokat, ott általában megkérte az előzőleg felmentett főispánt, hogy utódjának kinevezéséig lássa el a főispáni teendőket. A többi esetben pedig az alispánt, illetve a városok esetében a polgármestert bízta meg ideiglenesen a főispáni hatáskörrel.

 

Összességében azt lehet mondani, hogy Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején (1918. október 31. – 1918. december 11.) a főispáni karban huszonöt törvényhatóság esetében nem történt személyi változás, ötvenötben viszont igen. A főispáni karban történt személyi változások magas száma jól mutatta a politikai élet gyors mozgását, a törvényhatóságokban uralkodó közigazgatási problémákat, amelyek miatt a főispánok gyorsan cserélődtek. Egyes törvényhatóságoknál előfordult, hogy másfél hónap alatt több főispánjuk is volt, mint például Temes és Ung vármegyéknek. Hat törvényhatóság esetében[43] az alispánok voltak ideiglenesen megbízva a főispáni hatáskörrel, de ezenkívül Csongrád, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Szeged esetében előfordult, hogy hosszabb-rövidebb időre az alispán, illetve Szeged esetében a polgármester volt ideiglenesen megbízva a főispáni teendők ellátásával. Két esetben – Fogaras vármegye és Újvidék város – pedig nem állt rendelkezésemre adat a főispánok személyét illetően.

A főispánok pártállását tekintve elsősorban a függetlenségi párt dominanciája érvényesült, de a szociáldemokrata és a polgári radikális párt képviselői is megjelentek már a törvényhatóságok élén.[44] Mindez azt jelentette, hogy a törvényhatóságok demokratizálódása már megkezdődött. Batthyány belügyi politikáját folyamatos kritikák érték a kormány baloldaláról, különösen a főispáni karban történt személyi változásokat illetően, ami jelentős mértékben hozzájárult Batthyány december 11-i lemondásához. Utódja, az új belügyminiszter a kormány baloldalához húzódó függetlenségi párti miniszterelnökségi államtitkár, dr. Nagy Vince lett, akinek hivatala alatt a személyi változások újabb hulláma indult meg a főispáni karon belül.[45]

 


[1] Ormos Mária: Padovától Trianonig, 1918‒1920. Kossuth Kiadó, Budapest, 2020, 28.

[2] Képviselőházi Napló XLI. kötet. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat Könyvnyomdája, Bp., 1918, 274‒275. A 823. országos ülés, 1918. évi október hó 16-án, szerdán.; Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Bp., 2005, 112.

[3] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára (a továbbiakban: MNL OL), Polgári kori kormányhatóságok levéltárai (a továbbiakban: MNL OL K), Belügyminisztérium, Elnöki iratok (a továbbiakban: MNL OL K 148) 1918-4-8759.

[4] Romsics: i. m. 112‒115.

[5] A három ellenzéki párt egy közös cél érdekében már korábban is összefogott, mégpedig az 1917. június 6-án megalakult Választójogi Blokk keretén belül. A Károlyi Mihály vezette blokk célja ekkor a demokratikus, általános, egyenlő és titkos választójog bevezetése, a polgári szabadságjogok kiterjesztése, a földreform, a béke megkötése és az állandó béke biztosítására nemzetközi intézmények létrehozása volt. E szervezet teljesedett ki – az 1918. februári felbomlása ellenére – a Magyar Nemzeti Tanácsban, amely amellett, hogy szélesítette korábbi programját, már komoly politikai tényezőnek számított az 1918. évi októberi belpolitikában. Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Osiris Kiadó, Bp., 2019, 536.; Hanák Péter (szerk.): Magyarország története, 1849‒1918. Az abszolutizmus és a dualizmus kora. IV. kötet. Tankönyvkiadó, Bp., 1972, 567‒569.

[6] MNL OL Polgári kori kormányhatóságok levéltárai, Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (a továbbiakban: K 27) 1918. október 31.

[7] Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918‒1919-ben. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Bp., 2019, 70‒85.

[8] A Magyarországi Szociáldemokrata Párt rendelkezett a legnagyobb politikai súllyal a kormányban, mivel a szakszervezeteiknek köszönhetően országos szinten övék volt a legnagyobb társadalmi támogatottság. Olyannyira, hogy a párt 1917. december 31-én még 215 222 fő szakszervezeti taglétszámmal, míg 1918. december 31-én már 721 437 taggal rendelkezett. A párt támogatóinak többsége a munkások közül került ki, akikre a párt számíthatott a közrend helyreállítása és fenntartása idején is, ami jelentősen növelte a párt szerepét a kormányzásban. Varga Lajos (főszerk.): A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Napvilág Kiadó, Bp., 1999, 510.

[9] Az Országos Polgári Radikális Párt politikai súlya jóval kisebb volt, mint a szociáldemokratáké, mivel társadalmi támogatottsága is jóval kisebb volt. A párt inkább hasonlított egy vitaklubhoz, mint egy politikai párthoz, mivel tömegei, országosan kiépített szervezetei nem voltak. Politikai nézetei csak egy szűk kis csoportban voltak ismeretesek, elsősorban az értelmiségi, haladó kis- és középpolgári körökben. Mérei Gyula: A magyar októberi forradalom és a polgári pártok. Akadémiai Kiadó, Bp., 1969, 22.

[10] A függetlenségi párt politikai súlya is kisebb volt, mint a szociáldemokratáké, mivel társadalmi támogatottsága szintén csekélyebb volt. Ez egy választási párt, úgynevezett klubpárt volt, amelynek nem voltak kiépített és állandó pártéletet élő vidéki szervezetei, és képviselőit a szavazóik csak a választások idején látták. A párt támogatói főként a vidéki középrétegekhez tartozó nacionalista értelmiségi, hivatalnoki, kis- és középiparosi réteg és a parasztság tagjai közül kerültek ki. Mérei: i. m. 16.

[11] Szociáldemokrata politikusok miniszteri szerepben. Varga Lajos: Háború, forradalom, szociáldemokrácia Magyarországon. 1914. július – 1919. március. Napvilág Kiadó, Bp., 2010, 383‒384.

[12] Borsányi György: Októbertől márciusig. Polgári demokrácia Magyarországon 1918. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1988, 167.

[13] Jászi Oszkár 1918. december 10-i levele Károlyi Mihályhoz. Politikatörténeti Intézet 704. f. I/7.; Mérei: i. m. 59.

[14] Batthyány és Landler konfliktusa egészen 1906-ig vezethető vissza, amikor mindketten a Szent Korona Országai Vasutas Szövetség tagjai voltak. Batthyány a szervezet elnöke, Landler pedig a jogügyi bizottság általános előadója és a vonatkísérő szakosztály társelnöke volt. A kettejük közötti ellentét a budapesti villamosvasutasok 1906. október végén kibontakozó sztrájkjának kezelése miatt bontakozott ki. Szabó Ágnes–Gadanecz Béla (összeáll.): Az öreg. Emlékezések Landler Jenőről. Kossuth Könyvkiadó, Bp., 1975, 12.; Gerevich László–Tarjányi Sándor (szerk.): Tanulmányok Budapest múltjából. XV. Akadémiai Kiadó, Bp., 1963, 511‒539.

[15] Gróf Batthyány Tivadar: Beszámolóm. Athenaeum irodalmi és nyomdai Rt., Bp., 1927, II. kötet, 45–46.

[16] A főispánok jogkörét az 1886. évi XXI. törvénycikk IV. fejezete szabályozta. Lásd bővebben Dr. Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1884‒1886. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Bp., 1897, 390–394.

[17] Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. sz. államában. A magyar közigazgatás szervezete, működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1942, 285.

[18] MNL OL, Polgári kori kormányhatósági levéltárak, Nemzeti Tanács (a továbbiakban: MNL OL K 440), A Központi Nemzeti Tanács szervezetével kapcsolatos iratok (a továbbiakban: MNL OL K 440 A), A Nemzeti Tanács tagjainak és a Nemzeti Tanács keretében működő bizottságok tagjainak névsorai, lakáscímek feltüntetésével (a továbbiakban: MNL OL K 440 A-I/a.).

[19] Az 1918. évi néphatározat kimondta, hogy „Magyarország minden más országtól független és önálló népköztársaság.” MNL OL K 440 A-I/a.

[20] MNL OL K 27 1918. november 12.

[21] MNL OL K 27 1918. november 5.

[22] Lásd bővebben: 1912. évi LXIII. törvénycikk a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről. In: Magyar Törvénytár. 1912. évi törvényczikkek. Franklin-Társulat, Bp., 1913, 691‒710.

[23] MNL OL K 27 1918. november 8.

[24] A párthoz csatlakozott a korábbi parlamenti pártok képviselőinek egy jelentős része, mint például a Bizony-párt (november 4-én), a Demokrata Párt (november 14-én), az Országos Köztársasági Párt (december 2-án) és Wekerle Sándor 48-as Alkotmánypártjának egyes tagjai is, akik korábban gróf Andrássy Gyula és gróf Apponyi Albert pártjához tartoztak. Vida István (főszerk.): Magyarországi politikai pártok lexikona (1846‒2010). Parlamenti választásokon jelöltet állító pártok. I. kötet. Gondolat Kiadó–MTA–ELTE Pártok, Pártrendszerek, Parlamentarizmus Kutatócsoport, Bp., 2011, 56‒57.; Mérei: i. m. 56.

[25] Az alábbi törvényhatóságokban nem történt személyi változás Batthyány hivatali ideje alatt: Alsó-Fehér (báró Bánffy Kázmér), Árva (Bulla György), Bács-Bodrog (dr. Baloghy Ernő), Békés (dr. Füzesséry Zoltán), Borsod (dr. Bottlik József), Csanád (dr. Justh János), Esztergom (Beniczky Ödön), Gömör és Kis-Hont (dr. Putnoky Móric), Hont (gróf Somssich Tihamér), Jász-Nagykun-Szolnok (dr. Kuszka István), Moson (dr. Hegyi Gyula), Nyitra (Jánoky-Madocsány Gyula), Sáros (Koós Béla), Selmec- és Bélabánya (gróf Somssich Tihamér), Somogy (gróf Széchenyi Aladár), Szeben (dr. Wallbaum Frigyes), Szilágy (dr. Kaizler György), Trencsén (Mednyánszky László), Turóc (Bulla György), Vas (dr. Ostffy Lajos), Zala (Bosnyák Géza), Zólyom (dr. Darányi Kálmán), Miskolc (dr. Gedeon Aladár), Pancsova (Nedeczky Jenő), Zombor (dr. Baloghy Ernő).

[26] Belügyi Közlöny, 1918. 31. sz. 816.

[27] MNL OL K 148 603-2-16-3773, 3766, 3770, 3772.

[28] MNL OL K 148 603-2-16-3769, 3765.

[29] MNL OL K 27 1918. november 21.

[30] MNL OL K 27 1918. december 6. 

[31] Batthyány: i. m. II. kötet, 46‒47.

[32] MNL OL K 27 1918. december 21.

[33] MNL OL K 148 603-2-16-3768.

[34] Egry Gábor (szerk.): Összeomlás, uralomváltás nemzetállam-építés 1918‒1925. Dokumentumválogatás. I. kötet. Románia. Napvilág Kiadó, Bp., 2019, 56‒60.; Pál Judit: Főispánok és prefektusok 1918‒1919-ben. A közigazgatási átmenet kérdése Erdélyben. Századok, 2018. 6. sz. 1191.

[35] Batthyány: i. m. II. kötet, 46.

[36] MNL OL K 27 1918. december 11.

[37] MNL OL K 148 603-2-16-4717., 4716., 3796., 3797.

[38] MNL OL K 148 603-2-16-4080, 3857, 4173, 3859, 4079; MNL OL K 27 1919. február 26.

[39] MNL OL K 27 1918. november 9.

[40] MNL OL K 27 1918. november 2.

[41] Seremet Sándor: A mai Kárpátalja határainak kialakulása az I. világháború után (1918–1925). Doktori disszertáció. Bp., 2016, 62.

[42] Batthyány: i. m. II. kötet, 44.

[43] Az alispán volt ideiglenesen megbízva a főispáni teendők ellátásával például Beszterce-Naszód, Brassó, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Szepes, Torontál vármegyékben.

[44] A szociáldemokrata pártot képviselte például Jócsák Kálmán (Csongrád), Handler Gyula (Debrecen), Wajdits Béla (Győr város), Molnár Miklós (Kassa), dr. Ágoston Péter (Bihar és Nagyvárad), dr. Jakobi Kálmán (Temesvár) és Halász József (Marosvásárhely). A polgári radikálisokat pedig dr. Varjassy Lajos (Arad vármegye és város), dr. Kégl János (Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Kecskemét) és dr. Kemény Gábor (Torda-Aranyos).

[45] MNL OL K 27 1918. december 11.

Ezen a napon történt július 06.

1941

Magyarország területén hajnali 3 órakor bevezetik a jobb oldali közlekedési rendszert (Budapest és közvetlen környéke kivételével). Ezt az...Tovább

1944

Koszorús Ferenc vezérkari ezredes az esztergomi páncélosok mintaszerű alkalmazásával megakadályozza a Baky László belügyi államtitkár...Tovább

1988

Bartók Béla zeneszerző újratemetése Budapesten, a Farkasréti temetőben.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők