Bevezetés

Az 1973-as Párizsi Egyezményt az érintett felek elvben a vietnami háború lezárásának és a béke helyreállításának szándékával írták alá. A történelem azonban más végkifejletet tartogatott a több évtizedes vietnami tragédia szereplői számára, s ebben nekünk magyaroknak is volt némi részünk.

A Párizsi Egyezmény aláírása után felállított Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (NEFB, illetve angol rövidítéssel ICCS) feladata volt a megállapodás végrehajtásának ellenőrzése. Az Egyezmény 18. Cikkelye többek között arról rendelkezett, hogy a Bizottságnak Kanada, Magyarország, Indonézia és Lengyelország képviselőiből kell állnia. Így történt, hogy a vietnami tűzszünet életbelépésétől (1973. január 27.) Saigon elestéig (1975. április 30.) több száz magyar katonatiszt és diplomata teljesített szolgálatot a NEFB képviselőjeként Dél-Vietnamban. A NEFB működését sorozatos botrányok, katonai és diplomáciai incidensek, és végül a teljes kudarc jellemezték. Vietnami szolgálata teljesítése közben több magyar katonatiszt vesztette életét.

A Magyar Népköztársaság részvétele a Bizottságban a Kádár-korszak külpolitikai történetének sajátos, a nyilvánosság által részleteiben kevéssé ismert és a rendelkezésre álló levéltári források alapján csupán a közelmúltban feldolgozott epizódja, melynek megismerése érdekes és értékes adalékokkal szolgálhat mind a hatvanas, hetvenes évek magyar külpolitikája, mind az indokínai konfliktus történetének mélyebb megértéséhez.

A magyarok vietnami "kalandja" azonban nem ekkor kezdődött. A Magyar Népköztársaság hagyományosan baráti, "elvtársi", sőt "testvéri" kapcsolatot tartott fenn Észak-Vietnammal (Vietnami Demokratikus Köztársaság - VDK) és az északról "támogatott" (valójában irányított) Vietkonggal, hivatalos nevén a Dél-vietnami Nemzeti Felszabadítási Fronttal.

Az ötvenes évek elejétől kezdődő kapcsolatépítés jelentős állomása volt 1957 augusztusa, amikor Ho Si Minh vietnami párt- és kormányküldöttség élén személyesen látogatott Magyarországra, hogy megbeszéléseket folytasson a magyar párt és állam 1956 utáni "új" vezetőivel. Ettől kezdve a két állam között rendszeressé váltak a különböző szintű diplomáciai látogatások és tárgyalások, amelyek során számos kétoldalú gazdasági, politikai és kulturális egyezmény megkötésére is sor került. Ezek közül kiemelkedik Czinege Lajos vezérezredes 1967. májusi vietnami útja, amikor a honvédelmi miniszter vezetésével a Magyar Népköztársaság katonai küldöttsége tett hivatalos baráti látogatást a VDK-ban. A Magyar Néphadsereg vezetői ekkor szerezték első személyes benyomásaikat a vietnami háború természetéről. (A VDK ekkor már csaknem 3 éve - az 1964. augusztusi tonkini incidens óta - háborúban állt az Egyesült Államokkal, így Washington szemében az efféle látogatások nyilván nem számítottak baráti gesztusnak.) Hasonló látogatások alkalmával a vietnami fél mindig "meleg szavakkal méltatta" az MSZMP vezetése, a magyar kormány és a magyar nép által a vietnami nép harcához nyújtott "sokirányú" segítséget.

Ez a már-már megható, meleg baráti viszony nyilvánvalóan szoros összefüggésben volt Magyarországnak, mint a szovjet blokkhoz tartozó szocialista országnak a külpolitikai irányvonalával, illetve lehetőségeivel.

A második világháború után Moszkva igyekezett internacionalista színben feltüntetni birodalmi törekvéseit. A kelet-európai "egészségügyi övezet" katonai megszállását és védelmét a Varsói Szerződés, a megszállt országok gazdasági "együttműködését" pedig a KGST révén "legalizálta". A Kreml Hanoi megsegítésére irányuló terveiben is fontos szerepet szánt kelet-európai szövetségeseinek. A jelentősebb fegyverszállításokat, valamint a gazdasági segélyek túlnyomó részét Moszkva magára vállalta. Az amerikai imperialisták és szövetségeseik elleni diplomáciai és propagandaharcban, kémháborúban és bizonyos gazdasági-katonai "háttértevékenységek" területén (pl. vietnami szakemberek képzése kelet-európai egyetemeken) azonban az NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország és Bulgária - tehát a Peking-kontra-Moszkva játszmában Moszkva-barát szocialista országok - jelentős szerepet játszottak.

Hanoi támogatása összhangban állt a kádári külpolitika alapvető célkitűzéseivel is. A belső konszolidáció és a nemzetközi enyhülés révén 1962-63-tól Magyarország 1956-ot követő külpolitikai elszigeteltsége fokozatosan megszűnt. A szovjet katonai intervenció nyomán hatalomra jutott, gyakorlatilag illegitim Kádár-kormányzat azonban továbbra is igényelte Moszkva katonai és politikai "támogatását", amely révén a szovjet befolyás változatlanul érvényesült a belpolitikai ügyeket illetően is. A magyar pártvezetésnek ezért szüksége volt a szovjet jóváhagyásra célja, a külpolitikai mozgástér bővítésével párhuzamos belső liberalizáció megvalósításához.

Az ekkor már rendkívül kiélezett szovjet-kínai ellentéteket a Kádár-kormányzat (szemben pl. Romániával) nem a semlegessége és függetlensége hangsúlyozására, hanem szövetségesi értékének bizonyítására kívánta felhasználni, hűsége jutalmaként pedig szovjet részről a magyar kül- és belpolitikai reformokkal szembeni toleranciát várt.

A vietnami kommunisták internacionalista támogatása kedvező alkalom volt a szövetségesi hűség bizonyítására, a megnövekedett külpolitikai mozgástér pedig lehetővé tette a magyar diplomácia számára, hogy közvetítő kísérletei révén tovább javítsa az ország nyugati megítélését, elsősorban az Egyesült Államokban. Mindez egybevágott az enyhülési korszak látszólag abszurd magyar külpolitikai koncepciójával, amely egyszerre hirdette az imperializmus elleni harc és a békés egymás mellett élés szükségességét. Valójában az imperialisták elleni küzdelem többnyire megmaradt a frázisok szintjén, míg a "nyitás Nyugat felé" fokozatosan realitássá vált.

A vietnami képlet azonban nem volt ilyen egyszerű. Moszkva Vietnam esetében "szorosabbra fogta a gyeplőt", vagyis minden lépést közvetlenül a Kreml kívánt irányítani. Ennek ellenére a konfliktusban diplomáciai szerephez jutott szocialista országok egyes ambiciózus politikusai, mint pl. Péter János magyar külügyminiszter (1961-1973), a zavaros vietnami helyzetet saját presztízsük növelésére próbálták felhasználni, oly módon, hogy a szembenálló felek számára lépten-nyomon diplomáciai közvetítőként ajánlkoztak, sőt, mivel Hanoi többnyire elvetette a kompromisszumos megoldás lehetőségét, időnként még a vietnamiaknál is "jobban tudva", mit akarnak maguk a vietnamiak, légből kapott információkat jutattak Washingtonnak Hanoi tárgyalási szándékait illetően. Ezek az egyéni kezdeményezések időnként alaposan összezavarták a Vietnam körüli diplomáciai játszma egyébként is kusza szálait.

Világpolitikai megközelítésben - az 1975-1989 között Kambodzsában, valamint a vietnami-kínai határövezetben zajló eseményeket is beleértve - a hidegháborús korszak egészén végighúzódó indokínai konfliktus Magyarország általános nemzetközi helyzete és külpolitikája szempontjából is komoly jelentőséggel bírt. A magyar párt- és állami vezetés egyértelműen elkötelezte magát az egyik fél, történetesen a szovjet-vietnami irányvonal mellett (Kínával szemben), amely alapvetően meghatározta szocialista táboron belüli helyzetünket, de hatással volt az ország nyugati és el nem kötelezett mozgalmon belüli megítélésére is.

Visszatérve a NEFB-hez, a fentiek mellett magyar szemszögből azért van különös jelentősége a vietnami tűzszünet-ellenőrző küldetésnek, mert ez volt az első nemzetközi békefenntartó akció, amelyben Magyarország részt vett, s amely révén rögtön egy olyan hidegháborús konfliktus tevékeny részesévé vált, amelyben a világ vezető katonai hatalmai kivétel nélkül közelről érintettek voltak. Mivel a tűzszünet-ellenőrző testület tagállamai (egy kivétellel) egyúttal a szembenálló katonai szövetségi rendszerek tagjai is voltak, előre látható volt, hogy a Bizottság munkája során az egyes nemzeti delegációk között komoly összetűzésekre is sor kerülhet. A magyar kormány ennek tudatában vállalta a Bizottságban való részvételt, sőt arra is felkészült, hogy a NEFB-en belül Hanoi és a szocialista tábor érdekeinek legfőbb védelmezőjeként lépjen fel. A magyar (és lengyel) NEFB-küldöttség elfogult, szélsőségesen "antiimperialista" viselkedése, illetve a Hanoi és dél-vietnami "fiókszervezete" érdekében kifejtett tevékenysége, a tűzszünetsértések szaporodásával, a háború fokozatos újraéledésével párhuzamosan, a NEFB két pártra, "keleti" és "nyugati" táborra szakadásához, végül a Bizottság munkájának megbénulásához és a békeküldetés egyértelmű kudarcához vezetett. A teljes igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik, hogy Indonézia és Kanada (majd Irán) NEFB-ben játszott szerepe is meglehetősen "ellentmondásos" volt. (Mindez persze egyik felet sem lepte meg igazán. A Párizsi Egyezmény valójában a végső összecsapás előtti időnyerést szolgálta mind a Saigon önállósítására törekvő USA, mind az 1972-es tavaszi offenzíva során "kivérzett" Hanoi számára.)

Az 1990-es években napvilágra került levéltári források alapján ma már tudjuk, hogy a magyar "békefenntartók" nemcsak a diplomácia frontján harcoltak sikeresen az imperialisták, neokolonialisták és délkelet-ázsiai "talpnyalóik" vagy "szekértolóik" ellen. A magyar (és a lengyel) delegáció tagjai diplomáciai mentességüket kihasználva, operatív és propaganda célú információkat gyűjtöttek és juttattak Hanoinak, sőt a magyarok 1974-től számos bizottsági képviselőnek "álcázott" különleges ügynököt küldtek Saigonba, akik Hanoi szándékait illetően sikeresen vezették félre - többek között - a CIA saigoni kirendeltségének magyar származású vezetőjét, Thomas Polgart.

Az első magyar békefenntartó küldetés történetének és tapasztalatainak feltárására, az eltelt 25 esztendő során objektív formában nem került sor. A rendszerváltás előtt azért nem, mert az elfogult magyar pártvezetés és kormányzat a kommunista fél győzelmének fényében a küldetést teljes sikerként könyvelte el, anélkül, hogy a munka során felmerült - politikától független - negatív tapasztalatokat megfelelően elemezte és felhasználta volna. A rendszerváltást követően viszont többnyire már csak a küldetés egykori résztvevői értékelték (s értékelik ma is) pozitívként saját teljesítményüket, a vietnami békefenntartó misszió csaknem száz százalékosan hidegháborús politikai jellegétől teljesen elvonatkoztatva. Az új kormányzati elit viszont egyrészt éppen e "kellemetlen" politikai színezete, másrészt az egykori résztvevők további aktivitása miatt nem szentelt kellő teret első nemzetközi békefenntartó küldetésünk tapasztalatainak.

Magyarország NEFB-beli szereplésének negatív vonásai mellett nem feledkezhetünk meg a magyar és lengyel küldöttség azon tagjairól sem, akik a NEFB békefenntartó küldetését - bár naiv módon - de nem a két világrendszer közötti katonai és ideológiai harc részeként értelmezték, s a távoli, veszélyes szolgálat terhét is őszinte jószándékkal, a több évtizedes véres háború lezárása érdekében vállalták. (Akadtak persze szép számmal olyanok is, akik kalandvágyból vagy a személyes "bizonyítás" vágyával jelentkeztek a vietnami szolgálatra.)

A külügyi és katonai dokumentumok tanúsága szerint, az "egyet nem értők" táborát szaporították azok a diplomaták és katonatisztek, akik az alapos politikai felkészítés ellenére, Vietnamba érkezve maguk is elképedtek a szocialista delegációk munkamódszerei láttán, és azokkal a szoros pártirányítás és ellenőrzés dacára, képtelenek voltak azonosulni. Létezésükre tagadhatatlan bizonyítékul szolgálnak a források között fellelhető, a magyar és a lengyel delegációból dezertált, illetve disszidált katonákról és külügyi alkalmazottakról szóló hivatalos vizsgálati anyagok és más dokumentumok, valamint a korabeli nyugati sajtóban megjelent hírek és riportok. Nyilvánvaló, hogy azok, akik ezt a végletes megoldást választották, a másként gondolkodók táborán belül csak a jéghegy csúcsát alkották, s hogy a szocialista delegációk tagjai között tekintélyes számban fordultak elő olyanok, akik "apolitikus" vagy túlságosan is politikus megnyilvánulásaikkal, viselkedésükkel időnként komoly fejtörést okoztak feletteseiknek, valamint a hírszerzés és elhárítás helyszínen tevékenykedő munkatársainak.

Az itt közzétett eredeti levéltári források a fent említett disszidensek, illetve dezertőrök közül kettőnek, egy hivatásos tiszthelyettesnek és egy tartalékos tisztnek a vizsgálati anyagából származnak. Mindkét dokumentum a Külügyminisztérium korabeli iratanyagában található.

Az első dokumentum a NEFB katonai delegációját 1973-1974 között vezető Szűcs Ferenc vezérőrnagy jelentése az említett őrmester szökéséről. A jelentés egyik érdekessége a tábornoknak a szökevény nyelvtudására vonatkozó megállapítása. A vietnami szolgálatra jelentkezők esetében - sajátos módon - a nyelvtudás nem vált a kiválasztás elsődleges szempontjává. A külügyi munkatársak többsége megfelelő szintű idegen-nyelv ismerettel rendelkezett, a katonai kontingens tagjainál pedig előnyt jelentett a nyelvtudás, mivel azonban ez nem volt jellemző, a jelentkezők számára külön nyelvtanfolyamokat szerveztek, amelyek végén - a kiutazás előtt - vizsgát kellett tenniük. (A NEFB hivatalos munkanyelve az angol volt.) A különböző szintű parancsnoki jelentések tanúsága szerint, a katonák angoltudása így is folyamatos fejlesztést igényelt, amelyet vietnami szolgálati helyükön is folytattak. Arról, hogy a gyenge nyelvtudás okozott-e problémákat napi munkájuk során, az erősen kozmetikázott jelentések hallgatnak. Már-már komikusnak tűnik ugyanakkor Szűcs vezérőrnagy azon megállapítása, amely szerint az illető őrmester amerikai katonai és polgári személyekkel létesített gyanús kapcsolatai azért voltak ellenőrizhetetlenek, mert a szóban forgó tiszthelyettes - rádió operátori beosztásához "szükségtelenül"(!) - kb. középszintű angol nyelvtudással rendelkezett (amelyre egyébként magánszorgalomból tett szert).

A jelentés további érdekessége, hogy csak az őrmester szökésekor derült ki, hogy az illető voltaképp "hivatalosan" nem is volt azonos önmagával, hiszen a törzslapjára és útiokmányaira véletlenül valaki másnak a fényképeit ragasztották, amiről persze az őrmester diszkréten hallgatott.

A másik bemutatott forrás két részből áll, s az őrmester eseténél sokkal kevésbé mulatságos elemeket tartalmaz. Az első rész az előzőhöz hasonlóan a hadnagy dezertálásáról szóló hivatalos jelentéseket tartalmazza Benkei András belügyminiszter (1963-1980), illetve Csémi Károly honvédelmi minisztériumi államtitkár tollából. (Az ügy komolyságára jellemző, hogy az utóbbi, Puja Frigyes külügyminiszternek (1973-1983) küldött jelentést Kádár Jánoshoz is felterjesztették.)

A második rész az egyébként MSZMP-tag dezertőr/disszidens saját kezű, személyes hangvételű búcsúlevele, amelyet egy bizonyos Laci bácsinak írt. A két eltérő rész, a jelentések és a megrendítő őszinteségű levél összevetése révén az olvasónak alkalma nyílik arra, hogy az eredeti, titkos kormányzati dokumentumok alapján alakítsa ki saját véleményét a korabeli eseményekről, és vonja le saját következtetéseit közelmúltunk történelmének e sajátos epizódjáról.