Avar László és Mingovits István jelentése az Aranyvonatról

„Az osztrák vasutasokkal kétségbeesett tárgyalásokba kezdettünk, óra és rum segítségével sikerült az őrzés és megtartásra vonatkozó elhatározásunkat megértetni […]. Figyelmeztettük őket, hogy súlyos következménye lesz az egyesült hatalmak részéről, ha a menekülő német katonaság szétrabolja a vonatot.” 1945. március 30-án indult útnak a Harmadik Birodalom területére a magyarországi zsidóság „letétbe adott” értéktárgyait szállító úgynevezett Aranyvonat. Az itt közölt beszámolóból a szerelvény kalandos ausztriai útját ismerhetjük meg.

Bevezetés

Az utóbbi évek sajtójában ismét felbukkant a titokzatos sorsú, zsidó vagyonnal megrakott

A közfigyelmet újfent egy, az Egyesült Államokban magyar holocaust-túlélők által egy floridai bíróság előtt indított és 2004 decemberében megegyezéssel zárult per irányította erre a szerelvényre. Az Amerikai Egyesült Államok kormánya a peren kívüli egyezség keretében vállalta, hogy mintegy 25,5 millió dollár kártérítést fizet a magyar zsidók javaiért. A pénzt nem a károsultak kapják egyéni kártérítésként, hanem szétosztják a túlélőkről gondoskodó izraeli, magyarországi, egyesült államokbeli, kanadai és egyéb karitatív szervezetek között. Magyarországra mintegy 4,8 millió dollár (kb. egymilliárd forint) jut öt év alatt. Az ügy jelen állása szerint ezt az összeget a magyarországi holocaust-túlélők egészségügyi ellátására fordítják.

Mielőtt rátérnénk az ügy előzményeinek a bemutatásra, szükséges egy gyakori félreértést eloszlatnunk az aranyvonattal kapcsolatban. A háború végén az előretörő szovjet csapatok elől két, később aranyvonatnak nevezett szállítmány is elindult Nyugatra. Az egyik a Nemzeti Bank értékeit szállító szerelvény volt, amely a jegybank tulajdonán (29 tonna arany, illetve valuta-, részvényállomány stb.) kívül a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank aranykincsét, közgyűjteményi javakat (Országos Széchényi Könyvtár, Magyar Tudományos Akadémia értékei stb.) és egyes állami kezelésű letétállományokat, köztük különböző forrásokból származó zsidó eredetű vagyont tartalmazott. A szerelvény 1945 januárjában, két részletben hagyta el az országot, a cél az ausztriai Spital am Pyhrn volt. A szállítmány itt, Salzburgtól 90 kilométerre keletre került az amerikai hadsereg kezére 1945. május 7-én. A vonat értékeinek nagy részét 1946 és 1947 folyamán az amerikai hatóságok visszaadták Magyarországnak, amelyek így hozzájárulhattak 1946 augusztusában a forint bevezetéséhez. A zsidóktól elvett értékek jelentős hányada azonban nem érkezett vissza.

A másik szerelvény, amelynek hányatott történetéről Avar László és Mingovits István jelentése ad érzékletes képet, elsősorban a magyar zsidók anyagi kifosztásának a „gyümölcsét" szállította. Az ország német megszállását követően a Sztójay-kormány által gettókba zárt zsidókra vonatkozóan sorra jelentek meg a vagyontárgyaik beszolgáltatására vonatkozó rendeletek. Ezek közül a legfontosabb az 1600/1944. számú titkos BM rendelet, amely Baky László belügyi államtitkár aláírásával rendelkezett a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről. A gettósítással párhuzamosan a magyar belügyi szervek ezt a rendelkezést is könyörtelenül végrehajtották. 1944 tavaszán és nyarán a zsidóknak minősített magyar állampolgároknak be kellett szolgáltatniuk - „letétbe adniuk" - valamelyik, a Pénzintézeti Központ felügyelete alá tartozó bankhoz nemesfém ékszereiket, műtárgyaikat, óráikat, értékesebb szőnyegeiket stb. Cserébe legtöbbször egy kicsiny rózsaszín „cetlit" - átvételi elismervényt kaptak, amely már kiállításában is tükrözte azt a szándékot, hogy a tulajdonos a beszolgáltatott értéktől gyakorlatilag örökre elbúcsúzhat.

A Magyar Királyi Postatakarékpénztár, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, Hazai Bank és a többi kisebb pénzintézet vidéki és fővárosi trezorjaiban felgyülemlett értéktárgyakat 1944 szeptemberére Budapesten, a Postatakarékpénztár Lónyay utcai raktárában gyűjtötték össze.
Még a nyilas hatalomátvétel előtt döntés született arról, hogy ezeket az értékeket Nyugatra szállítják az előretörő szovjet csapatok elől. Vonaton és tehergépkocsikon 1944. október 16-án a szállítmány megérkezett a Zirc melletti óbányai kastélyba. November folyamán további szállítmányok érkezett Óbányára.

Vajna Gábor nyilas belügyminiszter egy, a Fejér megyei zsidóság deportálása során már „kipróbált" tisztviselőt, Toldi Árpád szolgálaton kívüli csendőr ezredest nevezte ki a szállítmányok parancsnokának. Óbányán az értékeket szétválogatták, csoportosították, csomagolták és jegyzékeket vettek fel, majd decemberben, több szakaszban átszállították a Sopron melletti Brennbergbányára, ahol ládákban helyezték el a vagyontárgyakat.

A szovjet csapatok közeledtének hírére a nyilas kormányzat megparancsolta, hogy a szállítmányt azonnal indítsák útnak a Harmadik Birodalom területére. Ennek a parancsnak azonban Told - a mozdonyhiány miatt - csak 1945. március 30-án tudott eleget tenni.

Az alábbi dokumentumokban az aranyvonat kalandos ausztriai útját ismertetjük, és Avar László egykori zentai polgármester, valamint Mingovits István pénzügyi tisztviselő elévülhetetlen érdemeit mutatjuk be, amelyeket a vonat kincseinek a megőrzésében szereztek. A háború végének zűrzavarában fosztogató katonák, és néhány, leginkább a háború utáni svájci nyugdíjas éveire gondoló nyilas funkcionárius ellenében e két lelkiismeretes hivatalnok mindent megtett, hogy megőrizze a szállítmány sértetlenségét. Sajnos, Avar és Mingovits erőfeszítései jórészt hiábavalóak voltak: amit végül nem merészelt megtenni egy század fegyverrel fenyegetődző SS-katona, azt gátlások nélkül megtett néhány, egy-két csillagos amerikai tábornok. A salzburgi katonai raktárból, ahová a „magyar zsákmányvonat" került, sorra tűntek el és kerültek a parancsnoki irodákba, majd - a hanyag adminisztráció következtében - magánkézbe az értékes nemesfém holmik, szőnyegek. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezek a rablások csak az értékek töredékét érintették. A háború utáni méltányos kárpótlást elsősorban az Európát kettéosztó vasfüggöny leereszkedése akadályozta meg: az amerikai kormányzat az aranyvonaton talált értékeket végül az ENSZ menekültügyi szervezetének kezelésébe utalta. A műkincsek egy részét New Yorkban 1948 és 1951 között elárverezték és a bevételek 90%-át a két zsidó szervezet, az American Joint Distribution Committee és a Jewish Agency kapta meg, ugyanakkor például a magyarországi zsinagógákból származó kegytárgyak végül különös módon osztrák tulajdonba kerültek.

Hat évtizednyi „vakvágányra állítás" után, a 2004. decemberi megegyezés révén az aranyvonat útja talán örökre véget ér.

A dokumentum jelzete: Magyar Országos Levéltár. Pénzintézeti Központ. Restitúciós iratok (XXIX-L-2-r. 73. doboz)

Ezen a napon történt január 31.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Az ArchívNet idén utoljára összevont számokkal jelentkezik. A publikált forrásismertetések meglehetősen széttartó tematikával bírnak, azonban öt írás mégis rendelkezik metszéspontokkal, hiszen szó esik az 1956 után berendezkedő rendszer tisztségviselőinek lekáderezéséről, a Kádár-kor apróbb, mindennapos visszaéléseiről és egyedülálló, súlyos bűncselekményeiről, illetve az 1945 után fokozatosan állami kontroll alá nyomott római katolikus egyházról is. Az említett írásoktól témájával a hatodik különül el, amely azonban jövőbeli kutatások számára bírhat gondolatébresztő jelleggel.

Az időrendiséget figyelembe véve az első forrásismertetés Somorjai Ádám OSB (emeritus vatikáni levéltáros, Pannonhalmi Bencés Főapátság) Mihalovics Zsigmond jelentéseit bemutató írásának második része: a Katolikus Akció országos igazgatójának több beszámolóját prezentálja, amelyekben Mihalovics részletekbe menően tudósította a szentszéki vezetést arról, hogy az állam milyen, egyre durvább módszerekkel kívánta az uralma alá hajtani a magyarországi római katolikus egyházat.

Krahulcsán Zsolt (tudományos kutató, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) írása már az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni időszak egyik intézményének, a Minisztertanács Személyügyi Titkárságának a működését tárja az olvasó elé, amely nem volt közismert, azonban a káderpolitikában 1957 és 1961 között mégis nagy szerepet töltött be.

Az 1950-es évek végén végrehajtott mezőgazdasági kollektivizálási hullám Fejér megyei következményeit mutatja be Pál Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) egy jelentés nyomán: kisebb gazdasági visszaélésektől egészen a komoly sikkasztásokig terjed azon bűncselekmények listája, amelyek a kialakított gazdasági-társadalmi rendszerre adott védekező reakcióként is értelmezhetők.

A korabeli Magyarországon példa nélkül álló bűncselekmény, az 1973-as balassagyarmati túszdráma utóhatásait Bedők Péter (belügyi referens, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) és Halász Tibor (referens, az államhatalom felsőbb szervei, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) két irat segítségével világítja meg, amelyek különlegessége, hogy az egyes megszólalók (például a lehallgatott Kisberk Imre püspök, illetve Nógrád megyei munkavállalók) annak ellenére rendelkeztek az eseményről információval, hogy a hatóságok hírzárlatot rendeltek el.

Szintén egy, a korszakban egyedülálló, maga után hírzárlatot vonó bűncselekményt mutat be levéltári iratok segítségével Tóth Eszter Zsófia (történész–társadalomkutató, főmunkatárs, Mediaworks). A Szépművészeti Múzeumba 1983 novemberében tört be egy olaszokból álló bűnbanda, az elrabolt festményeket végül egy görögországi kolostorban találták meg a nyomozás során. Az „évszázad műkincsrablásáról szóló ismertetés egyik érdekessége, hogy olyan iratokat is kiválogatott a szerző, amelyek a Népszabadságban a hírzárlat ellenére megjelenő rövidhír utáni rendőrségi vizsgálat során keletkeztek.

Magyarország huszadik századi történének egy-egy eseményéről szóló forrásismertetésektől eltér témájában Kiss András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írása, aki egy speciális forráscsoportot járt körül. A fényképek gyakran csak szemléltető eszközként, illusztrációként jelennek meg a történeti munkákban, azonban a fotók a történetírás – jelen esetben a gazdaságtörténet-írás – forrásai is lehetnek.

A hatodik számban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet jövő évi számaiba várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2022. december 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő