Avar László és Mingovits István jelentése az Aranyvonatról

„Az osztrák vasutasokkal kétségbeesett tárgyalásokba kezdettünk, óra és rum segítségével sikerült az őrzés és megtartásra vonatkozó elhatározásunkat megértetni […]. Figyelmeztettük őket, hogy súlyos következménye lesz az egyesült hatalmak részéről, ha a menekülő német katonaság szétrabolja a vonatot.” 1945. március 30-án indult útnak a Harmadik Birodalom területére a magyarországi zsidóság „letétbe adott” értéktárgyait szállító úgynevezett Aranyvonat. Az itt közölt beszámolóból a szerelvény kalandos ausztriai útját ismerhetjük meg.

Forrás

Jelentés az Aranyvonatról  

I. sz. jelentés
A Magyar Kormány megbízottjának

1945. VIII. 2

Salzburg
A zsidók vagyonjogi ügyeinek intézésével dr. Turvölgyi Albert miniszteri osztályfőnök, majd államtitkár volt mint kormánybiztos megbízva. 1944. évi október hó 15-e után ezt a hatáskört dr. Toldi Árpád szkv. [szolgálaton kívüli - L. B.] csendőrezredes, volt székesfehérvári főispán vette át.
A Turvölgyi által az ország különböző részéről összegyűjtött értékeket először Óbányára [Zirc mellett] szállították, majd innen Toldi rendelkezésére Brennbergbányára vitték.

A kiadott jogszabályok a kormánybiztos jogkörét szigorúan meghatározták. Toldi hatásköre sem lett nagyobb, mint Turvölgyié volt.

A kormánybiztos hatásköre csak az értékek összegyűjtése és biztosítása volt, értékesítés csupán a rendeletekben meghatározott tárgyakra a meghatározott keretek között volt lehetséges.

Tudomásunk szerint zsidó tulajdonban volt értékek lettek még Kőszegre, Sopronkőhidára és a művészeti ügyek kormánybiztosa által, általunk ismeretlen helyre szállítva.

Toldi a vagonokban tárolt értékeket vagononként kirakatta Brennbergbányán - a Bányafürdő épületébe -, elrendelte és foganatosította a tárgyak nemenkénti szétválasztását.

A hivatallal Sopronkövesdre lettünk kitelepítve. Budapesten az eljövetelre határozott utasítást kaptunk, Toldi kijelentette, hogy az elmenni vonakodókat hazaárulóknak tekinti és így fog velük szemben eljárni. Sopronkövesden a hivatali ténykedés számvevőségi munkából, valamint Toldi rendelkezéseinek kiadmányozásából, napi posta iktatásából és feldolgozásából állott. Toldi 3-4 hetenként jött le Sopronkövesdre, és akkor adott rendelkezéseket, időközönként azonban telefonon is adott utasításokat. Sürgős esetekben így az ott tartózkodásunk alatt mi mentünk fel Brennbergbányára 4-5 esetben.

Így közvetlen tudomásunk nincs arról, hogy Brennbergbányán mi történt. Egyes intézkedéseket Toldi milyen alapon és kinek a rendelkezésére adott ki.

Időközönként Turvölgyi államtitkárnak, aki Sopronban volt, beszámoltunk a történtekről, felvilágosítást kértünk. Turvölgyi államtitkár a szétválogatás, a biztosítás elhanyagolása, általában a vagyon állagának a kezelése és megőrzése tekintetében aggodalmának adott kifejezést azzal, hogy a körülményeket a minisztertanácson szóvá tette. Megjegyezve, hogy a kormánybiztosnak nem a „guberálás", hanem az értékek összeszedése és biztosítása a feladata.

Mindenesetre annyit meg tudtunk állapítani, hogy a szétválogatás rendszertelenül, szakértők nélkül történt a tulajdonjogi kapcsolat teljesen megsemmisült. Erre a körülményre Toldi figyelmét ismételten felhívtuk, aki kijelentette, hogy a háború meghaladta ezt a kérdést, hogy a zsidók, illetve hitelezőik kártalanítást kapjanak, erre szükség nem lesz, csak méltányos esetben lesz majd szó a követelések kiegyenlítéséről. A szétválogatás után a visszacsomagolás, s a vagonokba való visszarakás megállapításunk szerint rendszertelenül az állag értékének megóvása nélkül történt.

Az ezüstöt tartalmazó ládákat bedobálták a kocsikba, miközben a ládák egy része szétment, s a benne lévő tárgyak megsérültek. A szőnyeges vagonok fedelét nem ellenőrizték, hogy szőnyegek meg ne ázzanak stb. Részletes tájékoztatást a rakodásról Molnár János pénzügyőri szemlész ad, aki az eljárás ellen többször tiltakozott, és ezért Toldi őt később elbocsátotta.
A szétválogatásnál nem állapították meg, hogy egy-egy csomag honnan érkezett, mit és hány darabot tartalmaz. Úgy a szétválogatás után nem készítettek leltárt, hogy egy ládába vagy kofferbe mit és hány darabot „hánytak be". Ugyancsak nem volt arról sem számadás készítve, hogy egy vagonba hány szőnyeget raktak be, ezek közül mennyi a gépi, a magyar, illetve a keleti csomózott szőnyeg. Nem volt az sem nyilvántartásba véve, hogy Toldi a nemes és nagy értékeket képviselő arany nemeskő és ékszer tárgyakból mennyit válogatott és rakatott külön.
Toldi figyelmét ismételten felhívtuk, hogy a jelek szerint a háború hullámai az ország ezt a részét is el fogják borítani, s azt a kevés értéket, amit a vagonból eddig összegyűjteni lehetett, biztonságba kellene helyezni a szétrablás elől. Ekkor ő közölte, hogy ilyen irányú lépéseket már tett, és január felé személyesen is szemrevételezni fogja a kijelölt rakodási helyet. A kijelentésen kívül egyéb nem történt.

Így következett el 1945. évi március 24-e, amikor is telefonon, sürgős rendelkezéseket kértünk, mert a menekülő német csapatok fejvesztettségéből az összeomlás volt megállapítható, a magyarság menekült, mert így a németek részéről a teljes kirablás[t] és a háború borzalmait akarta kikerülni.

Ismételt és többszöri sürgetésre Toldi március 26-án este megérkezett Sopronkövesdre, kijelentette: „baj nincs, a háborút megnyertük, a betörés csak lokális sikernek tekinthető", bennünket a továbbmaradásra utasított. A helyzet ezzel szemben óráról-órára rosszabbodott, s minthogy adataink voltak arra, hogy az őrzésre bízott vagon tekintetében hivatalfőnökünknek külön célja van, a felelősség pedig bennünket is terhel, 28-ra virradó éjszaka a tisztviselőket gyalogmenetben, kézi poggyásszal elindítottuk Brennbergbányára.

Nagycenktől egy német teherautón 500 cigarettáért és pálinkáért tették meg a tisztviselők az utat.

Brennbergbányán bennünket megdöbbenéssel fogadtak, elhelyezésünkről gondoskodni nem akartak, osztályvezetőnk intézkedéseiből és magatartásából nyilvánvalóvá vált, hogy tőlünk meg akart szabadulni.

A vonat akkor már úgyszólván indulásra készen állott.

A raktárakból még dobáltak fel szőnyegeket és ezüstöt tartalmazó ládákat a nyitott kocsikra, és a tehergépkocsik megrakodása után az onnan lemaradt aranyat tartalmazó ládákat a fedett kocsikba helyezték el.

Ekkor tudtuk meg, hogy Toldi az anyagnak Ausztriába, Hallein-be való kimentését készítette el[ő], holott szó volt arról, hogy az értékeket Brennbergbányán az egyik tárnában helyezik el, s a tárnát berobbantják.

Március 29-e mozdony hiányában kapkodással és berakodással telt el, a tisztviselőkkel és családtagjaival 3 vagon részben szőnyeggel megrakott és utólag kijelölt vagonba helyezkedtünk el. Toldi úgy rendelkezett, hogy ő, dr. Z. Kiss Ernő pénzügyigazgató, Ercse Sándor pénzügyőri biztos, - az anyag pénzügyi őrzője, dr. Zolnay Béla pénzügyi titkár, valamennyi tiszt Nagy Gábor csendőrhadnagy kivételével - és a kijelölt őrszemélyzet, az értékek egy részével gépkocsikon mennek.

Toldi habozott, hogy dr. Avarral mit csináljon, mire ő kijelentette, hogy a tisztviselőkkel marad, nem megy külön úton. Erre Toldi a vonat vezetésével bízta meg azzal, hogy a vonat pénzügyi őrzője a célállomásra való beérkezésig Paulovits Illés pénzügyőri biztos, az őrség katonai parancsnoka pedig Nagy Gábor csendőrhadnagy. A korábban is Avar rendelkezésére álló gépkocsit ekkor átadta Z. Kiss pénzügyigazgatónak.

Toldi rendelkezéseivel egyidejűleg átadta 1./ alatt csatolt nemzetközi megállapodás másolatát, valamint a valuta szétosztására vonatkozó jegyzőkönyv egyik példányát azzal, hogy a valutát a vonathoz fogja leküldeni. A valuták szétosztása folyamatban volt, Avarral azonban átvételt a jegyzőkönyveken már ekkor elismertette.

Toldi rendelkezése a tisztviselők között megdöbbenést váltott ki, mert a felelős vezetők menekülését látták, kik maguk részére a biztosabbnak látszó gépkocsi utat választották, s a gépkocsikat élelemmel és értékekkel jól megrakták.

Leltár és minden átadás nélkül a vagon anyagának mentése és a felelősség ránk hárult.

Amint a tisztviselők nem tetszésüket fejezték ki, úgy az őrszemélyzet is zúgolódott a tisztek eltávozása miatt. Toldinak ez tudomására jutott, mire kijelentette, hogy "aki eltávozik, vagy a parancsot nem teljesíti, főbe löveti". [kiemelés az eredetiben - L. B.]

Március 30-ra virradó éjszaka Toldi úgy intézkedett, hogy a gépkocsikat előre küldi. Avarral közölte, hogy ő addig marad, míg a vonatot elindítja. Ezután már vele többet nem találkoztunk, mert a reggeli órákban szó nélkül eltávozott, a

  küldötte, amit d. e. 10 órakor kaptunk kézhez.

Délelőtt 11 órakor megérkezett a mozdony 4 német katonával. A mozdonyt a Háborús Termelésügyi Minisztériumhoz beosztott Kleckner százados szerezte, Toldi által adott 2 aranyóra ellenében [!]. Ezután a szerelvényt kezdték összeszedni. A rendelkezés szerint a vonattal kellett vinni a Háborús Termelés Minisztériumának tisztviselőit, a Bányahatóság tisztviselőit és munkásait, valamint azokat, akiknek erre Toldi írásbeli engedélyt adott. A bányahatóság alkalmazottai 2 vagonba már be voltak rakodva, az üzemi parancsnok rendelkezésére ezután a konzum raktárait kezdték a kocsikba szállítani, amit a munkásság meg akart akadályozni.

A munkásság tudott arról is, hogy a gépkocsikon milyen értékeket vittek el, hogy a vonaton milyen értékek vannak, s kifejezést adott ennek, hogy a kifosztásukat meg fogják akadályozni. Az élelmiszerre valamilyen megállapodás létre is jött. A hangulat azonban izgatott maradt, ugyanis a nyilasokat napokkal azelőtt felfegyverezték, most meg a munkások kezdtek szervezkedni és fegyverkezni. A hangulat kiéleződéséhez hozzá járult az is, hogy a nyilasok a Casino pincéjéből átvettek és kiosztottak 300 liter bort. Italos és fegyveres nyilasok körülvették a vonatot, a mozdonyt két oldalt csőre töltött puskával körülfogták, kijelentették fenyegetőzve, hogy a vonatot addig nem engedik el, amíg megfelelő értékeket nem kapnak.

A felelősség teljes egészében bennünket terhelvén, vigyáznunk kellett, hogy a reánk bízott vagyon szétrablás tárgyát ne képezze - mint ahogy az igen sok helyen meg történt -, miért is a munkásság vezetőivel érintkezésbe léptünk és tárgyalásokat kezdtünk.

További rendelkezésünk Tolditól az volt, hogy amennyiben Sopronból a Háborús Termelés Minisztériuma részére nem érkezik kocsi, 2 vagonból részben ki kell rakni a porcelános ládákat. A mozdonnyal vagon nem érkezett, ezért Hellebront miniszter, gr[ó]f Markovits vezérkari alezredes, egy előttünk ismeretlen ezredes, Csillagi főhadnagy és többen az érdekelt tisztek közül fenyegetődzően léptek fel, hogy amennyiben nem teljesítjük a kapott parancsot, katonasággal kiszóratják a holmikat.

A porcelános ládákat a karbid raktárba akarta Avar elhelyezni, azonban az ott lévő német tisztek ezt megakadályozták, azért miután az egyik vagonból a porcelános ládák a karbidraktár elé lettek lerakatva, s a munkásság képviselőinek átadva, a másik vagonból a porcelános ládák a vasút bejáratánál helyeztettek el. Nem sok idő tellett bele a nyilasok és az SS katonák a ládákat feltörték, a holmiból válogatni, majd osztogatni kezdtek. A nem porcelánnal jelzett ládák a vagonokban maradtak. A porcelán-osztogatás teljesen elvonta a figyelmet a vonatról, úgy, hogy a berakodást siettetni lehetett, s mire megjött a híre annak, hogy az oroszok 500-600 méterre vannak az Ilona aknától, a vonat elindítására ki lehetett adni a rendelkezést, közben a vonat őrségének tagjai is előkerültek, akik 1000 cigarettáért a tisztek autóra nem férő poggyászát rakták be a vagonokban. A nyilasokat sikerült leszerelni, parancsnokuk kapott 20 drb. használt fém zsebórát, közölve lett velük, hogy amennyiben továbbra is erőszakoskodnak, lövetni fogunk. Nehézségeket jelentett még az is, hogy a menekülni kívánók tömege állandóan szaporodott, és a vonatot akarták ellepni. Csupán 3 család és 5 férfi lett a vonaton elhelyezve, akiket a soproni főispán erőszakolt, és akiknek Tolditól volt írásbeli rendelkezésük a vonatra szállásra.

Időközben többen jöttek vissza autóval, azzal, hogy a Bécs felé vezető utakat is elérték az orosz csapatok, Brennberg bányáról kimenni ezen lehetett, s így a zűrzavar teljessé vált. Ezt a fejetlenséget használtuk ki arra, hogy a vonat elindítására a rendelkezést kiadtuk.

Az elindulás előzményeit röviden a fentiekben vázoltuk. Ebből kitünőleg nem mutatkozott lehetőség arra, hogy a szerelvényt szabályszerű átvételi elismervény ellenében átszámolva vagy átnézve vegyük át, annál is inkább, mert leltár egyáltalán nem készült, és így választani lehetett, aközött, hogy a szerelvényt ott hagyjuk-e szétrablásra, vagy megkíséreljük az értékek megmentését.

Amennyiben a vonatot a sorsára bízzuk és szétrabolják, azt az álláspontot elfoglalva, hogy leltár nélkül nem vesszük át, Toldi nem vállalta, a felelősséget mi sem vállaljuk, ez esetben a felelősségre vonás kimenetele nem lehetett volna kétséges. Felfogásunk helyesnek bizonyult, mert a szerelvényt jelentéktelen áldozatok árán meg tudtuk őrizni. Osztályvezetőnkre, hogy az első pillanatban nem számíthatunk, beigazolást nyert abból is, hogy dr. Zolnay jelentése szerint a gépkocsin levő értékszállítmányt a legelső aknatámadásnál szó nélkül ott hagyta.

Március 30-án d.e. híre járt annak, hogy a vonat ellen merényletet fognak elkövetni, ezért minden figyelmünk arra koncentrálódott, hogy ezt megakadályozzuk, a kocsikat és a pályatestet figyeltettük. A mozdony feljövetelekor a sín egy helyen meggörbült. A mozdonyvezető kijelentése szerint ezzel a nagy mozdonnyal és nehéz szerelvénnyel kétséges lesz a lemenetel Ágfalvára. A vonat elindulása előtt a kapcsolókat megnézettük, hogy nincs-e szétakasztva a vonat, az olajtartókat, hogy nincs e homok beléjük szórva.

Hogy a mozdonyvezetőnek, fűtőnek és a beosztott 4 német katonának kedve legyen és ténylegesen segítségünkre legyenek, etettük és itattuk őket. Ez ugyan kockázatos vállalkozás volt, mert italos ember könnyen csinálhat szerencsétlenséget, de nem volt más megoldás.

Brennbergbányától a vasúti pályatest erős lejtéssel és éles kanyarral visz Ágfalvára. A szerelvény Brennbergbányától kb. 2 kilométerre távolodhatott el, amikor a vonat egy kanyarodó után váratlanul gyorsulni kezdett, ekkor vettük észre, hogy a 10-ik kocsinál a szerelvény kettévált, az első rész gyorsan távolodni kezdett a lejtőn, a hátsó része egy kis lassabbodás után szintén rohanásba fogott. A két rész között a távolság 10-12 méterre emelkedett, amikor a mozdonyvezető kiabálásunkra a mozdonyt lefékezte, és így kisebb rázkódással és ütődéssel a merényletet megúsztuk.

Az utat Wienerneustadtig nagyobb zökkenő nélkül tettük meg. Célunk az volt, hogy a várható éjszakai légi támadás előtt Wienerneustadtot meghaladjuk.

Közvetlenül Wienerneustadt után a szerelvény végére egy másik mozdonyt akasztottak. Az első mozdony elindult, a hátsó mozdony állva maradt, nagyobb baj azonban nem történt, erős rázkódás haladt végig a vonaton, s csupán az utolsó kocsi és a mozdony közötti tartóhorog szakadt ki. Ezután reggel 4 óráig vesztegelnünk kellett, s utána ismét a rum segítségével, sikerült elindulnunk. Aznap délután, árpilis 1-én érkeztünk be Wilhelmsburg an der Traise-ba. Wienerneustadtban a 4 német katonát leváltották, a helyettük jövők egészen az összeomlásig velünk voltak, lényeges segítséget nyújtottak.

Az erőszakosan fellépő német katonai egyénekkel Ők veszekedtek, a vasutasokkal igyekeztek megértetni célunkat. Élelmük, pénzük nem volt, ezzel mi láttuk el Őket.
Az osztrák vasutasok tudomására jutott, hogy értékek vannak a szerelvényen, és ezért a vonat tovább haladását akadályozták. A vonat kivételezett lévén, száma nem volt. Wilhelmsburgban belekötöttek a vonat számnélküliségébe, kijelentették, hogy azt addig tovább nem engedik, amíg számot nem kap. A várakozás az egy órát meghaladta, s így a szabályokra hivatkozással a mozdonyvezető a gépével távozott, úgyhogy amikor mehettünk volna, már mozdonyunk nem volt.

Április 2-án mozdonyt kértünk, de nem kaptunk, és minden igyekezetünk hiába volt. Az esti órákban a Wienerneustadtban megsérült vagont rakattuk át, és azt lehagytuk. Április 3-án St. Pöltent bombatámadás érte. Avar Kleckner századossal az esti órákban ment be rendelkezést kérni. Senkivel sem tudtak összeköttetést kapni. Bécsből azt a választ kapták, hogy senki sincs a helyén. Felsőbb rendelkezés híján, valamint a bombázás miatt a továbbmenés lehetetlennek látszott.

St.Pölten ekkor teli volt menekülő, kifosztott magyarokkal, a katonaságot lefegyverezték a németek. A Wiesenburgon keresztül jövő magyarok ugyanezt a képet nyújtották. Az osztrák vasutasokkal kétségbeesett tárgyalásokba kezdettünk, óra és rum segítségével sikerült az őrzés és megtartásra vonatkozó elhatározásunkat megértetni azzal, hogy az az osztrákoknak éppen úgy érdekük, mint a magyaroknak. Figyelmeztettük őket, hogy súlyos következmény lesz az egyesült hatalmak részéről, ha a menekülő német katonaság szétrabolja a vonatot. Erre megadták a vasútigazgatónak a címét, aki rajtunk segíteni tud. Hatodikán reggel Avar és Kleckner százados bementek St.Pöltenbe a megadott címre. A vasútigazgató kérésünket teljesítette, és délelőtt 11 órakor a szerelvény már bent volt a St.Pölteni állomáson, ahol csak addig állott, amíg a kiküldöttek felszálltak és dohányt adtak le. A vonat anyagának mentése érdekében az osztrák vasutasokkal úgy állapodtunk meg, hogy a torlódások kikerülése végett egyelőre mellékvonalra térünk le, így este 6 óra körül Wiesenbachba érkeztünk.

A magyarok lefegyverzése miatt Avar elrendelte, hogy a vonat őrsége fegyverét rejtse el, de úgy, hogy az szükség esetén készenlétben álljon. Itt Wiesenbachban az esti órákban SS katonák észrevették a fegyvereket, ordítozva el akarták szedni. Az osztrák érzelmű csendőrség segítségével sikerült ezt megakadályozni.

Árpilis 6-án a reggeli órákban ismét rámentünk a fővonalra.

Árpilis 7-re virradó éjszak az Amstetteni pályaudvaron kézigránáttal felfegyverzett SS katonák támadták meg a vonatot. Értékeket akartak szerezni. Erélyes fellépésünkre kijelentették, hogy csak Linzig akarnak utazni, a fékfülkében lettek elhelyezve és Linzig szállítva. Az anyaghoz nem tudtak hozzájutni.

A Salzburgi állomáson közölték, hogy az irányításunk megváltozott, nem Bad-Halleinbe megyünk, hanem felsőbb rendelkezésre továbbvisznek bennünket. Április 8-án reggel érkeztünk meg Hopfgartenbe.

Itt vált előttünk ismeretessé, hogy az osztrákok kívánnak rendelkezni a vonattal, s nem akarják kiengedni a határ mellé.

Sikerült velük megértetni, hogy egyet akarunk, a megőrzésben és az átadásban teljesen egyek vagyunk. Ezután az osztrák vasutasok mindenben a segítségünkre voltak, amikor lehetséges volt, a vonatot alagútba vitték, esetenként figyelmeztettek, ha készülődést észleltek a vonat ellen.

Árpilis 13-án a reggeli órákban megérkezett Halleinból Toldi Árpád dr. osztályvezető. Az első rendelkezése az volt, hogy a tisztviselőknek és az őrszemélyzetnek nagy részét el akarta távolítani a vonatról. Hat láda aranyat Müller téglagyárosnak akart őrzés végett átadni. Avar, Toldi ezen rendelkezéseit nem foganatosította, az arany átadását megakadályozta.

Ugyanekkor megérkezett 2 vagon szőrmebunda Sopronkőhidáról. Ebből egy nemesprém (perzsa) bundát 3000 márkáért eladott Müller igazgatónak, 3 nemesprém bundát (perzsa) pedig családja részére adott ki. Közben Toldi személyi csomagjainak egy részét vette ki az ólomzárral ellátott kocsikból, s ugyanakkor kész férfi és női ruhákat is vett ki a szállítmányból.

Április 15-én Toldi azzal a paranccsal távozott el, hogy Avarnak a szerelvénnyel haladéktalanul követni kell őt. Ezért ő bent volt az állomásfőnöknél is, aki kijelentette, hogy Toldi óhaját nem teljesíti, csak a mi kérésünkre hallgat.

Toldi eltávozása előtt úgy intézkedett, hogy a vonat katonai parancsnoka, Balogh János csendőr százados, a tüzérség parancsnoka, Grill Ernő főhadnagy, akik szintén elmentek vele. A megbízatás tehát csak látszólagos volt, s úgy nézett ki, hogy a vonat sorsa az osztályvezetőt nem érdekli. Mutatta azt is, hogy az ügyeket ismerő tisztviselőinek elbocsájtása után közölte azt, hogy helyettük gróf Markovits vezérkari alezredest és Csillaghy főhadnagyot veszi alkalmazásba.

Toldi eltávozása után az állomásfőnökkel a vonat rendezését halogattuk, miközben gróf Markovits vezérkari alezredes és Csillaghy főhadnagy, Toldi által megbízott parancsnokok, bennünket szabotáló kommunistáknak, proliknak, és Avart proli vezérnek nevezték. Fenyegetőztek, hogy az egész társaságot a Gestapponak [!] adják át. Ez a helyzet tarthatatlanná vált, az állomásfőnökkel történt megállapodás után 3 vagonjukat 17-én délben az Innsbruck felé menő szerelvényre reá kapcsoltattuk. Így megszabadultunk Tőlük. 19-én a légitámadás segített rajtunk, mert a Vörgl utáni vasúti hidat lebombázták. Ezután feladatunkat az képezte, hogy az egyesült hatalmak beérkezéséig és az átadásig a vonatot és annak anyagát sértetlenül védjük és őrizzük meg. Voltak, akik hangoztatták, hogy ezt a Sweizi [!] határ mellé való menetellel, mások szerint Bayor [!] országba való vitellel, sőt mások elásással vélték az értékeket megőrizni.

Alulírottak úgy döntöttünk, hogy a vasúti kocsikban őrizzük meg az értékeket, mert a mozgási lehetőséget így tudjuk biztosítani.

A német hatóságok részéről mindenhol a legnagyobb rosszindulattal találkoztunk, élelmiszerjegyek kiadását kereken megtagadták. Az élelem kiutalását egyébként nem szorgalmaztuk, mert a figyelmet nem akartuk magunkra terelni, ugyanis a vonatról sokat beszéltek, azt állították, hogy a koronaékszerek is a vonaton vannak. Megnehezítette a helyzetünket az, hogy Kirchberg és Hopfgarten között nyilas szerelvény állott, élelemmel bőven el voltak látva, hallomásunk szerint nemes értékek is voltak náluk, lakásért az egyik nyilas főispán „napoleon arannyal" fizetett. Hopfgarten lassan megtelt kelet-ausztriai menekültekkel, az élelmezés mind nehezebbé vált, a polgármester elhatározta, hogy a még meglévő és magyaroknál lévő élelmet összeszedi és a lakosság között szétosztja. Ugyancsak Ő állandóan izgatott a vonat ellen, hangoztatta, hogy tele vagyunk élelemmel, holott a bányahatóság rendelkezett csupán élelemmel, s ők élelemmel üzleteket is kötöttek. A polgármester[t] burkolt fenyegetéssel és a nyugták szerinti ajándékkal sikerült is elhatározása megváltoztatásra bírni. Általában az volt a helyzet, hogy a légi és mély támadásokat a sors kegye folytán elkerültük, holott az angolszász gépek állandóan a fejünk fölött jártak, előttünk - mögöttünk bombáztak. Ezt a körülményt úgy használtuk ki - mert a látszat mellettünk szólott -, hogy az egyesült hatalmak tudnak létezésünkről, tudják, hogy hol állunk, ezért a vonatra vigyázni a vasutasoknak és a lakosságnak éppúgy érdeke, mint nekünk, mert erőszakos cselekmény megengedése esetén a megtorlás nem lesz kétséges.

Ebben az időben létezett már az osztrák szabadságharcos mozgalom. A helybeliekkel közöltük, hogy velük együtt dolgozunk, kölcsönösen támogatjuk egymást. Az tudták, hogy a kézi és nehéz fegyvereink, valamint a muníciónk megvan. Fentebb már közöltük, hogy a lehető segítséget az osztrák érzelmű vasutasoktól és lakosságtól megkaptuk, s ez az amerikai hadsereg beérkezéséig fenn is állott.

Április 20-án ismeretlen tettesek a D.R.91.482. sz. vagon fékfülkéjében a vagon tetejét feltörték. 12. szám alatt csatolva a vonatkozó jegyzőkönyv.
Április 22-én megjelent Galambos Gyula zászlós, aki az egyik teherautót Bécsen keresztül mentette és felvilágosítást kért. Avar felhívta a figyelmét az összes körülményekre, s azt a tanácsot adta, hogy a szerelvényhez vonuljon be, és ne kövesse Toldit St.Antonba. Jegyzőkönyv 3/b és 4/b szám alatt csatolva.

Április 23-án megérkezett Balogh János csendőrszázados, Toldi rendelkezését hozva magával - értékládák, szeszesital és ruhaneműk kiadását rendelte el. Mell.: 15. sz. levél. A levél hatására ismét egy közösen megbeszélt akcióba kezdtünk, mert nyilvánvaló volt a szándék, hogy a nemes értékektől Toldi a vonatot meg akarja fosztani, ezért fenyegetései ellenére azt meg akartuk akadályozni.

Balogh János csendőr századosnak még aznap vissza kellett volna menni. A huzavonával az egész napot eltöltöttük. Április 24-én beérkezett Galambos zászlós teherautóval. Az erről szóló jegyzőkönyv 3/b szám alatt van mellékelve, mely szerint a briliánst tartalmazó egy ládának, valamint a házipénztárt képező három kazettának a kiadását dr. Avar megtagadta. A jegyzőkönyv tartalmazza azoknak az értékládáknak a számát, amelyeket Balogh János csendőr százados átvett. A tisztviselők abban az elhatározásban, hogy értékeket nem adnak ki, egyedül állottak, mert a vonat katonai parancsnoka Balogh János csendőr százados, pénzügyi ellenőrzője pedig Ercse Sándor pénzügyőri biztos volt, akik velünk egyet nem értettek.

Árpilis 25-én bementünk Kitzbüchelbe, érintkezést és segítséget keresni a további teendőkre nézve.

Úgy tudtuk, hogy a Landrát [Landrat: tartományi elöljáróság Ausztriában és Németországban - L. B.] igazgatója jelentős szerepet fog kapni az újból felállítandó Ausztriában. Egy előttünk ismeretlen magyar mérnök közvetítette kérésünket, délutánra azt a választ kaptuk, hogy értesítést fog küldeni, hogy melyik Kitzbücheli sziklapincében lehetne az értékeket elhelyezni. Erre visszaüzentünk, hogy a vasúti kocsikban való őrzést tartjuk célravezetőnek. A válasz az volt, hogy átgondolás után Ő is azt tartja a helyesnek, és a körülményekhez képest fog majd intézkedni. A segítségnyújtásról később még szó lesz.

Április 27-én Balogh János százados ismét megérkezett Toldi fenyegető levelével mell. 18 szám alatt. 17 szám alatt mellékelve Tolditól postán érkezett levél. A levél hátlapjára van a Balogh János által átvett értékekről szóló elismervény.

A kazetták között elküldöttük az egyik irodaládát, és helyette egy briliáns csomagot tartottunk vissza, melyet szoros zár alá vettünk. Ugyancsak vissza tudtunk tartani egy 100 kgm. körüli aranypénzeket tartalmazó ládát is.

Április 28-án este 9 óra felé megjelent Bekény Béla ezredes, Anesini vezérőrnagy összekötő tisztje és Toldi után érdeklődött. Avar közölte vele, hogy Toldi a vonatot a sorsára hagyta, s így egyedül vállalták a tisztviselőkkel a vonat anyagának a megmentését. Bekény Béla közölte, hogy Salzburgba megy, majd intézkedni fog. Április 30-án ismételten bementünk Kitzbüchelbe tájékozódni, s ez alkalommal az utcán találkoztunk Imrédy Bélával, aki kijelentette, hogy Ő se tanácsot, se felvilágosítást adni nem hajlandó, mert Ő magánemberként szerepel. A Grand-Hotelban a Földmívelésügyi Minisztérium, a Kultuszminisztérium tisztviselőivel találkoztunk, akik Reményi pénzügyminiszterre vártak. Reményi csoportonként segélyeket utalt ki. Mi 15 000 márkát kaptunk Tőle, mely összeget 60-90 márka fejenkénti részletekben a családtagokra is számítva - a tisztviselők és az őrszemélyzet között szétosztottuk. Tartalékra 3350 márkát tartottunk a házipénztárban. Itt jegyezzük meg, hogy bennünket márka nélkül engedtek útnak, beváltási lehetőségünk nem volt, márkánk csak az volt, amit egyesek maguknak útközben tudtak szerezni, illetve amit az osztrák vasutasok az ajándéktárgyak ellenében ellenértékként adtak.

Május 1-én megjelent Vajta Ferencz [kiemelés az eredetiben - L. B.], volt bécsi főkonzul a vonatnál, két külügyminisztériumi tisztviselő kíséretében. Felmutatta báró Kemény [Gábor] külügyminiszter írásbeli rendelkezését, amely szerint a Külügyminiszter a vonaton lévő nemes értékek átvételével Vajta Ferencz főkonzult bízza meg. Avar az értékek kiadását kereken megtagadta, és erőszak esetén fegyverhasználatot helyezett kilátásba. Vajta erőszakos fellépésű, határozott egyéniség benyomását tette, mellette erőszakoskodott és fenyegetőzött két külügyminisztériumi tisztviselő is. Vajta a német biztonsági szervek igénybevételével fenyegetőzött, hogy az egész dologról a pénzügyminiszter is tud. Közöltük erre, hogy ez lehetetlen, mert a pénzügyminiszterrel tegnap mi is beszéltünk. Erre Ő azt mondotta, hogy a pénzügyminiszter nem játszik szerepet, mert itt külföldön a külügyminiszter rendelkezhet csak. Erre a minisztertanács fel is hatalmazta. Ekkor követeltük tőle a minisztertanács megbízását, mire Ő hebegni kezdett. A német biztonsági szervek beavatkozását kikerülendő, Avar annak a kérésnek eleget tett, hogy Kitzbüchelbe a pénzügyminiszterhez vele bemenjen. Minthogy bennünket korábban figyelmezettek, hogy Vajtára vigyázni kell, ezért Avar Sári László tisztviselővel, akinél fegyver volt, ült be a kocsiba. A tisztviselőt Vajtáék Kirchenbergben kiszállították. Erre Avar is megtagadta a továbbmenetelt. Huzavona után együtt mentek be Kitzbüchelbe. A pénzügyminiszter Vajtával nem volt hajlandó tárgyalni, így Avar Vajta kérését ezúttal is visszautasította és visszatért Hopfgartenbe.

Május 2-án a belügyminiszter meghatalmazásával megjelent Csomai István főispán, és az értékek átvételét követelte. Avar nem volt a vonat mellett, dr. Mingovits tárgyalt vele. Mell.: 22. sz. jegyzőkönyv. Majd Avar megérkezte után megtagadtuk az értékek kiadását. Mell.: 20. sz. jegyzőkönyv.

Május 3-án a környező hegyekben gyülekezni kezdettek az ellenállásra készülő SS csapatok. Szóbeszéd tárgyát képezte, hogy ütegek is vannak felállítva. Az állomás és környéke tele volt menekülő SS és német katonasággal. Avar figyelmeztette az őrségünket, hogy elérkezett az idő, mikor erőszakkal kell megvédeni a szállítmányt. Őrségünk ruhája le volt rongyolódva, s ezért a rendelkezésre álló civil ruhákból elismervény ellenében adott ki nekik Avar. Erre azért is szükség volt, mert a legénység zúgolódott, hogy a tisztek 3-4 rendbeli civil ruhával is felszerelik magukat és nekik egy sem jut. A nap egyébként állandó készenlétben telt el. A fehérzászlókat és karszalagokat elkészítettük és kiosztottuk. Éjszaka 3 SS katona feljött Avar kocsijába értékeket akartak magukhoz venni. Avar vonakodására elvitték Őt az állomás mögé a fatelep farakásai közé. Erőszakra nem került sor, mert Avar emberi követték, és két civil ruha és rum kiadása mellett a katonák becsípve eltávoztak.

Május 4-én reggel Utassy százados civil ruhában szaladt le a vonathoz, figyelmeztetett bennünket, hogy községben megbeszélést tartanak, hogy a vonatot hogyan rabolják ki. Közben a Fürer [!] divízióból [talán a 1. „Leibstandarte Adolf Hitler" SS-hadosztályról lehet szó - L. B.] egy tiszt jelent meg katonák kíséretében és értékeket akart elvinni. Közöltük vele, hogy az értékeket parancsnokunk elvitte St. Antonba, búzán és szőnyegen kívül egyebünk nincs. A vonathoz egyébként sem tanácsos hozzányúlni, mert ellenállásunkba fog ütközni. Erre Ő az összes búzát el akarta vinni, mire mi a béke és a feltűnés elkerülése végett 5 zsák búzát kiadtunk azzal, hogy megőrlés és kenyérsütés után a fele mennyiséget nekünk tartozik leadni. Délelőtt 10 órakor Utassy százados már másodszor jött le és a készülő megrohanásra ismételten figyelmeztetett.

Ekkor elhatároztuk, hogy szembenézünk a dolgokkal, és ezért Avar felment az SS parancsnokságra. Itt a parancsnok közölte, hogy Ők a háborút elveszítették, most már csupán az életük megmentéséről lehet szó, anyagra és értékekre van szükségük, hogy azt elérhessék. Avar, hogy időt nyerjen, a parancsnokot arra kérte, hogy jöjjön le a vonathoz és nézze meg, hogy mire van szüksége. A parancsnok kijelentette, hogy a vasútállomás mellett lévő telepen lehelyezett gépkocsikat és vontatókat igénybe veszi. A vonathoz lejőve egyes kocsikat felnyitottuk, megmutattuk, hogy szőnyeg és nekik értéket nem jelentő ezüst tárgyak vannak, megelégedett 5 hordó üzemanyag és 2 zsák búza átvételével. Ezután kb. ½ 2 óra lehetett, amikor az állomásfőnök közölte, hogy Neubacher rendelkezésére a szerelvényt Schwartzachon túl megóvás céljából egy 8 km-es alagútba fogják betolatni. A mozdonyok 3 órán belül itt lesznek. Mell.: 23. szám alatt jegyzőkönyv.

Ezt az intézkedést a Kitzbücheli landrát igazgatójának tulajdonítottuk. Neubacher kilétét addig sem tudtuk megállapítani. A mozdonyok beérkezéséig, időnyerés volt az egyetlen célunk. Délután 4 órakor a führerdivísió [!] parancsnoka tisztek kíséretében ismét megjelent a vonatnál, kijelentette, hogy Ő erőszak árán is komoly értékeket akar a divísió részére - amely jelenleg 500 emberből áll - megszerezni. A segédtisztje ordítva mondotta, hogy családját, otthonát elveszítette, semmire nem lehet tekintettel, neki már minden mindegy. A vonaton voltak használt zseb- és karórák, az egyik vagonba, hol ezek voltak elhelyezve, Avar vezette a tiszteket, és az egy olyan ládát nyomott eléjük, amelyben felirat szerint használhatatlan órák voltak. Könyökig turkáltak az órák között, s végül amikor látták, hogy itt jó óra nincs, követelőzve márkás órákat kérték. Erre egy másik láda lett eléjük téve. Ekkor közölték, hogy az egyik mozdony már beérkezett. Avar sürgetni kezdette a tiszteket, hogy siessenek, állapodjanak meg, ládaszámra nem adhat órát, de 40-50 darabot elismervény ellenében kiad.
A tisztek kijelentették, hogy sokan vannak, és az egész készletet elviszik. Ez ellen természetesen tiltakoztunk. Időnyerés céljából Avar szólt a parancsnoknak, hogy keressen kocsit, amivel a ládákat elviteti. Szerencsére beérkezett a másik mozdony is.

A százados közölte, hogy azonnal intézkedik kocsi iránt és az órák átvétele végett.

Ezek után eltávozott. Mi sürgettük az elindulást. A személyeket vettük számba, mert többen Hopfgartenben leszállottak, és szerettünk volna meglépni az órák kiadása nélkül. Mégis nehogy az értékesebb és márkás órákat vigyék el, elővigyázatosságból 3 tisztviselő lett megbízva azzal, hogy lehetőleg értéktelen 500 drb. órát válasszanak ki. A vonat elindítása előtt érkezett meg a parancsnok kiküldöttje, aki a több láda órát akart elvinni, azonban elismervény ellenében átadtuk az 500 órát tartalmazó előre elkészített koffert. Mell.: 25. sz. A tisztviselők azután közölték, hogy nagyobbrészt használhatatlan órát szedtek össze. Az átadás után a vonat rövid idő múlva elindult, és sikerült a légfék nélküli kocsit is magunkkal vinni. Mell.: 23. sz. jegyzőkönyv.

Hopfgartenben leszállt a vonatról Ercse Sándor pénzügyőri biztos, aki a vonat pénzügyi őrzője és az őrségparancsnoka volt, Szotyori Tibor zászlós, a tüzérség parancsnoka, Koczán Elemér pénzügyi számellenőr, Bognár Mihály pénzügyi díjnok. Leszállt Habiger József és felesége is, akit Ercse Sándor hozott magával.

4-én éjszaka érkeztünk meg Schwartzach St. Veit-be. Az útirányunk célját ekkor még nem tudtuk. Reggel az állomásfőnök közölte, hogy a déli órákban lesz intézkedés. Itt is a teljes felfordulás képe látszott. A raktárakat kifosztották, s menekülő katonaság lepte el az állomás környékét. A vasutasok nem igen törődtek szerelvényünk sorsával. Kérdésünkre kitérő válaszokat adtak. Egyébként is el voltak foglalva, mert csizmát, fehérneműt stb. osztottak ki közöttük. Az állomásfőnököt jobb belátásra kellett hangolni. Mell.: 26-28. sz. szerint ajándékot kapott (17 db órát), mire távbeszélőn azonnal rendelkezést kért, és amikor Avar fél liter rumot is adott neki, kijelentette, hogy eljön velünk az alagútig, hogy az állomásfőnök ne okoskodjon. Később közölte, hogy a szerelvény Böcksteinbe megy. Az anyagkocsik az alagútban lesznek elhelyezve, a személyeket tartalmazó kocsik pedig az állomáson maradnak. A szerelvényt ennek megfelelően rendeztette.

A délutáni órákban a vonatot fel is vitték Böcksteinbe, az értékkocsikat betolatták az alagútba kb. 4 km távolságra. Az őrség akkor megtagadta a szolgálatot. Egy részük a 29 sorszámú jegyzőkönyv szerint eltávozott, a többi eltávozni szándékozókat dr. Mingovits és mások igyekeztek lebeszélni, ami sikerült is.

Az őrséget az alagútban hosszas rábeszélés után lehetett csak beküldeni, dohányt és rumos feketét kaptak.
Május 6-án a 31 sorszámú jegyzőkönyv szerint tájékozódni igyekeztünk. A benyomásunk az volt, hogy a magyar követség bennünket akar felhasználni jó pontok szerzésére. Tárgyalásaink 6-tól 10-ig tartottak, a magyar követséget ezekből kihagytuk, és Németh Sándor, akivel dr. Touttenoui Tibor jött össze, folytassa le azokat a Sweizi és pápai követségekkel.
A május 8-i eseményekre a 32. sorszámú jegyzőkönyv, a május 9-i eseményre a 33. sorszám alatti szolgálati jegy, a 10-ire 34. sorszámú szolgálati jegy mellékelve. A szükséges intézkedések minden esetben megtétettek. Közben minden nap vártuk az amerikai megszálló csapatok beérkezését. 11-én délelőtt Avar elrendelte, hogy az őrség tagjai és a tisztviselők fehér karszalagot viseljenek, és a kocsikra tűzzék ki a fehér zászlókat.

A déli órákban az előre beküldött Touttenui Tibor egy amerikai százados kíséretében megérkezett, bementek az alagútba megnézni a szerelvényt. Ugyanis nem akarták elhinni, hogy egy ilyen értékes szerelvény létezik és együtt van. A századosnál volt az írás, amit Németh Sándor a sweizi követségen keresztül az amerikai parancsnoksághoz juttatott.

A százados úgy rendelkezett, hogy a magyar őrség fegyveresen teljesítse tovább szolgálatát, a fehér karszalagokat és zászlókat levétette, mert szerinte az csak az ellenségre vonatkozik és intézkedett, hogy az értékeket az alagútból kivontassák. Ennek megtörténte után jelenlétünkben meggyőződött arról, hogy tényleg értékszállítmány van a vonaton. Ettől a naptól kezdve magyar őrség, egy nap kivételével, július 19-ig az amerikaiakkal együtt teljesített szolgálatot. A két őrség között barátságos és szívélyes volt a kapcsolat.

Május 11-ről 35. sorszám alatt szolgálati jegy van. Itt jegyezzük meg, hogy az amerikai katonai bizottságok jelenlétünk nélkül egyszer sem bontottak kocsit. Aznap Avar a valutákat szedette össze és a házipénztár tartalmát, valamint a számvevőségi főnöknél lévő értékeket egy bőröndbe tette szoros zár alá, és azt Bíró Vilmos miniszteri számvizsgáló őrizetére bízta. A valuta mennyiségére nézve a 1/3. sorszám alatti bejelentés az irányadó.

Május 12-ről kelt szolgálati jegy 37. sorszám alatt van mellékelve.

Május 14-re virradóra a magyar őrséget az amerikai őrség elküldötte és lakó vagonjukba rendelte. Az ólomzárak eltávolításáról 39. számú szolgálati jegyek szolgálnak.

Avar a parancsnokló tisztnél panaszt emelt, mire a magyar őrséget újból engedték szolgálatot teljesíteni.

A nyitott vagonról a lerakodás 38. sorszámú jegyzőkönyv szerint történt, ami némi képet ad a vonat rakodásáról is. Itt jöttünk rá arra, hogy nyitott vagonban hozott szén megázásának elkerülése végett, Brennbergen a szénát értékes keleti szőnyegekkel terítették le. A szén megóvódott, de a keleti szőnyegek megrothadtak.

15-én este parancsot kaptunk, hogy másnap reggel el leszünk szállítva. 16-án délután 2 órakor el is indultunk. Werfenbe való megérkezésünk után tudtuk meg azt, hogy ez lesz egyelőre tartózkodási helyünk.

Itt hallgattak ki először részletesen bennünket, a rendelkezésünkre álló iratokat átnézték, a kocsik tartalmáról hozzávetőleges tájékoztatást és utunkról beszámolót kértek. Az út alatt felhasznált 4 drb. szőnyegnek és óráknak kiadását tudomásul vették, később a parancsnoktól hallottuk, hogy a londoni és new yorki rádió bemondotta, hogy egy lelkes kis magyar csapatot csupán 500 óra ellenében megmentettek egy értékes szerelvényt. A miheztartásra rendelkezést kaptunk. Mozgásunk korlátozva nem lett, ellenben meghagyták, a szerelvény felett Edson ezredes rendelkezik. Ha valami kívánságunk vagy panaszunk van, úgy Iaflein őrnagyon keresztül érintkezhetünk vele. Itt kaptunk engedélyt 41. melléklet szerint szén levételére is. A szerelvény a szabad pályán 4-5 méteres kőfal mellett lett elhelyezve.

A napi ólomzárvizsgálatokat előzetes rendelkezés szerint Paulovits Illés pénzügyőri biztos látta el, azonkívül időnként vizsgálta az ólomzárakat Avar és Mingovits is. A napok különösebb események nélkül teltek el, az élelmezés kezdett lehetetlenné válni. Már 12 hete voltunk Ausztriában és sem élelmet, sem pedig élelmiszerjegyet nem kaptunk. Werfenben volt egy katonai bizottság, amelynek hallomásunk szerint 32 élelmezési raktár állott rendelkezésre. Úgy [!] az élelmet maguknak meg tudják tartani, átalakultak vöröskeresztes bizottsággá. Fent jártunk náluk, élelmet kértünk, de a leghatározottabban elutasítottak. Mingovits Tibor rosszul lett az éhségtől, felment hozzájuk, de Őt is elutasították. Erre kijelentette, hogy az amerikaiakhoz megy, s el tudja mondani panaszát, mert angolul is tud. Ezután hivatták Avart és felelősségre vonták, hogy miért nem gondoskodik élelemről. Avar kijelentett[e], hogy csak onnan tud kérni, ahol van, lopni nem mehet, egyébként a vöröskeresztnek a segítés a feladata. Az amerikai parancsnokra történt hivatkozás után nagy nehezen kiadtak 136 fő részére 4 kg. zsírt, 20 kg. babot és 40 kg. lisztet, kijelentve, hogy ez egyszer s mindenkorra szóló segítség. Utána következő nap Avar ismét felment a parancsnokságra és közölte velük, hogy amennyiben szabályszerű kiutalást nem rendelnek el, az amerikai katonai parancsnoksággal fogja a dolgot elintézni, tudomásukra hozva a hatalmas élelmiszerkészletet, amivel egyéni célokat követnek.

Ekkor az őrség részére adtak élelmet, a civilek részére csak egy hét múlva utaltak ki. Az átmenetet csak úgy tudtuk áthidalni, hogy 300 liter benzint cseréltünk el velük élelemért.
Ezután a helyzet élelmezés szempontjából javult, mert mind több panasz futott be az amerikaiakhoz az ellátás silánysága miatt. Tömegek éheztek, amíg Ők cukrásszal süteményt készítettek. Az amerikaiak élelmiszer kiadását rendelték el, amit meg is kaptunk, a június-júliusi élelmezési 28 napra, élelmiszerjegyet is kaptunk ki.

Május hó 27-én történtekről szolgálati 42. szám alatt mellékelve. Parancsnoksággal közölve. Május 28-án ismét egy ólomzár lett megsértve, 43. szám alatt mellékelve a szolgálati jegy. Avar ekkor kérte a parancsnokságot, hogy a szerelvényt a kőfal mellől vigyék ki a nyílt pályára, mert az ellenőrzés, az őrködés éjjel a sötétben igen nehéz. Ezt teljesítették is.

A június 4-i szolgálati jegy 44. sorszám alatt van mellékelve. A parancsnokságnak szintén jelentve lett, intézkedés nem történt.

Június 6-án a magyar bizottság épületében megismerkedtünk dr. Bocskorral. Felvilágosítást és tanácsot kértünk Tőle. Lejött a vonathoz, megnézte a kocsikat - de csak kívülről, mert a felnyitáshoz engedélye nem volt - átnézte az iratokat és kérésére felvettük a 3/b sorszám alatti jegyzőkönyvet, melyik Galambos Gyula zászlós útjára vonatkozik.

Június 15-én kelt szolgálati jegy 45. szám alatt van mellékelve.

Június 21-én a Werfeni vasutasok 25 q szenet kaptak a kaszálójukon okozott károk kiegyenlítésére és apróbb szívességekért, amit részünkre tettek.

Június 30-án 35 q szenet a Dorf-Werfeni gőzsütödének adtunk át, ahonnan kenyeret kaptunk. 47. szám alatti melléklet.

Július 12-ről 2 drb. szolgálati jegy 48-49 szám alatt mellékelve 17 zsák búza kivételéről.

Július 19-i eseményekre vonatkozóan 51. szám alatti jegyzőkönyv fekszik el, mely tartalmazza az értékszerelvény elvitelét.

Az értékszerelvénnyel kapcsolatos őrzési feladatunk ezzel véget ért, 51. sorszám alatt mellékelve a jegyzőkönyv, mely szerint az ügyek tisztázása, valamint a magyar állam részére az értékek megmentése érdekében minden tőlünk telhetőt megtettünk, egyébként az amerikai főparancsnokságtól kiküldött Amsworth ezredes és Beck kapitány ismételten és többször kijelentették, hogy az értékeket elvenni nem szándékoznak, hanem azok részére akarják visszajuttatni, akiktől azt elvették. Felhívtuk a figyelmet arra is, hogy az egyik vagonban a győri múzeum anyaga van elhelyezve, valamint előttünk ismeretlen egyének - akiknek Toldi adott engedélyt a berakodáshoz - személyi poggyászai is vannak a csukott vagonokban.

Fent előadottakban röviden ismertettük kockázatos szolgálatunkat, az átélt izgalmak kiszínezését kerültük.

Kormánymegbízott Úrhoz egyik kérésünk az, hogy az értékek további sorsáról gondoskodjon, másrészt, hogy a szolgálatot teljesítők a vállalt feladat teljesítéséről és elismeréséről megfelelő bizonyítványt kapjanak. Addig, míg a leltározás tart - több körülményre feleletet kell adnunk - ezért kérésünk az, hogy erre az időre, ami esetleg hónapokat tehet ki, emberi elhelyezést és élelmet kapjunk. Egyben közöljük azt, hogy a főparancsnokság részéről július 28-án ismét részletesen meghallgattak és többrendbeli felvilágosítást kértek.

Egyébként miheztartásunkhoz rendelkezését és segítségét kérjük.

Pongau, 1945. évi augusztus hó 2-án.

[aláírás]                                                                                  [aláírás]
Avar László                                                                            Mingovits István
polgármester, törvényszéki bíró                                               m.kir.pénzügyi tanácsos
szállítmány parancsnok

                                                           [aláírás]
                                                           Bírók Imre 
                                               miniszteri számvizsgáló

Ezen a napon történt november 22.

1985

Felavatják az M5 autópálya első szakaszát, mely Budapestet és Ócsát köti össze.Tovább

1995

Bemutatják az Egyesült Államokban és Kanadában a Toy Story – Játékháború (Toy Story) amerikai számítógép-animációs filmet a Pixar...Tovább

  • <
  • 3 / 3
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő