Politikailag teljesen helytelen!?

Vörös legyen-e az új csapatzászló?

„A május 1-i díszszemle slkalmával Szovjet –koloniához tartozó személyek csodálkozásukat fejezték ki, hogy a honvéd zászlók alapszíne ma is fehér. […] Már Petőfi is vörös zászlóról emlékezett meg költészetében, és így ez már a sztálini nemzetiségi elveknek megfelelően, a nagy hagyományokkal is alátámasztható.”

A második világháború lezárása után, a Demokratikus Honvédség megalakulását követően a 4100 - 11.600/Eln. - 1949. számú körrendelet (Honvédségi Közlöny 10. szám, 1949. április 15.) volt az első, amely csapatzászlót rendszeresített a Honvédség alakulatai számára. Az előtte eltelt közel négy évben azonban jó néhány csapattest kapott zászlót különféle gyáraktól, üzemektől, városok dolgozóitól. Ezek a zászlók nélkülöztek minden szabványosítást, az adományozó saját elképzelése alapján „lettek megálmodva". Ennek ellenére sok hasonlóságot mutattak. Alapszínük fehér volt, piros és zöld lángnyelvek futottak széleiken körbe, közepükön a korona nélküli kiscímer (ún. Kossuth címer) volt, babér és tölgyfaággal övezve. Méretükben mutatkoztak eltérések, jó részükre pedig - a magyar hagyományoktól eltérően - feliratokat is hímeztek.

Jelenlegi ismereteink szerint 1945-től 1948-ig kevés zászlóadományozás történt. 1945 nyarának elején a még háború alatt felállított 1. honvéd gyalog hadosztály alakulatai kaptak csapatzászlókat a székesfőváros közönségétől, amelyeken még koronás kiscímerek voltak, ám a koronákat később eltávolították. A következő három évben a Kossuth Akadémia, a Petőfi Akadémia és a határvadász zászlóaljak mellett csak néhány honvéd alakulat kapott csapatzászlót. Közéjük tartozott például 1948-ban az 1. Honvéd Aknakutató Zászlóalj, amelynek zászlaja - nem számítva a Tanácsköztársaság szintén nem szabvány zászlóit - az első vörös alapszínű katonai zászló volt az állandó magyar hadsereg történetében.

Természetesen a szabályozás magával vonta azt is, hogy a korábbi, immár szabálytalanná vált zászlókat ki kellett cserélni. Ezért a Honvédségi Közlöny 1949. augusztus 1-i 21. számában megjelent a 4.100 - 20.897/Eln. - 1949. számú, 1949. július 23-án keltezett körrendelet a „Szabálytalan csapatzászlók kicserélése" címmel. Ebben a minisztérium arra utasított minden csapattestet, hogy augusztus 15-ig jelentse, hogy rendelkezik-e csapatzászlóval, ha igen, akkor az megfelel-e a rendeletben előírtaknak, kitől, mikor és milyen számú HM engedély alapján kapta.

A rendeletre körülbelül 50 alakulat küldött választ a minisztériumnak. Közülük mintegy 40 rendelkezett csapatzászlóval. E zászlók egyik fele megfelelt az előírásoknak, mivel a szabályrendelet és a „körkérdés" megjelenése között eltelt hónapokban készült. A másik fele kisebb-nagyobb mértékben - elsősorban a feliratok miatt - eltért az előírtaktól.

A körrendeletre beérkezett rövid, leggyakrabban egysoros válaszok között különös figyelmet érdemel a

Ebben az akadémia parancsnoka és a vezető politikai tiszt helyettese egy mondatban közli, hogy az Akadémia nem rendelkezik csapatzászlóval. Ezután egy különös okfejtés következik a honvédség csapatzászlóinak küllemével kapcsolatban.

A Petőfi költészetét, Sztálint, szabadságharcos elődöket, proletárforradalmat és nemzetköziséget felvonultató kusza érvelésből kirajzolódik egy teljesen új zászló képe. Ez a zászló vörös alapszínű és közepén a népköztársasági (ún. Rákosi) címer található.

Az irat hátoldalára a Politikai Főcsoportfőnökség részéről augusztus 18-án Gyopár őrnagy az alábbi megjegyzést írta: „Túloldali javaslat politikailag teljesen helytelen. Javaslatot nem fogadom el."

Ezzel véget is érhetne a történet, ám a történelem alakulása érdekes fordulatot vett.

Még szinte be sem érkezett minden válasz a minisztériumba, amikor a szeptember 15-i Honvédségi Közlönyben (27. szám) megjelent a 4100 - 32.663/Eln. - 1949. számú körrendelet a „Csapatzászlók kivitelezésének módosítása" tárgyában. Csupán egy dolgot változtattak meg az alig öt hónapos eredeti rendelethez képest: a „Kossuth - címer" helyére mindenhol - zászlón és szövegben egyaránt - a Népköztársaság címere került. Egy október 20-ai körrendelet pedig (4100 - 36.636/Eln. - 1949.) már arra utasítja az alakulatokat, hogy az új zászlók átvételéig „a jelenlegi csapatzászlókon a Kossuth címert a Népköztársaság címerével kell befedni (egyszerű rávarrás)." Lám, az Akadémia parancsnokának a címert illetőleg még is igaza lett...

Alig egy év telt el nyugalomban a „csapatzászlók frontján", mert 1950. október 6-án a Honvédségi Közlöny 23. száma közzétette a 6660/Elnökség - 1950. számú körrendeletet, amely a már ismerős „Csapatzászlók kivitelezésének módosítás" címet viselte. Néhány apróbb változtatás mellet egy igen fontos is szerepel benne: a zászló anyaga vörös selyem lett. A fehér alapszínű zászlókat október 11-ig ki kellett cserélni, tovább nem lehetett őket használni. Az Akadémia parancsnokának a zászló színével kapcsolatban is igaza lett, ekkorra azonban már sem az Akadémia nem létezett a korábbi formájában, s parancsnoka

pedig éppen megmenekülve a kivégzéstől, börtönben volt.

Akkor hát itt ér véget a történet, amelyben szerepelt egy - nyilván korábbi katonai múltja miatt félelemből is - túlbuzgó, vagy inkább jövőbelátó[!?] parancsnok, és egy józan gondolkodású minisztériumi tisztviselő, akinek sorsát szintén nem ismerjük, de neve nem szerepel a későbbi katonai karrier listán.

A zászlókat aztán vígan lobogtatták a fényes szellők, egészen 1956. októberéig.

Az irat jelzete: Hadtörténelmi Levéltár 1945 utáni HM 49.225/Eln. - 1949. 3. f.)

Ezen a napon történt október 27.

1904

Megkezdi működését az első New York-i metró.Tovább

1912

Megalakult a Debreceni Izraelita Ifjak Dalköre. Elnöke dr. Bruner Lajos.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő