Megnyílik Budapesten a Társadalomtudományok Szabadiskolája.Tovább
A kávéháztól a népbüféig
„Valódi tejeskávét mérnek a kávéházakban. Isszák is buzgón azok, akik ráérnek kávéházazni és a feketepiacnak hála, nem vágódnak hanyatt az áraktól. Honnan van a kávésoknak tejük? Erre legjobban azok az élelmiszerkereskedők tudnának felelni, akiknél már reggel 8-ra „elfogyott” a csecsemők részére kiutalt tej. Nyilván igazuk is van, azt már az új demokráciában is olvashattuk, hogy Budapest a kávéházak városa, de azt még nem, hogy a gyermekeké.”
Bevezetés
„A kávéházak teraszai úgy hozzátartoznak
Budapesthez, akár az óra a Nemzetinél, vagy a sárga villamosok, - vagy
Siófokhoz a hagyományos nyári pofon, amely minden esztendőben elcsattan."
(Új teraszok a régi kávéházak előtt, Vendéglátóipari Munkás. 1949. március. 11. o.)
A II. világháború a kávéházi kultúrát is elsöpörte. Az üszkös romok közül újjáéledő városok lakói a megélhetésért küzdöttek. A vendéglátóipar újraéledésének első jeleként, először a kifőzések nyitották meg kapuikat. Elsősorban egytálételeket kínáltak. Erre lehetett akkoriban "fizetőképes keresletet" találni. A városi élet egykori központjaiba, a kávéházakba még jó ideig nem tért vissza az élet; az újrakezdés a vártnál is nehezebbnek tűnt. (A nehézségeket tovább tetézte, hogy több kávéház esetében zűrzavarossá váltak a tulajdonviszonyok.) A háború egzisztenciálisan is végveszélybe sodorta a tulajdonosokat. Egy volt kávéház-tulajdonos lánya így emlékszik az időszakra: "Hát miből lehetett összeszedni, hogy valamiből nyitni lehessen? Volt a rumaroma, adott az ember rumaromát, és akkor azt mondta, hogy ez a rumos tea. Volt a feldolgozatlan, finomítatlan büdös olaj, eszméletlen rossz volt. Krumpli akkor még nem volt, ilyen szárazbab meg bébé volt, ami borzasztóan sárga volt, ilyen szójaszerű marhaságok voltak. Hát azon túl azt ittak az emberek, amit lehetett. Én nem emlékszem, hogy meleg konyha lett volna, a teára emlékszem, meg valami kis főzelékre."
Ugyanakkor a sajtó sem igazán szimpatizált a kávéházakkal. Mintha a háborús évek kikezdték volna a kávéházak tekintélyét. Mintha kampány indult volna a kávéházakban pöffeszkedő semmittevők, a "kéjnők", az "első vonalbeli úriasszonyok és úriemberek" világa ellen. A kávéházak helyett a gyors és pontos kiszolgálás letéteményeseként a fordulat éveiben az eszpresszó jött divatba. A kortársak számára úgy tűnhetett, hogy a kávéházak "eszpresszóvá való átalakulása" "a különleges budapesti, polgári, avagy ha tetszik, intellektuális történelem múlását" is szimbolizálja. 1948-ban az új igényeknek megfelelően építették át a New York kávéházat, "mely egy ideig küszködött az árral, aztán rátért a kitaposott útra." Helyén "buffet-söröző" és eszpresszó létesült. A belsőépítészeti átalakítások a kor ízlésvilágát tükrözték: "A durva fröcskölésű mázolás" "meleg szürkéje és nagyvonalú egyszerűsége" már az új igényeket visszhangozta, elfedve a Hausmann architektúra eredeti jellegét. (Tér és Forma. 1947. 212. -213. o.)
Megkezdődött a vendéglősök iparengedélyeinek felülvizsgálata; s ennek címén egyre-másra zárták be a vendéglőket, eszpresszókat, kávéházakat. A közületeknek pedig jogot adtak arra, hogy rendkívüli hatállyal felmondhassák a tulajdonukban lévő üzlethelyiségek bérleti jogát. Sok vendéglős kényszerült így arra, hogy "önként" adja vissza iparengedélyét. 1948-ban államosították a borkereskedéseket, egy az állami borvállalattól függő kocsmahálózatot alakítva ki. 1948. május 15-én állami tulajdonba vették a főváros legjelentősebb szállodáit és "vendéglátóipari üzemeit". 1949. januárjában a sajtó pedig már a megmaradt vendéglők államosításról cikkezett. A Vendéglátóipari Munkás ugyan még 1949. márciusában is azzal nyugtatta olvasóit, hogy a kávéházak "minden ellenkező híreszteléssel szemben" készülődnek a nyárra, arra hogy felállítsák a teraszaikat, és egy-egy csésze kávéra beinvitálják az utcákon sétálókat. De ki hitt ekkor már abban, hogy a régi világ visszatérhet Budapest utcáira? 1949. június 28-án, az üdülőszezon előtt néhány nappal az üdülőhelyek szállodáit, panzióit államosították; jókora kavarodást okozva ezzel a nyaralóhelyeken. 1949 decemberében, és 1950 januárjában - az államosításról kiadott törvényerejű rendelet eredményeként - újabb vendéglátóhelyeket zártak be, majd nyitottak meg állami üzletként. Néhol "túlkapások" is történtek. Salgótarjánban pl. - a sztálini felajánlási mozgalom jegyében - az összes kocsmát, vendéglőt, pékséget és cukrászdát "községesítették".
Először 1948-ban a kocsmai borárakat egységesítette az állam, a magán bornagykereskedések felszámolásával egyidőben. Aztán 1949 januárjában a Gazdasági Főtanács főtitkára rendeletben szabályozta, hogy a "vendéglátóipari üzemekben" hogyan kell megállapítani az árakat, s ezeket miképp kell feltüntetni az ital- és étlapokon. Fokozatosan egységesültek az árak és a szolgáltatások. Csak állami cégektől vásárolhattak a talpon maradt magánosok; s a haszonkulcs egyre kisebb lett. Az állam újfajta szerepvállalásával kapcsolatos ismereteiket a változások előtt értetlenül álló vendéglősök a "korcsmárosok világnézeti tanfolyamán" szélesíthették.
Az államosított "vendéglátóipari egységek" fenntartására az állam előbb Élelmezési Nemzeti Vállalatot alakított, majd megalapították a Budapesti Vendéglátóipari Vállalatot. A kor igényeinek megfelelően alakultak át a szolgáltatások, a belső terek; s ezzel egyidejűleg a kiszolgáló személyzet magatartása is megváltozott. 1948. november 5-én a vendéglátóipari dolgozók szakszervezete "a dolgozók kezdeményezésére" megszavazta a borravaló eltörlését. Meghirdették azt a szlogent, hogy "A vendéglátóipar dolgozói a jövőben nem lesznek szolgalelkű kiszolgálói az úri vendégseregnek, hanem öntudatos dolgozóivá válnak a demokráciának." Az államosított vendéglők öntudatos és udvariatlan dolgozói azonban sokak emlékezetében az elmúlt rendszer emblematikus figurái maradtak.
Ha a kávéházi kultúra jelképezte a háború előtti városok, kiváltképp Budapest mindennapi életét, akkor a fordulat éveiben bekövetkező változásokat leginkább a népbüfék alapítása szemlélteti. Az ötéves terv keretében azt tervezték, hogy minden városban népbüféket nyitnak majd. A szervezett ünnepségek keretében azonban hiába tódultak tömegek a népbüfék megnyitójára. E "tiszta és olcsó üzemek" pénztárgépénél blokkot váltani - a legkevésbé sem idézte fel a kávéházak vagy a kiskocsmák hangulatát. A propaganda azzal "magyarázta" a változásokat, hogy ezután nemcsak "elegáns, ragyogó nőket" és "jól vasalt ruhájú dendiket" lehet majd látni a budapesti vendéglők teraszán, hanem mindenki beülhet majd oda egy csésze kávéra, aki "megérdemli". A Dunaparti Népsörözőt - az újságok híradásai szerint egész Budapest számára építették. Az újságok sorra számoltak be arról, hogy a szocialista munkaverseny keretében az államosított vendéglők csökkentik az árakat, és "emelik" az ételek minőségét. A Marx téri népbüffé dolgozói pl. élenjártak az egyéni versenyben; s az ott készített ételek minőségét az államosítások után sok százalékponttal emelték.
(A történet epilógusaként elmondható, hogy az államosított vendéglők üzletvezetői gyakorta szembesültek azzal a ténnyel, hogy nem minden vendég egyforma; s nem minden helyet ugyanaz a vevőkör látogat. Mintahogy ebből következően a kávéházak, az éjszakai bárok s a kocsmák funkciója sem ugyanaz. A társadalmi térhasználatban megmutatkozó egyenlőtlenségeket az államosítások sem tudták elsimítani. Szimbolikus értelmet tulajdoníthatunk annak, hogy 1953-ban a Reprezentatív Vendéglátóipari Vállalat megkapta a New York kávéház - addig sportszerközpontként hasznosított - épületét, és kávéházat rendezett be ott (Hungária Kávéház). Az asztalok mellett ekkor már nem a Nyugat szerkesztői vagy "borszínű" kalmárok ültek; de az azért mindenki számára látványos kifejezést nyert, hogy a kávéházakat és az "óragyilkosokat" Budapest utcáiról ezúttal sem sikerült eltüntetni.)
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt október 14.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő